"Az általános megtévesztés korszakaiban az igazság kimondása
forradalmi tett." /George Orwell/

Mit akarnak ezek?

Az Európát idegen civilizációs hátterű emberek tömegeivel elárasztani akaró törekvések súlyos kérdéseket vetnek fel


Az utópisztikus őrületét nagy elszántsággal erőltető globalista-plutokrata elit törekvéseiben jól látszik, hogy szervezetten, tervszerűen, módszeresen próbálják átformálni világunkat. Társadalmi víziójuk, emberi létezésünkről és annak jövőjéről alkotott képük — még homályos körvonalaival is — súlyos kérdéseket vet fel és igen fenyegetőnek látszik. A társadalom alapjainak módszeres szétverése, Európa elszánt iszlamizációja vélhetően távlatos hatalmi és nagypolitikai érdekeket szolgál.

Ez a Brüsszel jelen állapotában már nem képviseli Európa valós érdekeit. Hiába hivatkozik ügyefogyottan és a nevetségességig semmitmondóan — vagy még inkább pofátlanul abszurd módon — az "európai értékekre"(?!).  A nemzetállamok felszámolásának követelése egy nem is annyira "Európai Egyesült Államok" képét vetíti előre, hanem inkább egy meszticizált, folyamatos válságokba süllyedő, Latin-Amerika torz társadalmaira emlékeztető képződmény felé mutat. De ez az európai-nyugati és az iszlám civilizáció közötti kibékíthetetlen ellentét és Afrika mai válságjelenségeinek importálása miatt még szürreálisabb jövőt vetít előre, mint amit Dél-Amerika banánköztársaságainak züllöttségében szemlélhetünk. Egyes szakemberek már most alacsony intenzitású polgárháborúról beszélnek Nyugat-Európával kapcsolatban. Azt nem lehet még látni, hogy ez mikor vált át egy valós, "intenzív" civilizációs alapú polgárháborúra, csak abban lehetünk biztosak, hogy előbb vagy utóbb mindez bekövetkezik. Lehetetlen megkerülni a kérdést: végső fokon mit akarnak ezek?

Ami Európa legégetőbb problémáját, a szervezett és makacsul ránk erőltetett inváziót illeti, a hivatalos érvek mindig ködösnek látszottak, de még a kritikus elemzők értelmezései sem tűnnek kielégítőnek. Az elsősorban hangoztatott, a munkaerőhiányra és a társadalmaink elöregedésére hivatkozó érvek kérdések sokaságát veti fel.

Demográfiai problémák nem máról holnapra alakulnak ki. Megoldásuk sem lehet ötletszerű. Ami a munkaerőhiány érvét illeti: a muszlim világban a nők munkavállalása korlátozott, (az ILO 2016-os adatai szerint a közel-keleti arab országokban a nők 36,7 százaléka dolgozik, Észak-Afrikában 18,8 százalékuk, míg a szub-szaharai országokban 56 százalék ez az arány), az afrikaiak és a muszlim országokból érkező tömegek munkakultúrája nem mérhető az európai normákhoz, sokuk teljesen képzetlen sőt analfabéta, jelentős részük a befogadó ország nyelvét alapszinten is képtelen elsajátítani, vagy annak még szükségességét sem látja be. Bár a huszadik századi bevándorlás egy ideig megoldást jelenhetett a nyugati, elkényelmesedő jóléti társadalmak munkaerőhiányára, de a muszlim hátterű betelepülők társadalma egyre kényelmetlenebb jelenségek kialakulásához vezetett, mint az ún. no go zónák és következményei. Ezt a már egyre nehezebben kezelhető helyzetet az újonnan, kontrollálatlanul érkezők tömegei tovább rontani látszanak. Angela Merkel talán fél évvel azelőtt maga jelentette ki, hogy a multikulturalizmus zavaros ideája megbukott, mielőtt értelmezhetetlenül, önkényesen, törvénysértő módon és látványosan tágra nyitotta Európa kapuit. Mi változhatott ilyen rövid idő alatt? Hogyan történhetett meg mindez? És főleg miért? Mi célból? Cui prodest?

Továbbá a kedvezőtlen demográfiai tendencia, a gyermekszületésnek drasztikus csökkenése a társadalom önfenntartásához szükséges számarányához képest és ezáltal a népesség elöregedése — érthetetlen módon — szinte tabutémának számított. A mindenkori kormányoknak lehetősége lett volna, sőt kötelessége, hogy erőfeszítéseket tegyenek ezen veszedelmes jelenség orvoslására. Hazánkban éppen tanúi lehetünk ilyen kormányzati családpolitikai program lehetséges voltának, még ha annak eredményességét a jövő évtizedek képesek csak megerősíteni vagy cáfolni. A demográfiai hanyatlás kedvezőtlen folyamata vélhetően csak és kizárólag gazdasági szinten nem kezelhető, (éppen Nyugat-Európa dicsekedhetett történelmi léptékben is példátlan jóléttel), annak okai messze túlmutatnak a napi politika ügyes-bajos keretein, és annak természete mélyen a kulturális-civilizációs-szellemi kérdések körébe vezet. De ezen történelmi, sorsfordító kérdéseknek a szőnyeg alá söprése, és az azokra adott méltó és hatékony válaszok elmulasztása minden bizonnyal olyan végzetes és megbocsáthatatlan mulasztás, amely már most jóvátehetetlennek látszik, és elkerülhetetlen katasztrófák sorozatát vetíti előre.

De ha a fenti, húsba-vérbe vágó kérdésektől — csak a gondolat kedvéért — függetlenítjük magunkat, felmerülhet még az a kérdés, hogy az eddig felhalmozott társadalomtudományi, orientalisztikai ismeretek és a már megszerzett tapasztalatok tükrében miért éppen afrikai és muszlim bevándorlók tömegeinek betelepítésével keresik a megoldást az állítólagos munkaerőhiányra? Leginkább ez az, amiért az erre való hivatkozás számomra sosem tűnt kielégítőnek. Ismert, hogy az Európai Unió határain belül is számos olyan ország van, amelyekben a fiatalok munkanélküliségének aránya aggasztóan magas. Tényleg ilyen égető szükség van távoli országok bevándorlóira? De még ettől is eltekintve: elvi szinten még azt a kérdést is fel lehetne vetni, hogy mivel a demográfiai jelenségek hosszútávú folyamatok, miért nem jutott eszükbe akár évtizedekkel ezelőtt a lehetőség, hogy rendezett, alaposan kidolgozott formában és törvényes úton, a valós gazdasági igényeknek megfelelő válogatás, ellenőrzés és szűrés után, olyan távol-keleti országok lakóinak munkavállalóit hívják meg, amelyeknek szintén hatalmas népességük van, munkabíró képességük és munkakultúrájuk még európai mércével mérve is elképesztő, és amelyeknek fiataljai bámulatos szorgalommal képesek helytállni még az egyetemeken is. Ráadásul civilizációs hátterük sokkal inkább összeegyeztethető a mi már csak töredékesen és kifordított módon jelen lévő kereszténységünkkel. Ezen civilizációk kulturális hagyományai a nőknek a teljes értékű társadalmi részvételét nem korlátozzák. A buddhizmus, a hinduizmus és a konfucianizmus természete gond nélkül megférne a mi szokásainkkal, életstílusunkkal. Claude Lévi-Strauss fakadt ki csodálatos antropológiai műve, a Szomorú trópusok utolsó fejezeteinek egyikében, hogy Európa és a távol-keleti nagy civilizációk közé milyen sajnálatosan és kártékonyan ékelődött be az agresszív és hódító iszlám. Miért is akarnánk ezzel a mi civilizációnkkal nyíltan ellenséges és arra számos vonatkozásban veszélyt jelentő kultúrkör népeivel tartós és kétes következményeket előrevetítő együttműködésre vállalkozni? A fenti tények és elméleti kérdések megfontolása a munkaerőhiány érvét erősen ingataggá teszi. Ez a magyarázat nem meggyőző, és azt a gondolatot veti fel, hogy mégis inkább valami más áll a háttérben, amely a már teljesen elborulni látszó európai vezetők hajthatatlan és a végsőkig elszánt törekvései mögött rejtve van. De akkor mit akarnak ezek valójában? (A humanitárius "jelszavakat" hagyjuk is. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a szálak valódi mozgatóit ilyen szempontok valaha is foglalkoztatták...)

Az elemzők magyarázatai között a másik — gyakran hangoztatott — érv a politikai hatalom megőrzése okán remélt szavazók importálása volt. Ez is számos további kérdést vet fel. Az egyre szegregáltabb bevándorlótársadalom egy jelentős része nem mutat érdeklődést az európai politikai élet iránt, mert még annak intézményesült formáit is gyakran inkább megveti. Fennáll továbbá annak a lehetősége is, hogy érdekei képviseletére előbb-utóbb saját politikai szerveződés útjára lép, amelynek előképe Belgiumban egy iszlám párt létrejöttével már meg is jelent. Ráadásul az európai választók körében okkal felszínre törő kétségek miatt egy ilyen szűk látókörű, pusztán stratégiai célokat követő törekvés kontraproduktívnak látszik. Nem is beszélve a hosszútávú gazdasági-társadalmi tehertételeiről, amelyek messze nem állnak arányban a pillanatnyi politikai előnyök hasznával. A magam részéről ezt a magyarázatot is elégtelennek és szintén erősen kérdésesnek látom. De akkor mi indokolja azt a megdöbbentő elszántságot, azt a semmiféle törvénytelenségtől vissza nem riadó galádságot, amellyel ezt a veszedelmes inváziót mindenáron keresztül próbálják vinni? Mit akarnak ezek?!

Felmerült még az a gazdasági érv, amely a migránsok ellátásához kapcsolódó szervezeteknél dolgozók tömegeinek és az ellátásban részt vevő vállalkozások és az érdekelt üzletágak jövedelmeit, magánérdekeit véli felfedezni a máskülönben meglehetősen irracionálisnak és veszedelmesnek tűnő betelepítésmánia mögött. Udo Ulfkotte valóban számomra felfoghatatlan nagyságrendű foglalkoztatási adatokról, pénzforgalomról és gazdasági érdekekről számolt be a Menekültipar című könyvében. Azt képtelen vagyok megítélni, hogy ezen gazdasági érdekeltségek érdekérvényesítő képessége valóban elégséges-e ahhoz, hogy a nyugat-európai társadalmak egészét vagy — túlzás nélkül — a civilizációnk létét ilyen mértékig kockára tevő, történelmi léptékű és visszafordíthatatlan folyamatok szorgalmazását és keresztülvitelét lehetővé tegye? Vélhetően ezek inkább csak haszonélvezői és így támogatói lehetnek ennek a történetnek, de a szálakat inkább az igazi nagy játékosok mozgathatják a háttérből — vagy éppen nyíltan és leplezetlenül, mint G. Soros.

Innentől kezdve már csak a ködös találgatások útján indulhatunk tovább. Ha bizonyosságot nem is nyerhetünk, de a különböző kérdések felvetésétől miért tartóztatnánk meg magunkat — még ha mégoly spekulatívnak tűnnek is —, ha egyszer egy ilyen, valóban veszedelmes és a kétségbeesésig zavarba ejtő problémára nem találjuk a legalább az elégséges okság elvén valószínűsíthető vagy egyáltalán elképzelhető választ, hogy mit is akarhatnak ezek voltaképpen?

Induljunk a kályhától: van egyáltalán Európának önálló politikai akarata? Közismert H. Kissinger cinikus kérdése: "Ha Európával akarok beszélni, akkor kit kell felhívnom?" Európa egykori nagy nemzeteinek egymást követő hegemóniái végül sorra elenyésztek, és a két világháború katasztrófája után az Egyesült Államok szuperhatalmi státusza vette át a vezető szerepet. Az egyesült Európa egykori méltó — és messze nem indokolatlan — víziója a jelenlegi kétségbeejtően impotens, teljesen alkalmatlan, korrupt, zagyva és ijesztően antidemokratikus képződményé silányult. Felmerülhet a kérdés: napjaink fenyegető jelenségeit Európa önmaga vonja saját fejére? De már itt elakadunk: e kérdés tekintetében mit is jelent az, hogy Európa? A európai nemzetállamok szövetségét? De hiszen ezt az elvet tapossák most két lábbal, ezt akarják felszámolni! Európa lakóinak összességét? Az egész demokratikus intézményrendszerünk egyre torzultabb képet mutat, a politikusok a választók érdekei ellen és azok véleményét mellőzve látszanak cselekedni. Európa maga a brüsszelita politikai elit lenne a harmincezer bürokratájukkal együtt? Azok a "kövér macskák", ahogy az angolok nevezik őket? Mi most egyáltalán Európa? Ez a kérdés itt persze egy harsány retorikai fordulat inkább — jóllehet messze nem indokolatlan —, de ezen túllépve valóban érdemes lenne elgondolkodni, hogy ezeket a változásokat mi, európaiak "csináljuk", vagy csak történnek velünk? Vagy még inkább: valamiféle idegen érdekek és hatalmasságok erőltetik ránk? Napjaink történései hátborzongatóan abszurdak és szürreálisak: semmi okunk szemérmeskedni, nyugodtan megfogalmazhatjuk a legmerészebb kérdéseket is, vagy már egyenesen kötelességünk is az!

Annyi bizonyos, hogy a globális nagypolitikai és gazdasági térben roppant hatalmak és érdekek feszülnek egymásnak. Az elmúlt évtizedek geopolitikai átrendeződése titáni küzdelmek színterévé tette a világot. Az egykori kétpólusú világrend feszültsége (ugyanakkor viszonylagos egyensúlya) megszűnt a Szovjetunió felbomlásával, de Oroszország szuperhatalmi státuszából megőrzött annyit, hogy továbbra is a világpolitika megkerülhetetlen tényezője maradt, valamint olyan új nagypolitikai szereplők jelentek meg, mint Kína, amely az "egypólusú" világ fogalmát hamar megkérdőjelezte, és számos területen már elsőséget is élvez vagy arra tör, de más feltörekvő országok szövetségének erőfeszítései is megjelentek az elmúlt években. (BRICS) A globális gazdasági átrendeződés jelentősége számos területen meghatározó, de mindennél izgalmasabb a reálgazdaság fölött is elsőséget élvező pénzügyi színtér egyre változó viszonyrendszere. Az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen hegemóniájának alapját nem annyira a világszerte több tucatnyi országban jelenlévő sok száz katonai bázis jelenti, (bár ez a tény igencsak nyomatékossá teszi azt), hanem a világot gyakorlatilag folyamatosan sarcoló, dollár alapú globális pénzügyi rendszer feletti ellenőrzés. A háborúkat nemcsak fegyverekkel vívják. Bár jelenünket és jövőnket mindinkább az erőforrásokért folytatott, várhatóan egyre kíméletlenebbé váló küzdelmek viszonylatában érdemes szemlélni, de ma a pénzügyi rendszer egyoldalúsága ellen tett erőfeszítések köre a legfontosabb és talán a legveszedelmesebb tényező.

Már évekkel ezelőtt elindult az a folyamat (elsőként Oroszország és Kína megállapodásával), amely ma is tart, és amelynek lényege, hogy az egymás közötti kereskedelemben egyre több ország bilaterális megállapodások megkötésével kívánja mellőzni a dollár alapú elszámolásokat. Olyan törekvéseknek lehetünk tanúi, amelyek mindinkább diverzifikálni kívánják az erősen egyoldalú pénzügyi rendszert. 2014-ben Kína létrehozta az új multilaterális fejlesztési bankját (AIIB), mely az IMF és a Világbank alternatívájaként lépett színre. Ugyanebben az évben a BRICS országok egy másik multilaterális fejlesztési bank megalapításáról állapodtak meg (NDB). Ezek csak a jéghegy csúcsai a feltörekvő országoknak a pénzügyi infrastruktúra fejlesztése területén elért eredményei fölött. Szembetűnő az az igyekezet, amellyel Oroszország, Kína és India hatalmas mennyiségű fizikai arany vásárlásával növeli folyamatosan tartalékait. Kínai nem titkolt célja, hogy az arany alapú jüan (renmimbi) a dollár vetélytársává váljon, mint tartalékvaluta. Természetesen senkinek nem érdeke, hogy a dollár hirtelen kerüljön bajba, de a pénzügyi rendszer egyoldalúságának felszámolására tett erőfeszítések egyértelműek. Ennek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. A pénzügyi érdekek megsértése vagy akár csak ilyen nagy léptékű bolygatása mindig is a legsúlyosabb casus belli volt. A valóságos háborútól vélhetően csak a szuperfegyverek totális háborújának elrettentő ereje óvja meg a világot, de a folyamatos kardcsörtetések, szankciók sőt proxy háborúk, vagy a USA által kezdeményezett vámháborús politika mögött mindezek a súlyos gazdasági-pénzügyi feszültségeket lehet feltételezni. (Talán még az sem lenne túlzás, ha úgy fogalmaznánk, hogy egy sajátos eszközrendszerrel vívott harmadik világháború tulajdonképpen már napjainkban is folyik.)

Elképzelhető-e az, hogy Európának ez a teljesen irracionális és bizonyosan súlyos következményekkel járó elárasztása muszlim és afrikai bevándorlók tömegeivel csak egy olyan rejtett és diverzáns eszközökkel végrehajtott hadviselés része, amely a fenti nagy geopolitikai játszmák szövevényébe illeszkedik? Nyilvánvaló, hogy az Oroszország elleni, megkérdőjelezhető indokokra alapított szankciók Európának is súlyos károkat okoznak. Oroszország lehetne Európa természetes partnere mint jelentős felvevő piac és mint értékes és nélkülözhetetlen nyersanyagok exportálója. Végső fokon az egész Eurázsia boldogan ellehetne a dollár vagy akár maga az Egyesült Államok nélkül is. Egy ilyen kézenfekvő geopolitikai szövetségben minden a kettős kontinens rendelkezésére állna, ami a boldoguláshoz kell: nyersanyagok, technológia, roppant népesség és felvevő piac. Így az USA rémálma lenne egy minden bizonnyal gyümölcsöző Párizs-Berlin-Moszkva-Peking tengely létrejötte és megszilárdulása. Ne legyenek kétségeink: ezt akár tűzzel-vassal is hajlandók lennének megakadályozni! De egy permanens válságsorozatba sőt polgárháborúba kényszerített Európa gyakorlatilag hosszú időre — ha éppen nem örökre — saját belső bajainak körébe szorulna vissza. Európa már most sem számít valóságos nagy játékosnak a geopolitikai térben, jóllehet népessége majdnem 200 millióval haladja meg az Egyesült Államokét, és összesített GDP-je is vetekszik vele. De úgy tűnik, nincs meg az akarat, hogy Európa valós súlyának megfelelő helyet követeljen magának a nagypolitika színterén.

Az Egyesült Államoknak Európa iránti zsigeri gyűlölete mindig ott lappangott a felszín alatt. Az USA a második világháború után Európában már aktívan tartotta kézben a politikai-társadalmi folyamatokat és ezzel befolyását. (Még ma is több tucatnyi amerikai katonai bázis van Németországban, amelyek fenntartása a Szovjetunió felbomlása után már okafogyottá vált.) A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) tulajdonképpen már a katolikus egyház fölötti liberális befolyás megszerzését jelentette, a 68-as diáklázadások és annak következményei mögött is felsejlik az amerikai titkosszolgálatok aktivitása. Az amerikai szórakoztatóipar folyamatos túlsúlya pedig egy valóságos kulturális gyarmatosítás terhével nehezedik Európára hosszú évtizedek óta. Az egész nyugati civilizációnk ellen folytatott, azt immár minden irányból nyíltan és agresszíven támadó "antirasszista" és "szivárványos" őrület pedig egyértelműen társadalmaink fragmentálását és végleges szétverését szolgálja! Ma ott tartunk, hogy egy befolyásos amerikai magánszemély nyíltan keresztülvinni látszik azt a tervet, mellyel Európát ismeretlen személyazonosságú, főleg muszlim emberek millióival kívánja elárasztani. Lehet-e valamiféle más oka ennek, mint egy piszkos eszközökkel folytatott háború Európa ellen, melynek eredménye bizonyosan csak hanyatlás és fokozódó káosz lehet? A háború lényege nem az acélból készült fegyverekkel vívott csatákban rejlik, hanem ahogy Szun-ce írta: Minden háború alapja a megtévesztés, a cselszövés.

Az Európai Unió jelenlegi, zavarosan viselkedő politikusi körei kontinensünk valós érdekeivel ellentétes erők befolyása alá került. A világunkat bitorló nagyvállalati érdekkörök, amelyeknek informális befolyása kormányzatok és különböző kormányzati szervek fölött ível át, a cinizmusig racionális módon érvényesítik érdekeiket és akaratukat. Azt pedig nevetséges lenne még feltételezni is, hogy ezek az erők valamiféle megható, humanitárius lelkesültségtől vezérelve cselekszenek. Semmi nem áll távolabb ezektől a hiénáktól. Ezek kontinenseket fosztanak ki vagy nyomorítanak meg, ha érdekük úgy kívánja és lehetőségük is adódik arra...

Itt szögezzük le: azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy egy Merkelt vagy Macront önálló, autonóm politikai aktorokként kell szemlélnünk a soha nem látott mértékű vagyon- és hatalomkoncentráció világában. Ezek csak pótolható kis szürke eminenciások, akik legjobb esetben is csak hivatalnoki erényekkel és hatalomtechnikai készségekkel rendelkeznek — Macron még ezekkel sem —, de valós hatalommal a gazdasági és pénzügyi Leviatánok árnyékában bizonyosan nem! (Az "isiászos" vén bohóc pedig egyenesen két lábon botladozó szimbóluma lehetne ennek a béna kacsa Európai Uniónak.)

2015. szeptember 11-én, a migrációs őrület csúcsán Merkelék — a helyzet kezelhetetlensége miatt — a határok lezárását fontolgatták. Jó egy hét múlva, szeptember 19-én kipattant a botrány: az Amerikai Környezetvédelmi Hatóság nyilvánosságra hozta, hogy a Volkswagen manipulálta egyes dízelautói motorszoftverét. Ezzel a német ipar "zászlóshajója" kapott egy brutális torpedódámadást, amely annak hatalmas veszteséget okozott, és ez a jelenben is tartó peres ügyek miatt még tovább fog növekedni! Csak véletlen egybeesés, és a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz? Meglehet. És az vajon elképzelhető, hogy van még mondjuk tíz ilyen beélesített torpedó a német gazdasági-pénzügyi és politikai szereplők ellen? Ki tudja? Annyit viszont bizonyos, hogy a Egyesült Államok roppant titkosszolgálati apparátusrendszert üzemeltet, amelyet nem habozik bevetni még a szövetségesei megfigyelésére sem. Emlékszünk még az NSA lehallgatási botrányára — amely máskülönben nem vont maga után különösebb következményeket? (Merkel telefonját már 2002-től lehallgatták, amikor még kancellár sem volt!) Az is köztudott, hogy a különböző felügyeleti szervek és hatóságok éppen annyira nem függetlenek és "objektívek", mint a nagy, nemzetközi szervezetek és sóhivatalok...

Úgy tűnik, ezzel az Európai Unióval már bármit meg lehet csinálni. Európa ellen már most egy rejtett és piszkos eszközökkel vívott háború folyik. Egy a világunk fékevesztett pénzrendszerének ingatagsága és a változásokat követelő feltörekvő országok által okozott esetleges turbulenciák miatt könnyen elképzelhető újabb pénzügyi válság gazdasági-társadalmi-politikai hatásai egy ilyen nehéz helyzetbe kormányzott Európa számára már végzetes következményekkel is járhatnának. És nem kizárható, hogy vannak, akiknek ez akár kapóra is jönne... Egy false flag támadás az európai muszlimok ellen pedig már tetszőleges időbontban képes lenne elindítani egy Nyugat-Európán végigsöprő felfordulást. (A 2004-es zavargásokhoz és gyújtogatásokhoz elég volt néhány szikra is.) Végső fokon az Afrikából érkező tömeges invázió árnyékában gyanú nélkül bevethető biológiai fegyverekkel mesterségesen előidézhető járványok elindításához is bizonyosan rendelkezésre állnak az eszközök. Túlzás ilyenekre gondolni? Annyi bizonyos, hogy morális gátlások szempontjának sorsunk alakulásában már nincs szerepe. A különböző érdekek szövevényében pedig már alig lehet eligazodni. Olykor úgy tűnik, már csak e bonyodalmas és ellentmondásos viszonyrendszernek a tehetetlensége tartja még úgy-ahogy egyensúlyban a robbanásig feszült világunkat...