kozmopolita

Georg Simmel: A nagyváros és a szellemi élet





A modern élet legmélyebb problémái az egyénnek abból az igényéből fakadnak, hogy létezése önállóságát és egyediségét megóvja a társadalommal, a történelmi örökséggel, az élet külsődleges kultúrájával és technikájával szemben. Végső átalakulása ez annak a harcnak, amelyet a primitív ember saját testi létezéséért a természettel folytatott. Mikor a XVIII. század minden, az államhoz és valláshoz, a morálhoz és a gazdasághoz fűződő történelmileg kialakult kötelék alóli felszabadulásra szólított fel, hogy ezáltal akadálytalanul fejlődhessen az eredetileg minden emberben azonos jó természet; mikor a XIX. században a puszta szabadság mellett megjelent az a követelés is, amely az embernek és teljesítményének a munkamegosztás révén létrejövő különösségére irányult, ami az egyént összehasonlíthatatíanná és lehetőség szerint nélkülözhetetíenné teszi, annál inkább ráutalja azonban a többiekre; mikor Nietzsche könyörtelenül harcol az egyén jogaiért, vagy mikor a szocializmus éppen mindenfajta konkurrencia megszüntetésében látja az egyének teljes kifejlődésének feltételét - mindebben ugyanaz az alapmotívum hat: a szubjektum ellenállása azzal szemben, hogy a társadalmi-technikai mechanizmus nivellálja és saját céljai érdekében használja fel. Ha a sajátosan modern élet termékeinek bensősége, mintegy a kultúra testének lelke iránt érdeklődünk - s itt nagyvárosainkkal kapcsolatban éppen ezt a feladatot tűztem ki célul -, akkor a válaszban azt a viszonyt kell megvizsgálnunk, amelyet az élet egyéni és egyénfeletti tartalmai között e képződmények lértehoznak, s azt, hogy a személyiség milyen módon alkalmazkodik a számára külső hatalmakhoz.

Az idegélet fokozódása az a pszichológiai alap, amelyen a nagyvárosi egyén típusa felépül; ennek oka a külső és belső benyomások gyors és szakadatlan változása. Az ember megkülönböztető lény („Unterschiedswesen"), tudatát a pillanatnyi benyomásnak az előzőtől való különbsége hozza izgalomba - a sokáig megmaradó benyomások, a köztük levő csekély különbség, lefolyásuk és különbségeik megszokott szabályossága, hogy úgy mondjuk, a tudattól kevesebb erőfeszítést követelnek, mint a váltakozó képek gyors egymásra torlódása, az éles különbségek abban, amit egyetlen pillantással felfoghatunk, s a felmerülő benyomások váratlansága. Mivel a nagyváros éppen ezeket a pszichológiai feltételeket teremti meg - minden utcai sétával, a gazdasági, a szakmai és a társadalmi élet ritmusával és sokféleségével -, már a lelki élet érzéki alapjaiban is, abban a tudatmennyiségben, amelyet a magunkfajta megkülönböztető lényektől megkövetel, mély ellentétben áll a kisvárosi és a falusi élettel: ez utóbbiak érzéki-szellemi életének ritmusa lassabb, megszokottabb, egyenletesebb.

Mindenekelőtt ezáltal ragadható meg a nagyvárosi lelki élet intellektuálisabb jellege, szemben a kisvárosok hangulatokra és érzelmi kapcsolatokra beállított létezésével. A kisvárosi kapcsolatok ugyanis a lélek tudattalanabb rétegeiben gyökereznek, és leggyakrabban a folyamatos megszokások nyugodt egyenletessége alapján alakulnak ki. Az értelem viszont lelkünk áttekinthetőbb, tudatosabb és felsőbb rétegeiben található, s belső erőink közül ő képes leginkább az alkalmazkodásra; ahhoz, hogy megalkudjon a jelenségek váltakozásával és ellentéteivel, nincs szüksége arra a belső megrázkódtatásra és elbizonytalanodásra, amelyre az események hasonló ritmusával szemben a konzervatívabb kedély rászorul. A nagyvárosban élő ember - természetesen ezernyi egyéni módosuláson keresztül - védőszervet hoz létre az elgyökértelenedés ellen, amellyel külső környezetének áramlatai és diszkrepanciái fenyegetik: ezekre a kedély helyett lényegében az értelemmel reagál, amely a lélekben a tudat fokozása, s az ezt létrehozó okok következtében előjogokra tesz szert. Az említett jelenségekre ezáltal a legkevésbé érzékeny, a személyiség mélységeitől legtávolabb eső pszichikus szerv reagál.

Ez az értelmesség, melyet ily módon a szubjektív élet megőrzőjeként ismertünk fel a nagyváros hatalmával szemben, számos egyes jelenséggé ágazik. A nagyvárosok kezdettől fogva a pénzgazdálkodás székhelyei; a gazdasági csere sokfélesége és összesűrűsödése ugyanis olyan fontossá teszi a csere eszközét, amilyen a falusi gyér áruforgalom mellett sohasem lehetett. A pénzgazdálkodás és az értelem uralma azonban a legmélyebb összefüggésben állnak egymással. Közös bennük az a tiszta tárgyiasság, ahogyan az embereket és a dolgokat kezelik - ebben a formális igazságosság gyakran könyörtelen keménységgel jár együtt. A tiszta értelem által vezetett ember közömbös minden tulajdonképpeni individualitás iránt, mert ebből olyan viszonyok és reakciók adódnak, amelyek a logikai értelemmel nem meríthetők ki - éppígy nem lép be a jelenségek individualitása a pénz elvébe sem. A pénzt ugyanis csak az érdekli, ami minden jelenségben közös, vagyis a csereérték, amely a puszta „mennyi?" szintjén nivellál mindenféle minőséget és egyedi sajátosságot. Mindenfajta lelki kapcsolat a személyek között ezek individualitásán alapul, míg az értelem által vezetettek az emberekkel mint számokkal, mint önmagukban közömbös elemekkel számolnak, akiknek érdekessége csupán objektíve mérlegelhető teljesítményükben rejlik - ugyanígy számol a nagyváros lakója szállítóival és vevőivel, cselédjeivel,és elég gyakran azokkal a személyekkel is, akikkel a kötelező társadalmi érintkezés során kerül kapcsolatba. Egészen ellentétes ezzel a kisebb körökbeli viselkedés: itt az egyes individualitások elkerülhetetlen ismerete éppilyen elkerülhetetlenül hozza létre a viselkedés kedélyes hangvételét, ami túlmutat a teljesítmények és ellenszolgáltatások pusztán objektív mérlegelésén. Gazdaságpszichológiai szempontból itt az a lényeges, hogy a kezdetlegesebb viszonyok között a termelés az árut megrendelő vevő érdekében folyik, s így a termelő és a vevő egymást kölcsönösen ismerik. A modern nagyváros ezzel szemben csaknem kizárólag a piacra való termelésből él, azaz a vevő teljesen ismeretlen, sohasem kerül be a tulajdonképpeni termelő látókörébe. Ezáltal mindkét fél érdekei könyörtelen tárgyiasságra tesznek szert; nem kell félniük attól, hogy értelemszerűen kalkuláló gazdasági önzésük a személyes kapcsolatok súlytalansága miatt eltérhet eredeti irányából. S ez nyilvánvalóan oly szoros kapcsolatban áll a pénzgazdálkodással, amely a nagyvárosokban uralkodó szerepre tett szert, és szétzúzta a saját szükségletre való termelés, valamint a közvetlen árucsere utolsó maradványait is, hogy senki sem tudná megmondani, vajon először az említett intellektualisztikus lelki felfogás gyakorolt-e hatást a pénzgazdálkodásra, vagy pedig ez utóbbi határozta-e meg ama felfogást. Csupán annyi bizonyos, hogy e kölcsönhatás legmegfelelőbb táptalaja a nagyvárosi élet. Mindezt a legjelentősebb angol alkotmánytörténész kijelentésével is alá szeretném támasztani: az egész angol történelem során London sohasem volt Anglia szíve, gyakran volt azonban értelme, és minden esetben pénzeszsákja.

Nem kevésbé jellegzetes módon egyesülnek ugyanezek a lelki áramlatok az élet felszínének egyik látszólag jelentéktelen vonásával kapcsolatban. A modern szellem egyre inkább számoló szellemmé vált. A természettudomány ideálja a világot számolópéldává változtatni, s minden részét matematikai formulákban kifejezni - ennek felel meg a gyakorlati életnek a pénzgazdálkodás révén nyert számító pontossága, ezért tölti napjait oly sok ember mérlegeléssel, számolással, számszerű meghatározásokkal, minőségi értékeknek mennyiségiekkel való kitöltésével. A pénz lényege (a kalkuláció) révén az élet elemeinek viszonyai közé bekerült a pontosság, biztonság a hasonlóságok és különbözőségek meghatározásában, az egyértelműség a tárgyalásokban és megegyezésekben; mint külső megjelenési forma, ebbe az irányba hat a zsebórák általános elterjedése is. A nagyvárosi feltételek azonban e lényegi vonásnak éppúgy okai, mint következményei. A tipikus nagyvárosi lakos viszonyai és ügyei általában annyira sokfélék és bonyolultak - mindenekelőtt azért, mert oly sok, annyira különböző érdekekkel rendelkező ember viszonyai és cselekedetei rendkívül sokrétű organizmussá kapcsolódnak össze -, hogy az ígéretek és teljesítések lehető legnagyobb pontossága híján az egész kibogozhatatlan káosszá válna. Ha Berlin összes órái hirtelen ugyanabban az irányban pontatlanul kezdenének járni, akár csak egyetlen óráig is, akkor hosszú időre megbomlana az egész gazdasági és egyéb forgalom. Ehhez járul egy látszólag még külsődlegesebb szempont, a távolságok nagysága, ami minden várakozást és hiábavaló érkezést megengedhetetlen időpazariássá tesz. A nagyvárosi élet technikája egyszerűen nem gondolható el anélkül, hogy minden tevékenység és kölcsönös kapcsolat ne rendeződne a lehető legpontosabban egy szilárd, szubjektum feletti idősémába. Itt is szembetűnik azonban az, ami e megfontolások egészének lehetne csak feladata: bármennyire is a létezés felületéből látszik kinőni e létezés minden egyes mozzanata, mégis mintegy mérőónt bocsát le a lélek mélységeibe, s végső soron még a legbanálisabb külsőségek is az élet értelmével és stílusával kapcsolatos végső döntések megszabta irányvonalakhoz kötődnek. A pontosság, kiszámíthatóság, egzaktság, amelyet a nagyvárosi élet bonyolultsága és kiterjedt volta rákényszerít erre az életre, nemcsak a legszorosabb összefüggésben áll a pénzgazdálkodói és intellektualisztikus jelleggel, hanem feltétlenül átszínezi az élet tartalmait is, és elősegíti azoknak az irracionális, ösztönszerű és szuverén lényegi vonásoknak és ösztönzőknek a kizárását, amelyek önmaguk által akarják meghatározni az élet formáját, hogy e formát általános, sematikusan pontossá tett alakban, kívülről fogadnák be. Ha az ily módon jellemzett, önuralmú létezés nem is teljesen lehetetlen a nagyvárosban, mégis ellentétes annak tipikus életformájával, s ez magyarázza a Ruskinhoz és Nietztschéhez hasonló természetek szenvedélyes gyűlöletét a nagyváros iránt - számukra az életben az egyetlen érték a sematikusan egyedi, a nem mindenki számára egyformán meghatározható; a nagyváros iránti gyűlöletük ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint a pénzgazdálkodás és a létezés intellektualizmusának elítélése. Ugyanazok a tényezők, amelyek ily módon az élet formájának pontosságában és percre kiszámított precízségében szélsőségesen személytelen képződménnyé állnak össze, más szempontból valami rendkívül személyeset is létrehoznak. Talán nincs még egy lelki jelenség, amely olyan feltétlenül a nagyvároshoz kötődne, mint a szenvtelenség. Elsősorban azoknak a gyorsan változó és saját ellentétükkel szorosan összefonódó idegingereknek a következménye ez, amelyek véleményünk szerint a nagyvárosi élet intellektuális jellegét is fokozzák; ezért az ostoba és szellemileg kezdettől fogva élettelen emberek általában nem éppen szenvtelenek. Ahogyan a mértéktelen élvezet blazírttá tesz, mert az idegeket oly sokáig a legerőteljesebb reagálásra izgatja, míg végül is azok egyáltalán nem reagálnak már, úgy váltakozásuk gyorsasága és ellentétessége révén az ártatlanabb benyomások is olyan erőteljes válaszokat kényszerítenek a nagyvárosi emberekre, olyan brutálisan ragadják őket ide-oda, hogy utolsó erőtartalékaikat is felélik, s miután környezetük változatlan marad, nincs idejük arra, hogy új erőt gyűjtsenek. Így képtelenné válnak új ingerekre a megfelelő energiával reagálni. Éppen ez a szenvtelenség az, amelyet tulajdonképpen már minden nagyvárosi gyermeknél is tapasztalunk, ha összehasonlítjuk a nyugodtabb és kevésbé változékony környezetben felnőtt gyermekekkel.

A nagyvárosi szenvtelenségnek ehhez a fiziológiai forrásához kapcsolódik a másik, a pénzgazdálkodásból eredő forrás is. A blazírtság lényege az eltompulás a dolgok különbségei iránt, nem abban az értelemben, hogy a szenvtelen ember nem veszi észre ezeket - ahogyan a bárgyúak esetében történik -, hanem abban, hogy semmisnek érzi a dolgok különbségének értékét, ezáltal magukat a dolgokat is. A szenvtelen ember számára a dolgok egyformán bágyadt és szürke tónusban jelennek meg, egyik sem méltó arra, hogy a többiekkel szemben előnybe részesítse. Ez a lelki hangoltság a teljes mértékben uralomra jutott pénzgazdálkodás hű, szubjektív tükre; mikor a pénz egyenlő mértékkel méri a dolgok sokféleségét, minden minőségi különbségüket mennyiségi különbségekben fejezi ki, mikor színtelensége és közömbössége révén minden érték általános nevezőjeként lép fel, akkor a legfélelmetesebb nivelláló tényezővé válik, s menthetetlenül eltávolítja a dolgok magvát, egyediségüket, sajátos értéküket és összehasonlíthatatlanságukat. Minden dolog ugyanazzal a sajátos súllyal megterhelve úszik az előrehaladó pénzáramban, ugyanazon a szinten terül el, s csak annyiban van különbség köztük, hogy mekkora felületet takarnak el. Egyes esetekben észrevehetetlenül kicsiny lehet a dolgoknak ez az átszíneződése vagy inkább elszíntelenedése, amelyet a pénzzel való megfeleltetésük hoz létre; a gazdag embernek a számára pénzzel megszerezhető tárgyakhoz való viszonyában azonban, sőt talán már abban az általános jellegben is, amellyel a közszellem mindenütt ellátja ezeket a tárgyakat, már igencsak észrevehető nagysággá halmozódik.
Éppen ezért a szenvtelenség tulajdonképpeni lelőhelyei a nagyvárosok, ahol, mint a pénzforgalom székhelyein, a dolgok megvásárolhatósága sokkal átfogóbb jellegű, mint a viszonyok kisebb körén belül. Itt éri el tetőpontját a dolgoknak és embereknek azaz összezsúfolódása, amely az egyént a legfokozottabb idegi teljesítményre ingerli: az azonos feltételek pusztán mennyiségi növelése folytán ez az eredmény ellenkezőjébe csap át, a tulajdonképpen alkalmazkodási jelenségnek tekinthető szenvtelenség, amelyben az idegek végül már csak úgy látnak lehetőséget a nagyvárosi élet formáival és tartalmaival való kiegyezésre, hogy nem hajlandók reagálni ezekre - egyes emberek önfenntartásának az az ára, hogy leértékelik az egész objektív világot, ami végül is elkerülhetetlenül saját személyiségük ugyanilyen leértékelődésének érzését kelti. Miközben a szubjektum egészében magáévá teszi a létezésnek e formáját, a nagyvárossal szembeni önfenntartása szociális szempontból nem kevésbé negatív viselkedést kíván meg tőle. A nagyváros lakóinak egymás iránt tanúsított szellemi tartását formális szempontból tartózkodásként jellemezhetnénk. Ha a számtalan emberrel történő állandó külső érintkezést éppennyi belső reakciónak kellene kísérnie - mint a kisvárosban, ahol csaknem mindenkit ismerünk, akivel csak találkozunk, és mindenkihez pozitív viszonyunk van -, akkor az emberek belsőleg teljesen atomizálódnának, és elképzelhetetlen lelki állapotba kerülnének. Részben e pszichológiai körülmény, részben a jogosult bizalmatlanság, amit a nagyvárosi élet során elénk vetődő, és velünk futó érintkezésbe lépő elemekkel szemben érzünk, rákényszerít bennünket arra a tartózkodásra, amelynek következtében az évek óta szomszédságunkban lakókat gyakran még látásból sem ismerjük, s ami miatt a kisvárosiak szemében oly gyakran hidegnek és kedélytelennek látszunk.

Sőt, ha nem csalódom, e külső tartózkodás belső oldala nem a közömbösség, hanem - sokkal gyakrabban, mint tudnánk - valamiféle csendes ellenérzés, kölcsönös idegenség és taszítás, amely egy bármely alkalomból létrejövő közelebbi érintkezés pillanatában gyűlöletbe és harcba csapna át. Az ilyen, kiterjedt kapcsolatokon alapuló élet egész belső szervezete a - futólagos és tartós formájú - rokonszenvek, közömbösségek és ellenszenvek rendkívül sokrétű fokozatain nyugszik. A közömbösség szférája ebben nem olyan jelentős, amint ez a felületen látszik; hiszen lelkünk tevékenyen meghatározott érzelemmel válaszol csaknem minden, más emberektől származó benyomásra; úgy tűnik, ezeknek az érzelmeknek az öntudatlanságán, futó jellegén és változásain csak úgy tud úrrá lenni, hogy közömbösségben oldja fel őket. Ez utóbbi valójában számunkra éppolyan természetellenes volna, mint ahogy a válogatás nélküli kölcsönös befolyásolások határozatlansága is elviselhetetlen lenne; a nagyváros e két tipikus veszélyétől az ellenszenv óv meg bennünket, a gyakorlati ellenségeskedés látens formája és előstádiuma, amely létrehozza azokat a távolságokat és elhárítási mechanizmusokat, amelyek nélkül az életnek e fajtája egyáltalán nem lenne folytatható: a tényezők mértéke és keverékei, fel- és eltűnésük ritmusa, azok a formák, amelyekben kielégítik ezeket az igényeket - mindez a szűkebb értelemben vett egyesítő mozzanatokkal együtt szétválaszthatatlan egésszé alakítja az élet nagyvárosi alakját: ami a közvetlen szemlélő számára ebben az alakban bomlásnak („Dissoziierung") tűnik, az valójában az elemi erejű szocializációs formák („Sozialisierungsformen") egyike.

A rejtett ellenszenv felhangját hordozó tartózkodás azonban ismét csak a nagyváros sokkal általánosabb szellemi lényege formájának vagy leplének tűnik. A személyes szabadság olyan mértékét és fajtáját biztosítja ugyanis az egyénnek, amelyre más viszonyok esetében nem találunk analógiát: ezáltal az általában vett társadalmi élet nagy fejlődési tendenciáinak egyikére vezethető vissza, azon kevés tendenciák egyikére, amelyeket megközelítőleg általános formában lelhetünk meg.

A társadalmi képződmények legkorábbi szakasza mind törtenelmileg, mind a jelenben kialakuló alakulatok esetében a következő: viszonylag kicsiny kör, amely erőteljesen elhatárolja magát a szomszédos, idegen, vagy valamilyen formában ellenséges köröktől, annál szorosabb belső öszszetartást követel azonban meg, s ez az egyes tagok számára csupán kicsiny játékteret tesz lehetővé sajátos tulajdonságaik és szabad, felelősségteljes mozgásuk kibontakoztatására. Így jönnek létre a politikai és családi alapon megszerveződő csoportok, a pártok, a vallási közösségek; a rendkívül új keletű egyesülések önfenntartása a határok szigorú megszabását és centripetális egységet követel meg - azért az egyénnek nincs tere arra, hogy szabadon és a maga különös módján fejlessze ki belső és külső képességeit.

E stádiumból a társadalmi fejlődés egyidejűleg két különböző, de egymásnak mégis megfelelő irányban halad. Ahogyan a csoport - számszerűleg, térbelileg, jelentőségben és az élettartalmakban - növekszik, fellazul közvetlen belső egysége, a kölcsönös viszonyok és kapcsolatok enyhítenek azon az eredetileg éles elhatárolódáson, amelyet másokkal szemben fenntartott. Az egyén egyúttal mozgási szabadságra tesz szert, ami messze túlmutat a korábbi, féltékeny bezárkózáson; létrejön különössége és sajátos vonásai, amelyhez alkalmat szolgáltat, és amelyet szükségessé is tesz a megnövekedett csoporton belüli munkamegosztás. Így fejlődött ki az állam és a kereszténység, a céhek és a politikai pártok, valamint számtalan egyéb csoport; az egyének sajátos körülményei és erői természetesen jelentős mértékben módosították az általános sémát.

Határozott véleményem azonban, hogy e séma érezteti hatását az individualitás kialakulásában a városi életen belül is. Az antik és középkori kisvárosi élet korlátozta az egyén külső mozgását és viszonyait csakúgy, mint belső önállóságának és differenciálódásának kialakulását; ilyen viszonyok között a modern ember nem képes élni - ha egy nagyvárosi ember kisvárosba kerül, még manapság is ugyanazt a beszűkülést érzi. Minél kisebb a kömyezetünket alkotó kör, minél korlátozottabbak határokat áttörő viszonyaink, környezetünk annál inkább aggódva felügyel az egyén teljesítményére, életvitelére, érzelmeire, s egy mennyiségileg vagy minőségileg másfajta egyén annál inkább szétrobbantaná az egész kereteit.

Ebből a szempontból az antik polisz egészen olyan, mint a kisváros. A polisz létét állandóan közeli és távoli ellenségek fenyegették; innen a politikai és katonai viszonyokban megnyilvánuló szigorú összetartás, a polisz polgárainak állandó egymást figyelése, az összesség féltékenysége az egyénnel szemben, akinek külön életét oly mértékben elnyomták, hogy legfeljebb despotizmusával kárpótolhatta magát saját házában. A rendkívüli mozgalmas és izgatott, egyedülállóan színes athéni élet talán azzal magyarázható, hogy egy összehasonlíthatatlanul egyéni beállítottságú személyiségekből álló nép harcolt az embereket egyéniségüktől megfosztani igyekvő kisváros állandóan jelen levő külső és belső nyomása ellen. Ez hozta létre azt a feszült légkört, amelyben a gyengébbeket elnyomták, az erősebbeket pedig ösztönözték önmaguk szenvedélyes kinyilvánítására. Éppen ezáltal indult virágzásnak Athénben az, amit - anélkül hogy pontosan körül tudnánk írni - fajtánk szellemi fejlődésében az „általános emberinek" kell neveznünk.

Itt ugyanis a következő összefüggés tárgyi és történelmi érvényességére szeretnénk rámutatni: az élet legszélesebb és legáltalánosabb tartalmai és formái szoros belső kapcsolatban állnak a legegyénibb vonásokkal; mindkettő közös előtörténetét, de egyben közös ellenségét is azokban a szűk képződményekben és csoportosulásokban találjuk meg, amelyeknek önfenntartásához szükséges, hogy védekezzenek mind a rajtuk kívül levő tág és általános perspektívával, mind pedig belül a szabad mozgással és az egyénivel szemben. A feudális időkben az volt „szabad ember" akire csak az országos jog vonatkozott, nem volt viszont szabad az, akinek jogai - a legszélesebb társadalmi kör kizárásával - csupán a feudális egyesülés szűk köréből származtak; ugyanígy, átszellemített és kifinomult értelemben ma a nagyváros lakója „szabad", szemben a kisvároséval, akinek életét a kicsinyességek és előítéletek beszűkítik. A kölcsönös tartózkodás és közömbösség, ami a nagy körök szellemi életfeltételei közé tartozik, létrehozza az egyének függetlenségét - ez sehol sem érződik oly erősen, mint a nagyváros sűrű tolongásában; csak a testi közelség révén válik ugyanis láthatóvá a szellemi távolság; Nyilvánvalóan e szabadság visszája csupán, hogy éppen a nagyvárosi tumultus körülményei között érezzük magunkat a legmagányosabbaknak és a leginkább elhagyatottnak - hiszen itt, csakúgy mint másutt, semmiképpen sem szükségszerű, hogy az ember szabadsága érzelmi életében jó közérzetként tükröződjék.

Nemcsak arról van szó, hogy a terület és az emberek számának közvetlen nagysága a nagyvárost e szabadság székhelyévé teszi a kör kitágulása és a belső-külső szabadság világtörténelmi korrelációja következtében; a szemmel láthatótágasságon túl a nagyvárosok egyben a kozmopolitizmus székhelyei is.

A vagyonok fejlődésének formájához hasonlóan - bizonyos nagyságon túl a birtokok egyre gyorsabban növekednek, mintha csak önmagukat szaporítanák - növekszik a város látóköre, gazdasági, személyes és szellemi viszonyai, eszmei határai mintegy mértani haladvány szerint nőnek, amint egyszer túljutott bizonyos határokon. Minden megtett lépés a dinamikus fejlődés útján nem azonos, hanem nagyobb méretű következő terjeszkedés lépcsőfokává válik, minden szálból, amelyet megsző, szinte önmaguktól nőnek ki újabb szálak, éppen úgy, ahogyan a városban a telekjáradékok értéknövekedése révén a tulajdonos a forgalom egyszerű növelésével szinte önmagától szaporodó nyereséghez jut.

Az élet mennyiségi sajátosságai ezen a ponton közvetlenül minőségekbe és bizonyos tulajdonságokba csapnak át. Lényegét tekintve a kisváros életszférája önmagába zárt. A nagyváros szempontjából döntő fontosságú, hogy belső élete hullámverésszerűen tágabb nemzeti és nemzetközi téren is érezteti hatását. Weimar ebből a szempontból nem ellenpélda, miután jelentősége egyes személyiségekhez kötődött, s halálukkal meg is szűnt, ezzel szemben a nagyvárost éppen az jellemzi, hogy lényegében még a legjelentősebb személyiségektől is független - ez annak a függetlenségnek a fonákja és ára, amelyet a nagyvároson belül élvez az egyén.

A nagyváros igazi lényege éppen ebben a fizikai határain túlterjedő funkcionális nagyságában rejlik: e hatékonyság visszahat rá is, életének súlyt, emelkedettséget és felelősséget ad. Ahogy az ember nem testének határainál vagy annak a területnek a határainál végződik, amelyet tevékenységével közvetlenül kitölt, hanem csak azon hatások összegénél, amelyek belőle térbelileg és időbelileg kiindulnak; ugyanígy egy város is a közvetlenségén túlmutató hatásainak összességéből áll. Ezek a valódi méretei, amelyekben léte megnyilvánul.

Mindez már arra is utal, hogy az egyéni szabadságot, e hatókör logikai és történelmi kiegészítő láncszemét ne csak negatív értelemben, pusztán mozgási szabadságként, az előítéletek és a nyárspolgári jelleg elvetéseként fogjuk fel; a szabadság lényege mégiscsak az, hogy az a különösség és összehasonlíthatatlanság, amellyel végső soron mindenki valamilyen formában rendelkezik, kifejeződjön az élet kialakításában. Számunkra és mások számára is csak akkor válik teljesen szemléletessé és meggyőzővé, hogy saját természetünk törvényeit követjük - s mégiscsak ez a szabadság -, ha természetünknek e megnyilvánulásai eltérnek a többiekétől; csak másokkal való felcserélhetetlenségünk a biztosítéka, hogy létformánkat nem mások kényszerítették ránk.

A városok mindenekelőtt a legfejletlenebb gazdasági munkamegosztás székhelyei; ez olyan szélsőséges jelenségeket produkál, mint amilyen például Párizsban a „tizennegyedik" jövedelmező foglalkozása: e személyek, akiket lakásukon levő cégtáblájukról ismernek, vacsoraidőben a megfelelő öltözékben készen állnak, hogy gyorsan megjelenhessenek ott, ahol egy társaságban tizenhárman ülnek az asztalnál. A munkamegosztás elterjedésének mértékében a város egyre inkább megteremti ennek döntő feltételeit is: létrehozza azt a kört, amely nagyságánál fogva a szolgálatok sokaságát képes felvenni, miközben az egyének összezsúfolódása és harcuk a vevőért az egyes embereket a szolgálatok specializálódására kényszeríti; az egyes foglalkozásokat űzők így nehezen szoríthatók ki helyükből.

A döntő mozzanat itt az, hogy a városi élet az emberért folyó harccá változtatja át a természettel a táplálék megszerzéséért folytatott harcot, s a kiharcolt nyereséget itt nem a természet, hanem az emberek biztosítják. Ebben nemcsak a specializálódás imént jelzett forrása rejlik, hanem a mélyebb ok is: a szolgáltatásokat kínálónak mindig újabb és újabb szükségletek létrehozására kell törekednie megnyert vevőjénél. A szolgálatokat azért specializálják, hogy eddig még ki nem merült haszonforrásokra, nehezen helyettesíthető funkciókra tegyenek szert; ennek szükségessége viszont a közönség szükségleteinek differenciálódására, kifinomulására, gazdagodására vezet, aminek szemmel látható következménye a közönségen belül az, hogy meg kell növekedniük a személyek közötti különbségeknek.

Mindez pedig a lelki tulajdonságok szűkebb értelemben vett szellemi individualizálódásához vezet, amihez a város nagysága révén alkalmat szolgáltat. Ennek számos kézenfekvő oka van. Mindenekelőtt az, hogy a nagyvárosi élet keretei között mindenki számára nehézségeket okoz saját személyiségének érvényre juttatása. Ahol a jelentőség és az energia mennyiségi fokozása korlátokba ütközik, ott minőségi elkülönüléshez folyamodnak, hogy a különbségek iránti fogékonyság felkeltésével a társadalmi kör tudatát valami módon saját maguk számára nyerjék meg: ez végül is a legirányzatosabb furcsaságokhoz vezet, a kívülállás, a szeszély, a kényeskedés tipikus nagyvárosi túlzásaihoz, amiknek értelme már semmiképpen sem az ilyenfajta viselkedés tartalmában, hanem csupán abban rejlik, hogy formájában a másféleséget, a felülemelkedést és ezáltal az észrevehetővé válást fejezi ki - sok ember számára végül is ez az egyetlen eszköz ahhoz, hogy mások tudatán keresztül valamiféle önbecsülés menedékét megszerezze, azzal a tudattal együtt, hogy mégiscsak meghatározott helyet tölt be. Ugyanebben az értelemben hat egy nem feltűnő, de hatásaiban igencsak észrevehető összegező mozzanat is: azon találkozások rövidsége és ritkasága, amelyeket minden egyén - a kisvárosi érintkezésekkel összehasonlítva - a többiekre áldoz. Ezáltal sokkal nagyobb a kísértés arra, hogy az egyén kiélezetten, sűrítve, a lehető legjellemzőbb módon nyilvánuljon meg, mint ott, ahol a gyakori és hosszantartó együttlétek révén a többiekben egyértelmű kép alakul ki az egyén személyiségéről.

Úgy tűnik, a legmélyebb oka annak, hogy - függetlenül attól, hogy mindig jogosan és sikeresen-e - a nagyváros ösztönöz a lehető legegyénibb személyes létezésre, a következő: a modern kultúra fejlődését az jellemzi, hogy amit objektív szellemnek nevezhetünk, túlsúlyban van a szubjektív szellem felett; a nyelvben és a jogban, a termelési technikában és a művészetben, a tudományban és az otthoni környezetben a szellem bizonyos mennyisége testesül meg, s ennek szakadatlan növekedését a szubjektumok szellemi fejlődése csak igen tökéletlenül és egyre nagyobb elmaradásokkal követi. Tekintsük át például azt a hatalmas kultúrát, amely száz év óta dolgokban és ismeretekben, intézményekben és kényelemben testesült meg, s hasonlítsuk össze ezzel az egyének ugyanezen idő alatt megtett kulturális előrehaladását - legalábbis a magasabb társadalmi rétegekben. Azonnal kitűnik, mekkora különbség van a két fejlődés között, sőt az egyéni kultúra szellemiség, gyengédség és idealizmus tekintetében bizonyos fokig még vissza is fejlődött. E diszkrepancia lényegében a növekvő munkamegosztás eredménye: ez ugyanis az egyéntől egyre egyoldalúbb teljesítményeket kíván meg, amelyek lehető leggyorsabb fejlesztése személyiségét, mint egészet gyakran eltorzítja. Mindenesetre az objektív kultúra elhatalmasodásához egyre kevésbé tud felnőni az egyén. Elhanyagolható mennyiséggé fokozódik le, s bár kevéssé tud erről, ez mégis gyakorlati tény, amit mutatnak azok a homályos általános érzések, amelyek e gyakorlatból erednek. Az egyén porszemmé válik a dolgok és hatalmak irdatlan szervezetével szemben, ami fokozatosan elragad tőle minden haladást, szellemiséget és értéket, és a szubjektív életformából a tisztán objektív élet formáiba vezeti át.

Elég csak utalásszerűen megemlíteni, hogy a nagyvárosokban találjuk-e minden személyességen túlnövő kultúra igazi színhelyét. Építményekben és oktatási intézményekben, a téráthidaló technika csodáiban és kényelmi berendezéseiben, a közösségi élet alakzataiban és az állam látható intézményeiben a kikristályosodott, személytelenné vált szellemnek olyan mindent elnyelő tömegével találkozunk, amellyel szemben a személyiség úgyszólván nem tarthatja fenn magát. Számára az élet egyrészt igen könnyűvé válik, amennyiben mindenfelől kínálják magukat az izgalmak, az érdekességek, az időtöltés és a tudat elfoglaltságának különböző formái; olyan folyamként ragadják magukkal, amelyben még arra is alig van szüksége, hogy úszómozdulatokat tegyen. Az élet viszont másrészt egyre inkább ezekből a személytelen tartalmakból és kínálkozó alkalmakból áll, s ezek arra törekednek, hogy elnyomják a tulajdonképpeni személyes színezetet és a személyiség összehasonlíthatatlanságát. Ahhoz tehát, hogy e személyiség megmeneküljön, rendkívüli egyediséget és különösséget kell felmutatnia; el kell túloznia e tulajdonságait, hogy egyáltalán - saját maga számára is - hallhatóvá váljék. Az egyéni kultúrának az objektív kultúrával szembeni elsorvadása eredményezi, hogy a szélsőséges individualizmus prófétái, mindenekelőtt Nietzsche, olyannyira gyűlölik a nagyvárost. Ez magyarázza azonban azt is, hogy miért éppen a nagyváros lakói szeretik őket olyan szenvedélyesen, miért éppen a nagyvárosiak szemében tűnnek kielégítetlen vágyakozásaik szószólójának és olyan embereknek, akik megváltják őket szenvedéseiktől.

Ha feltesszük a kérdést: az individualizmus e két, a nagyváros mennyiségi viszonyaiból fakadó formájának, az egyéni függetlenségnek és a személyes különösség kialakulásának mi a történelmi helye, akkor a nagyváros egészen új értéket kap a szellem világtörténetében. A XVIII. században az egyén elnyomó, értelmetlenné váló politikai, mezőgazdasági, céhbeli és vallási kötelékek között élt - olyan koriátozások voltak ezek, amelyek az emberekre mintegy természetellenes formát és már régen jogtalan egyenlőtlenségeket kényszerítettek rá. Ebben a helyzetben jelent meg a szabadság és egyenlőség jelszava - a hit az egyén teljes mozgási szabadságában az összes társadalmi és szellemi viszony között, amely egyúttal napvilágra hozná mindenkiben azt a közös nemes lényeget, amellyel a természet mindenkit felruházott, s ami csak a társadalom és a történelem folyamán torzult el. A liberalizmus ezen eszménye mellett egyrészt Goethe és a romantika hatására, másrészt pedig a gazdasági munkamegosztás következtében az egyének, akik megszabadultak történelmi kötelékeiktől, most már egymástól is különbözni kívántak. Az egyén értékeit már nem a mindenkiben meglevő „általános emberi", hanem éppen a minőségi egyedülvalóság és felcserélhetetlenség hordozza. A szubjektumnak az összességen belül játszott szerepe meghatározásában a két tendencia hol harcban állott egymással, hol összefonódott - így folyt le korunknak mind külső, mind belső története.

A nagyvárosok funkciója, hogy mozgásteret nyújtsanak e két tendencia összecsapásának és az egyesítésükre irányuló kísérleteknek; sajátos feltételei ugyanis alkalmat és ösztönzést nyújtanak mindekettő fejlődése számára. A nagyvárosok ezáltal egészen egyedülálló, beláthatatlan jelentőségű színhelyei a lelki létezés fejlődésének - ezekben a nagy történelmi képződményekben az ellentétes, az életet átfogó áramlatok egyenjogúakként találkoznak és bontakoznak ki. Ezáltal azonban, függetlenül attól, hogy egyes jelenségeiket rokon- vagy ellenszenvvel figyeljük-e, teljesen kikerülnek abból a szférából, amellyel szemben a bíró magatartásával léphetnénk fel. Ha az ilyen hatalmak a gyökértől a koronáig átfogják az egész történelmi életet, amelyhez mi magunk csupán egyetlen sejt múlékony létezéseként kapcsolódunk, akkor feladatunk nem a vádolás vagy megbocsátás, hanem kizárólag a megértés.