AGY-PUZZLE

agy puzzle

2012-02-11T07:01:00.001-08:00

2012-02-11T07:01:00.000-08:00

Az ateizmusról és a materializmusról

(Részletek Alekszej Loszev A mítosz dialektikája (1930) c. művének IX. fejezetéből)

[pd: Aki nincs "edzésben", annak is ajánlott, hogy egy kicsit erőltesse az agyát. Ha a tudás hatalom, akkor a tudatlanság: rabszolgaság. Nemzedékeket fosztottak meg a tudástól — és ezzel a minőségi élethez szükséges érzelmi és értelmi érettség elérésének lehetőségétől. Tanúi lehettünk az emberi értelem gyorsuló ütemű romlásának — ennek katasztrofális következményei hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá válnak, de okai csak a tudásra fáradságot nem sajnálva törekvő, a hazugságok sokaságával megalkudni nem hajlandó, igazságkereső emberek szemei előtt tárulhatnak föl. A tanítás-tanulás helyét a módszeresen bürokratikussá tett és elsilányított "oktatás" vette át. A modern technológia audiovizuális eszközeinek — az emberi természet rendje szerint — teljességgel kiszolgáltatott, hagyományitól, ősei tudásától és kultúrájától mesterségesen megfosztott kortársaink a tudatlanságnak és barbárságnak olyan mélységeibe taszíttattak, amely eleve lehetetlenné teszi, hogy a immár teljességgel széthullott nyugati civilizáció napjainkban könyörtelenül és elkerülhetetlenül eszkalálódó válságjelenségeivel megbirkózzanak. A végletekig lebutított, a közösségi életre teljességgel alkalmatlanná tett, elpuhult és erénytelen modern tömegember elkerülhetetlenül szégyenletes kudarcra van ítélve. Az érdemi közös cselekvés — mely egyetlen reményünk lehetne —, el sem kezdődhet az értelem erejének visszaszerzése, mint ahogy egy közös nyelv megteremtése nélkül sem, amelynek fogalmai képesek hatékonyan kifejezni a valóságot. Mindazoknak a jóra törekvő embereknek, akiknek megadatott a megfelelő képesség, ezen kell fáradozniuk.

A egyre sokasodó bajok orvoslása úgy kezdődhet, ha azok gyökereit feltárjuk. Ebben segítségünkre lehet az alábbi kivonatosan közzétett szemelvény, amely értelmünk elkorcsosulásának fontos, alapvető mozzanatát bizonyos szempontból megvilágítja.

Az ateizmus nem felvilágosultság, hanem elsötétedés. Vallástudományi sőt antropológiai értelemben nincs is tulajdonképpeni "ateizmus", hiszen M. Eliade tételét egyetlen valamire való gondolkodó sem vitatja, miszerint a vallásosság az emberi értelem alapvető szerkezetéhez tartozik, mint a tér és idő képzete stb. Csupán arról van szó, hogy a földhöz ragadt polgárság hatalomra jutása után a pénzt tette mindenható istenséggé, ez képezi alacsony vallásos-mitologikus képzeteinek központi eszméjét, még egyszer: ez az istene. Hangsúlyozzuk: nem átvitt értelemben, hanem az emberi természet evolúciós folyamatok során kialakult természete szerint, amely jelenség a legkomolyabb vallástudományi kutatás tárgyát kell, hogy képezze — még akkor is, ha szellemi értelemben, értékét tekintve, jellegéből adódóan itt természetesen csak pszeudovallásról (álvallásról) ill. vallásszurrogátumról (valláspótlékról) van szó. Isten pénzzé lett, a világ pedig egy lelketlen, holt, sötét és érzéketlen és gátlástalanul kifosztható mechanikus szörnyeteggé. És mi lett az emberi élet méltóságával, szépségével, mélységével és magasságával ebben a kétségbeejtően tönkretett világban? Egyáltalán miféle jövő vár ránk és utódainkra? Próbálja megválaszolni önmaga számára mindenki — bátran és őszintén. (Tapasztalataim szerint az igazság keresése a bátorságon bukik el. "A legnagyobb bűn, a gyávaság.") —pd—]

... Egy sor példán bemutatom, hogyan fordul a mítosz, egyesülve a dialektikával, dogmába, sőt dogmatikus vallástudományba. Eközben természetesen nem fogok a liberális-humanista és felvilágosult polgárság nyomdokaiba lépni, akik mítoszt és dogmát csak a régi klasszikus vallásokban látnak. Véleményem szerint a mitológia és a dogmatika sohasem szakadt és sohasem fog megszakadni az emberiségben, és az ún. ateizmus és pozitivizmus nem kevésbé van tele vele, mint bármely vallás, amely nyíltan vallásnak is vallja magát.

... Ily módon nem arról van szó, hogy a hívőnek nincs dialektikája, hanem hogy számára a hit tárgya másmilyen, mint az ateista számára. Ez azt jelenti, hogy az ateista egyáltalán nem cáfolta meg a hívőt, hanem egyszerűen csak ignorálta hitének tárgyát, vagyis nem a logika (és főként nem a tudomány) késztette arra, hogy a hitet elvesse, hanem valami más. Másodszor, mindenképpen meg kell nézni, milyen alapon választ más tárgyat az ateista, mint a hívő. Láthatóan ezt megint csak vagy a hit vagy a tudás alapján teszi. Ha az ateistát a tulajdon originális hite késztette arra, hogy tagadja a vallásos tárgyat, akkor ez azt jelenti, hogy 1. ő maga is hívő, csak egy másik valláshoz tartozik, hogy 2. a vallásos tárgy (az első jelentésben) részéről történő elvetése nem hordoz magában semmiféle logikus, azaz racionális jelleget, és hogy 3. amikor a hit tudatos tagadása erőszakosan egyesül annak tudattalanul átélt szükségszerűségével, hogy higgyünk, ez a nem vallásos hit és valláskritika csupán valami természetellenes affektus és félállati indulatszó. De az ateista természetesen azt mondja, hogy a vallásos hit tárgyainak tagadására őt nem a saját külön hite késztette, hanem az objektív tudás. ...

... Tehát 1. az ateista nem a tudás alapján kritizálja a hit objektumait; és becsapott bennünket, amikor azt mondta, hogy éppen a tudás késztette őt arra, hogy a hitet kritizálja; 2. az ateista objektumai ugyancsak nem az egyszerű tudás alapján nyernek megállapítást (mert a puszta tudás csak tisztán logikai és tisztán teoretikus, nem pedig reális objektumokat nyújtana számára); 3. az ateista, miközben saját eredeti hittel rendelkezik, ám szavaival, miszerint neki semmiféle hite sincs, másokat megcsal (és önmagát is, de már nem csak szavakkal), lényegét tekintve az affektív nyomás és a vak támadás kielemezetlen tömegét zúdítja - a saját tulajdon lényére.

... Az ateizmus alapjait is sajátos mitológia képezi, hisz már tisztán dialektikusan is bebizonyítottam, hogy egyáltalán nem a tudás, hanem a hit késztette az ateistát arra, hogy ateisztikusan gondolkodjék. És amikor mindkét hit [ti. az ateizmusé és a vallásé] minden különbözőségével együtt felismerte a maga tapasztalatát a vele ellentétes tapasztalatban, akkor kialakult a dogmatikus tudat és a dogmatikus vallástudomány. Az ateizmus dogma és nem tudomány. Az ateizmus a dogmatikus vallástudomány egy fajtája és a vallástörténet tárgyát képezi. Hinni kell a tudásban, bízni kell a tudásban, szeretni kell a tudást, nem pedig egyszerűen csak tudni ahhoz, hogy valódi istentelen legyen valaki. És hinni kell a hitben, bízni kell a hitben, szeretni kell a hitet, nem egyszerűen csak tudni a hitet ahhoz, hogy valódi vallásos ember legyen valaki. A tudás mítosza és a hit mítosza, a tudás mint dogma és a hit mint dogma — ez a valódi emberi realitás, nem pedig az, amit a szobatudós alkot.

... két dolgot szeretnék e helyütt tisztázni: az egyiket a tudás nélküli hit, a másikat a hit nélküli tudás kapcsán. Kik vallják ezt a két — az én szemszögemből ítélve — hamis tanítást vagy — objektíven ítélve — két dogmatikát és két mitológiát, és milyen szociális közegben jöttek ezek létre? Először is, határozottan ki kell jelentenünk, hogy a tudás nélküli hitnek semmi köze sincs sem a klasszikus kereszténységhez, sem — részben — a középkorhoz. De ennél még sokkal többet is állíthatunk. Semmiféle élő vallásra ez nemjellemző. Aki csak egy kicsit is elmélyedt a görög vallás és filozófia történetében, az pontosan tudja, hogy például a platonizmus a misztika és a nagyon következetes és pontos dialektika egysége, és csak a Platónt és Plótinoszt sohasem olvasott szentimentális hülyék és felvilágosult agyalágyultak láthatnak benne valamiféle testetlen „platonikus" érzelmeket, amikben nincs semmi logika. De különösen küzdeni kell az ellen az évszázados megtévesztés és rágalom ellen, amelyet a liberális-humanista gondolkodók a kereszténységre és a középkorra zúdítanak. A mélységében, átfogó jellegében, érzékenységében és következetességében is kolosszális antik középkori dialektikát, amely mellett elhalványul Fichte, Schelling vagy Hegel, állandóan valami terméketlen metafizikaként, „misztikus ködként , „sötétségként", „tudatlanságként" tüntetik fel. Az új racionális gondolkodás elvakultságában nem látja meg, hogy a szent könyvek és az egyházatyák vallástudományi munkái tele vannak a világról, a tudásról és az értelemről, a felvilágosultságról, a szóról, az eszméről stb. szóló tanításokkal. A szövegekből vett idézetektől most eltekintenék. Vagyis sem a kereszténység, sem a középkor nemcsak hogy nem tagadja a tudást, hanem teljességgel azonosítja azt a hittel. És ezért egyáltalán nincs igazuk a felvilágosultaknak és ateistáknak abban, hogy a középkor tagadja a tudást. A középkor a hamis tudást, nem pedig általában a tudást tagadja. És az újkor egyáltalán nem abban különbözik a középkortól, hogy a tudást állítja előtérbe a hit helyett, hanem abban, hogy tudása és hite más objektumokkal rendelkezik, mint a középkori tudás és hit. ...

... Feltehetjük magunknak a kérdést: tulajdonképpen miben különbözik az újkori európai szellemiség a középkoritól és mi az oka annak a rendkívüli dühnek, amellyel a középkornak ront? Úgy vélem, semmi különöset és újat nem fogok mondani, ha azt állítom, hogy a középkor a transzcendens realitások primátusára épül, az újkor pedig ezeket a realitásokat szubjektív eszmékké alakítja. Ebből ered az újkor minden racionalizmusa, szubjektivizmusa és individualizmusa. Az újkori európai kultúra nem semmisíti meg ezeket az értékeket, hanem csak szubjektív tulajdonná alakítja őket. Objektumait megfosztja értelmességüktől, személyességüktől, önálló életüktől, és a külső világot mechanizmussá, az Istent pedig absztrakt fogalommá alakítja. Ezért az individualizmus, amely az ún. romantikában kulminált, és a mechanika dialektikusan feltételezik egymást. Ez a korszak, akár természetellenes méretekig hajtva, előtérbe helyezi a különálló, differenciált szubjektív képességeket vagy az egész szubjektumot; minden egyéb valami amorf szörnnyé, áthatolhatatlan sötétséggé, a newtoni természettudomány fekete, értelmetlen, mechanisztikus világává alakul. Innen az olyasfajta jelszavak, mint a hit nélküli tudás, a tudományba és a felvilágosultságba vetett bizalom, a „tudás — hatalom" elvakult dogmája.

Állítom, hogy amint az egész középkor utáni gondolkodás: a liberalizmus és a humanizmus, valamint ezeknek a századoknak az egész szociális-gazdasági élete a széttagolt individualizmusra és racionalizmusra épül, vagyis kapitalizmusnak és gépies kultúrának bizonyul, ugyanúgy a tudás hatalmáról szóló mítosz teljes egészében burzsoá mítosz. Ez a liberális gondolkodás szférája tisztán kapitalisztikus és kispolgári-burzsoá princípium. A proletár ideológia képviselői feleslegesen sajátították el az ateizmus rendszerét és a tudás primátusát hirdető tant. Hiszen az ateizmus éppen a burzsoázia originális találmánya volt, amikor először tagadta meg az Istent és esett ki az egyház kebeléből; ebben nincs semmi specifikusan proletár jelleg. Ha viszont arról kezdenek beszélni, hogy valamely szociális érték burzsoá eredete önmagában még nem akadályozza meg azt, hogy a proletár tudat elsajátítsa, akkor ez csakis arra mutat, hogy a proletariátus szemszögéből léteznek nem osztályjellegű szociális értékek. Két lehetőség van: vagy az ateizmus és a tudás primátusáról szóló mítosz burzsoá elfajzás, és akkor a proletariátus nem lehet ateista; vagy pedig lehet és kell is ateistának lennie, és akkor a proletár világszemlélet éppen a legfontosabb kérdést illetően semmiben sem különbözik a kapitalista világszemlélettől, és ezenkívül még nem osztályjellegű értékek is léteznek számára; vagyis ebben az esetben a proletariátus szemszögéből a marxizmus hamis teória.

Ugyanilyen szociológiai magyarázatot kell adnunk a tudás nélküli hitről szóló mítoszra is. Ez ugyanúgy annak az individualisztikus közegnek a terméke, ahol vagy maga a szubjektum vagy különálló képességei hiposztazálódnak és abszolutizálódnak az élő és teljes létezés ellenében. Korábban létezett az abszolútnak valamely testi és tárgyi jelensége — mint objektív alap, a maga belső, átlelkesítő princípiumával —, a kultusz. A burzsoá Európa, elsősorban a protestantizmusban, elveszi a kultusztól belső lényegét és különálló szubjektumok szüleményévé teszi. Mindaz, ami ezek után a kultuszból marad, természetesen csak mechanikusság és racionalisztikus csontváz, gépiesség, föld nélküli és jogfosztott proletárság, csillagközi terek homálya. Miután az európai ember önnön szubjektuma hatalmába kerítette a tárgyak lelkét, elkezdte lerombolni és feldarabolni, miközben egyik végletből a másikba esett. Így aztán az egy és ugyanazon XVl-XIX. századi Európa, létezésének különféle stádiumaiban, létrehozta egyaránt az alogikus fideizmust, minden terméketlen „hangulataival", és a racionalisztikus ateizmust, belső ürességével és polgári szellemi nyomorúságával. Természetesen mindkét mitológia elkorcsosult mitológia. Ennek ellenére mindkettő már régen a dogma, sőt a dogmatikus vallástudomány szintjére emelkedett. ...

... a materializmus éppen az érzékfelettire, mégpedig a tisztán intellektuális intuícióra támaszkodik, úgy, hogy argumentációm erről az oldalról is teljes egészében föltárja a materializmus mitologikus-dogmatikus természetét. Valóban, mi is az a materializmus? Amint azt a szó is mutatja, itt az anyagnak kellene valami sajátos szerepet játszania. De milyet? Az anyagnak az összes és minden lehető létezés alapjául kellene szolgálnia, és erre kellene visszavezetni az élet és a világ minden okát és ősokát. Rendben van. De mi az az anyag? Ugyanaz-e, mint az anyagból lévő tárgyak? Természetesen nem ugyanaz. Mint ahogyan a faszekrény nem maga a fa, és ahogyan a nyomtatott könyv nem egyszerűen csak papír, ugyanúgy az anyagból lévő tárgy sem egyszerűen csak anyag. De lehet, hogy az anyag nem más, mint az összes tárgy együttvéve? De 1. nem ismerjük együttvéve az összes tárgyat; és mivel ennek az összegzésnek nem ismerjük sem a mennyiségét, sem a minőségét, ilyen bizonytalan jellemzők alapján nem tudhatjuk meghatározni az anyagot. 2. Ezenkívül, ha az anyagból lévő tárgy nem egyszerűen csak anyag, akkor annál inkább sem lehet az összes tárgy együttvéve az "anyag" — még ha pontos fogalmat is tudnánk erről alkotni. Ha ez az acéltoll nem egyszerűen csak acél, akkor ha fognánk az összes tollat, amely létezik, létezett és létezni fog, olyan tömegét kapnánk az egymásnak ellentmondó jellemzőknek, amely alapján az acél meghatározása ostobaság lenne. 3. Az anyag nem is azok a tárgyak, amelyek a külvilágot alkotják, mert ez nem lenne más, mint egyik ismeretlen meghatározása egy másik ismeretlennel. Mi az a külvilág? Látok magam előtt egy fát. Ez a világ vagy nem? Világos, hogy ez fa, és nem a világ (tegyük fel, hogy a világ része). Látom a holdat. Ez a világ? Ez a hold, nem a világ, vagyis végső esetben a világ része és nem a világ. Továbbá, látom a napot, a hegyeket, a folyókat, az embereket, az állatokat stb. stb. Hol van itt a világ, és tulajdonképpen hogyan tudnám elképzelni? A különálló tárgyak — nem a világ: hol van hát maga a világ? Előttem a világ részeinek elképzelhetetlen mennyisége: de hol van maga a világ mint egész? Én nem látom, a materialista pedig nem mutatja meg nekem. De még az is lehet, hogy meglátom a világot mint egészt, mint lehatárolt és meghatározott testet, ahhoz hasonlóan, ahogyan az antik és középkori gondolkodók látták. De akkor viszont már egy csecsemő is láthatja, hogy a világ mint egész egyáltalán nem lehet a részeinek egyszerű összege, és meglátni a fát, a holdat, a napot stb. nem jelenti azt, hogy megláttuk a világot. Azonkívül pedig az anyaggal kapcsolatos probléma már akkor teljesen összekavarodik, ha a világra mint egészre vonatkozó kérdést feltesszük, mert nemcsak az anyagról, hanem még az anyagból lévő tárgyakról és azok összességéről sem elegendő beszélnünk.

Tehát az anyag 1) sem nem anyagból lévő tárgy, 2) sem nem ezek mechanikus vagy organikus összege, 3) sem a külvilág mint egész. Mit tudhatnak még mondani a materialisták? A következőt mondják még. Az anyag 4) az, amit külső érzékeinkkel felfogunk. Ez a meghatározás módfelett érdekes. Ez szőröstül-bőröstül kimutatja a materializmus mitologikus-dogmatikus természetét.

... 1. Először is ez nem más, mint a materializmus gyámoltalan próbálkozása, hogy a szubjektivizmus által megmeneküljön. Mert hát mi az a „mi" és mik azok a „külső érzékek"? Minden iskolás gyerek számára ismert, hogy létezett az élőlények evolúciójának végtelen láncolata és érzékszerveik végtelenül sokszínű fejlődése. Hol vannak ilyenkor a darwinisták? Minden élőlénynek és fejlődése minden lépcsőfokán minden érzékszervnek megfelel egy bizonyos érzékelés és a külvilág meghatározott képe. Hol van hát itt az anyag, amit a materialisták ráadásul úgy értenek, mint valami örök és állandó dolgot? Van egyfajta érzékelt képe a póknak, egy másik a ráknak, egy harmadik a halnak, egy negyedik a különféle emlősöknek, egy ötödik az embernek (egyetlen embernek száz- vagy ezerféle érzékelését lehetne összeszámolni), egy hatodik azoknak a fejlettebb lényeknek, akik felé vélhetőleg az ember törekszik, és akik talán más bolygókon már léteznek. Világos, hogy az anyag föntebb említett meghatározása szubjektivizmusban szenved, következésképpen relativizmusban, a véletlenre való apellálásában, egyszóval a csúszómászó és vak empirizmusban vergődik.

... Ezenkívül, lényegét tekintve sem helytálló, hogy az anyag az, amit külső érzékeinkkel felfogunk. Külső szerveinkkel nem az anyagot, hanem az anyagból lévő tárgyakat fogjuk fel. Az „anyagot" teljesen absztraktul elvonatkoztatjuk a tárgyaktól, mint a „vörösséget" a vörös tárgyaktól, a „kerekséget" a kerek tárgyaktól stb. Lehetetlen látni a „vörösséget" mint olyat, csupáncsak a vörös tárgyakat láthatjuk; a „vörösséget" csak elvontan elgondolni lehet; a „vörösség" absztrakt fogalom. Ugyanígy nem látható, hallható, érezhető az anyag mint olyan. Az anyag elvont fogalom. Az anyagot csak elgondolni lehet.

... De mit is gondolunk el az anyag fogalmában? Lehetséges, hogy legalább ebben van valami összefüggő a külső szerveinkkel? Más szavakkal, lehetséges, hogy az anyag a tárgyak és külső érzékszerveink összefüggésének elvont fogalma? De ezzel sem érthetünk egyet. Az anyag fogalmában nem gondolható el semmi szubjektív, és még maguk a materialisták is azt állítják, hogy az anyag örök, és hogy hamarabb létezett, mint az élőlények összes érzékszervükkel és érzékelésükkel együtt. Vagyis rámutatni a külső érzékszervekkel való összefüggésre semmilyen vonatkozásban sem jelent segítséget.

Az utóbbi időben a materialisták egyszerűen csaláshoz folyamodnak. Fogják magukat, és az anyagot a realitás princípiumának nyilvánítják, a materializmust pedig egyszerűen a tárgyak és a világ objektivitásáról szóló tanításnak. Nos itt már végképp nem tehetünk mást, mint hogy széttárjuk a karunkat.

... Ha a tárgy anyaga a tárgy realitása és semmi több, akkor Platón, Arisztotelész és Plótinosz materialisták, mert ők elismerték a kozmosz realitását és még csodálatos dialektikával is ellátták; minden egyházatya is materialista, mert ők viszont elismerték az Isten realitását, a világteremtés realitását, az ember teremtésének és bűnbeesésének realitását, Krisztus és az egész evangéliumi eseménysor realitását, az emberek halálának és megváltásának realitását stb. Ily módon a hamisítás egyértelműen megmutatkozik: az anyag egyáltalán nemcsak realitás, hanem specifikus realitás. Milyen éppen? Az érzékelt tárgyaké? De akkor megint csak az empirikus szenzualizmusra és, következésképpen, a relativizmusra támaszkodunk. Esetleg az egész világé? De akkor meg nem világos, micsoda a materialista számára a világ. Stb. stb. Egyszóval, megismétlődik az összes korábbi nehézség.

... Tegyük fel, hogy tudjuk, miféle tárgyaknak és minek a realitása az anyag. De akkor megint csak azt mondhatjuk, hogy a realitást mint olyat nem látjuk, nem halljuk, nem érezzük, és hogy az önmagában vett realitás nem anyagból lévő tárgy, hanem absztrakt fogalom. Ebben az esetben mire váló itt a „materializmus"?

Végezetül, az anyag fizikai teóriáira már rá sem pillantok. Ha itt most csak felsorolnám azokat az anyagra vonatkozó teóriákat, amelyek a fizikában léteztek, a sajátos folyadék elméletétől kezdődően az anyag teljes és abszolút megsemmisítésének teóriájáig, az olvasónak már csak ettől szédülni kezdene a feje. A fizika történetének tanulmányozása csupán azt mutatja meg, hogy a materializmus lényege egyáltalán nem az anyag tudományos teóriájában rejlik, mert ilyen teóriából több tucatnyi létezik, és úgy röpködnek egymás után, mint az egy napig élő szitakötők. Ebben a káoszban egyáltalán nem lehet megalapozni azt a konok erőszakosságot, amellyel a materialisták az embereknek esnek.

... Mindebből magától adódik a következtetés, hogy az önmagában vett anyag absztrakt fogalom, és a materializmus ennek az absztrakt fogalomnak az abszolutizációja, azaz tipikus absztrakciós metafizika. Kétségtelen, hogy az embernek igen sok absztrakt fogalma van, amelyek nélkül nem tudja elgondolni a világot és az életet. Az „anyag" az emberi ész egyik ilyen törvényes és feltétlenül szükséges fogalma. Ugyan miért kellene kiragadni az összes fogalmak dialektikus rendszerének egészéből, aztán beállítani mindennek a középpontjába, és nevével illetni az egész filozófiai rendszert? Minden absztrakt fogalom egyformán abszolút értelmű, és nincs semmiféle logikai alapja annak, hogy közülük az egyiket a többi rovására abszolutizáljuk. Es milyen alapon nevezzem én akkor magam idealistának? Ha a materialisták azon „egyszerű tény nyilvánvalóságát állítják, hogy minden az anyagon alapul, és ha az anyag valójában nem több, mint absztrakt fogalom, akkor világos, hogy a materializmus az intellektuális intuíció egy sajátos formáján alapszik, és hogy ennek kiindulópontja az anyag sajátos kinyilatkoztatása, olyasmi, mint az angyalok megjelenéséé vagy az égen fénylő kereszté stb. Teljességgel egyetértek abban, hogy a materialisták számára a „materiális" abszolútum kinyilatkoztatása nyilvánvaló és meggyőző; és elismerem logikai jogukat arra, hogy belássák ezt a tapasztalatot és felépítsék rajta tudományos rendszerüket. De akkor a materialistáknak is el kell ismerniük, hogy:

1. tanításuk alapjában nem a logika és a tudás, hanem a közvetlen, sőt érzékfeletti kinyilatkoztatás áll (hisz az anyag, mint abban megegyeztünk, nem érzéki);

2. hogy ez a kinyilatkoztatás olyan tapasztalatot ad, amely jogot formál az abszolút kivételességre, vagyis hogy ez a tapasztalás vallásos mítosszá növi ki magát;

3. és hogy ez a mítosz abszolút megerősítést kap a gondolatban, vagyis dogmává válik.

Ebben áll az ún. dialektikus materializmus igazolása. Valóban, ha a tiszta dialektika nézőpontjába helyezkedünk, akkor, mint már megmutattam, nincs semmiféle lehetősége annak, hogy abszolutizálják az anyag fogalmát; e fogalom egyenrangúnak bizonyul az összes többivel, hiszen minden egyes dialektikus fogalom, ha már egyszer dialektikusan kikövetkeztetett, teljesen azonos mértékig szükséges, igaz, objektív és abszolút. És ebből a szempontból a „dialektikus materializmus" felháborító ostobaság, mindenféle dialektika teljes eltiprása és a legtipikusabban burzsoá, absztrakt metafizika. De szabadítsák meg a dialektikus materializmust attól a kötelezettségétől, hogy bizonyítsa a hit primátusát; ismerjék be, hogy az saját objektumát (vagyis az anyag absztrakt fogalmát) mint abszolútumot állítja, sőt mint olyan abszolútumot, amely egy sajátos kinyilatkoztatásban jelenik meg, amely nem enged meg semmiféle kritikát és kételyt; ismerjék el, hogy valaki, Valaki a szerzője volt ennek a kinyilatkoztatásnak és hitnek és elültetője ennek az egyedül igaz mítosznak; engedjék meg, hogy a dialektika szabadon kifejlessze a maga kategóriáit (az anyagét, a szellemét stb. stb.), olyan feltétel mellett, amely már valamely megkérdőjelezhetetlen, abszolút anyagi valóság, mindenütt és örökké létező, változatlan, mindenható, jóságos és elégedett: a dialektikus materializmus logikusan felépített és emellett tisztán dialektikus teóriává válik (már nem absztrakttá és nem metafizikaivá), hasonlóan ahhoz, ahogy dialektikus, abszolút következetes és ellentmondásmentes az antik és középkori platonizmus, ahogyan ellentmondásmentes az összes dogmatikus vallástudomány, amennyiben nem tesszük fel nekik arra a végső objektumukra vonatkozó kérdést, amely csak a hit által, a mítoszban fogható át, mint legfelsőbb kinyilatkoztatás.

... A tudás mindenhatóságáról vagy az anyag elsődlegességéről szóló mítosz miért nem tetszik mítosznak és általában miért nem tárgyalja senki mint mítoszt? A mítosz, mint mondottuk, személyes létezés. De hogyan értelmeződik a személyes létezés az individualizmus és a burzsoá szubjektivizmus újkori Európájában? Kizárólag mint tisztán szubjektív létezés. Személyiség nincs az objektív — például a természeti — létezésben. A materializmus és az ateizmus mint a burzsoá kultúra gyermeke, ennek értelmében a természetet úgy fogja fel, mint személytelen mechanizmust; és emiatt nem tud hozzá személyesen viszonyulni. A mechanizmus kizárólag mechanizmus, semmi több. Természetesen ha a mechanizmust mint mechanizmust mint tiszta mechanizmust értjük, ez megint csak nem lesz sem mitológia, mint ahogyan nem mitológia az euklidészi geometria, sem tiszta dialektika, sem szillogisztika. De valóban csak a tiszta mechanizmusról beszél a materialista világszemlélet? Csak valami logikai kategóriáról, amely kizárólag a tiszta ész segítségével épül fel? Természetesen nem. E világnézet hiposztazálja, realizálja, abszolutizálja, isteníti és mindennek a helyére állítja a mechanizmust. Ebben az esetben, ha legalább logikailag következetes akar maradni, a materialista világnézetnek személyesen kell felfognia a mechanikus világot. Hiszen a „személyiség" az emberi tudat egyik legszokványosabb kategóriája, hasonlóan az idő, a tér, az okság stb. kategóriáihoz. A dialektikus materialistáknak különösen jól kell ezt tudniuk. Tehát a „személyiség" feltétlenül szükséges a többi kategória mellett. A hit viszont arra a kijelentésre késztet, hogy tényszerűen csak az anyag létezik és az anyag irányít mindent. Mit tegyünk most már a személyiség kategóriájával? Ily módon világos, hogy a következetes materialista, kiváltképp a dialektikus materialista (mint aki nem fél bármely kategória kikövetkeztetésétől) kénytelen az anyagot személyesen, a személyiség kategóriájának nézőpontjából érteni. Azt már bemutattam, hogy ez egyáltalán nem egyenértékű az anyag megszemélyesítésével vagy átlelkesítésével. A páfrány a mítoszban és a mágiában semmiképpen sem válik valami átlelkesített dologgá, habár már a személyes interpretáció is a mitikus tudat részévé tudja változtatni ezt a tisztán botanikai dolgot. De az átlelkesítés és a perszonifikáció ellenére, a személyes interpretáció feltétele mellett sem maradhat meg az anyag ártatlan logikai kategóriának. Vak, fekete, élettelen, nehézkes szörny válik belőle, amely minden élettelensége ellenére, mégis irányítja a világot. Az anyagot nem lehet átlelkesíteni. De a tan arra az állításra kötelez, hogy nincs semmi az anyagon kívül. Ha ez így van, akkor világos, hogy az anyag a halál. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tiszta anyag, az anyag mint olyan — a halál. Egyáltalán nem. Már többször mondottam, hogy az anyag mint olyan, a tiszta anyag az emberi tudatnak az egyik legszokványosabb absztrakciója. Nem halál, hanem valamely elvont fogalom. Ugyanakkor a materialista semmi esetre sem beszélhet, nincs joga beszélni a tiszta anyagról mint olyanról, vagyis csak mint elvont fogalomról. Abszolutizálnia kell, vagyis úgy elképzelnie, mint az abszolút létezés egyetlen lehetőségét. De mihelyt ezt föltesszük, az anyag abban a pillanatban világméretű élettelen szörnyeteggé változik, amely bár maga a halál, mégis irányít mindent. Bocsánat, de miért „élettelen" és miért „szörnyeteg" — kérdezi a materialista. Csupán azért, mert nincs hová tennem a személyiség és az élet kategóriáit. Hiszen ez a két kategória teljességgel elengedhetetlen, teljességgel természetes és, mondhatnám, teljességgel banális része minden élő tapasztalatnak és minden dialektikus gondolatnak. Mit kezdjek tehát ezekkel a kategóriákkal? Ha a materializmus tana megengedte volna, hogy a létezés alapjaiba belehelyezzük a „személyiség" és az „élet" kategóriáit is, akkor nem beszélhettem volna sem halálról, sem szörnyetegről, bár akkor a materializmus is megszűnt volna materializmusnak lenni. A materializmus viszont azt állítja, hogy végső soron mindent az anyag irányít és minden az anyagra vezethető vissza. Ebben az esetben mindent egy holttest irányít, és minden rá vezethető vissza. Ebben van ily módon a materialista tanítás központi és alapvető objektuma, valamint az a szükségszerűség, hogy a „személyiség " és az „élet" kategóriáit tisztán logikailag gondoljuk el, mert ha azt mondtam, hogy „szörnyeteg" és „halál", akkor ezzel már használtam a „személyiség" és az „élet" kategóriáit. Itt teljesen meggyőzően mutatkozik meg annak szükségessége, hogy a materializmust mint a mitológia sajátos fajtáját és mint speciális dogmatikus vallástudományt értelmezzük. Az a tény, hogy a materializmust általában másként szokás érteni, csak a burzsoá individualizmusról és a liberális szubjektivizmusról tanúskodik, amelyek teljesen alkalmatlanok a mítosz mint objektív kategória megértésére, és amelyek éppúgy jellemzőek a materializmus szokványos kritikusaira, mint magára a materializmusra. Az élettelen és vak világméretű szörnyeteg — ez az a személyiség, ez az az élő és ez az élő személyiség története, amit a materializmus képes felmutatni. Ebben van teljes eredetisége és más világnézetektől való függetlensége. A tudomány és a tudományosság nem a materializmus jellemzője. Az idealisták is kidolgozzák és megalkotják a maguk tudományát; és konstrukcióik tudományossága legalább annyira elbűvöli őket, mint a materialistákat. A „realizmus", az ,,életszerűség" a „praktikusság" szintén nem a materialisták jellemzője. Ezek tisztán vallásos fogalmak; és minden vallásos ember ugyanúgy csak a valódi-reális életben akarja tudni magát, csakis az élettapasztalat alapján, és neki is tilos egyszerűen csak teoretikusnak lennie és érintetlenül hagynia a praktikumot, ideáljainak életszerű megvalósítását. Még a földi életre való felszólítás sem a materializmusra jellemző, mivel az egész pogányság nem más, mint a föld, a test, a testi örömök és vigaszok dicsőítése, a pogányság pedig misztika. Az újkori európai materializmus egyetlen originális teremtménye éppen a világméretű, élettelen Leviatánról szóló mítosz, amely — és ebben áll a csoda materialista beismerése — a világ reális tárgyaiban testesül meg, ezekben is hal meg, hogy aztán újra feltámadjon és felszálljon az álmok és mindenféle életjelenségek nélküli, halott és tompa álom fekete egébe. Hiszen a tárgyak megteremtődése az anyagból valóságos csoda. Szedjenek csak össze néhány szál deszkát: egyiken sem látszik az asztalnak semmiféle tulajdonsága sem. Hogy lesz ezekből egyszerre csak asztal vagy szekrény? Azt mondják erre: a deszkák és lécek egyesüléséből. De hiszen a „szekrénység" nem volt benne egyik deszkában és lécben sem. Hogyan jöhet akkor létre a deszkák és lécek egyesüléséből. Ha az én zsebemben sincs egy garas sem, meg az ön zsebében sincs egy garas sem, hogy lesz abból hirtelen egy garasunk, ha egyesítjük a zsebeinket? Világos, hogy csodának kell történnie. A materialisták hisznek a csodálatos, természetfeletti megtestesülésben — egyelőre még nem az atyáéban, hanem csak valami süket és vak anyag-anyáéban, valami világos és értelmes szóvá válásban, reális tárgyak kialakulásában, és mindemellett a materialista dogma azt kívánja, hogy legyen „erő és anyag", hogy legyen mozgás, ne pedig csak holt tárgyak (némelyek a materialista dialektikát úgy határozzák meg, mint a mozgás általános törvényeiről szóló tudományt), ahhoz hasonlóan, ahogy a keresztény vallásban a megtestesült Isteni Ige megígéri hogy eljön „a Vigasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, a ki az Atyától származik" (Jn 15,26), hogy áldást hozzon az életre, a próféciára, a teremtésre és a „mozgásra". Így az anyagról, a természeti törvényekről (melyek a tárgyakban működnek) és a mozgásról szóló materialista tan a szentháromságról és az Isten Fiának megtestesüléséről szóló keresztény tanítás elkorcsosulása, és bár elkorcsosulás, ugyanolyan mértékben mitologikus és dogmatikus, mint bármely vallási dogma. Azt hiszem, aligha érdemes itt feltárni a materializmus burzsoá természetét. A materializmus az emberi gondolkodás elvont funkcióinak uralmára épül, amelynek termékei projiciálódnak és ebben az absztrakt formában abszolutizálódnak. Különösen visszataszító az az önmagában véve a kereszténységnek sokkal tartozó, népszerű, a tehetségtelen fizikusok, kémikusok, orvosok és más természettudósok tömegében olyannyira elterjedt „tudományos" materializmus, amelyre egész világnézetet akarnak építeni. Ez még csak nem is burzsoá, hanem kispolgári ideológia, a kis, szürke, száraz, fukar, tehetségtelen lelkek filozófiája, mindazon kicsinyes, hűvös egoisták hányingert keltő gyülekezetének filozófiája... A tudományos pozitivizmus és empirizmus, a tudománynak ez az egész ostoba felmagasztalása az abszolút szabad és semmitől sem függő tudás minőségében nem más, mint a szellem utolsó, kispolgári rothadása és őrülete, mint valódi, a pontos szociológiai értelemben vett kispolgári ideológia. Ez a közönséges, kicsinyes, zsugori alak sekélyes, vagyonát féltő szeszélyének meg akarja nyerni az egész világot. Ezért aztán a világot olyannak gondolja el, mint valami lelketlen, mechanikusan mozgó barmot (másféle világot nem is merne megkaparintani); ezért aztán magát is mint jó bankárt gondolja el, aki kizárólag matematikai számítások révén birtokba veszi az élő embereket és az élő munkát (ha másfajta elképzelése lenne önmagáról, nem is lehetne materialista). De hadd adjam át a szót egy olyan embernek, Zinaida Gippiusznak, akinek szintén volt alkalma megélni ezt a kispolgári, kispolgári-tudományos környezetet:

Szenny, kulimász, sár, csupa borzalom,
Szeszély, közönyös, sehol-irgalom,
Lomha enyészet, alamusziság,
Szűkölő, sekélyes nebáncsvirág,
Kifelé bazsalyog, befelé parázna,
Gyáva, undorító, alpári pojáca,
Pangó, posványos lápvidék,
Rabszolga, élni-halni pocsék,
Gennyes-fekete, pökhendi-fölényes,
s ha szürke, köt a szürkeséghez,
Ördögi tunya terpeszkedés,
Ostoba, álmos, gonosz, nehéz,
Kihűlt porhüvely, annyi se, pukk,
S rendíthetetlen, hazug, hazug.
De sírni minek? A jajban mi öröm?
Hisz tudjuk: itt nem marad kő kövön.

(N. Kiss Zsuzsa fordítása)

Ez mindenféle pozitivizmus képe, akármilyen tudományos, logikai, fenomenológiai és filozófiai érvekkel rendelkezzék is.

... Ugyanakkor a materializmus nem adott egységes mitologikus-dogmatikus rendszert. Bár a materialisták szeretik szidni az idealistákat nézeteik sokféleségéért és ellentmondásosságáért, ez a szidalmazás nagyrészt tudatlanságból származik: valódi idealizmussal nálunk igen kevesen próbálkoztak, a materializmus egységében való hitre pedig fizikailag is lehet kényszeríteni az embert. Mindazonáltal a materializmusban legalább annyi irányzat van, mint az idealizmusban. A materializmus egész sorát adta az egymásnak ellentmondó rendszereknek; ezek pontosan összevethetők a keresztény vallástudomány megfelelő rendszereivel. ...

... A végtelenség és a végesség ... Tegyük fel, hogy mint azt egy bizonyos szekta mitológusai sulykolni szokták —, a világ végtelen és csakis végtelen. Ha valaminek nincs vége, annak — következésképpen — nincs határa és formája sem. Ha valaminek nincs határa és formája, ez azt jelenti, hogy semmiben sem különbözik bármi mástól. De ha valami semmiben sem különbözik bármi mástól, akkor ennek következtében lehetetlen eldönteni, létezik-e ez a valami vagy sem. Tehát, ha a világ végtelen, akkor ez azt jelenti, hogy semmiféle világ nem létezik. Az újkori nihilizmus lényegében így is gondolja. A világok végtelenségének dicsérete egyúttal azt is követelte, hogy mindenféle világot megszüntessünk; és a katolicizmus, amely meg akarta menteni az élő és reális világot, teljesen logikusan formált jogot arra, hogy megégesse Giordano Brunót. A világ megsemmisítésére éppen azoknak volt szükségük, akik saját személyiségüket akarták előtérbe helyezni. Amint már azt alkalmam volt állítani, a szubjektivizmus és a mechanizmus (nihilizmus) egy és ugyanaz. Ha egyszer minden létező a szubjektumba utaltatik, az objektumnak igen kevés tere marad és elveszti utolsó bizonyosságát is, a létezését; innen ered minden szubjektivista és individualista próféciája a világ és a világok végtelenségéről. De ahogyan az izolált individualizmus és szubjektivizmus, ha a szociális-gazdasági szférába kerül át, burzsoá kultúrát és kapitalista termelési módot hoz létre, ugyanúgy a világ végtelenségéről szóló elmélet nyilvánvalóan nem más, mint tipikusan burzsoá-liberális mitológia. És éppen ezért azok a proletár ideológusok, akik a világ végtelenségének nézőpontján állnak, vagy semmiben sem különböznek a kapitalista férgektől, sakáloktól, vagy különböznek ugyan, de még maguk sem tudják, tulajdonképpen miben is. Itt ugyanazt a zsákutcát találhatjuk, mint az Isten létezésének kérdésében. Egyfelől a hivatalos mitológia azt kívánja, hogy Isten ne legyen. Másfelől alapvető argumentumként a következő tézis szerepel: „A tudomány bebizonyította, hogy Isten nem létezik." De — 1) a tudomány mindig létezett és gyakran létezik a vallásos emberek számára is, úgyhogy pontosan akarjuk kifejezni magunkat, akkor azt kell mondjuk, hogy az ok itt nem a tudomány, hanem a tudománynak csak egy nagyon specifikus fajtája. 2) Bármely tudományos bizonyítás a szubjektum meglehetősen izolált funkcióját feltételezi. Kultúrtörténetileg ez csak a reneszánsz kultúrában, azaz egy alapjában véve burzsoá kultúrában volt lehetséges. A racionálisan megalapozott ateizmus éppen a kapitalista szellemiség emanációja. Proletár nézőpontból pedig általában az elvont eszmék semmit sem jelentenek a történelemben. Ezért egy elvont tudományos bizonyítékra támaszkodni teljes egészében burzsoá-liberális eljárás, és a proletárok szájából elhangozva ez meglehetősen távol áll valódi gondolataiktól. ...

2012-02-10T03:30:00.000-08:00

A tudomány démoni voltáról

(in Hamvas Béla: Hexakümion — A szcientifizmus — MEDIO KIADÓ, életműsorozat 5. kötet — részletek [még szerkesztésre vár])

... A tudomány a gondolatot az utóbbi négyszáz év alatt ugyanúgy elnyomta, mint a középkorban a vallás. Akkor laikusnak bélyegezték azt, aki a dolgokhoz úgy szólt hozzá, hogy az a hivatalosok tetszését nem nyerte meg. Ma e laikusokat dilettánsoknak hívják. Akkor felszenteltnek nevezték a szakembert, ma szakembernek a felszenteltet. A dolgokat csak egy bizonyos módon volt szabad felfogni, és csak minősített, cégjelzett igazságot fogadtak el. Az eredmény mindkét esetben a gondolat szabadságának elveszése volt. ...

Az a tudomány, amely a középkori vallással szemben éppen a szabad gondolat és a teljes igazság nevében lépett fel, ugyanolyan dogmatikus skolasztikává lett, s így a szabad gondolkozásnak és az igazságnak éppen olyan ellensége volt, mint a vallás. Az igazságszenvedély szcientifizmussá lett, élettelen és érdektelen tételek rendjévé, amelyben már nem az eleven szellem fejezte ki önmagát, hanem valami más. Négyszáz évvel ezelőtt a tudomány azzal indult, hogy a lét nagy kérdéseit megoldja; a helyzet ma az, hogy a semmin keresztül az űrbe tart.

... „A magas civilizáció — írja Nietzsche — csak széles talapzaton állhat, erősen és egészségesen konszolidálódott középszerűségen. Ezt szolgálta és szolgálja a tudomány." A tudomány „teljes egészében a középszerű ember világához tartozik". — És mindig is fog. Ezért leküzdhetetlen. A tudomány szerepe a közép világához tartozik. A magas szellemiséghez, a szabad, nagy emberhez semmi köze.

... kiderült, hogy a tudományos ismeret alapjában a polgári társadalom világszemlélete és magatartása van. A tudomány az utilitarisztikus bourgeois-ból nő ki. A polgárság érdekideológiája. „Az igaz és abszolút tudományos szabadság — írja Scheler — nem a tudományos szellem autonóm erejéből fakadt, hanem társadalmi tényezők határozzák meg." Még pontosabban: „...az újkori tudomány gyökerében... a természet fölött való szisztematikus uralom mindenáron való kiterjesztése áll; a természetről való tudás mértéktelen felhalmozása és kapitalizálása úgy, hogy ha nem is tud a természet fölött végérvényes uralmat gyakorolni, de legalább az uralom lehetőségét valamiképpen fel tudja tételezni és el tudja gondolni". Ez a dekretális tudományosság az újkori démonikus hatalmi
ösztön „kategoriális gondolat-apparátusa".

... a tudomány gyökerében fölfedik a démonikus hatalmi ösztönt. Fő jellemvonása: 1. „az ember fölött levő hatalom, csupán magáért a hatalmi helyzetért; 2. minden szellemi-kontemplatív megnyilatkozás elnyomása; 3. új értékelés megteremtése alapján a természet teljes leigázása". ... Jaspers szerint az újkori racionalizmus nem egyéb, mint kísérlet, hogy a középkori skolasztika mintájára újabb uralmi célokra még alkalmasabb racionális dogmatikát teremtsen meg.

Az újabb gondolkozók csak visszatértek és megerősítették Nietzschének azt az eredeti gondolatát, amely a tudományban a középszerűség, vagyis a polgárság uralmi törekvését látja. Ebből természetszerűen következik, hogy az ember a tudomány örve alatt valamit tanul, aminek a valósághoz vagy egyáltalában semmi köze, vagy a valóság kérdése másodrendű. A cél nem az, hogy az ember valamit megismerjen. Éppen ezért az ember olyat tanul, ami nem érdekli; legfeljebb az érdeklődés nem tárgyra vonatkozik, hanem a tanultság által elérhető eredményre. Mikor aztán az eredmény megvan, akkor a tárgy, mint a hatalmi helyzethez vezető út érdekes, de csak mint út, és nem mint ismeret. A tárgy sohasem volt a lény primer tápláléka. Ez a tudáshalmozás (szaktudós, szakember) magyarázata. Scheler a tudás kapitalizálásának hívja. Ahol a súly a közvetlen tudásra esik, ott a sok sohasem lehet fontos. Az, ami mély és tiszta, nemcsak határt szab önmagának, hanem tudja, hogy belőle a megengedettnél több már szentségtörés. A szaktudás nem primer követelmény, hanem a hatalmi helyzet elérésére szolgáló arzenál. Ezért kell minden felhalmozott szaktudásnak okvetlenül pszeudoegzisztenciálisnak lenni.

A kapitalizált tudás, a tudós, mint ismerettőkés és felszentelt szakember, a polgári társadalom jelensége. Fő jellemvonása a hybris scientifica. Két tudományban van ennek a gőgnek abszolút jelentősége, az egyik az orvostudomány, a másik a filológia. Ez a két leginkább pszeudoegzisztenciális tudomány, ahol a tárgyi anyaghalmaz arzenálszerűsége a legimponálóbb, s ezért a hatalmi helyzet a legkétségtelenebb. A döntő szó a hozzáértőé. Mi ez a hozzáértés? A szakvélemény. Mi a szakvélemény? Néhány átvitt értelmű kifejezésnek új variánsa. Fontos először, hogy józan ésszel sohase legyen egészen érthető, másodszor, hogy meglegyen benne a tudós presztízs-attitűdje. Az érthetetlenségi jelleg igen fontos; azért van szükség rá, hogy a tudós burkoltsága továbbra is érintetlen maradjon; a presztízs-attitűd a hatalmi helyzetet szilárdítja meg. Ismeretről, tudásról, szellemről egyáltalában nincs szó.

A tudományos gőg legfontosabb ismertetőjele az, amit a George-kör Selbstkorrektur der Wissenschaftnak hív. A tudomány e folyamatos önigazítása a tudós gőgjének azt az oldalát mutatja meg, amelyet rendesen a tudósi szerénység neve alatt ismernek. Ez az a burok, hogy ő a tudománynak egyszerű és szerény munkása, nem ad végső eredményeket, hanem a távoli jövőben elérendő abszolút igazság megtalálásán fáradozik. Nagy körültekintéssel az abszolút igazság épületéhez szerény téglát rak le, mire a következő tudós ugyanolyan nagy körültekintéssel ezt a téglát elveszi, és másikat tesz le. De a következő megint elveszi, és így tovább. Így igazítja ki magát a tudomány, mialatt az igazság keresésének feladata el is felejtődik. És ez természetes is. Hiszen az igazság kutatása ürügy volt, és a tégla lerakásának is csak szertartás jellege van.

... a tudomány burkolt démonikus hatalmi ösztön akadémikus ideológiája ...

... A tudomány a szellem entrópiájáról nem vett tudomást. Úgy tett, mintha a zavar nem érintené, és tovább ment. Ezzel pedig elkövette azt a hibát, amely először elvette hitelét, aztán önmagában szétesett. ...

A tudomány első jellemvonása: démonikus hatalmi ösztön ideológiája. A második: ebben az ideológiában megmerevedve, a világtörténésről lemaradva már talajtalanul áll, és az ürességbe néz. ...

... A szellem entrópiája után teljesen új helyzet támadt. Tudás ezek után csak mint csalás volt lehetséges. Ennek természetszerűen két oldala van: az ember (öncsalás) és a világ (világcsalás) felé. De a kettő egy: mert az embernek a világban elfoglalt hamis helyzetéből keletkezik. Lehetetlenné vált a tanítás is: részben mert kiderült, hogy a tudós tanítása sohasem volt egyéb, mint hatalmi aktus, részben, mert most leleplezve már nemcsak tanítani, illetve uralkodni akar, hanem ezen felül még öncsalásban is van, és a világot is meg akarja csalni, végül pedig nincs mit tanítani ott, ahol nincsen ismeret. ...

... A tudománynak a valláshoz fűződő erős és szoros vonatkozása sohasem volt titok. Az sem maradt rejtve, hogy a tudományban állandóan élt a rivalizálás gondolata, és köztudomású, miként kísérelte meg önmagát vallás-szurrogátummá [valláspótlék — pd] tenni. A tudós és a pap közös emberi magatartás, a démonikus hatalmi ösztönnek egy és ugyanazon megjelenése. A cél is egy: olyan kategorikus törvényrendszert építeni, amely az uralmat az egész világ fölött végérvényesen biztosítja. Ami ezt a szándékot elfedi, az csak leplező ideológia. ...

... Tudjuk, hogy az életnek vannak tünetei, amelyek, mint a rák, nem sorvadásszerűen, hanem túltengésszerűen pusztínak. ...

... A tudomány lefelé a természeti, fölfelé a transzcendens valóságokról az embert szisztematikusan lebeszélte. ... Most, hogy ez a tudomány összeomlott, az ember előtt az érthetetlen és megtudhatatlan valóságok feltárultak. ...

2012-02-10T03:25:00.000-08:00

A technikai civilizációról

(in Hamvas Béla Patmosz I. - részletek a Függelék a középszerűségről c. esszéből - [még szerkesztésre vár])

... Az ember magatartása a természettel szemben háromféle lehet. Az első a metafizikai, amely a természet minden porszemét fel akarja emelni, és meg akarja nemesíteni. Ezt a primordiális magatartást számunkra, miután a történeti vallásokból is tökéletesen eltűnt, az alkímia hagyománya őrzi. Az alkímia a világot arannyá akarja változtatni, vagyis minden atomjával a romolhatatlan és az elmúlhatatlan szellem világába akarja emelni.

A második magatartás az embernek a természetről való apai gondoskodása. Az archaikus kultúrák ebből a gondoskodásból fakadtak. Ahol a földművelés és az állattenyésztés még érintetlen, ott ez a szellem él.

A harmadik magatartás az archaikus korszak letűnésével általánossá vált, és ez a természet kirablása. Ha az ember ma a bányákat, a letarolt őserdőket, a kifosztott tengert, a legyilkolt állatokat és primitív népeket, és a milliárd civilizált robotos rabszolgát látja, nem lehet kétsége afelől, hogy itt mi történik. A múlt században rövid időre úgy látszott, a szocializmus tökéletes életrendváltoztatást fog teremteni, és mindenki abban a hiszemben volt, hogy ezt a kizsákmányolást meg fogja szüntetni. Az ellenkezője történt. A szocializmus éppen olyan európai elmélet, mint a többi, nem válságmegoldás, csak válságtermék, vagyis a dolgokat nem tudja felülről megragadni, csupán a nehézségeket nagy kínnal megfogalmazza. Ahelyett, hogy radikális megoldást teremtett volna, a kirablást csak fokozta, s bűncselekményét ezenfelül még ostoba ideológiával igazolta. ...

Olyan szerző is van, aki megkíséreli a technikát és a hivatalt közös nevezőre hozni. Az életrontó gépesítésben a kettő között tényleg van valami közös. Azt is mondhatná valaki, hogy bürokrácia és technokráda, mind a kettő a modern utópizmus mellékterméke. A szerző a régibbnek a hivatalt tartja, de kártékonyabbnak a technikát. Demoralizáló hatásukban ma csodálatos összhangban működnek együtt, mintha mind a kettőnek az élet kiirtása lenne célja. ... A hivatal mindig a humánum kérdése, az organizmus és az organizáció feszültsége. A technika az élő és az élettelen kérdése, az organizmus és a mechanizmus feszültsége. A hivatal célja az örömet megrontani. A technika öngyilkossági kísérlet.

Az ember tevékenységének, hogy rövidebb idő alatt többet szerezzen, természetes következménye kettős: az egyik az, hogy az élet meggyorsul, a másik, hogy egyre üresebbé válik. E. B. WALLACE ezt a jelenséget loss of life-essence-nek vagyis az élettartalmak elveszésének nevezi. Mindig rövidebb idő alatt mindig többet. Egyre rövidebb idő alatt, minél messzebbre. Minél rövidebb idő alatt futni vagy úszni száz métert. Minél messzebbre dobni a gerelyt. Minél távolabbra, minél magasabbra ugrani. Minél nagyobb súlyt fölemelni. Ez a modern hérosz. A sztahanovista hány téglát rak fel egy óra alatt. A gépkocsik óránkénti sebessége kétszáz kilométer, a vonatoké szintén, a repülőgépek hangsebességgel járnak. Egy ember harminc gépet kezel, a másik negyvenet. Meg kell gyorsítani a növények fejlődését sugárzással. Kisebb területen többet kell termelni. Kevesebb helyen több embert kell elhelyezni. Emeletes ágyak, kétemeletes ágyak. Területet, időt, anyagot, erőt, energiát kihasználni. Ezt a grandiózus idiotizmust hívják racionalizmusnak. A racionalizmus az élet kirablásának metafizikája. Minél gyorsabban fut valaki száz métert, az egésznek annál kevesebb értelme van. Van olyan teljesítmény, amely teljesen abszurd. A racionalizmus remek példa arra, hogy miképpen lehet valami ésszerű, s ugyanakkor teljesen értelmetlen. Minél kisebb területen minél több cukorrépát ültetni. Ez az ésszerű. Kihasználni. Minél gyorsabban. Még senki sem tette fel a kérdést, mi történik azzal az idővel, amit az ember megtakarít, amikor valamit gyorsabban megcsinál? Erre a jelenségre megtévesztésül a termelés szót használják. A napnál világosabb, hogy rablásról van szó. Évenként kétszer vetni. Ötkilós krumplit nevelni. Az északi sarkkörben meghonosítani a narancsot és a banánt. A gyártási eljárásokat lerövidíteni. A leggyorsabb idő alatt a legrövidebb út. Ez az, amit Mircea Eliade úgy hív, hogy a természet ritmusának meggyorsítása, amikor az ember átveszi az idő szerepét, és gyorsabb tempót diktál. Hamarabb akarja úszni a száz métert, de nem tudja, hogy mit kezdjen azzal az idővel, amit megtakarított. M. Eliade minden bizonnyal nem muzikális ember, és nem tudja mi a különbség a ritmus és az ütem között. A természetnek, az életnek, a gondolkozásnak, a művészetnek ritmusa van, az élettel együtt adott érverése. A mechanika pedig ütemes. A gép automata. Soha ritmust és ütemet nem lehet összetéveszteni. Ha a ritmus helyett ütemet alkalmaz, az eredmény loss of life-essence, az élettartalmak elveszése. Ritmikus a tánc, ütemes a katonai lépés. Ritmikus a szívdobogás, ütemes a metronóm, akkor is, ha a kettő számértéke azonos. A racionalista gondolkozás olyan lerövidített és meggyorsított gondolkozás, amelyből az életesszenciák eltűntek. A racionalizmus az egy helyben való észvesztő ütem, amelynek semmi néven nevezhető értelme nincs. Ez a modern hajsza és a rekord és a teljesítmény, a sebesség, az életmohóság, és sietni, és a habzsolás és a loholás és a szédület és az esszenciák eltűnése, amikor az ember már csak az egzisztencia a Semmiben.

Minden civilizációban, mondja Perron, van egy fok, amit a spiritualitás minimumának lehet nevezni, és minden jel arra vall, hogy ez a minimum minden civilizációban ugyanaz. Termékeny élet csak ezen felül lehetséges. Ha az ember a fagypontot eléri, életét nem szellemi erők irányítják, hanem pszeudospirituális kényszerek, amelyeket a gyengeelméjűek, a serdületlenek, a primitívek, a pszichopaták lélektanából ismerünk, és amelyeket a köznyelv rögeszméknek nevez. A rögeszme spirituális tartalom nélkül való merő pszichológiai jelenség. A. Perron azt állítja, hogy ha az ember a spirituális minimumra leszáll, mert a kontrollt önmaga fölött elveszti, minden abnormitás szabad zsákmánya lehet. Az abnormitás éppen az, hogy az embert az értelmes szellem helyett a rögeszme kormányozza. Általában véve a tehetségtelen ember arról ismerhető fel, hogy élettartalmai pszeudospirituálisak. A tehetségtelenség tulajdonképpen a szellemi minimum egy fajtája. A társadalom élete a benne levő tehetségek gazdagságán múlik. A társadalom felbomlása a tehetségek eltűnésével kezdődik.

A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, amely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett. Ennek a pszeudospirituális kényszernek szülötte a technika, un reve défaillant, ájult álom. Mit álmodik ez az álom? Jules Verne-regényeket. Léghajókat és repülőgépeket és drótnélküli távírót és rádiót és televíziót, rakétát és holdbarepülést, utazást a tűzfolyamon a föld középpontja felé, a levegőből kivont elektromagnetizmust, és dobozokban tárolható napenergiát. Nemo kapitány Nautilusában ül, tizenkétezer méterre a tenger színe alatt, egyedül. A tengeralattjárónak saját erőműve van, mindenfelé ragyogó fény. Saját fűtése van. Saját oxigénfejlesztője. Megnyomja az egyik gombot, és a láthatatlan orgona Bach h-moll miséjét játssza. Megnyomja a másik gombot, és a televízió eljátssza a Hamletet. Közben megéhezik, megnyomja a harmadik gombot, és begördül az asztal, nyolcfogásos ebéddel és portói borral. Megnyomja a negyedik gombot, és a teleszkópon közvetlen közelből látja a Holdat és a Vénuszt és a Jupitert. Más gombot nyom meg, a tengeralattjáró megindul, és fölemelkedik a tenger színére, ott megint gomb, a Nautilusnak szárnya nő, a levegőbe emelkedik és felszáll a Mount Everest csúcsára. Nemo kapitány a fedélzetre ül és pipázik, nézi a hegységen tomboló orkánt, közben gombot nyom meg, és az asztalon terem egy pohár friss grape-fruit leve. Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki. Nemo kapitány kolosszális ember, mert ő mindezt hallatlan komolyan veszi, és a gombnyomáselméletre esküszik. Mindezt ő maga találta ki és építette meg. Ha ez a tizenhat éves sihedert elbűvöli, érthető, mert ez annak a világa. Ha érett embert, akkor un reve défaillant. Ha azonban egész civilizációvá lesz, akkor kollektív elmebaj. Ha pedig ez a kollektív elmebaj háborúra készül, és taktikai fegyvereket készít, akkor ez az, amit öngyilkosságnak lehet nevezni. Nemo kapitány veszedelmes ellenfél. Nem azért, mert okos, hanem éppen, mert hallatlanul korlátolt és eszelős és tehetségtelen. Mert középszerű. Mert serdületlen, és a humánum értékeiről sejtelme sincs. Őt egyedül az érdekli, hogy melyik gombot nyomja meg. Ha diák lenne, még lenne lehetőség arra, hogy megérik. De felnőtt férfi, s így a helyzet reménytelen. Nemo kapitány a spirituális minimum alatt él, és nincs is tisztában azzal, mit csinál, mint a diák, aki megrészegszik attól, hogy sikerült klórt fejlesztenie — és megmérgezi az egész házat.

A középszerű ember számára újabban a homo faber nevet találták ki. Homo faber annyit jelent, mint mesterkedő ember. ... Csak azzal foglalkozik, amit kézzel és fizikailag meg kell csinálni. Amit általában ma találmánynak neveznek, az ilyen korcs alkotás, amely a szellemi fázisokat nem érinti, ezért olyan ügyefogyott csinálmány. Ezért a gépek legnagyobb része furcsa és groteszk. A gép nem azért készült, hogy örökké tartó öröm (joy for ever) tárgya legyen, mint a művészi alkotás. Minden gép gnómszerű, mert csupán fabrikáció. A homo faber ilyen pancsoló ember. A gép működése ijesztő, ugyanakkor komikus. A gép buta. Alig van nevetségesebb, mint az örökké ismétlődő mozdulatokat nézni, ahogy ontja magából a bádogelefántot. Mivel minden dolog nemcsak önmaga, hanem ugyanakkor jelképe és jele valami másnak is, fel kell tenni a kérdést, hogy a gép minek a jelképe? A gép a racionális funkció jelképe, annak a bizonyos spirituális minimum alatt levő emberi képességnek, amelyről az imént volt szó, hogy ez a középszerűség, vagyis a tehetségtelenség. Mivel a gép csak a csinálás körében mozog, csak olyasvalamit csinál, ami csinálható, ezenfelül semmit. Ezért minden technikai alkotás csak csinálmány, mint a hanglemez, a fénykép és a reprodukció. A gép nem alkot, hanem ismétel. Ez az, ami benne olyan hallatlanul komikus, mert az élet mindent tud, kivéve egyet, ismételni. A gép időn kívül áll. Nincs metafizikája. És ha valaki azt kérdezné, mi ennek a metafizikátlanságnak a metafizikája, azt kellene válaszolni, hogy itt az időtől való félelem jelenik meg. Az embernek sikerült valamit alkotnia, aminek az elmúlásról nincs tudata. Ez az alkotás azonban, sajnos, idióta, és nem tud egyebet, mint időtlen időkig ugyanazt mondani. Ami nem ismeri a halált, az nem él. A gépnek nincs bűntudata, nincs lelkiismerete, nincs vallása. A technika ... végeredményben okkult jelenség.

A gépet az ember azért kedveli, mert engedelmes.

A gép előnye az ember fölött, hogy nincs szabadságigénye. A diktátor eszményképe a gép. ...

A technika az emberi munka deszakralizálása. ...

A technika, mivel az időtől való félelem ihlette, az elmúlás ellen való biztosítás. Illúzió. Ez a mechanikus halhatatlanságeszmény.

Soha el nem képzelt dologiság.

A technika a szellem ájultsága. ...

2012-02-10T03:18:00.001-08:00

Hamvas Béla: Patmosz II.

[A humbug demokrácia és szocializmus kamu egyenlősdije - pd]

(részletek - A dokumentum még némi szerkesztésre vár...)

A tizenhetedik és a tizennyolcadik században sokat és sokan törték a fejüket az emberek között lévő különbségeken, a francia forradalom racionalista dőresége az egyenlőségről minden valószínűség szerint ebből a fejtörésből keletkezett. Az egyenlőség az egység megrablása, mondja Saint-Martin. A racionalista számítás alapja rossz. Egyenlőséggel kalkulál, holott az emberi közösségben nem az egyenlőség, hanem az egység megvalósításáról és mindig újra megteremtéséről van szó. ... Az egyenlőség-eszme ezt a konfúziót teremtette meg, és ez a zűrzavar az, amely az egységet kizárja. Egyenlőséget teremtett, ezzel pedig az egységet megrabolta.

Az egyenlőség modern társadalma, vagyis a demokrácia hibás racionalista kalkuluson nyugszik. A demokrácia ügyefogyottság, a szocializmusról nem is szólva. Szűntelenül megakadályozza magát abban, ami normális létének egyetlen feltétele. Az élőlények életének törvénye az egység; az egység az elemek autonóm különbözőségén múlik. A demokrácia a szocialitásnak konfúzus alakja. Egyenlőségről szó sincs, és már csak azért sem lehet, mert végeredményben és tulajdonképpen mindenki egységre gondol, de a rossz kalkulus következtében az egyenlőségről azt hiszi, hogy az egységet a egyenlőséggel valósítja meg. Az egyenlőség azonban az egység megrablása. Ahol az egyenlőség nevében a demokrácia az emberek között levő különbségeket likvidálni akarja, közben nem veszi észre, hogy a különbségek eltűntetésével (az egyenlősítéssel) felfordulást teremt. Az egyenlőség szorgalmazásával a társadalom mindig konfúzusabb lesz. Ezt a teljesen összezavart alakzatot hívják szocializmusnak, amelynek célja: ahhoz, hogy a társadalom homogén legyen, minden különbséget ki kell irtani.

Amit az ember kíván, és mindig is kívánt, az az egységes közösség, az integrált társadalom, amelyen belül minden tényező (nép, kaszt, nyelv, osztály, vallás, csoport, egyén) a maga különbségeinek és tulajdonságainak teljes fenntartásával egyesül, már csak azért is, mert csak a kellőképpen differenciált tényezők integrálhatók. Egybefolyó határokkal és tisztázatlan körvonalakkal, vagyis nem autonóm léttel rendelkező elemekből egység nem teremthető. Pillanatnyilag ma a magasabb fokon élő társadalmakra nem is a demokrácia a jellemző, hanem a társadalom elemeinek egymáshoz való közelsége, és a viszonyok tisztázottsága, vagyis a közösség integrált volta. Alacsonyabb szocialitásban élő társadalmak dezintegráltak, az osztályok és a kasztok és a nyelvek és a nemzetek között levő viszonylatok tisztázatlanok, a tényezők nem kapcsolódnak, a szervezet szabálytalan és rendetlen. A kapcsolatokat nem építették ki, az individuumok nem unanimitásban élnek, hanem egymással szemben bizalmatlanok, és egymást nem ismerik, és egymástól félnek. Mindez a dezintegrált társadalom ismertetőjele. ...

A modern demokratikus társadalmakban a differenciálódás teljes megszűntetésével gombnyomásra kormányozható homogén halmaz (tömeg) kitenyésztéséről van szó. Ha valahol, az egység megrablása itt mindenki számára látható. Egy társadalom minél uniformizáltabb, és az emberek között levő különbségeket minél inkább eltüntetik, annál dezintegráltabb, és annál távolabb áll az egységtől, vagyis a normális társadalmi léttől. A társadalom közszellemét és szervezetét tekintve lehet szociális (integrált), de lehet szocialitásban erőtlen (dezintegrált). Szociális a társadalom, amely individuumai tulajdonságainak differenciálódását elősegíti, és a szervezet ezt szolgálja; szocialitásban erőtlen (dezintegrált) a társadalom, amelynek szervezete a különbözés elé akadályokat gördít, uniformizál, az egység látszatát tartja fenn, valójában önmagát egyenlősítéssel dezintegrálja.
***

[Béke, amely rosszabb, mint a háború... - pd]

Kisebb zökkenőktől eltekintve Napoleontól a világháborúig Európában béke volt, viszont — a gyanútlanokat kivéve, akik egyébként sohasem számítottak — azt a békét senki sem tudta (és nem is volt hajlandó) komolyan venni. Nem mintha háború fenyegetett volna. Sokkal inkább, mert a béke korrupt volta kívánatossá tette — nem éppen a háborút, de biztosan azt — hogy ennek a galád és idióta korszaknak vége legyen. A háború kitörését 1914-ben, és az orosz forradalmat 1917-ben azért kísérte olyan örömujjongás, mert azt hitték, e korrupciótól sikerül megszabadulni. A romlott békében még az ördög is szabadítónak látszott. Persze a húsztól negyvenig tartó béke még korruptabb lett. Ma, a harmadik békében a helyzet lényegesen más: az ember vagy a béke, vagy a háború egyértelműségére sóvárog, mert ez itt egyik sem, mint Heidegger mondja, és nyomában Camus a gondolatot oly meggyőzően kifejti. A béke ugyanis nem az, hogy az ágyúk nem szólnak, és csendbe burkolózva elaljasodásában az embert a lövöldözés nem zavarja. A békének egyetlen alapja van, és ha a békét nem az igazságra építik, az feltétlenül és holtbiztosan minden esetben újra meg újra felbomlik. Éppen ezért megegyezéses vagy kompromisszumos vagy rendőrség által fenntartott béke nincs; és ahhoz, hogy ne legyen béke, nem kell okvetlenül háborúnak lenni. Amíg egyetlen csepp igazságtalanság él, béke nem valósítható meg. Hénoch az emberiség korrupciójának legsúlyosabb következményét abban látja, hogy uk esztin eiréné, nincsen számára béke. A legközelebbi jövőre vonatkozólag értelmes emberek azt jósolják, hogy háború nem lesz, de a háborútlanság és békétlenség hajmeresztő együttműködésében fenntartott igazságtalanság végül elviselhetetlenné válik. Szolovjev a háborús bőszültségnek ezt a békés viszonyokra való alkalmazását a háborúk jegyében lefolyt huszadik század után a huszonegyedik századra várja. A lehetőség azonban ennek megvalósulására már megvan, ha a teljes realizálódást még néhány ember akadályozza is. A poshadt ájultság, amely a múlt század polgárságának békéjét jellemezte, kellemesebb lehetett, mint a jelenkori, amikor a terrort világoskék érzelgésbe csomagolják. Főként kellemesebb lehetett a hatalmasok részére, mert akkor bűncselekményeik elfedésére a leplező eljárások technikáját alkalmazni tudták. Ma ez már csaknem teljesen ki van zárva, mert a gazságokba beletanult ember, ha az igazságtalanságot letargiával fogadja is, a hatalom blöffjein keresztüllát. Ezért ma minden béketörekvés gyanússá lett, mert más béke, mint Szolovjevé, az édeskés terrorba és a züllött jólétbe burkolt hitványság, teljesen lehetetlen, és az ember itt áll, szívében a bosszú háborújának titkolt kívánságával, amely inkább óhajtja a világ földig való lerombolását, mint ennek a békének tartós voltát. Igazságos háború nincs, de van béke, amely igazságtalansága a háborúénál nagyobb, s ilyenkor az ember esztelenül a háborúra vágyakozik. Ma a háború végzetes pusztítást jelentene; a béke valószínűleg kínosabb, de
főként radikálisabb romlást helyez kilátásba. ...

***

... De ugyanakkor fenn a gyanú, hogy a végleges létezés megtagadására egy másik, újabb elvetemült hatalom telepedett, amely az embert az üdv és a túlvilág és az örök élet tudatáról csak azért kívánja lebeszélni, hogy a földi életből való kilátástól megfossza, kezét az emberre véglegesen rátegye, és fölöttébb gaz hatalmát korlátlanul gyakorolja. ...

***

[A mocsok és a szenny kora, tehetetlen idiotizmus, az elkerülhetetlen katasztrófa... - pd]

Tekintve, hogy benünket ma már nem lehet épelméjűnek tekinteni, legalább azt lene jó tudni, mi a véleménye a normális embernek arról, ami a földön a legutóbbi ötven év alatt történt. ...

Mindez kétségtelenül katasztrófának látszik, de mint ahogy az imént már erről szó esett, oly katasztrófának, amelyben a nagyságnak semmi nyoma, amelyben semmi komolyság, semmi tragikum, semmi vétség, annál inkább infernális atmoszférában való otthonosság, sajátságos piszok, amely azzal sem menthető, hogy az ember róla nem tud, mert nem is mentegetőzik, hanem olyan életet él, amely már majdnem semmi egyéb, mint a humánumnak nyíltan és szándékosan, sőt előre megfontoltan és kihívóan permanens bántalmazása. A bűn fogalma tulajdonképpen elavult; az ember oly erőkkel él bizalmas közelségben, amelyektől eddig mindig irtózott, és amelyeket elrejtett és tagadott és üldözött; viszont itt ma a tisztátalanságban való jártasság olyan tüneményesen virtuóz fokát érték el, az élettechnika annyira állandósult és olyan általánossá vált, amire eddig példa nem volt.

A húszas évek elején Leo Sesztov az első háború és néhány forradalom tanulságait alapul véve azt állította, hogy a katasztrófa, amely folyamatban van, nem tragikus, hanem botrányos. A botrány természete, mint tudjuk, esztétikai, vagy logikai, pszichológiai, vagy szociológiai értékelés számára nem hozzáférhető. A botrány egészen más. A kategória számunkra teljesen újszerű. Lehet, hogy bizonyos tekintetben egzisztenciális drámaszerkezet. Minden jel arra vall, hogy ebben a drámai helyzetben egy eddig az emberiség által tiszteletben tartott életrend morzsolódik fel. Azért olyan kimondhatatlanul fájdalmas. A botrány ténye morális vagy művészi, vallásos vagy társadalmi megítélésen kívül áll. Itt marad előttünk mint kolosszális szemérmetlen tény, amellyel nem tudunk mit kezdeni. Pillanatnyilag csak annyit látunk, hogy a botrányhős a hagyományos értékskálával nem mérhető, mert a botrány hőse nem vétkes, hanem szennyes. Ezért hiányzik belőle mindennemű nagyság. A bűnben a nagyság az, hogy megbocsátást vár, és a bűn meg is bocsátható; a botrány szemtelen, és a megbocsátást leköpi. Ez a piszok az, amely a nürnbergi per vádlottjait jellemezte, és ez a hetyke, komisz és ronda hitványság jellemzi az azóta fellépett botrányhősöket, s ehhez képest a közönséges gaztett figyelemreméltó emberi érték. A bűnös megtörik, a pimasz kiölti a nyelvét. Nyugaton a gengszter, keleten a terrorista, akikre mindnyájan egyre veszélyesebben hasonlítani kezdünk. Az első világháború óta életünk mindinkább botránnyal szövődik át, vagyis, mondjuk, a világtörténet kezd botrányba fulladni. A katasztrófában semmi szépség, semmi komolyság. A megrázó katarzis teljes hiánya. Viszont annál több benne a rafinált tisztátalan izgalom, amely nem old fel, hanem éppen ellenkezőleg, egyre szövevényesebb lesz, hogy végül a szennygödörben elnyeljen. A világtörténet ebben az alakban, mint botránykrónika, az ember számára ma már minden napra tartogat valamely szégyentelen mocskot. Ezen egyelőre még kellemesen fel lehet háborodni, mintha abban a képmutatásban elrejtőzve, hogy ebben az ember tökéletesen ártatlan, még meg lenne védve, vagy ami — különösen a többség számára — elégtétel, hogy íme, itt tartunk, és már a képmutatás is fölösleges. Az életrontó erők okkult és obszcén betörése következtében új idealizmus is keletkezett, ez az elaljasodás apoteózisa, amely két vonásról ismerhető fel — először: a tisztességes ember a gyenge ember, a tisztesség hipokrízis, a szent az, akinek rossz fogai vannak, és nem tud harapni. Az igazság fantazma. Becsületre hivatkozni arcátlanság. Minden tisztaság gyanús, ez az az ember, aki szennyesét eldugta. Aki a szennytől undorodik, az fanatikus. Játsszunk nyílt kártyával, legyünk trágárak és szégyentelenek. Ha valaki ezen megbotránkozik, az érett az ideggyógyintézetre. Az ember mindig ilyen volt, és a világtörténet cudarság. Ami magasnak látszott, az álnok csalók hazugsága; — másodszor: hódolat a pimasz és az alattomos és a ripők előtt, irigység, hogy az mer aljas lenni, csodálni azt, aki szemtelenebb, és meghunyászkodni az előtt, aki brutálisabb és elvetemültebb. "A legjobb üzlet az árulás." ...

A legutóbbi ötven év alatt a föld különböző helyein részlegesen többször megismétlődött az az esemény, amely most emberiség-arányokban észlelhető. A történetet végzetes irányba vezetik, a holtbiztos katasztrófa bekövetkezéséről azonban sajátságos bénultságban, valamely konok és hibbant, nyilvánvalóan tökéletesen alaptalan reménység (világnézet) befolyása alatt nem képesek tudomást szerezni. A katasztrófa egy bizonyos időpontig elkerülhető lett volna. A lehetőséget elmulasztották, de a megoldásra még mindig nyílt alkalom. Azt is elmulasztották, viszont néhány lehetőség megmaradt. Végül az összeomlás elkövetkezett. Nietzsche mondja, hogy az ember életét az elintézetlen kérdések teszik tönkre. Az emberiség életében a katasztrófákat az elintézetlen kérdések idézik. Az első világháborúban a cári és a német császári uralom és a Habsburg monarchia esetében ragyogó paradigmákat láthattunk. A háború után a békekötések alig intéztek el valamit, ellenben egy sereg újabb elintézetlen kérdést teremtettek, s ezeknek következménye csak újabb háború lehetett. A második világháború végével pedig kivétel nélkül minden kérdés függőben maradt, és most két világháború elintézetlen kérdései várják a megoldást mindezideig, és előreláthatólag hiába. Az elintézetlenségek annyira felhalmozódtak, hogy, úgy látszik, rendet csak tabula rasa teremthet. Erre várunk? Mert arról az étoszról, amely türelemmel és lélekjelenléttel a tisztázást napról-napra tartó szívós munkával végre tudná hajtani, eleve mindenki lemondott. Ilyen erős emberünk nincs. Kihegyezett helyzetben élünk, miután a dolgok arra, hogy saját következményeiket önmaguk automatikusan levonják, régen megértek, és mintha már semmire se kellene várni, hogy egy végső (minden jel arra vall, hogy cseppet sem kedvező) esemény bekövetkezzék. Az utolsó pillanatig azonban egyetlen lehetőség mindig van. Bizonytalan távlatú, de kétségtelenül veszélyt jelentő események halmozódásának egyre növekvő feszültségében élünk. A dolgoknak visszavonhatatlan végkifejlése felé tartó fenyegető sűrűsödése olyan nyugtalansággal tölt el, amely a legrosszabbat sejteti. Az emberiség nagy része ebben a napról-napra kevésbé elviselhető feszültségben egyensúlyát — elvesztett normális életének pótlására — csak kétségbeesett narkotikumokkal képes helyreállítani, és valódi élet helyett kábulatban él. Semmiről sem akar tudni, csak még egy pohár ginről (vodkáról). A történeti korszakok egészségének mértéke nagyobbára a szexus; amilyen mértékben a normális életre való lehetőség megszűnik, a szexualitás fokozódik. Az idegek izzására semmi sem jellemzőbb, mint a kicsapongás. A szexus jósolni tud. Számtalan jelenség a föld minden pontján kétségtelen jele annak, hogy a lehetőség a végső eseményre (Proust: Sodoma és Gomorra) a küszöbön áll.

Valéry azt állítja, hogy bármi történjék is, az élet megy tovább. Tény, hogy az élő víz, bármilyen módon fertőzzék is, igen rövid idő alatt a mérgeket semlegesíti, és önmagától megtisztul. ... De úgy látszik, mintha az élet vize itt, ma, e megújulási képességéből veszített volna, és a szenny egyre gyűlik, salak, amely bennünk lerakódik, és bennünk az a félelmetes szorongás támad, hogy mi lesz, ha így folytatódik, és elérkezünk a pontra, amikor nincs tovább. A jóvátételre az öszszes lehetőséget kihagyják, csupán felszínes és pillanatnyi kompromisszum közepette élünk, elintézésekben, amelyekben senki sem bízik, s az egésznek csak annyi jelentősége van, hogy egy napot nyertünk, esetleg csak egy órát, talán csak öt percet, de az se tiszta többé.

A helyzetet hatalmi törekvésekkel magyarázzák, de ez rossz. Már a magyarázat a megoldás elől való kitérés. A dolgokat nem fogalmazzák meg, éppen ezért a következményeket nem képesek levonni. Megvárják, amíg a dolgok maguk fogalmazzák meg magukat, és kész helyzet elé állítanak. Amíg a következmények önmagukat vonják le. De ha az ember az elintézést elodázza, a dolgok a végső pillanatban meglazulnak, és elkezdenek zuhanni. Most már késő. A legutóbbi ötven év alatt néhány ilyen lokális eseménynek tanúi voltunk; most ez az egészet fenyegeti.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a végső eseménynek már tulajdonképpen be kellett volna következnie, mindig eltelik bizonyos idő, s ezalatt az idő alatt legalább egyetlen lehetőség még nyílt marad. Ez a bizonyos türelmi időszak, amit a közelmúltból szintén ismerünk. Pillanatnyilag ebben a türelmi időben élünk, eléggé reszketve, tudjuk, hogy az óra, amelyben az eseménynek be kellett volna következnie, már elmúlt, az esemény még nem teljesült, és mi fogvacogva várakozunk. ...

MEDIO KIADÓ

A szöveg közlése a jogutód hozzájárulásával történt.

2012-02-10T03:18:00.000-08:00

Hamvas Béla: Értekezés a közigazgatásról

- A bürokrácia - pd -

(részletek)

... A kutatókat ... sikerült meggyőzni arról, hogy tévedést követ el, aki a kormányzat kérdésével foglalkozik, és az államot a közigazgatással összetéveszti. Az állam corpus, vagyis test, fizikailag kiterjedő valóság, amelynek területe, története, alkotmánya, nyelve, nemzetisége van. A hivatal pedig személytelen testület, amelynek organizációja az államtól független. ...

... Valójában és sok helyütt, ahol a hivatal rendkívüli módon megerősödött, nem a hivatal függ az államtól, hanem az állam a hivataltól. Ugyanitt a politikumtól megkülönböztethető elhivatalosodási folyamat indul meg (governmentalization). Ez teremtette a kínai, a bizánci, a perui, a japán és a cári oroszországi bürokráciát. A hivatal az államon belül autonóm organizáció, amely a hatalmat befelé saját önkénye szerint gyakorolja.

... Az emberiségnek pillanatnyilag hatékony fegyvere a hatalmasok ellen nincsen. A kormányzói palota sokkal veszedelmesebb az emberiségre, mint amilyen akár a farkas, akár a horda volt. Azok ellen az ember humánumának teljes bevetésével a harcot fölvehette, a kormányzat ellen azonban erre nincsen lehetőség, mert az éppen a humánumot bénítja meg. Hogyan teszi? Úgy, hogy terrort gyakorol, kizsákmányol és hazudik. Ha az erőszak, a kizsákmányolás és a hazugság hármasszövetsége uralomra kerül, megalakul a három bázis-hivatal: a rendőrség, az adóhivatal és a sajtó.

Az emberiségnek, miután beláthatatlan idő óta, és folyamatosan, és minden ember beleegyezésével az alulról támadó erők életrontása ellen küzdött, és a civilizációt megteremtette, most arcvonalat kell változtatnia, mert az életrontó erők nem alulról, hanem felülről fenyegetik. ... Amit az emberiség számára a múltban a farkas és a horda jelentett, azt most a hivatal jelenti. Ez azonban a való helyzet megfogalmazásának csak a fele. A hivatal a bűncselekményt nem életrontásnak, hanem jognak és igazságnak és törvénynek tünteti fel, és felülről legális apparátussal követi el. S ez az, ami a dolgot hallatlanul szövevényessé teszi. Alig van kínosabb, mint a pozícióelőnyben lévő tehetségtelen ember hatalma alatt állni. Az intézmény, amit azért teremtettek, hogy az életet szolgálja, most az élet ellen fordult. Ezért, amit Oussard [1942] felülről való hamisításnak nevez, annak két arca van, az egyik a filantropikus vigyorgás, amit a nyilvánosság felé mutat, s amellyel azt kívánja igazolni, hogy az emberiség védelmezője, a másik a megkínzott ember szenvedésében való gyönyörködés, ami a tulajdonképpeni lényeges. Lorenz Teig [1955] ezt a kettősséget hívja érzelgésnek és bestialitásnak. A dúvad és a barbár ehhez képest ártalmatlan, mert az ellen a ház és a fegyver védelmet nyújtott, de most a hatalom ül a házban, és a fegyver az ő kezében van. Oussard Saint-Justre hivatkozik, aki szerint nincs nagyobb öröm, mint a népet gyötörni. ...

Lewis Hudson [1948] szerint ennek az új veszélynek két ismertető jele van. Először, hogy mint hatalommal felruházott szervezet működik, a második, hogy hatását a szentélyből fejti ki. Ez teszi a helyzetet pillanatnyilag megoldhatatlanná. Az emberiség a felülről való életrontással szemben tehetetlen. Egész sereg esetet beszél el a kínai, a perui, az egyiptomi, a muzulmán, a középkori történetből, amelyek mind azt látszanak igazolni, hogy bizonyos jellegű ember rablásösztönét, bosszúját, irigységét és kegyetlenségét normális polgári helyzetben nem tudta gyakorolni, de elment rendőrnek vagy elöljárónak, és itt bűncselekményeit szabadon elkövethette.

A közigazgatást az irigy és a sunyi, a stréber és az alattomos, az árulkodó és a hazudozó jellemek nem véletlenül és nem kivételesen árasztják el. Az ember elálmélkodik, hogy ilyen feltételek mellett bűnözők miért folytatnak saját szakállukra magánpraxist, és miért vállalják a törvénnyel való összeütközés kockázatát, amikor hatósági személyként ugyanezeket a gaztetteket hivatalos segédlettel elkövethetik. A másik körülmény ennél lényegesebb. Ez pedig L. Hudson szerint, hogy a közigazgatás a nép meggyötrésének nemcsak szabad folyást enged, hanem a hivatalnoki gyakorlat a népgyötrés gyakorlatától elválaszthatatlan. A közigazgatási aktus maga az, amit életrontásnak neveznek.

... Nem lehetetlen, sőt valószínű ..., hogy — amint az lenni szokott — a társadalom a lehajlás korszakában hajlamos olyan intézmények megteremtésére, amelyek a társadalmat nem szolgálják, hanem azt aláássák. Más szóval negatív szociális funkciót fejtenek ki. ... A közigazgatás, mint negatív társadalmi funkció, a társadalom tönkretevésében a legfontosabb tényező. ... A hivatalnok, mint a szervezett közigazgatás alkalmazottja, csak ott jelenik meg, ahol az uralkodó a néptől, illetve a nép az uralkodótól elidegenedett. A közigazgatási hivatalt a kölcsönös bizalmatlanság teremti meg.

Akárki volt az a személy, aki a király és a nép közé ékelődött, és akármilyen tevékenységet folytatott, helyzeténél fogva saját működési körét hangsúlyoznia kellett. A jelenséget Mr. Thorndyke [1931] hatásköri pátosznak nevezte el. Ez minden vérbeli hivatalnok fő jellemvonása. A valódi hivatalnok minden esetben arról a sajátságos önelégültségről ismerhető fel, amely különös büszkeséggel veszi tudomásul intézkedéseinek minél kizárólagosabb hatalmi jellegét. A hatásköri pátosz ..., fordított viszonyban áll az emberi jellem pozitív értelmi és erkölcsi tulajdonságaival. A magas hatásköri pátosz minden esetben korlátolt intellektusra és rongált jellemre vall. ...

Az őshivatalnok helyzetét a hatásköri pátosz megjelenése szilárdította meg. Tudta, hogy az uralkodó és a nép között csak akkor maradhat a helyén, ha magát az uralkodó és a nép előtt nélkülözhetetlennek tünteti fel. Mialatt nyíltan a közvetítő szerepét játszotta, titokban az uralkodó és a nép között lévő viszonyt megrontani igyekezett. A hivatal helyzete abban az arányban erősödött, amelyben az uralkodó és a nép viszonya lazult. Az egyre növekvő kölcsönös elidegenedés tett szükségessé egyre több hivatalt, és egyre több hivatalnokot.

P. P. Savetier-nek [1958] köszönhető a hatásköri pátosz elemzése olyan területen, amelyet eddig a standard szerzők nem méltattak figyelemre. A hatásköri pátosz teremti meg a hivatalban a rendfokozat létrát. Ezt természetesen sem a hierarchiával, sem a rangsorral összetéveszteni nem szabad. Később ki fog derülni, hogy a hierarchia alapja szerves, a rendfokozat mindössze szervezeti. Ez teremti meg a külső ruházati és viseleti jelvényeket. A történeti társadalmakban az emberi élet elképzelhetetlen erejét és idejét a viseleti jelvényekért való küzdelem foglalja el. Sok millió ember sóvárog magasabb rendfokozatért és magasabb címért. A modern korban ez körülbelül annyit jelent, hogy hozzá csak több előszobán át lehet eljutni, az előszobákban titkárok és titkárnők őrködnek, akik az emberek bebocsátása ellen küzdenek. A főnök minél magasabb hivatali rendfokozatot tölt be, annál kimértebb, hangja annál jobban recseg, arca annál inhumánusabb és bárgyúbb és önhittebb. ...

... A hivatalnok egzisztenciális magatartása a ressentiment. A rejtett bosszúösztönt nevezték el így, s ez a népnyúzás gyönyörének magva. Amikor a szellemi tulajdonságokat elosztották, a hivatalnok valószínűleg igen rosszul járt. Egészen természetes, hogy ezért bosszút kell állnia. Ez a bosszú a hivatalnok alapállása. ...

Nők, szól Mr. Thorndyke, a férfiaknál sokkalta jobb hivatalnokok. Pedánsabbak és indolensebbek, szervilisebbek és gyűlölködőbbek, több bennük a ressentiment, restebbek, és főként stréberebbek. Nők általában képtelenek arra, hogy indulatok nélkül gondolkozzanak és cselekedjenek. Ezért mindig nehézségekkel kell megküzdeniök, amikor az indulatoknak vagy megfékezésére, vagy legalább megfinomítására kényszerülnek. Az érzelgés és a bestialitás nők részére maradéktalanabbul realizálható, és a népgyötrés gyönyörében őszintébbek tudnak lenni. Néha megható példáit láthatjuk annak, hogy ezt a tevékenységüket milyen odaadással gyakorolják. C. Charpente [1952] ezen a területen kutatásokat végzett, és művében érdekes eredményekről számol be. Ahol a hivatalnok visszautasítást, durvaságot, komiszságot, kegyetlenséget és aljasságot kell hogy tanúsítson, ott különös előszeretettel nőket alkalmaznak, éspedig, mint mondják, feltűnően jó eredménnyel. Ezért a világon a legjobb titkár a nő. A makacs korlátoltság, ami sok nő jellemvonása, hivatalokban kitűnően alkalmazható. A férfi hivatalnokok a hatásköri pátoszért való versengésben aránylag nagy százalékban karrieristák, úgyhogy bennük a jellegzetes hivatalnok tulajdonságok másodlagosak lehetnek. Főként az árulkodás és a stréberség, a pedantéria, a pletyka, a gyűlölködés. A szamárlétrán feljebb emelkedve a karrierista tulajdonságait elhagyja, hogy azokat még alacsonyabb rendűekkel cserélje fel, mint amilyenek a gőg, a hetykeség, a pökhendiség, és más hasonló. Nők ritkán karrieristák, és így hivatalnoki ösztöneiket zavartalanabbul kiélhetik.

Semmi sem látszik természetesebbnek, írja C. Charpente, mint az, hogy a hangya- és a méh-államokban a munkások nem hímek, hanem elkorcsosult nőstények. A hímek arra a bornirt türelemre és együgyű monoton gépiességre, amire ezek a nemtelen amazonok, nem képesek. Nem alkalmasak arra a bárgyú pedantériára, amelyre ezek az államok felépülnek, sem a begyakorolt mozdulatok egyhangú és örökös ismétlésére, amit a hangyák és méhek a szabad ösztön és a játék minden árnyalata nélkül kedélytelenül végeznek, mint ahogy a pszichoanalizáltak végzik a szerelmet, a neutralizált nőstények, akiktől elvették a mámort és a gyermeket és a családot, és számukra nem maradt más, mint a hivatal. A jövő, ha tényleg a hivatalnokállam felé halad, annak bázisa biztosan ez a nemtelen nőstény lesz, és csakis az lehet. Csak a sterilizált amazon kedélytelensége tarthat fenn olyan társadalmat, amely teljesen közigazgatássá alakul át.

A három bázishivatal: a rendőrség, az adóhivatal és a sajtó. A közigazgatás ezzel a három szervével gyakorolja hatalmának fenntartása érdekében az erőszakot, a kizsákmányolást és a hazugságot. A három aktus soha a történetben külön nem jelentkezett, akármelyik és bármilyen társadalomban jelent meg, a másik kettő ott volt. Úgy látszik, hogy szervezetileg legkésőbben a sajtó fejlődött ki, már csak a demokráciák idején, a francia forradalom után. De C. Charpente utal az őshivatalnok szerepére, akinek legfontosabb tevékenysége a királyt a nép, és a népet a király felől félrevezetni. A sajtó ősfunkciója: a király és a nép megtévesztése egymás felől. Ez minden hivatal létjogosultságának legelső feltétele. Ilyen módon az őshivatalnok első lépése sajtó-lépés, vagyis a megtévesztés. A napilap ennek a hivatali ősfunkciónak már kései és technizált alakja.

A legújabb időben kifejlődött közigazgatás, szól Mr. Thorndyke, a tudomány recens eredményei alapján, nem egyéb, mint kolosszális arányokban megnövekedett őshivatal, ahol egyetlen őstitkár szerepét sok ezer hivatalnok játssza. A hivatal a nép és az uralkodó között támadt mesterséges résben él. Idők folyamán ezt a rést annyira kitágították, hogy a nép az uralkodót, és az uralkodó a népet nem is látta, és kettőjük között minden kapcsolat megszűnt. A hivatal az uralkodóban rossz lelkiismeretet ébresztett, és a népet az uralkodó ellen fellázította. A hivatal működése eredettől fogva törvényellenes, mert a társadalom természetes rendjét felforgatja. A hivatal által keltett bizalmatlanság következtében a nép az uralkodót elűzte, s most a hatalmat az a minisztérium gyakorolja, amely az árulást elkövette. Hogy ennek a kormányzatnak milyen politikai hiedelmei vannak, az nagyobbára mindegy. Az insolence of office (a hivatal packázása) minden politikai magatartásban ugyanaz. Ezért a dolgokat nem az államelmélet dönti el, hanem a közigazgatási organizáció. A hivatalnak sikerült a nép primordiális közösségét felbontani, és mesterséges közösséget teremteni. Ez így most már nem az eredeti organikus népi kommunitás, hanem organizált kollektivitás. Az ős-sajtó vagyis az őshivatal legelső tevékenysége következtében az uralkodó eltűnt, és helyébe a Leviathán lépett. Minden sajtótevékenység értelmét abban kell látni, hogy az a természetes társadalmi rendet felbontja. A társadalmon belül a sajtó a hazugság funkcióját fejti ki.

A hazugság az erőszakért van, és az erőszak a hazugságért. Nincs sajtó rendőrség, és rendőrség sajtó nélkül. Az erőszak a kizsákmányolásért, a kizsákmányolás az erőszakért van. Nincs rendőrség adóhivatal, és adóhivatal rendőrség nélkül. Ahhoz, hogy a hivatal fennálljon és működjék, három tevékenységre van szükség. A társadalom normális állapotában, ha a király törvénytelenséget követett el, mindig az önkény jegyében állott, és ez a komisz uralkodó bűne volt. Ugyanaz az aktus most a hivatal révén szabályozott és rendezett gyakorlat lett. Körülbelül ez az, szól Mr. Thorndyke, amit monarchia és a köztársaság különbségének lehet nevezi. A királytalan társadalomban az állam tulajdonképen megszűnik, és a társadalom nem kommunitásban, csupán kollektivitásban él. Nem nép többé, hanem tömeg. A királytalan társadalomban nem alkotmányos hatalom uralkodik, hanem a hivatal.

... Saint-Oran [1954] azt állítja, hogy amíg az állam élén a király állott, a gyökeres megoldásra lett volna lehetőség. Az államnak volt természetes centruma, amelyből az organizációt meg lehetett volna változtatni. Amióta a népek demokratikus köztársaságban élnek, centrumtalanok, és a társadalom elnyomó tehetetlensége semmiféle ellenintézkedéssel nem küszöbölhető ki. A köztársaság jellegzetesen lefejezett társadalom, már nem organizmus, csupán organizáció. A demokrácia a terrorisztikus kisebbségek jellegzetes államformája. Ez az állam azzal az alaphazugsággal tartja fenn magát, hogy a kisebbség terrorját a többség szabad választásának tünteti fel. Ebben a tudatos megtévesztésben a kisebbségnek elengedhetetlen szüksége van olyan organizációra, amely ezt a megtévesztést fenntartja, vagyis, amely hazudik, de ha hazudik, már terrorizál, és ha terrorizál, már kizsákmányol. Más szóval, a kisebbség életfeltétele a hivatal. Ezért a demokráciákban soha nem sejtett elhivatalosodás indult meg, és ez a társadalom minden területére kiterjed. A monarchiák elnyomása általában kétféle: vagy fegyverrel, vagy pénzzel történik. A köztársaság azonban az elnyomást funkcionálisan gyakorolja, mint normális és törvényszerű közigazgatási tevékenységet. Ez a hivatal jelentősége és feladata a köztársaságban. A hivatal a politikusok erőtlenségét és megbízhatatlanságát helyettesíti. Azelőtt az volt a kérdés, hogy miképpen éljünk kegyelem nélkül, most az a kérdés, miképpen éljünk igazság nélkül — írja CAMUS. Most teljesül JAURÉS gondolata, újabb és véglegesebb megfogalmazásban: a nihilisták ma a trónuson ülnek. ...

Mr. Thorndyke a modern államnak három típusát különbözteti meg. Az első a politikai, a második a részvénytársasági, a harmadik a hivatali állam, aszerint, hogy az állam bázisa inkább az erőszak, vagy a kizsákmányolás, vagy a hazugság.

A politikai állam paradigmája a II. Frigyes-féle állam. Burkoltan, vagy nyíltan, de mindig diktatórikus. Élén egyetlen személy áll, de néha hatalmi szervezet, párt vagy egyéb összeesküvők. Erre az államformára jellemző, hogy eszmékben igen szegény, a közáltatással nem sokat törődik, a gazdasági kérdések is másodrendűek. Van benne bizonyos puritán jelleg, egyszerű és nyers, ellenvéleménnyel nem törődik, ellenségeivel nem alkuszik, nem békülékeny, tanácsot nem fogad el, ahhoz túl korlátolt. „Az ember a természetből az erőszakba lép, az erőszakból az erkölcsbe". Az erőszak állama mindig és feltétlenül morális, vagy ami ugyanaz, hipokrita. A politikai állam egy idő múlva olyan sivár lesz, hogy az uralkodó maga is ásítani kezd. Je suis las de régner sur les esclaves — szörnyen meguntam, hogy rabszolgák fölött uralkodjam — mondja II.Frigyes halálos ágyán. A főhivatal ebben az államban a rendőrség. Minden hivatalnok rendőr. A közigazgatást csak hajszál választja el a rémuralomtól.

A II. Frigyes-féle államrend nem politikai eszme, hanem lelkiismereti meghatalmazás önkénye. Huzamos ideig egyetlen nép sem bírja ki, mert a hatalom csak egyfajta kollektívumot ismer, a kaszárnyát, és egyfajta individuumot, a diktátort. A felülről ható demoralizáló hatalom azonban olyan durva és nehézkes, hogy otromba mozdulatai elől az ember megtanul kitérni. Sok búvóhely persze nincs. De ami a legfontosabb, megmarad: a privát. Mert ez az államforma nem annyira az individuum destrukciója, mint inkább a közösségé. Ami privát, az a kuckóban megmarad. A hivatal legfontosabb feladata, hogy az összes szociális és szerves szálakat elvagdalja, mert legitim társadalomnak csak a mesterségesen összerakott organizációt ismeri el. A természetes kaszthierarchia eltűnik, és helyébe a szamárlétra lép, amelynek rendfokozatait a rendőrök láthatóan viselik. Lásd: Peru, Bizánc, Kína, Japán, Oroszország. A kitüntetéseknek hallatlan jelentősége van. A politikai államban a valódi élet magát a suttogásban tartja fenn. A nyilvános nyelv merev és élettelen, szürke, szomorú, szigorú, szillogisztikus.

Ez az államforma új fogalom bevezetését teszi szükségessé. Ez a fogalom a politikai klerikalizmus. Klerikalizmus alatt olyan rendszert értünk, amelyben a világi hatalmat szellemi eszközök pressziójával akarják biztosítani. Ilyen eszközzé degradált szellemi valóságok lettek az állami közigazgatásban az eszmék és a vallások. A diktátor az atrocitásért nem vállal felelősséget, és intézkedéseit a vallásra és az eszmére hárítja, és azokat teszi érte felelőssé. Ezért a politikai állam igen fontos tényezője a papság, persze fordított rangsorban, mint a tradicionális államban volt. Itt nem a brahman (a szellemi autoritás) vezeti a kormányzói kasztot (a végrehajtó hatalmat), hanem a politikai kaszt utasítja a szellemi embert eszmei szolgálatra. A politikai állam mindig bitorlás. A diktátor a hatalmat államcsíny útján szerzi meg és a politikai klerikalizmus feladata, hogy a csínyt utólag eszmeileg és vallásilag igazolja.

Az organizált állam másik típusa a részvénytársasági állam. Ami a politikai államban a terror, az itt a korrupció. A politikai állam ősképe a laktanya, a részvénytársaságié a bordély. Itt aztán nem kell suttogni. Mindenki szónokolhat, amenyyit csak akar. A politikai állam a közösséget védi, ami annyit jelent, hogy azt destruálja. A részvénytársaság az egyént védi, vagyis az egyént destruálja. Újabb időben jaj annak, akit megvédenek. Nincs itt semmi, ami ne lenne megvehető vagy eladható. A részvénytársaságban egy idő múltán olyan zsivaj lesz, hogy az embernek szanatóriumba kell vonulnia. A legfontosabb hely az adóhivatal. A közigazgatást csak hajszál választja el a zsibvásártól. Huzamos ideig ezt egyetlen nép sem bírja ki, és fáradalmait a politikai terrorállamban piheni ki. Sokan azt mondják, hogy a fegyház kellemesebb, mint a bordély. A magánélet és a közélet között nagy különbség nincs, mindenki állandó hajszában van. Az emberek egymáshoz való viszonyát a konkurencia szabja meg. Mivel minden megvásárolható, a politikai befolyás is az. Az ember ebben a társadalomban elveszti individuális jellegét és gazdasági funkcióvá lesz. Ez az állam minden esetben köztársasági, éspedig demokratikus. A demokrácia azt jelenti, hogy minél több pénze van valakinek, annál szemtelenebb.

A hivatali államot (office state) a történet aránylag ritkán valósította meg teljesen, mintha ezt a kiváltságot a huszadik század számára tartotta volna fenn. ... Csak a modern korban lehetett chance-a a hivatal-államnak, amikor az állam kialakulását az értelemnek az az egyre fokozódó elhomályosodása előzte meg, amelyet később hivatalosan felvilágosodásnak neveztek. A hivatalállam csak a racionalizmustól, vagyis a szcientifizmustól megrontott gondolkodás nyomán valósulhatott meg. A felvilágosodás intellektuális és morális demoralizáló hatásán kívül a machiavellista állam eszeveszett terrorja és a politikai klerikalizmus által teremtett sűrű hazugságszövevény után a társadalomban a csömörnek és a tiltakozásnak és az utálatnak az az állapota vált uralkodóvá, amely a közösséget rendesen elárasztja, amikor elhatározza, hogy „jöjjön bármi, csak ez ne", és amely állapot a történetben a legsúlyosabb ballépéseket meg szokta előzni. A hivatal-állam a moralitástól és értelmétől megfosztott társadalom kétségbeeséséből bontakozott ki. Ezt az állapotot egyébként nihilizmusnak is hívják.

A politikai állam a kollektívumot helyezte előtérbe, és az individuumot elnyomta. A részvénytársasági állam fordítva. Persze mindegyik azt tette tönkre, amit támogatott. A hivatal-állam sem individuumot, sem kollektívumot nem ismer el, csak mesterségesen organizált rajokat, amelyeknek semmiféle organikus jellegük többé nincs, és nem szervesen, hanem pragmatikusan-racionálisan tartoznak csak össze. A hivatal negatív szociális funkció, vagyis azt rontja meg, amit támogat. Az egyéni és a közösségi élet teljesen felbomlik, és az egész állam egyetlen kolosszális hivatallá alakul át.

A nihilizmustól eddig nem féltünk, mert azt hittük, hogy nihilista állam nincs, és ilyenben nem lehet élni. Most látjuk, hogy nihilista állam van. Ez az, ahol semminek sincs többé szankciója. Nincsenek végleges elvek. Látszólag van valami hivatalos világnézet-féle, de valójában az erősebb önkény hatalmaskodik, amíg lebuktatják és akkor a nála erősebb önkény hatalmaskodik. De végül a rend az erőszakban, a hazugságban, a kizsákmányolásban is felbomlik és cseppfolyóssá válik, ahol senki sem vállal többé semmit. A szavak és a tettek személytelenül és süketnémán működnek, felelős pozíciókban rendesen pojácák ülnek, de senki sem tudja, kinek pojácái, de ezek is hirtelen eltűnnek a süllyesztőben, mások jönnek, és azok is eltűnnek. Semmi sem állandó, csak a hivatali rettenet.

A régebbi gyerekes, úgynevezett szellemtörténeti felfogás, természetesen anélkül, hogy ennek az organizációnak valódi természetét felismerte volna, abban a gondolatban tetszelgett, hogy az individuumot és a kollektívumot szembeállította, mondván, a társadalom egyik szervezete az egyiket, a másik a másikat kedveli. Ma már tudjuk, hogy van olyan államforma is, amely egyiknek sem kedvez, és amely magát a humánumot demoralizálja. A hivatal-állam sem nem individualista, sem nem kollektivista. Erre az államra tulajdonképpen már a hivatal jellemzője sem illik, amelynek egyetlen gyönyöre a nép megkínzása. A hivatal államában ennek a gyönyörnek csak kivételes ember a részese, és egyre kivételesebb és egyre ritkább. Már csak azért is, mert minél magasabb pozíciót tölt be valaki, helyzete annál labilisabb. A hivatali aktivitást bizonyos fokon még valamiképpen erkölcsileg igazolni kellett. Ebben a kései alakban ilyesminek már nincs jelentősége. Úgy tűnik, hogy a közigazgatás a maga egészében permanens bűncselekménnyé alakult át. ...

R. INGERSOLL amerikai vezérkari tiszt, aki az 1944-es partraszállás történetét írja meg, elmondja, hogy Németországban a legsötétebb jelenség nem a koncentrációs tábor volt. Az olyan, mint a nagy szemérmetlen őrület szimptómája. Nem, a legsötétebb jelenség a behódolás volt. A behódoltak rendes ételt és lakást kaptak. Ezek az alkalmazkodó és hunyász emberek, valamely előnyért, jobb állásért, jövedelemért, pénzért. Hivatásos szociológusok talán meg tudják magyarázni azt a folyamatot, ahogyan ez az erkölcsi elkorcsosulás végbement. Az emberi arc elaljasodása e társadalom-politikai rendszerben hajmeresztő. Viszont R. Ingersoll mindezt háborúban látta, rendkívüli körülmények között. Sejtelme sem volt akkor arról, milyenek a behódoltak a pacifikált környezetben, már mint elpolgárosodott lények, kimosakodva, jól szabott ruhában, jó jövedelemmel. Sejtelme sem volt arról, hogy milyenek lesznek az emberek, ha a viszonyok megenyhülnek, és mit jelent az, ha a stréberség és a hízelgés konszolidálódik, és a behódoltra elkezd hullani a kiváltságok és a jutalmak és az ajándékok és a nagydíjak aranyesője, amikor az árulás konvencionálissá lesz, amikor az már az élelmesség és az ügyesség és rugalmasság és a jó szimat eredménye, és mit jelent az ilyen konszolidált gonosztevő a társadalomba beépítve. De az elaljasodásnak még ennél is van mélyebb fokozata. Ez az, amikor a stréber hunyász a szolgaságban nyögő és elárult emberek között rossz lelkiismeretből úgy tünteti fel, mintha azokkal együtt szenvedne, mintha őt is üldöznék, összesúg velük, és sopánkodik és kezét tördeli, hogy igazság és becsület és szabadság, főképpen szabadság.

Ebben a helyzetben mindig azzal kell számolni, hogy a becstelenség a hivatal-állam részén van. Amióta az egyének által elkövetett életrontó cselekmények az állam által elkövetett általános hazugságok, szervezett rablások, önkény, elhurcolás és orgyilkosság mellett számításba sem kerülhetnek, azóta a nehézségek mértéke egészen más. Más azért is, mert a történet folyamán ugyan bőven akadt gonosztevő, aki akár mint király, akár mint egyházi méltóság, akár mint bitorló, az életrontás bűncselekményét nagyban elkövette, de ez mindig az egyéni eltévelyedés jegyében állott. A hivatal-állam nem eltévelyedés, hanem rendszer, éspedig ahogy önmagáról vallja, az egyetlen helyes rendszer, és azt elméletileg teljes erejével igazolni és bizonyítani igyekszik. Tudják a hivatal legfőbb vezetői, hogy ez így van. Egy ideig nem tudták és addig volt mentségük. A helyzet mai állása szerint azonban már tudják, és még mindig van mentségük. Nem képesek arra, hogy másképpen csinálják. Éppen ezért, aki nekik behódol, bármely okból teszi is, rosszabb, mint a hivatalnok. A hivatal nem tehet mást, mint amit tesz, az ember azonban tehet, legalább annyit, hogy nem áll melléje. A színleges melléállás is melléállás. És azt, aki a hivatal mellé állt, már messziről és hátulról is fel lehet ismerni, kabátján és cipőjén, mozgásán és lépésein és fejtartásán, és azon, ahogy az utcán a kirakatba néz. Nem lehet tévedni.

A hivatal-államban közigazgatási aktussá válik mindenekelőtt a legérzékenyebb közösségi szerv, a bíráskodás. A törvényszéki eljárás leegyszerűsödik, minden bűnt a hivatal ellen követnek el, és egyetlen bíró van, a hivatal. A hivatal ítélete nem megfellebbezhető. A törvényesség látszatára ügyelnek, de mindenki tudja azt, amit tud. Ha az igazságszolgáltatás elveszett, az egész nép elveszett. Néhány hivatali aktus, ügyirat, és akire csak akarják, kész a vád, az ítélet és a végrehajtás. A bíró nem rendőr, mint a politikai államban, nem korrupt, mint a részvénytársaságban, hanem hivatalnok, aki ítéleteit felsőbb utasításra személytelenül hozza.

Közigazgatássá válik a gyógyítás. Az orvos hivatalnok, aki űrlapokat tölt ki. A lakosságot rayonok szerint intézetekhez osztják be. Itt a rendelőkben tömegesen várakoznak, amíg az orvos elé kerülnek, akinek hivatali kötelessége naponként munkaideje alatt bizonyos számú beteget meggyógyítani. A kórházakat és szanatóriumokat kötelezik, hogy havonként és évenként mennyi beteget kezeljenek. Az ember, ha megbetegszik, nem gyógyintézetbe kerül, hanem hivatalba. De, ha iskolába jár, akkor is hivatalba. Ha vásárol, az üzlet is hivatal. Ha utazik, a vasút hivatal. A vendéglő hivatal. A pincér hivatalnok, mint a kalauz, vagy a kiszolgálólány. A színház hivatal, a színész hivatalnok, a zenekar hivatal. Hivatal a tudomány, és természetesen az irodalom. Az írói mű hivatali aktus. Amit szolgálni kell, a hivatal, amit bizonyítani kell, hogy jólét van, igazság és szabadság, főképpen szabadság.

A hivatal-államban az érzületeknek különös alakja valósul meg, amit körülbelül a bűncentrizmus fogalma határoz meg. Hogy az emberek rossz lelkiismeretben élnek, annál ilyen körülmények között nincs természetesebb. Bármely pillanatban bármely cselekményért vád alá lehet őket helyezni, elfogni, vallatni, és addig kínozni, amíg — csak hogy végül ne gyötörjék őket tovább — nemlétező bűnöket vallanak be, és jön az egzekució. De hogy a hivatalnoknak is rossz lelkiismerete van, annál sincs természetesebb. A hivatal lelkiismerete kezdettől fogva rossz és sohasem tiszta. Az élet centruma a bűn, az emberek egy része behúzott nyakkal és lesütött szemmel jár, más része folyton azt figyeli, hogy a többi mit mond, és mit csinál. Az egyik éppen úgy, mint a másik, ugyanarra gondol, hogy ki a bűnös, mikor kapják el, miért, és ennek mi lesz a következménye. Az egészséges társadalom egylelkűségben (unanimitás) él, ami azt jelenti, hogy minden ember lényének önkifejtésében és tehetsége gyakorlásában nemcsak szabad, hanem a közösségben tevékenységéhez támogatást is nyer. Ez most itt valamilyen alakban a teljes lelketlenség (személytelenség), egyöntetűség abban, hogy mindenkinek hazudnia kell, és félni és rejtőzni és gyanakodni nemlétező, de bármely pillanatban ráfogható bűnök miatt, amelyek a társadalom dominánsai, s amelyek ellen az ember kénytelen állandóan védekezni. A tisztátalan és morbid közérzület a hivatal számára a legalkalmasabb arra, hogy bárkire lecsaphasson. Mindenki be van szennyezve. Ez a kollektív kriminalizmus atmoszférája, ahol már csaknem lehetetlen, hogy valaki tisztaságát megőrizze, vagy azt már csak egészen különös jógával tudja megtartani.

Az ember azt hinné, hogy a társadalom közérzülete ilyen körülmények között nyomott és szürke. Nem, a közhangulat ingerült és indulatos. A hivatal a belső békét nem kedveli. Csak ha tolakszanak és marakodnak, gyűlölködnek és bőszülnek. Csak ha viszály van és felfordulás. A cél, hogy békétlenség legyen, hogy bárkire bármikor le lehessen sújtani. Csak ha mindenki bűnös, be van mocskolva és a mellette járót el akarja taposni. Az ok mellékes. Okot később mindenki talál. A fontos a primergyűlölet. Hogy akik találkoznak, egymás szemébe ne nézzenek. Hogy az emberek egylelkűen ne éljenek. Hogy közösség ne legyen.

... A közigazgatásban az erőszak és a kizsákmányolás, szól 0.Westinghouse [1957], mindig könnyebben elviselhető volt, mint a hazugság. Azt, hogy a hivatal az embert kirabolta és börtönbe hurcolta, sokkal könnyebben el lehet viselni, mintha hazudott. Erőszakkal a hivatal hatalomhoz jutott, kizsákmányolással vagyonhoz. Hatalom is, vagyon is a biológiai kategóriába esik, ha a társadalom elemi életfeltétele is, de csak feltétele, nem maga az élet. Abban a pillanatban, amikor a hivatal nemcsak a hatalomra és a vagyonra, hanem az igazságra is szemet vet, az embert nemcsak biológiai, hanem ontológiai életlehetőségétől is meg akarja fosztani. A hazugság ilyen merénylet az ember ontológiai létezése ellen.

A közigazgatás modern fázisa éppen az, hogy az embert nemcsak kifosztja és fegyházba zárja, hanem hogy elméleteket kohol, amelyek szerint ez így az igazság, a jövő, a fejlődés, az emberiség java, jog, szellem, kultúra. A történetből tudjuk, hogy kapzsi és hatalmaskodó, pénzéhes és vérengző uralkodó volt éppen elég. Ez azonban sohasem tudott rendszerré válni, és éppen ezért az ember ontológiai igazságát érintetlenül hagyta. Hasonlítsuk össze Dzsingisz kánt, vagy Szulejmánt, vagy egy reneszánsz herceget, vagy XIV. Lajost a modern hivatallal. A történeti zsarnoknak elég volt a pénz és a hatalom. A modern hivatalnak az igazság is kell. A vagyon és a hatalom az igazsághoz képest tulajdonképpen absztrakt. Az igazság mindig konkrét. A kizsákmányolás és az erőszak csak az ember bőrére megy. A hazugság a lelkiismeret kérdése. A hivatalból hirdetett mindenkire kötelező hazugság bevezetésével néhány kínai császár is kísérletezett és azt a középkor végén az inkvizíció is alkalmazta. Ezekben az esetekben azonban ez még nem volt szisztéma. Ezen kívül régebben az ilyen hazugság mögött még volt a jóhiszeműségnek kicsiny szikrája. Csak amikor a politikai klerikalizmus megerősödött, és az idők folyamán a XIX. században adminisztratív klerikalizmussá vált, és amikor elméletírók több diktatórikus hazugságrendszert részleteiben kidolgoztak, végül amikor a hivatali aktus nyilvánvaló bűncselekmény volta lelepleződött, és nem lehetett többé csak tudatosan és rossz lelkiismerettel hazudni, akkor mérgesedett el a helyzet annyira, hogy abból a jóhiszeműség minden morzsája eltűnt. lIyen módon az igazság a közigazgatás hatáskörébe került, és azt, hogy mi az igaz, a hivatal állapította meg.

Minden részlethazugság egyetlenegy alaphazugságra épül. Ez pedig, amint már szó volt róla, hogy a kisebbség terrorját a többség szabad választásának tüntetik fel. Eszerint minden intézkedés a nép akarata. A hazugság ebben a társadalomban nem mint kivételes intézkedés, hanem mint beépített funkció működik. Ezért mondja Camus, hogy régebben csak kegyelem nélkül éltünk, most az a kérdés, miképpen éljünk igazság nélkül. ...

... A hivatal nyelve kifelé érzeleg, valójában bestiális. A hivatalos fogalmazvány úgy tünteti fel, mintha azt az ember érdekében hozták volna, de hivatalilag csak akkor korrekt, ha az embert meggyötri. Ennek a nyelvnek azonnal felismerhető jellege van. A totalitárius tanítások sajátos nyelve, mondja CAMUS, mindig skolasztikus vagy hivatali. ...

A hivatalnok nemcsak a nem múzsai, hanem éppen az ellen-múzsai egzisztencia. Az eddig elmondottakból, a többszörösen és jól megalapozott gondolatokból már régen kitűnik, hogy a hivatal ellene van annak, ami a legközönségesebbnél valamivel magasabb és előkelőbb, tisztább és esztétikusabb. A hivatalos közigazgatási nyelvet külön jellemezni nem kell. Mindenki tudja, hogy ez durva és száraz. A legfontosabb azonban az, hogy mondanivalóját nem tudja kifejezni. A hivatal sohasem tud valamit nevén nevezni. Cirkalmaz és kerülget, rengeteg szót halmoz, tárgyát mellékmondatok seregével igyekszik megfogni, de valahogyan mindig melléje sikerül, és az egzakt megfogalmazás szándékából valami sületlenség derül ki. Ez az otromba ízetlenség a hivatalos fogalmazvány ismertetőjele. Bárgyú kedélytelensége lehangoló és bosszantó. Ha egészséges ember öt percig hivatalos nyelvet hall, ellenállhatatlan kényszert érez, hogy valami jóízű trágárságot kiáltson bele. ...

A közigazgatás nyelvéről szóló beszámoló nem lenne teljes, ha az ember nem említené meg M.C. Exeter tanulmányát [1958] ... A szerző abból indul ki, hogy a rádió a sajtószolgálat terén új korszakot teremt. A közigazgatás eddig az emberhez csak a betűn, s így csak a szemén keresztül jutott el, a szemet azonban le lehet hunyni. A rádió lehetővé tette azt, hogy az embert sokkalta érzékenyebb szervén keresztül közelítse meg, és az ember a fülét nem hunyhatja le. Az egyes államok rádiójának merőben a hangjából holtbiztosan megállapítható a hazugságnak az a fokozata, amelyet az állam kormányzata hirdet. Az egyszerűbb és szárazabb, objektívebb és nyugodtabb hang arra vall, hogy az állam bizonyos valóságos tényeket hajlandó komolyabban venni. Ettől a merőben informatív, egy kicsit szürke és monoton, de egzaktságra törekvő hangtól a legkisebb eltérés a pátosz és a retorika, vagy akár a líra felé, azt jelzi, hogy az államnak rossz lelkiismerete van. Az érzelmek megjelenése mindig gyanús. A rádióhang minél lelkesültebb, annál többet hazudik. Ezúttal nem szavakról és stílusról beszélünk. Azt már régen és mindnyájan tudjuk, ha egy rádió emberiességről és kultúráról, békéről és barátságról beszél, az mit jelent. Ez itt most a sajtó rejtett zenéje. A tónus minden egyébnél konkrétabb. Vannak államok, amelyek szpikernek különös előszeretettel alkalmaznak nőket. A nőknek a közigazgatásban való szerepéről már volt szó, és hallottuk, hogy az elaljasodás bizonyos igen magas valőrjeit csakis nők tudják kielégítően megvalósítani. Nők találékonysága az embernyúzás területén csaknem kimeríthetetlen. Nők lágyabb és muzikálisabb hangja a rádióban bevált. Vannak államok, amelyeknek szpíker-női azt a kívánalmat, amelyet a hatalom támaszt, el is érik. Édes hangjuk egyre sűrűbben száll a légen át. Ez a hang hízeleg, a meghatottságtól egy kicsit ingadozik, mintha attól, amit mond, el lenne bűvölve. Mintha nem is tudná elhinni egészen mindazt a tüneményes és ragyogó valóságot, amelyet most elérzékenyülten közöl. Mint a boszorkány, aki a mesében a mézeskalács házikó előtt Jancsit és Juliskát csalogatja andalító szavakkal. Mint az óvónő, aki az apróságokat csitítja, mindjárt megkapják a mézes-vajas kenyeret, és akkor minden jó lesz. A hang remeg és fojtott, megihletve attól, amit mond. Van ennek a hangnak valamilyen kábító illata, valami rafinált bódulata. Banánkrém tejszínnel és malagával. Olyan illedelmes, hogy az ember szeretné leköpni. Csupa áhítat és megrendülés, amikor bemondja, hogy a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket. Amikor arról beszél, hogy a minisztertanács felemelte az árakat, csaknem könnyezik. Édeleg, de vigyáz, hogy érzelmei el ne ragadják, és hogy az üdvözült gyönyörtől csuklásba ne fulladjon. Mindezt a vidéki tanítónő vagy a ripacs színinövendék szentimentalizmusával, és a megvénült kéjnő kiszámított cinizmusával. Ez a hang közli a legújabb híreket minden ünnepélyes gazságról, énekelve és puhán, mint megnyugtató örömhírt, hogy végre, végre ezt is elértük, jó sok cukorral, részre nem hajló elvetemültséggel, ez az a hang, amely nem tud tárgyilagos lenni, s amely túláradó emócióval mondja el az inkvizíció legújabb rémtetteit, kicsit talán a boldogság könnyei között, de tudja, hogy hallgatói neki ezt megbocsátják. Ahol a rádióban ez a hang szól, tudjuk, hogy az államban nincs hajmeresztő rémség, amit ne követnének el. Ez a hang, amely altató tónusával minden borzalmat ki tud mondani és üdvözültségnek tud feltüntetni. A serdülő gyermek egyszerűségével és könnyű zavarával beszél, azzal a bölcsődal-hanggal, amely nem tartalmával győz meg, hanem szimfonikus hangzatával. Elhiteti, hogy az élet, amelyben itt most részesülünk, már nem is valóság, hanem a költészet egy neme, és ha ez a kormányzat fennmarad, az édenkert valósul meg. A hangban lévő elfogódottság mindenkit meggyőz. Ennek a hangnak nem lehet nem hinni. Ez több, mint objektív. Ez a hazudozás enthuziazmusa. Ez a szodomai hang. Amíg az ember értelmére hivatkoznak, nincs különösebb baj, mert az a galádságon keresztüllát. A szív romlottsága ellen nem lehet védekezni.

... A népgyötrés gyönyöre nem közönséges bűncselekmény, amit az emberi rangról való leszédülésében valaki elkövet. Lassan és higgadtan kieszelt szisztematikus munka és gyakorlat, találékonyság és intuíció eredménye, sok nemzedék tapasztalatán nyugvó rendszer. Olyan ember még nem akadt, aki a kínzások történetét megírta. Marquis de Sade valamelyik modern tanítványához méltó és illő feladat lenne, aki leírná, a hatalmasok miért alkalmaztak előszeretettel kínai hóhérokat, és azok milyen tudás fölött rendelkeztek. Aki múzeumokból összegyűjtené a kínzóeszközöket, a nürnbergi menyasszonyt és a szöges padokat, a forró köveket és a kerékbetörést és számba venné az ólomkamrákat, a szibériai bányákat, a koncentrációs táborokat és a gázkamrákat. Lehet, hogy a hatóság ilyesmit nem látna szívesen, mert bepillantást nyújtana a kormányzat módszereibe, és a gyanútlanokat felvilágosítaná, hogy a fennen hirdetett humánus eszmevilág milyen praxist takar. Tudjuk, hogy a mi tudományunk sohasem aludt, és tárolta tapasztalatait, és az inkvizíció megszégyenülten venné tudomásul, hogy a modern korszak őt mennyire túlszárnyalta. Semmiféle középkori fantázia, amely a pokol ördögeinek kínzásával foglalkozott, egyetlen egyet sem talált ki a huszadik század rendőrségének módszerei közül. Ez nem hivatal. Ez a hivatal féltve őrzött titka, amit elrejt, és amiből minden hivatalban, még a legártatlanabbnak látszóban is van valami, mert mindenütt kérhetnek valami papírt, és máris felmerülhet valami gyanú, és nincsen hivatal, ahol bárki ellen ne merülne fel bármilyen gyanú. Az örömrontó démoni embernyúzásban azonban a pokol hivatalnokai, az ördögök tisztességesebbek, mert ezek bevallottan azért vannak, hogy a bűnösöket meggyötörjék. A hivatalnokokra azonban az emberek seregét bízták, akiknek ügyeit kivédhetetlenül és gonoszul rafinált közigazgatásban el kell intézni. Ha a bizánci kancellária írnokának műve, a „Várakozás az előszobában" magában álló vagy csak ritka és kivételes eset lenne, az ember mélyen hallgatna. De tudjuk, hogy minden nap sok ezer városban és faluban sok százezer ilyen előszoba van, ahol öreg emberek és asszonyok és gyermekes nők és házasulandó fiatalok ülnek, és várakoznak, és a falak tele vannak tilos-táblákkal, és kijön a hivatalnok, és körülnéz, hatásköri pátoszának teljességében, és elégedetlen látja a várakozás tortúrájában megaszalt arcokat, és emberi voltukból kivetkőzött szürke szemeket, összeroskadt örömtelenségükben, és látja, hogy az unalom őrületében fuldokolnak, és tudja, hogy bent a hivatalnokok ugyanabban az unalomban egyetlen falat kenyérhéjat lemérhetetlen időkig rágcsálnak csak azért, hogy az előszobában lévőket várakoztassák. — Odamegy az asszonyhoz, aki gyermekeivel várakozik, és olyan hangon figyelmezteti, hogy a gyermek megretten és elsírja magát, mire a hivatalnok az asszonyt kiutasítja. Nem a bizánci írnok kiváltsága. Sok millió előszobában folyik az emberi örömnek ez a beszennyezése. Beszélhetsz neki mézről és virágról, a szerelemről és a csillagokról, és az öröm imájáról, amely előtt az égi csarnoknak minden kapuja kitárul. Ez itt hivatal, itt nem szabad beszélgetni, és nem szabad kopogtatni, és várni kell, amíg az írnok bent a kenyérhéjat rágcsálja, és az ablakon kibámul, és el kell merülni az unalom nyirkos ürességében, és el kell merülni a béna és sötét nemlétezésben, és tűrnie kell, hogy az örömre szomjas szívet megpörköljék, mindezt meg nem fellebbezhető hatalommal, évezredes hagyománnyal, a magasabb közérdek nevében, mint rendet és fegyelmet és törvényt és jogot és igazságot.

... A hivatal konstellációjánál fogva személytelen. Soha hivatalnok nem hajtott végre semmit a maga nevében, maga felelősségére, önmagát kockáztatva, vagy belevetve, tudatosan és személyesen. A hivatal üzem-aktus. Emberben nem megfogható. Az intézkedés maga, üresen és személytelenül. Aki hivatali szolgálatban van, az személytelen és megfoghatatlan. Valakinek nevében cselekszik, aki nincs. Absztrakt „rend, „fegyelem", „szervezet", „eszmény", „jog", „igazság". A hivatalnoknak nincs világnézete, és nem lehet eléggé óvakodni olyan emberektől, akiknek világnézetük nincs. Azoknak nincs magatartásuk, nincs moralitásuk, nincs mértékük. A felelősség az egyik emberről a másikra, az egyik hivatalról a másikra siklik át. Mégis. Mégis ez a személytelenség valakiben kulminál. Abban, aki ezt a személytelenséget vállalja, aki ezt az archetipikus létezési formát magában realizálja. Ez az ember az inkvizítor. Maga a hivatalnok. Tudjuk, hogy Dosztojevszkij miképpen rajzolta meg. Nem minden előzmény nélkül. Az inkvizítorban a hivatal már elmosódik, mintha túllépne rajta. De a csírában még jól látható. Ez a revizor. Ez az az alakzat, amelyben állandóan itt él közöttünk. Ő az, aki mindent revideál. Az inkvizitor ritka, inkább csak irodalmi formula. A revizorral mindenki minden nap találkozik. Nem éppen Gogol revizora ez, hanem a merev és a kegyetlen, a fagyos és a közömbös, főként azonban az inhumánus funkcionárius, a rendelet, a paragrafus, a jogszabály. Igen sok van benne az antikrisztusból, különösen úgy, ahogy Szolovjev elképzeli, akiben az értelem blaszfémia, és a tudás szakrilégium. Ő az, aki elűzi az örömet és a nevetést és a kényelmet és a szépséget, a szabad játékot és a derűt. Felépíti és fenntartja a vezényszót és a fegyházat, a terrort és a munkatábort. A valóság itt érvénytelen. Csak amin bélyegző van, és aláírás. És ő az, aki — mikor a szentek szentje megjelenik és a nép szíve dobban —, a szentet a börtönbe veti. Ő az, aki aztán a szentnek megmagyarázza, hogy a legjobb, ha visszatér a mennybe. Ha nem tenné, kénytelen lenne kivégeztetni, mint ahogy kivégeztette egyszer és tízezerszer, és ahogy a szenvedő igazságot ki fogja végeztetni mindig, valahányszor testet ölt és megszólal.

Ez az, ami a hivatal fennhatósága alatt folyik, felülről, hatalmi szóval, a személytelenítés, hogy az ember funkcióvá lesz, helyettesíthetővé és felcserélhetővé, és egyszeriségét elveszti, és minőségtelenségben és névtelenségben elmerül, a közösség felbomlik, és az emberiség katonai és munkásbrigádok szervezetévé alakul át, amelyeket gombnyomással vezényelnek, dolgokat dolgok, az értelmetlen és céltalan és örökké örömtelen mechanizmusában.

... De a hivatal-állam parazita organizációja sehol sem lepleződik le kétségtelenebbül, mint az ökonómia területén. Mihelyt a régebbi korszakban létesített beruházások teljesítőképessége kimerül, és az állam mindent eltulajdonított és eltékozolt, amit józan időkben gyűjtöttek, a hivatal válságba kerül, mert kiderül, hogy gazdasági teljesítőképessége minimális. A hivatal gazdasági rendszere nonsens. A hivatal egyetlen termelő ereje a munkaerő kizsákmányolása.

E. D. Hull [1959] néhány példával igazolja, hogy azokban az államokban, ahol a hivatal szerepe kisebb, a munkabér magasabb, az iparcikk ára alacsonyabb. Az olyan államban pedig, ahol a hivatal szerepe nagyobb, éppen ellenkezőleg, mint ahogy a propaganda hirdeti, a munkabér az alacsonyabb, az iparcikk ára a magasabb. Hiába zsákmányolja ki a munkást, hiába jut ingyen a nyersanyaghoz, az állam tulajdonképpen állandóan csődben van. A szerző felteszi a kérdést, hogy mi ennek a jelenségnek az oka. Ez a könyv legfontosabb fejezete. Mivel a hivatal-államban minden termelőeszköz és a nyersanyag nagy része államtulajdon (nem köztulajdon), a kereskedelem és az ipar és a mezőgazdaság pedig hivatalos üzem, a hivatal anyagát és a munka menetét ellenőrizni kénytelen. Ez a kontroll mindent megelőző fontossága. A kizsákmányolás minél kizárólagosabb, az ellenőrzésnek természetesen annál hatékonyabbnak kell lennie. Az ellenőrök száma, és a hatáskörük szélessége a gyanútlanabb nemzetgazdászok számára elképzelhetetlen. ...

Az ellenőrzést természetesen maga a hivatal gyakorolja. A szerző számítása szerint két fő gazdasági termelőre egy fő ellenőr esik, vagyis két ember dolgozik azért, hogy egy ellenőrizze. Ez a hivatal-államban a revizionizmus hallatlan jelentősége. Azt mondják, hogy a hivatal az ellenőröket nem jószántából tartja fenn. Az államban a hivatali demoralizálás következtében az erkölcsi színvonal annyira alászáll, és a munkabérek alacsonysága következtében egyes rétegekben az ínség olyan nagy, hogy lopás, rablás, sikkasztás, csalás, de főképpen a munkakerülés és a naplopás nagyszámú és nagy hatáskörű revizorok nélkül olyan arányokat öltene, hogy a termelés teljesen megszűnne.

Az egyik fejezet novellisztikus, és az események egész seregét sorolja fel. E történetek a tulajdonérzék teljes felbomlására vallanak. Például vasúti szállítmány tűnik el, főként télen, tüzelő. Az élelmiszerüzletekben a mérlegeléssel a vevőt rafinált trükkökkel becsapják, és a vásárló, ha látja, vagy patáliát csap, aminek semmi értelme, vagy vállat von, mert tudja, hogy a kiszolgáló bére alacsony, és lopnia kell. De a csalás legtöbbször hivatalos. Hatóságilag hamisítják a tejet, a kenyérlisztet, a konzerveket, a sajtot, selejtes pótanyagokkal hígítják a felvágottakat és a süteményeket. Főképpen importcikkekben, és az úgynevezett minőségi árukban a haszonkulcs ötszáz és nyolcszáz és ezer százalék. Ennek ellenére a rendszer a legnagyobb nehézségekkel küzd. ...

Amikor aztán az egész rendszer recsegni kezd, körül-belül egy-egy tervperiódus után, amikor a gazdasági kimerülés beteljesedik, a hivatal a pénzt felértékeli, a munkabéreket leszállítja, és tabula rázát óhajt teremteni, ami annyit jelent, hogy az államcsődöt papíron megoldja. Most egy ideig megint megy. Rendesen a következő tervperiódus végéig. Új jövedelmeket eszel ki, természetesen azzal, hogy a gazdaságilag produktív réteget még jobban megterheli, vagyis a gyarmatrendszert kiterjeszti.

... Az ember fölfelé természettől fogva védtelen. Ezen kívül az, ami fent, az ugyanakkor bent is van, vagyis centrális. Mit jelent az, kérdezi Mt. Thorndyke, amikor a felbomlás belülről kezd hatni, vagyis, amikor az élet elpusztítása magában a szervezetben folyik? Ez, mondja, nem egyéb, mint amit betegségnek hívnak. Tudjuk, hogy betegség, meg kell csinálni a diagnózist. Ez is elkészült. A betegség természete komoly szerzők egész sereg könyvében kétségtelen megállapítást nyert. És a gyógyszer? Mint oly sok esetben, rengeteget tudunk bajainkról és sejtelmünk sincs arról, ami azokat megszünteti. ...

... Az erőszak, a hazugság és a kizsákmányolás nem a hatalom tevékenységét jellemzi, hanem a hivatalét. A közvéleményre csak olyan szerzők gyakoroltak hatást, mint Machiavelli, aki a bizalmatlanságot szította. És azután következett Sorel. Mr. Thorndyke igen részletesen foglalkozik George SORELnek a modern hivatal-állam kialakításában játszott egyedülálló szerepével. Sorel a modern állam apja. Ő volt az, aki kifejtette, hogy a kormányzásban nem világnézeti és elvi és politikai magatartás dönt. Ez mindössze propaganda és szemfényvesztés, csak az ellenfélnek szól. A lényeges egy olyan jogforrás megalkotása, amely a kormányzást politikai elvektől függetlenül gyakorolja. Ez a hivatal. A hivatal tulajdonképpen a felszabadult, sőt a jogilag szankcionált erőszak korlátlan gyakorlata. A modern állam három stádiuma: Platón engedélyezte a hazugságot, Machiavelli engedélyezte a kizsákmányolást, Sorel engedélyezte az erőszakot. Különös, hogy senki sem volt, aki a folyamatot észrevette. Senki sem akadt, aki az uralkodót és a népet a való helyzetről felvilágosította. A bizalmat nem sikerült helyreállítani. Az uralkodó és a nép között lévő szakadék egyre nőtt, és itt telepedett meg a hivatal, amely egyre nagyobb befolyásra tett szert fölfelé és lefelé, amíg végül a hivatal-államban önállósult, és már nem tartozik felelősséggel sem fölfelé, sem lefelé. Fölfelé nem, mert uralkodó nincs, lefelé nem, mert a nép szervezetét szétrombolta, és helyébe mesterségesen racionalizált kollektívumot tett.

Amit a hivatal-államban népnek neveznek, irreális közösség, nem is társadalom, hanem absztrakt racionális kollektívum. Az emberi tevékenység dehumanizált gépesített szervetlen funkció. Ebben az irreális kollektívumban az embernek nincs többé pszichológiája, csupán reflexológiája. Régebben a kollektívum két fajtájáról, a népről és a tömegről beszéltek, amikor még a pozitív szociológiai módszerekkel a való helyzetet csak homályosan tudták felismerni. Kétségtelen, hogy népen az organikus közösséget, tömegen a dezorganizált gyülevészt értették. A tömegben a szocialitás meglazul, később teljesen felbomlik. A tömeg nem szociális egység, hanem valódi társadalomból kiválasztott excrementum-szerű valami. Végső állapota a csőcselék. Hierarchiája nincs, kaszttalan és osztálytalan, amit a hindu hagyomány avarnának nevez. A mechanizált kollektívum kísérőjelensége a biológiai, morális, értelmi, esztétikai színvonalcsökkenés. Az élettevékenység civilizációs nívója leszáll. Az ember azonban nem állati színvonalra süllyed, hanem a démon sajátságos fajtája lesz, bosszúval és méreggel, irigységgel és vérengző, rabló és kapzsi ösztönökkel. ...

A mechanizált kollektívumban a természetes életműködéseket feloldják, és mesterséges funkciókkal helyettesítik. Ezt az aktust A. CAMUS crime rationelnek hívja, mert a ráció az emberi értelemből kiszakított képesség, éspedig az a tulajdonság, amely életellenes működést fejt ki. A hivatal és a ráció elválaszthatatlan. A hivatal racionális alapra épül. A hivatali szervezet a racionalizmus paradigmatikus megnyilatkozása. A ráció sem szerves szocialitást, sem autonóm individuumot nem tűr meg. Beidegzett szólamokban és rövidítésekben beszél. A szerves életrend végső menedékét, a családot felbontja, az asszonyt munkába kényszeríti, vagyis funkcionalizálja, a gyermeket a racionalizált pedagógia mechanizmusába kényszeríti, és ott a homunkulusz-létezés robotos fegyelmére kondicionálja. De bizonyos fokon már a munka sem fontos többé. A hivatal a korrekt munkást nem kedveli, inkább a csavargót és az iszákost, a prostituáltat és a bűnözőt, vagyis nem kedveli azt, aki erkölcsileg magát a racionális gépezettől függetlenítette, csak azt, akire bármikor le lehet csapni. Nem hű szolgákra van szükség, aki hűséges, az már erényes, és ezért gyanús. Az kell, akit bármikor bezárhat.

A hivatal keletkezésével a társadalomban szerves hiba történt, amely betegségként elhatalmasodott, és e percben úgy látszik, hogy kijavíthatatlan. Ez az a pont, amelyen az emberiség saját felülről és belülről áradó felbontó erőinek következtében a pusztulásba sodródik. Annál is inkább, mert a történet modern fokán a hivatal autonóm organizációvá lett, és az államot is felbontja. Ez a végső pont. Az állam eredetileg organizmus. Most a szervetlenségnek ezen a fokán meg kell hogy szűnjék. Az állam morális és történeti és nyelvi és hagyományos egység. A hivatalnak az államot is fel kell őrölnie, és amikor az államban minden funkció, a nevelés, gyógyítás, kereskedelem, művészet, utazás, étkezés, gyermekszülés, technika, földművelés, sport közigazgatássá alakul át, a politika is adminisztratív reszort lesz, a nép becsapásának gyakorlata. Mint az igehirdetés, az operaelőadás, és nincs szükség másra, mint közigazgatásra. Ma ott tartunk, hogy a hivatal az államon már túlnőtt. Ami egy népből látható, az a meztelen organizáció. A kormányzati aktust nem előzi meg elvi megfontolás. Üzemi mozzanat, egyéb semmi. Azt, hogy mi a helyes, nem az értelem dönti el, de már nem is az önkény, de már nem is a többség nevében összeesküvők kis, terrorisztikus csoportja, hanem a racionalizált személytelen mechanizmus. Ilyen körülmények között a gyakorlatban az államot tulajdonképpen megszűntnek lehet tekinteni.

... A hivatal-államban pedig meghamisítják a kenyeret és a bort és az ételeket, és a rendnek egy süketnéma és béna rögeszméjével meghamisítják az újsághíreket és a történelmet, a jelent és a múltat és a jövőt azzal, hogy ebben a hazug eszményekkel bemocskolt valóságban semmi sem igaz többé. Az iskolában a gyermeket erre a korcs és sötét valóságra tanítják, kötelezően ezt hirdetik a beszédekben és könyvekben. Ehhez képest minden háború és forradalom semmiség. A háború démoni brutalitása legalább nem hazudik, hanem tisztességesen őrjöng és mészárol halomra, és kelt éhséget és járványt, nyomort és ínséget. De ez itt hangtalanul és tervszerűen mérgez, racionális és programatikus tudatossággal, és rendeletekkel, és tevékenységének eredményeit statisztikával igazolja. Senki nem moccanhat, és száját ki nem nyithatja. Mindenkit megbéklyóztak a feltétlen engedelmesség kötelező parancsával, és a proklamált tétellel, hogy ez az egyetlen helyes. Ez a békés megsemmisülés. Az emberiség sohasem volt közelebb a külső sötétséghez, ahol nincs más, mint sírás és fogcsikorgatás.

Sokat beszélnek a világpolitikai válságról, túl sokat, mialatt a népeket az egész földön a legnagyobb veszély nem az ellenség felől fenyegeti. Az egyre növekvő katasztrofális nehézségek oka belső. Nem a szegény-gazdag ellentét. Nem az osztályharc. Nem hatalom és nem elnyomás. Nem államforma. Minden államban a népnek életét észrevétlenül belső organizáció irányítja egyre kizárólagosabban, amely a népre parazitaszerűen telepedett, és mialatt ez tenyészik, a nép sorvad.

A moralitás és az ízlés, a becsület és az igazság, az értelem és a tisztesség erőtlenségét nem lehet klinikailag gyógyítani. A szellemi organizmus fertőzésének terápiája? A bonyodalmak sűrűsödnek, és rapid ütemben a telítődés felé haladnak. ...

MEDIO KIADÓ

A szöveg közlése a jogutód hozzájárulásával történt.

2012-02-10T03:17:00.000-08:00

Végh László: Világunk válságának jelei

(részletek - A dokumentum még némi szerkesztésre vár...)

A világ helyzete az elmúlt pár évben mindenki számára érezhetően romlani kezdett. A kilencvenes évekre mint a gazdasági növekedés, a növekvő jólét időszakára emlékezhetünk vissza. A XXI. század első évei a nemzetközi viszonyok szinte átláthatatlan változásait, bizonytalanságot, félelmet hoztak a világ egésze számára. ... Ahhoz viszont, hogy tudjuk, merrefelé figyeljünk, hová összpontosítsuk erőinket, jó ha látjuk, ténylegesen milyen állapotban van a világunk. Arra, hogy többek között mi is fenyegethet bennünket, ismerkedjünk meg két történelmi példával, a Húsvét-sziget társadalmának és a maja birodalomnak az összeomlásával.

Két tragikus véget ért civilizáció példája

A Húsvét-sziget területe durván 160 négyzetkilométernyi, minden más lakható szárazföldtől hatalmas távolságokra található. A sziget talaja termékeny, éghajlata szubtrópusi. Felszíne kopár, növény és állatvilága szegényes, csak a tengerparton álló hatalmas kőszobrok hívják fel magukra a figyelmet. 1722 húsvétján a kietlen, puszta szigeten a felfedezők alig kétezer tengődöőőslakost találtak. A szigeten nem láttak egyetlen három méternél magasabbra növő fát vagy bokrot sem, a növényzet fűfélékből, sásból és páfrányokból állt. Az állatvilág hasonlóan szegényes, a rovarokon kívül egyetlen őshonos szárazföldi állat sem található, nincsenek sem denevérek, sem szárazföldi madarak, sem csigák vagy gyíkok. Az egyedüli háziállat a tyúk. A szigeten történteket az alapos régészeti feltárások alapján ismerjük, a leletek alapján készített megdöbbentő krónikát nemrég, pár éve közölték.

A Húsvét-sziget valaha valóságos földi paradicsom volt, szubtrópusi őserdővel, igen gazdag növény és állatvilággal. Mivel a szigeten nem éltek ragadozók, a tengeri madarak háborítatlan fészkelőhelyeként szolgált. A polinéziai eredetű telepesek 1600 éve, 400 körül érkeztek a szigetre. Jól boldogultak, a sziget adottságaihoz alkalmazkodó összetett gazdasági, politikai rendszert hoztak létre, fejlett műveltséggel rendelkeztek. A műveltségük szintjét az is jelzi, hogy saját írást hoztak létre, ennek rongorongo a neve, hieroglifákra épül. Vulkáni tufából faragott kőszobraik között vannak 10-20 méter magasak is, a legnagyobb 270 tonna tömegű. Ezeket a kőbányától a tengerpartig sokszor csaknem tíz kilométer távolságra kellett szállítaniuk. Pálmafák törzsein görgetve, kötelekkel húzták őket. A köteleiket egy, a szigeten őshonos fa rostjaiból készítették.

A gazdag és termékeny szigeten a virágzás korszakában hétezer, egyes becslések szerint húszezer ember élhetett. A pusztulás nem hirtelen következett be. Kb. 800 környékén kezdték irtani az őserdőt, a fa eleinte főleg kenuk építéséhez és tűzifának kellett. A kőszobrok 1200-1500 között készültek. A görgetésükhöz használt pálmafa nem sokkal 1400 után végleg kiveszett a szigetről. A kötelek készítéséhez használt fa is kihalt, az utolsó, hírmondó példány a XX. században pusztult ki. Mivel csak a Húsvét-szigeten őshonos fáról van szó, mára már csak a botanikus kertekben van belőle. A XV. századra nemcsak a pálmafák lettek oda, hanem letarolták az őserdőt is. A szigetről szinte az összes fa eltűnt. Nem tudtak újabb kenukat sem készíteni, az étrendből ettől fogva hiányoztak a nyílt tengeren fogott halak és delfinek, amelyek addig a szigetlakók táplálékának fő fehérjeforrását szolgáltatták. Kiveszett az összes őshonos szárazföldi madár, eltűnt a tengeri szárnyasok jó része is.

A szigetlakók élelmét ezek után a mezőgazdasági termelés adta. Húsként ott volt a szigetlakók által hozott tyúk. A termékeny földeket gyorsan pusztította a víz és a szél és a talaj egyre soványabb termést adott. Az emberek éhezni kezdtek. Lázadások törtek ki, elsöpörték a vezető rétegeket, a törzsfőnököket, a papságot. Felbomlott a rend, a nagycsaládok egymásnak estek, tombolt az erőszak. Az éhező emberek megettek mindent, amit lehetett, ráfanyalodtak a patkányokra is, majd elterjedt az emberevés.

Voltak olyan, közöttük a Húsvét-szigethez hasonló természeti viszonyokkal rendelkező, szintén polinéziai hajósok által benépesített szigetek, ahol valóban édenkerti körülményeket találtak a felfedezők. Tehát nem szükségszerű az, hogy egy társadalom elpusztítsa önmagát. A Húsvét-sziget társadalma mai szóhasználattal jóval "fejlettebb" volt, mint más, a természettel összhangban élő szigetlakó társadalom. A Húsvét-szigeten magasabb szintű volt a munkamegosztás, ott az emberek jóval többet dolgoztak, mint az édeni körülmények között élők, így a ma oly divatos fogalom, a "GDP" is sokszorosa lehetett annak, amit a természetnek megfelelően élő társadalmakban számolhatnánk. Ez arra tanít, hogy bánjunk óvatosan a társadalom "fejlettségének" és a társadalom "teljesítményének" fogalmával!

Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, miért nem tudták a Húsvét-szigetiek abbahagyni az őket éltető természetes környezet pusztítását. Kb. 300 szobrot állítottak fel a tengerparton, további 700 szoboróriás befejezetlen maradt. Úgy tűnik, az utolsó fatörzsig folytatták az öngyilkos munkálatokat, mert vagy félkészen hagyták ott a szobrokat a kőbányában, vagy a vontatásuk szakadt meg hirtelen. Pedig a favágások miatt jól láthatóan pusztult az őserdő, nyilvánvaló lehetett, hogy nagy baj van, de nem tudtak megállni. Miben reménykedhettek a Húsvét-sziget lakói? Talán abban, hogy a szobrok elnyerték a felsőbb hatalmak tetszését és az égiek majd valamiképpen megmentik őket. Vagy az is számíthatott, hogy ha leállnak a szobrok készítésével és szállításával, az hatalmas munkanélküliséggel és így a társadalom rendjének felbomlásával járt volna együtt. A vezető rétegeknek, a papoknak és a törzsfőknek ekkor azt is el kellett volna ismerni, hogy hosszú időn át rosszul vezették a népüket.

Most ismerkedjünk meg a maja birodalom történetével. A maja műveltség fénykora a Kr.e. 200-tól Kr. u. 900-ig terjedő időszak. A spanyol hódítás előtt ők hozták létre Amerika egyik legszebb eredményeket elért műveltségét. Írásrendszerük, amely képjeleket és betűket egyaránt használt, az egyedüli valódi írás a Kolumbusz előtti Amerikában. A kb. 800 jelből álló maja írás jelrendszerét a XX. század második felében kezdték feltárni és kb. a kilencvenes évekre a jelek jó részét már értelmezni tudták. A maja szövegek az emlékműveken kívül kódexekben maradt fenn. Olyan pontosan leírták a történteket, hogy például a Kr. u. VI. századi királyaik uralkodásának eseményeit, azok napra pontos időpontját jobban ismerjük, mint az itt Európában történteket.

A maják ismerték a nullát. Húszas számrendszerben számoltak, és csillagászati számításaikat évmilliókra is kiterjesztették. Káprázatos műalkotásokat hoztak létre, agyag és gipszmunkáik, vázafestményeik, valamint sokféle irányzatot — a fényképszerűtől a mértani alakzatokkal dolgozókig — követő falfestményeik joggal képeszthetnek el bennünket.

A maják mocsaras trópusi vidéken éltek. A általuk emelt dombokon vetettek növényeket, tököt, babot és főként kukoricát termesztettek. A dombok közötti szűk csatornákban csigákat és halakat tenyésztettek. A kukorica tápértéke igen nagy. Az amerikai társadalmak mezőgazdasága az európai telepesek megérkezése előtt szinte teljesen a kukoricára épült.

Mostanára kezdjük jobban megérteni, mi okozta a maja birodalom összeomlását és milyen mértékű volt a pusztulás. A NASA radarfelvételeivel sikerült feltérképezni a hajdanvolt városok, utak, termőföldek, csatornák és mesterséges víztárolók helyét. Kezdetben a maja gazdálkodás virágzott, mivel a mocsaras vidék kedvező természetes adottságaira támaszkodva éltek. Ahogy viszont nőtt a népesség, a maják, hogy több termőföldhöz jussanak, kiirtották az erdőket, nemcsak a sík, hanem a meredekebb domb és hegyoldalakon is. Ennek következtében hatalmas árvízek pusztítottak és elmocsarasították a tavakat. Ezek után a maják víztárolók százait építettek meg. Ezzel mérsékelték az áradásokat, és a megfelelő időszakra tartalékolták a vizet.

A víztárolók építése egy időre megoldotta a növekedés okozta válságot. De a nagyon nagyra nőtt népsűrűség miatt szinte minden talpalattnyi földterületet megműveltek. Emiatt a rendszernek elfogytak a tartalékai és nem tudott a kedvezőtlen változásokhoz alkalmazkodni. 800 és 900 között több komoly aszály pusztított. A víztárolók kiszáradtak és nem volt termés. A gazdagok igyekeztek magukat menteni. Az éhező szegények pedig fellázadtak. Az őserdőkben talált városok romjai lázadásokról, utcai harcokról tanúskodnak. A csodálatos főterek kövezetét sok helyen felszedték, torlaszokat építettek. A legújabb becslések szerint a maja birodalomban 800 körül 20 millióan éltek. 900 körül már csak egymillióan. 800 és 900 között a lakosság 95%-a kipusztult.

Világunk mai állapota olyasféle lehet, mint amilyen a Húsvét-szigeté volt a szoboremelések fénykorában vagy a maja birodalom 800 körül. A mai világunkban az ember és a természet kapcsolata válságosra fordult. Hamarosan, pár évtizeden belül eldől, hogy fennmaradhat-e, illeszkedni tud-e a természet rendszeréhez az emberi életmód.

A rend ára

Ahhoz, hogy jobban megérthessük, mit jelent világunk mai válsága, ismernünk kell a természettan egyik legalapvetőbb tételét. Ez, amely a hőtan II. főtételének egy következménye, az alábbit mondja ki: ahhoz, hogy egy rendszer a rendezettségét növelje, vagy hogy egyáltalán fenn tudja tartani, annak ára van. Ez az ár a rendszer környezetének rendetlenebbé tétele, sokszor komoly leromlása, a környezet felemésztődése. Ugyanis a szerveződő rendszereket jellemző belső körfolyamatok csak úgy tarthatók fenn, ha a környezetükből rendezettebb alakú erőforrást, anyagot vesznek fel, amelyet azután elhasználva hőként, hulladékként bocsátanak ki. Például az ember is csak úgy tarthatja fent magát, ha táplálkozik. A test épségének az az ára, hogy a táplálék energiatartalma túlnyomórészt hővé, anyaga anyagcsere melléktermékké alakul.

A földi élővilág egésze is egy rendszer. A Napból vesz fel energiát, ezt az energiát a növények szerves vegyületek alakjában kötik meg. Az élővilág körfolyamatait táplálékláncok segítségével írjuk le. A körfolyamatokban történő energiaátalakulások során a felvett napenergia túlnyomó része hősugárzásként hagyja el a bolygót. Azaz a bioszféra körfolyamatait a naperő hajtja, amely közben hővé alakul. A megkötött napenergia egy igen kis hányada kikerül a körfolyamatokból, mivel a mocsarakba, tengerfenékre süllyedt szerves anyag egy része évmilliók alatt szénné, olajjá, földgázzá alakul.

A gazdaság mint rendszer

A gazdaságot működtető piac is rendszer. Körfolyamataiban a pénz forog. Ezekhez a körfolyamatokhoz a gazdaság a természetes környezetből vesz fel nyersanyagokat. Miközben a nyersanyagból terméket állít elő, hulladék keletkezik. A termék felhasználása, elhasználása során szintén szemétté válik. Azaz a gazdasági körfolyamatok fenntartásának egyik feltétele a természetes környezet pusztulása, hulladékká, szemétté alakulása.

Ezt a természet rendszerébe nem illeszkedő dolgot addig lehet csinálni, amíg azok nem túl nagy méretűek, amíg a természet alapvető körfolyamatai nem sérülnek meg. Az újabb tudományos eredmények szerint ezt már többféle módon is megtettük, például a freon légkörbe juttatásával. A freon ózonfaló vegyület, amivel megzavartuk az ózonpajzsot fenntartó, ózonkeltő és ózonelnyelő szakaszokon alapuló körfolyamatot. A szén, a földgáz, a kőolaj elégetésével széndioxodot juttatunk a légkörbe. A széndioxid üvegházhatású gáz, amelynek növekvő mennyisége a bolygónk felszíni hőmérsékletének megemelkedéséhez vezet.

Az emberi tevékenység a kálium és a foszfor körforgalmát súlyosan megzavarta. Ezek az elemek a sejtműködés és a fehérjeképződés nélkülözhetetlen nyersanyagai, ezért körforgalmuk zavarai beláthatatlan következményekkel járhatnak. Mielőtt az ember kényelmes lakásait vízöblítéses rendszerekkel látta volna el, a foszfor és a kálium körforgalma természetes módon zajlott. Ma viszont az emberi anyagcsere-forgalomba belekerült foszfor és kálium a csatornarendszeren keresztül a folyóvizekbe, végső soron a világtengerekbe jut. Hasonlóan a vizekbe kerülhet a nagyüzemi állattartás során keletkezett állati ürülék foszfor és káliumtartalma is.

Az élelmiszer-termelés

A 20. század elejéig valamennyi táplálék végső soron a napfény megkötéséből származott. Akár a növényt, akár a növényt fogyasztó állatot ette meg az ember, a táperő forrása a napfény. A napfény ugyan bőségben árad ránk, de a növényvilág a napfény megkötésével csak egy bizonyos korlátos mennyiségű energiát vehet fel. Ez határt szab az élőlények számára. A rendelkezésre álló táplálékért állandó küzdelem folyik, kinek juthat több belőle. Az ember úgy juthatott több táplálékhoz, ha felszántotta a réteket, felégette az erdőket, hogy termőföldhöz juthasson. Mára a bolygónk egészét tekintve a szárazföldi fénymegkötés (fotoszintézis) által átalakított energia mintegy felét az ember hasznosítja, de ez sem elég ahhoz, hogy az emberiség különféle szükségleteit fedezze. Az Egyesült Államok évente kétszer annyi olajból, gázból és szénből nyert energiát használ el, mint amennyit a teljes területén élő növényzet, a szántóföldi növények, az erdők stb. a napfényből évente megkötnek.

Ami a világtengerek élővilágát illeti, az ember 1953 óta ötven év alatt halászhajók rajaival kifogta a világtengerek halászható halainak a kilencven százalékát. Ezzel felborította a tengerek élőrendszereinek egyensúlyát, aminek más, eddig beláthatatlan következményei is lehetnek.

Az emberi élettér kiterjesztése oda vezetett, hogy az egyéb élőknek egyre kevesebb élettér és táplálék jut. Emiatt a fajok tömegesen pusztulnak ki. A pusztulás olyan mértékű, amilyenre a földtörténet során kb. hetven millió évente, a világűrből eredő csapások okozta tömeges kihaláskor van csak példa. Földünk a gyomok bolygójává válhat, ahol az emberen, háziállatain és termesztett növényein kívül csak a patkányok, egerek és a rovarok, valamint a gyomok maradhatnak fenn.

A zöld forradalom és utóhatásai

1950-1980 között a világ mezőgazdasága ugrásszerű átalakuláson ment át. A zöld forradalomnak nevezett folyamat a mezőgazdaság iparosításának felel meg. Kevert fajú vetőmagokkal, új növényfajtákkal, rendszeres öntözéssel, gépesített talajműveléssel, műtrágyázással, vegyszeres növényvédelemmel a világ gabonatermelése kb. a három és félszeresére növekedett. Például Kína gabonatermelése 1955 és 1995 között a négyszeresére emelkedett. IÍy az ember rendelkezésére álló élelmiszer mennyisége ugrásszerűen megnőtt, és ennek megfelelően az emberiség lélekszáma az elmúlt negyven év alatt megkétszereződött. A népességnövekedés elsősorban a gyengébben fejlett
országokat jellemzi, ahol ugyanúgy megnövekedtek a termésátlagok, mint másutt. A többszörös termésátlagok egyértelműen a bevitt külső erőforrások eredménye. Találó a mondás, miszerint a mai mezőgazdaság a termőföldet arra használja, hogy a kőolajat élelmiszerré alakítsa át.

Az iparosított mezőgazdálkodás, a zöld forradalom mára elérte a határait. Az alkalmazott módszerek egyre jobban szegényítik a talajt és rontják a termelés feltételeit. Ezért a befektetett erőforrásokat növelni kell, egyre újabb növényvédőszerek, több műtrágya szükséges, de ezzel a termelés már nem vagy alig nő. A világ gabonatartalékai, beleértve az idei [?] nagyon jó termést hozó esztendőt is, ötödik éve csökkennek.

A talaj minőségét az élő talaj, a televényföld tartalma, a humusztartalom határozza meg. A talaj termékenysége, lazasága, vízmegtartó képessége mind ettől függ. A műtrágyák közvetlenül a növényt táplálják, a televényt viszont lassan de biztosan pusztítják. Savasítják a talajt, csökkentik a felvehető tápanyagok mennyiségét és hozzáférhetőségét. Azok a talajok, amelyeket hosszabb időn keresztül rendszeresen műtrágyáztak, a humusztartalom nagyban csökken, a korábbi természetes szén- és nitrogéntartalmuk nagy részét elvesztik. A természetes állapot visszanyeréséhez akár kétszáz esztendő érintetlen állapot vagy 40-50 éven keresztül tartó szerves trágyázás szükséges. Ezért ha a műtrágyázást csökkentjük, a terméshozamok nagymértékben csökkennek, azért is, mert már a talaj minősége sem a régi.

A zöld forradalom komoly változásokat idézett elő a vízhasználatban. A kb. ötven éve zajló erőteljes öntözés eredményeként a talajvíz szintje erőteljesen csökken. Az öntözéshez használt édesvízből nincs elég. Világszerte, így az Egyesült Államokban is az öntözés mértéke miatt a vízadó rétegekben lévő víz mennyisége erősen csökken, és emiatt egyre mélyebb kutakat kell fúrni. Az USA nyolc állama, köztük Kansas, Oklahoma, Texas alatti hatalmas földalatti víztartó rétegben a hatvan éve tartó fokozottabb öntözés miatt a vízszint aggasztóan esett. 1991 óta évente átlagosan 90 centiméternyit csökken. A víztartó rétegből kb. tízennégyszer annyi vizet szivattyúznak ki, mint amennyi oda természetes módon bejut, és már elhasználták a vízkészlet felét. Hasonló a helyzet Kínában és Indiában is. A kutakat egyre mélyebbre kell fúrni, és így az öntözés mind drágább, és — ami a lesújtóbb — ilyen mértékben már csak rövid ideig folytatható. Bolygónk négy hatalmas folyója, a Nilus, a Gangesz, a Sárga folyó és a Kolorádó a vizük elhasználása miatt általában már el sem éri a torkolatvidéket, előtte kiszárad. A 21. század háborúinak jelentősebb része a vízért folyhat majd.

A napenergia megújuló erőforrás, csak a földre érő napsugárzás mértéke a korlát. A ősmaradványi tűzelőanyagok, az olaj, a gáz, a szén olyan mértékben használhatók, ahogy nekünk jólesik, de csak addig, amíg van belőlük. Az emberi időmértéket tekintve a ősmaradványi erőforrások nem megújulóak. Egy év alatt annyi köolajat, földgázt és szenet használunk el, amennyi — a tudásunk szerint — a természetes folyamatokban egymillió év alatt képződdött.

Nézzük az erőforrások használatának mai mértékét. Az USA-ban a külenergia és táperő (a napi 2500 kcal) aránya 90:1. Ez az arány az EU nyugati országaiban 45:1, Magyarországon 30:1, a világátlag 15:1. Erre úgy is szoktak hivatkozni, hogy az USA minden egyes polgárára 90 "erőforrás-rabszolga" jut. Még hazánkban is 30 ilyen erőforrás-rabszolga szolgál minden egyes embert. Mindezt az ősmaradványi erőforrások teszik lehetővé.

Amint az ősmaradványi erőforrások apadni kezdenek, akkor a világ megnövekedett lakosságát nem tudjuk ellátni élelmiszerrel. A mai mezőgazdaság kevesebb erőforrással nem működik. Az Észak-Koreában pusztító borzalmas éhínség jól példázza ezt. Az ország nagyüzemi mezőgazdaságát a szovjet és kínai támogatás éltette. A két nagyhatalom kedvezményes szállításokkal igyekezett megtartani Észak-Koreára gyakorolt befolyását. A Szovjetunió olcsó olajat, Kína földgázt és műtrágyát szállított. A Szovjetunió szétesése után a szovjet-kínai versengés megszünt. Oroszország nem adott több olajat és a kínai kormányzat a versenytárs megszünését tapasztalva már csak dollárért volt hajlandó földgázt és műtrágyát szállítani. Észak-Korea nem tudott fizetni, és ezek után erőforrás hiányában a mezőgazdasága is összeomlott. 1998-ra a nagyüzemi gépezet 80%-a üzemképtelenné vált. Az ország ekkor a szükséges műtrágyának csak 18%-át tudta előállítani, és így a termésátlagok az évtizeddel korábbinak a 40%-ára estek vissza. Az eredetileg 23 millió lakos közül 1999-re már 3 millió ember halt éhen, és jelenleg 7-8 millióan állhatnak az éhhalál határán. Ha így folytatódik, a pusztító éhínség addig tart, amíg a lakosok száma a hagyományos mezőgazdasági termeléssel eltartható értékre nem csökken.

Energiaválság

Az ősmaradványi tüzelőanyagok egyre gyorsabb elhasználásával a fogyasztói életrend létalapját számoljuk fel. A munka termelékenységének magas szintje a felhasznált nagy mennyiségű energián alapul. Az olaj és gázkészletek is mostanára csökkenek le annyira, hogy a szűkösségük lassan észlehetővé válik. Ami az olajtermelést illeti, ha kibányásztuk a kitermelhető készletek felét, akkor a második felét műszaki okokból egyre nehezebb a felszínre hozni. Mértékadónak tekinthető előrejelzések szerint a világ olajtermelése pár évi ingadozást követően 2008-tól kezdve évi 2%-kal csökkenni fog. A földgázkészletekkel jobban állunk, de a húszas-harmincas évekre egyszerűen elfogyhatnak. A földgázmezők kimerülése — nem úgy, mint olajmezőké — hirtelen folyamat. ...

Ha nem sikerül újabb, az olajhoz és földgázhoz hasonló, hatalmas bőségben, könnyen rendelkezésre álló energiahordozókat találni, akkor a világ népessége csak a hagyományos módon termelő mezőgazdaság terményeire számíthat. Mivel egyelőre nincs remény arra, hogy a szénhidrogéneket más energiahordozókkal helyettesíteni tudjuk, az olaj- és földgáztermelés csökkenése arra vezet, hogy földrésznyi területek, a világ lakosságának a nagyobb része Észak-Korea sorsárajut.

Az energia legnagyobb pazarlója kétségtelenül az Egyesült Allamok, amely a bolygó köolajtartalékának csupán két százaléka fölött rendelkezik, de a világtermelés 25%-át fogyasztja el. Mivel az amerikai életmód, a településszerkezet, a munka- és bevásárlási lehetőségek és sok más is teljesen a személygépkocsi használatának a függvénye, az USA kormányzata — maga mögött érezve az amerikai nép nagy többségének támogatását —, mindent megtesz azért, hogy az USA kőolajból ne szenvedjen hiányt. Az USA a fenyegető olajhiány miatt közvetlen ellenőrzése alá akarja vonni a közel-keleti és a közép-ázsiai olajtermelést — ez Irak elfoglalásának valódi oka. Az ilyen jellegű beavatkozások feszültségeket keltenek a nagyhatalmak között, és beláthatatlan politikai változások forrásai lehetnek. Az USA erőszakkal fenyegetőző politikája arra vezethet, hogy az energiaválságot nem tudjuk szelídebb eszközökkel, energiatakarékossággal, a termelési rendszerek átalakításával kezelni. Ehelyett a világ az egyébként is szűkös forrásokat háborúskodásokra pazarolja el, és a káoszba zuhanhat.

Mivel jelenlegi tudásunk szerint nincs olyan energiaforrás, amely akárcsak részben is helyettesíthetné a köolajat és a földgázt, a kőolaj és földgáztermelés csökkenése és megszűnése az élelmiszertermelés erőteljes csökkenésével, emberek százmillióinak, milliárdjainak gyengén tápláltságával, éhezésével és pusztulásával járhat együtt. A fentiek miatt megindult a világpolitikai szintér gyors átrendeződése.

Az energiaválság, az olaj árának emelkedése alapjaiban rendíti majd meg a nemzetközi nagyvállalatok terjeszkedésére épülő világgazdaságot. Ezeknek, mivel az anyaországban költséges a munkaerő és szigorodnak a környezetvédelmi előírások, az a gazdaságos, ha a termelés egy részét kitelepítik máshová. Oda mennek, ahol olcsó és képzett munkaerőt találnak, és ahol nem kell a környzetre akkora figyelmet fordítani és ráadásul nagy adókedvezményeket kaphatnak. Ez viszont megköveteli a nyersanyagok, félkész- és késztermékek nagy távolságokra való szállítgatását. A különböző helyekre szétszórt üzemegységek között az alkatrészeket, részegységeket kamionokon szállítják ide-oda. A szállítás szinte folyamatos, mert nem gazdaságos a pénzt a raktárakban fekvő alkatrészekbe ölni, hanem úgy kell a termelést ütemezni, hogy a beszállított alkatrészek pont időben érkezzenek a munkapadokhoz. Ezért a raktározási idő a lehető legkisebb, ha lehet, pár óra vagy néhány nap. A költségek tekintélyes részét a mozgatás, tárolás, szétosztás költségei teszik ki. Mindez nagyon energiaigényes. Egy átlagos élelmiszert az Egyesült Államokban átlagosan ezerkilencszáz kilométert utaztatnak, amíg az a vevőig eljut. A fogyasztói társadalom vérkeringési rendszere, a nemzetközi cégbirodalmak létezésének alapja ezért az autópályák rendszere.

Az olajárak gyors emelkedése, egy olajárrobbanás azzal jár majd, hogy a nemzetközi nagyvállalatok nagyobb része csődbe jut. Emiatt a fenyegető olajválság beláthatatlan következménye a világ pénzügyi és kereskedelmi rendszerének összeomlásával járhat együtt. A fejlett országok mezőgazdasága, a közszolgálat, mint a mentők és a tömegközlekedés hozzájuthat a szükséges energiához, de az üzemben tartható teher- és személykocsik száma alaposan megritkulhat. Evszázadunk első felének történéseit ma még elképzelhetetlenül nagy átalakulások jellemzik majd.

Népességrobbanás

Bolygónk lakossága nagyon gyorsan nő. 1930 és 2000 között a világ népessége megháromszorozódott, 6 milliárdra nőtt. Jelenleg [2012] már 7 milliárd ember él a Földön.

A népség annak ellenére gyarapodik ilyen gyorsan, hogy a világ országainak már csaknem felében, közel száz országban a termékenységi mutatószám mindössze 2,2. Ugyanis azon országok többségében, ahol az utóbbi évtizedben ez alá esett a mutatószám, mint Kínában például, a lakosság átlagéletkora elég alacsony ahhoz, hogy a népességük még akár évtizedekig nőjön. Ha pedig a világ egyéb országait nézzük, nem ritka a 4-5-ös vagy a még ezt is meghaladó termékenységi mutatószám. A nagyobb termékenységi mutatószám a szegényebb országokat jellemzi. A legnagyobbak az értékek a Szaharától délre fekvő országokban. Az utóbbi három évtizedben a szegényebb országok népessége háromszor akkora sebességgel nő, mint a gazdagabbaké.

A fekete-afrikai országok népességnövekedését az ott tomboló AIDS-járvány jelentősen lassítja. A világon, elsősorban a túlnépesedő szegény országokban jelenleg csaknem 900 millió ember éhezik. A túlnépesedő szegény országok a zöld forradalom kifulladása és az olajárak emelkedése miatt hamarosan, egy-három évtizeden belül Észak-Korea sorsára juthatnak. Az éhező emberek ráadásul könnyebben válhatnak járványok áldozataivá.

Népességcsökkenés és elöregedés

A fejlett iparú országok adatait vizsgálva láthatjuk, hogy az európai országok nagy többségében és a világban másutt is, a gazdagabb országokban a termékenységi mutató 2,2 alatt van. A 2,2 alatti mutatószámú országokban a világ lakosságának kb. a fele él. Számos európai országban, így hazánkban, a korábbi Szovjetunió felbomlásakor keletkezett államok többségében, Japán és a gazdagabb kelet-ázsiai országok jó részében a termékenységi mutató 1,5 alatt van. Ez már vészes népességfogyást jelez, ami számos országban el is kezdödött. Hazánkban a lakosság csökkenése már hosszú évek óta tart.

Ha a termékenységi mutatószám huzamosabb időre 2 alá kerül, azzal jár együtt, hogy a népesség elkezd elöregedni. A népesség öregedése, sőt fogyása nem csupán Magyarország gondja. Magyarország helyzete azonban súlyosabb, mint a többi európai államé. Európában először hazánkban süllyedt a termékenység a megújulási szint alá, és nálunk az elöregedés is 10-15 évvel korábban kezdödött mint másutt. A hasonló gondokkal küzdő nyugat-európai országok népességének jellemzői, főleg a bevándorlásnak köszönhetően, nem annyira kedvezőtlenek mint a mi adatsoraink. Magyarországról korábban inkább csak kivándoroltak, számottevő bevándorlásról csak az utóbbi 15 évben beszélhetünk.

Észre kell viszont venni, hogy a gazdag társadalmak népesedési válságának alapvető oka nem az anyagiaknak, hanem a jövőképnek a hiánya, a jövő kilátástalansága. Elapadt az emberek életkedve. ...

A gazdag országok népesedési válsága és a szegény országok népességének növekedése egyre inkább a nemzetközi viszonyok meghatározó tényezőjévé válik. A válság kezelésének kézenfekvő módja a bevándorlás eltűrése, illetve serkentése. A bevándorlás azonban súlyos válságok forrása, ha egy idő után kiderül, hogy a bevándorlók nem is akarnak vagy nem képesek a befogadó társadalomba beolvadni.

Környezet és egészség

Mint ahogy említettük, az ember természetes életmódja, amihez a szervezete évmilliókon át idomult, a gyűjtögető életmód. A szabad levegőn való tartózkodás, a sok mozgás, a változatos étrend, a közösségi élet gazdagsága mind az egészséges életmód kellékei. Ezek hiánya betegségekhez vezet.

A mesterséges környezet sok, egyelőre kiszámíthatatlan hatást gyakorol az emberre. Azt már tudjuk, hogy számos háztartási vegyi anyag, szépségápoló szer hormonhatású. Ezzel magyarázzák, hogy a fejlett gazdaságú országokban a férfiak termékenysége pár évtized alatt erősen visszaesett, a himivarsejtjeik száma a törtrészére csökkent. Valószínű, hogy a túlérzékenységtől (allergiától) szenvedők rohamosan növekvő száma is a természetidegen anyagokhoz alkalmazkodni nem tudó emberi szervezetnek tulajdonítható. ...

Forrás: http://www.angelfire.com/moon/vl/vals1.pdf

2012-02-10T03:16:00.000-08:00

Bozóki Antal: Önpusztítás

(részletek - A dokumentum még egy kis szerkesztésre vár...)

[A könyv igazából a téma nemzetközi jogi vonatkozásait tárgyalja, de adatai és példái, amelyek bepillantást engednek a modern civilizáció, tudomány és technológia árnyoldalába: megdöbbentőek. E könyv adatai még akkor is érdekesek, ha figyelembe vesszük, hogy 1993-ban íródott — tehát majdnem húsz évvel ezelőtt. Joggal merül föl a kérdés, mi történt vajon az elmúlt két évtizedben, amiről további kutatással tudomást szerezhetnénk — és amikről még fogalmunk sem lehet, mert nem nyerhettek semiméféle nyilvánosságot. De aligha vélelmezheti bárki is, hogy azóta a világot kormányzó gazdasági és politikai elit erkölcsösebbé vagy értelmesebbé vált volna — sőt joggal feltételezzük ennek ellenkezőjét. Érdekes lenne megvizsgálni az elmúlt időszakot, hogyan torlódtak egymásra az elodázott feladatok, hogyan eszkalálódtak a veszélyes és ártalmas emberi tevékenység nem kívánatos következményei? Most, hogy civilizációnk alapjai számos helyen már erősen inognak, mik azok a borzalmak, amelyekkel nekünk és a következő generációknak szembesülnünk kell? ... — pd]

Előszó

A Föld, különösen az ember környezete, végveszélyben van — áll abban a jelentésben, ametyet az UNEP készített. Felhívja a figyelmet többek között arra is, hogy „a környezetszennyezés olyan méreteket ölt, hogy veszélybe sodorja az élelmiszer-termelést, és éhínséggel fenyeget".

Az Egyesütt Nemzetek demográfiai kérdésekkel foglalkozó alapja is sötét képet fest a Föld jövőjéről. A városok egyre piszkosabbak lesznek, az ivóvíz pedig mind fertőzöttebb. Egyre nagyobb fokú lesz az erdőritás, a termőföldek minősége romlani fog a rossz megművelés miatt, és mind több ember elszegényedik. A népszaporulat növekedése környezetvédelmi szempontból is káros lesz. Mindezt tetőzik a háborús pusztítások, amelyek a világ különböző részein szinte szakadatlanul folynak.

A tudósok az életkörnyezet degradációját kapcsolatba hozzák a mind jobban érzékelhető éghajlatváltozással és a lakosság rákos megbetegedéseinek növekedésével. Külön hangsúlyozzák, hogy az emberi egészségre és a természetre leselkedő legnagyobb veszélyt éppen a káros anyagok és emberi tevékenységek nem eléggé felkutatott kockázatai jelentik.

A tudósok már csaknem egy évszázaddal ezelőtt olyan irányú félelmüknek adtak hangot, hogy a hőmérséklet — a fosszilis anyagoknak az energiatermeléshez szükséges mind nagyobb mennyiségben történő elégetése miatt — megállás nélküli emelkedésbe kezd.

A nemzetközi közvélemény ma már tudatában van, hogy a Föld olyan felmelegedésre van ítélve, mint a történelem folyamán eddig még soha, aminek komoly gazdasági, társadalmi, környezetvédelmi és egyéb következményei lesznek a jövö nemzedékekre nézve. Az emberiség hatalmas önpusztítást végez.

Az Európai Vegyipari és Toxikológiai Központ adatai szerint minden száz ma született gyermek közül legalább három valamilyen fogyatékossággal jön a világra. Egyeseknél ez azonnal felismerhető, másoknál viszont csak idővel. Az igazsághoz tartozik viszont, hogy nem könnyű szétvátasztani a genetikai eredetű hiányosságokat a szennyezett környezet káros hatásától, tekintve, hogy ezek egybefonódnak. Mégis, bizonyos, hogy az emberi reprodukció során jelentkező számos rendellenesség fő okozója éppen a szennyezett környezet.

A környezetvédelmi problematika és az egészséges természet megóvása mind jelentősebb tényezővé válik az államok közötti kapcsolatokban is, mert a környezetszennyezés nem ismer államhatárokat, és mert manapság már egyetlen állam sem képes elszigetelten védekezni a globális környezeti katasztrófa veszélyétől.

Az emberiség az utóbbi öt évtizedben olyan technikai vívmányok birtokába jutott, illetve olyan tevékenységeket is folytat, amelyek környezeti elváltozásokat idéz(het)nek elő nemcsak az illető ország, hanem más országok területén is, anyagi és egyéb károkat okoz(hat)nak a lakosságnak és javakat semmisít(het)nek meg. A szakirodalomban ezeket a technológiákat, illetve tevékenységeket „nagy kockázatú technológiáknak" vagy „rendkívül veszélyes tevékenységeknek" nevezik.

Ide tartoznak azok a technológiák, amelyek nukleáris veszéllyel járnak (az atomkísérletek, az atomerőművek, az atommeghajtású hajók és tengeralattjárók üzemeltetése, valamint a nukleáris anyag szállítása), a világűri tervékenységek (az ember űrvállalkozásai, a nukleáris üzemanyag világűri használata, az űrhulladék vagy a világűr szennyezése), de a nagytávolságú légszennyezés, az ózonréteg károsodását előidéző technológiák, a kőolaj és származékainak szállítása, a tengerfenéki kőolaj- és földgázkiaknázás, a mérgező anyagok és hulladékok szállítása, a biológiai és más veszélyes kísérletek is.

A veszétyes technológiák alkalmazásának természetesen nemcsak jogi, hanem társadalomtudományi, lélektani, erkölcsi és egyéb vonatkozásai is vannak.

Tulajdonképpen minden korábbi nemzedék a maga tevékenységével meghatározza a következő nemzedék életkörülményeit. ... Kétségtelen, hogy a tudomány és technológia fejlődése bizonyos kockázat nélkül szinte elképzelhetetlen. A veszélyes technológiák alkalmazásával kapcsolatos döntéshozatal erkölcsi megalapozásánál azonban szem előtt kell tartani, hogy ezek a jővő nemzedékek életét is érintik, még abban az esetben is, ha nekik csak az esetleges káros következményeket kell felszámolni (mint például az atomhulladék „ideiglenes" elraktározásánál).

Ehhez hozzáadjuk még azt is, hogy az ember sohasem képes minden lépésének következményeit teljes egészében előrelátni. Ilyen szempontból nagy felelősség hárul mind a gyakorlati, mind az alkalmazott tudományokra és mindazokra, akik az emberre és a természetre nézve káros anyagokat nemcsak előálítoták, de előállításukat lehetővé tették. ... Ilyen összefüggésben figyelembe kell venni, Weizsäcker nézetét, miszerint az emberi környezet "nem barátja a tévedésnek".

Új energiaforrás

Az Enola Gaynak nevezett B-29-es nehézbombázó 1945. augusztus 6-án pontosan 8 órakor érkezett Hirosima fölé. A leírások szerint a vékony felhőtakaró 4500 méter magasságban már felszakadozott. A várost a kora reggeli nap békés fénye világította meg. Tizenhárom perccel később Claude Eatherly őrnagy parancsot adott a Little Boy-nak (Kisfiú) nevezett uránbomba ledobására. A halálos teher 9500 méterről hullott alá. Negyvenkét másodpercig tartott, amíg az időzített atomszerkezet 600 méterre a város fölött felrobbant.

A 3 kitométer átmérőjű robbanási övezetben az atommáglya egy pillanat töredéke alatt oltott ki minden életet, változtatta a követ forró lávává, semmisítette meg mindazt, amit az emberi kéz itt több mint 350 éven át alkotott. A város akkori 330 000 lakosa közül mintegy 140 000 ember halt meg közvetlenül az első atombomba ledobása után. A város 13 négyzetkilométeres területe porrá és hamuvá változott.

Három nappal később — augusztus 9-én 10:01-kor — egy másik japán város — Nagaszaki — a Fat Man (Kövér ember) nevű plutóniumbomba tüzében semmisült meg. Az áldozatok száma meghaladta a 150 ezret. Hirosima és Nagaszaki áldozatainak száma sohasem lesz teljes, mert a sugárzás következményei jelenleg is tapasztalhatók. A sugárfertőzés következményeit a második, sőt a harmadik nemzedék is magán viseli.

A világ ezzel tudomást szerzett egy új, semmiféle korábbihoz nem mérhető tömegpusztító fegyver létezéséről. ...

1. Kísérleti atomrobbantások

1.1. Az elsó kísérleti atomrobbantást - „Trinity-akció" fedőnév alatt — az új-mexikói sivatagban hajtották végre Robert Oppenheimer amerikai fizikus vezetésével 1945. július 16-án.

Az atom-robbanóanyag láncreakcióját Los Alamostól 320 kilométerre, Alamogordo városkától néhány tucat mérföldre elterülő köves pusztaságban váltották ki. A kb. 1,5 méter átmérőjű és néhány tonna súlyú bomba atomtöltete mindössze 5 kilogramm volt. A vidék neve — Jornada del Muerto, Utazás a Halálba — mintegy szimbolizálja az atomrobbantások pusztító erejét és az emberiség létét is veszélyeztető atomkorszak kezdetét. Az atomfegyver előállításával a történelem során először merült fel elméletileg — Hirosima és Nagaszaki után pedig a gyakorlatban is — a Földön élő emberiség teljes pusztulásának veszélye.

A második világháború alatt a Szovjetunióban is folytak már az atomkutatási kísérletek, amelyeket az 1948-49. évi berlini nemzetközi válság kiéleződése csak meggyorsított. 1949. szeptember 23-án Szovjet-Ázsiában — Igor Kurcsatov irányításával — végrehajtották a „lázas feszültséggel várt első szovjet kísérleti atomrobbantást". A bomba robbanóereje ötszöröse-hatszorosa volt a hirosimainak. Ez az esemény egyben az amerikai atombomba-monopólium megszüntetését is jelentette.

Az atomtudósok időközben tovább dolgoztak a bomba tökéletesítésén és pusztító erejének fokozásán. Az Enwetok-atoll körzetében 1952. november 1-jén, az ún. Ivy (Borostyán)-akció keretében az USA elvégezte az első hidrogénbomba-kísérletet. „Eltűnt, valósággal a levegőbe repült egy csendes-óceáni sziget. A mintegy 3 millió tonna (3 megatonna) robbanóerejú berendezés — ez a robbanerő akkora, mint a második világháborúban aktivizált összes bomba ereje — 1,5 km átmérőjű és 150 méter mély tölcsért lyukasztott a Csendes-óceán fenekén."

A Szovjetunió ezúttal sem sokáig váratott a válaszra: mindössze 9 hónappal később — 1953. augusztus 12-én — felrobbantotta az első hidrogénbombát.

Az atomfegyverrel rendelkező két szuperhatalomhoz először Nagy-Britannia csatlakozott. Az angolok 1952. október 3-án az ausztráliai Woomera-sivatagban robbantották fel első atombombájukat, majd 1957. május 17-én a Karácsony-szigetek térségében kísérleti robbantást hajtottak végre két hidrogénbombával.

Franciaország 1960. február 13-án robbantotta fel első atom-, hat évvel később (1966. szeptember 24-én) pedig hidrogénbombáját.

Kína 1964. október 16-án próbálta ki első atombombáját, majd 1967. június 17-én az első hidrogénbombát. India 1974. május 18-án csatlakozott az ún. atomklubhoz, de még ebben az évben beszüntette az ilyenfajta kísérleteket. (Az atombomba gyártási titkával rendelkező országok itteni felsorolása valószínűleg nem teljes.)

Időközben — kisebb-nagyobb megszakításokkal — a világ különböző térségében kialakított kísérleti telepeken (Eniwetok-atoll, Bikini-szigetek, Karácsony-szigetek, Marshall szigetek, Nevada-sivatag — USA; Szemipalatyinszk, Novaja Zemlja vagy Új-föld, Jakut ASZSZK — Szovjetunió; Montebello-szigetek, Woomera-sivatag — Nagy-Britannia; Szahara, Mururoa-szigetek — Franciaország) folytak a nukleáris kísérletek, vagyis az atom- és hidrogénbomba-rob-bantások.

Az atomhatalmak 1966 végéig — miközben augusztus 5-én aláírták a légköri, világűri és víz alatti atomkísérletek betiltásáról szóló atomszerződést — összesen 412 nukleáris robbantást hajtottak végre (az USA 259-et, az USA és Nagy-Britannia közösen 2-őt, a Szovjetunió 126-ot, Nagy-Britannia 19-et és Franciaország 6-ot). Nem teljes adatok szerint 1945 júliusától 1989 végéig szárazföldön, tengeren és levegőben 1819 nukleáris kísérletet hajtottak végre. Ez annyit jelent, hogy a háború utáni időszakban minden héten legalább egy atomkísérlet volt. Dél-Amerika és a Déli-sark kivételével ezek a kísérletek minden kontinenst felöleltek.

A legfrissebb adatok szerint 1945 óta az egész világon 1924 kísérleti atomrobbantást végeztek, ezek 86 százalékát az USA és a Szovjetunió hajtotta végre. Amerika 936 atomrobbantást végzett, a Szovjetunió 715-öt. Franciaország 192-t, Nagy-Britannia 44-et, Kína pedig 36-ot. 1991-ben kevesebb atomrobbantás történt, mint 1946 óta bármelyik évben. Örvendetes, hogy az előrejelzések szerint az atomkísérletek száma tovább csökken.

Nem minden atomkísérletet vettek azonban nyilvántartásba (a kísérleteket ritkán jelentik be hivatalosan, és még ritkábban erősítik meg utólag). Ezért nem meglepő a National Resources Defense Councilnak, az USA környezetvédelmi szervezetének adata, mely szerint csak az USA-ban 1945 júliusától 1987 végéig 117 olyan atomkísérletet hajtottak végre, amelyről a közvélemény nem is értesült. Ezeket a kísérleteket csak a kaliforniai földrengésjelző intézet adatai alapján érzékelték, habár a kísérletekért felelős energetikai miniszter beismerte, hogy titokban folytak atomkísérletek. Mindenesetre a kísérletek jelentékeny részét nem lehet bebizonyítani. A környezetvédő szervezetek adatai szerint azonban valószínű, hogy világszerte közel ezer olyan kísérletet hajtottak végre, amely nem került nyilvántartásba.

Az orosz föderáció parlamentje elnökségének hetilapja, a Rosszija 1991. augusztus közepén beszámolt arról, hogy 1954. szeptember 17-én a Krasznaja Zvezda katonai napilap csupán egy rövid hírben közölte, hogy „rendes próba-atomrobbantást" hajtottak végre. A közleményben azonban egy szó sem esik arról, hogy a hadgyakorlat keretében az orenburgi körzetben atombombát használtak. Amikor az atomrobbantásra jellemző, gomba alakú füstfelhő a vidék fölé emelkedett, a katonák és tisztek ezrei hatoltak át a robbanás középpontján, miközben egyedüli védőfelszerelésük a gázálarc vott. A gyakorlat után sokan meghaltak, egyes tisztek pedig, akik megtudták, hogy mi is történt valójában, öngyilkosságot követtek el. Most már, írja a Rosszija, csak nagyon kevesek sorsa ismert a 44 000 személy közül, akiket a sugárzás ért.

1.2. Az atom- és hidrogénbomba-próbarobbantások nemcsak az ember környezetét károsfíják, hanem számos emberáldozattal is járnak. A világhírű szakemberek, a tudományos és egészségügyi intézetek külön figyelmeztettek arra, hogy a kísérleti atomrobbantások ellenőrizetlen hatása milyen súlyosan megkárosíthatja az emberiség egészségét és milyen komoly biológiai és genetikai következményekkel járhat.

Az egy évtizeddel a Marshall-szigeteken végrehajtott atomrobbantás után végzett lakossági vizsgálat megállapította, hogy a kísérlet idején tízévesnél fiatalabb szigetlakók kétharmada a pajzsmirigy krónikus megbetegedésében szenved. A világ különféle részeinek meteorológiai állomásai jelezték, hogy sokfelé növekedett az ivóvíz radioaktivitása, mivel a Marshall-szigeteken végrehajtott atomkísérletek következtében 10-100 millió tonna radioaktív por került a sztratoszférába, amelyet aztán a légáramlatok az egész világba szétvittek.

A tudományos dolgozók világszervezete azokban az években külön röpiratot jelentetett meg Unmeasured Hazards (Felmérhetetten kockázat) címmel, amelyben rámutatott arra, hogy minden elővigyázatossági intézkedés ellenére a Bikini-szigeteken végrehajtott kísérletek következtében a szigetektől 250 mérföldre is kárt szenvedett az emberek egészsége és radioaktív sugárzás érte a szigetektől 1500 mérföldre kifogott halakat is.

Az egyes kormányok propagandatevékenysége arról igyekezett meggyőzni a világközvéleményt, hogy ezek a kísérletek veszélytelenek. Az USA kormánya arról biztosította a lakosságot, hogy nincs semmilyen veszély, és hogy elsődleges fontosságú az ország biztonsági érdeke. A propagandisták olyan hatékonyak és meggyőzőek voltak, hogy például Utah államban sokan hajnalban fölkettek, hogy az egész család együtt figyelje, hogyan terjed az atomrobbantás gombaszerű felhője a szomszédos Nevada kísérleti központja felett. Később azonban megállapították, hogy Utah államban 340 százalékkal növekedett a leukémiában megbetegedettek száma.

Kesrim Bosztajev, a híres-hírhedt szemipalatyinszki kísérleti atomtelep párttitkára 1992-ben megjelent könyvében számos olyan adatot közöl, amelyek új fényt vetnek az egykori világhatalom titkos laboratóriumaira. Tisztségénél fogva lehetősége nyílt felkeresni a titkos várost, ahol Andrej Szaharov a hidrogénbomba kifejlesztésén dolgozott.

Kurcsatovban csupán a katonai-ipari komplexum 31, az egyéb tudományágak és gazdasági ágazatok 29 kutató- és tervezőintézetet működtettek. Kazahsztán kietlen vidéke kiváló terepnek bizonyult az embereken végzett kísérletek lebonyolítására is.

Noha 1957-ben már megalakult egy radiológiai rendelőintézet, a kísérleti telep működésének első másfél évtizedében a lakosságot egyáltalán nem vizsgálták és nem is kezelték. A térségben 14 éven keresztül 500-600 kilométer átmérőjű körzetben évente többször is hullott radioaktív csapadék. A helyi lakosságot tehát rendkívüli erősségű sugárzás érte. Szemipalatyinszk, amelyről a kísérleti telep a nevét is kapta, a legveszétyezettebb körzetbe tartozott. A lakosságot ért sugárdózis ezen a vidéken a kísérletsorozat időtartama alatt évente 100 és 200 rem között váltakozott. Összehasonlításképpen: Csernobilban legfeljebb 25 rem sugárdózis érte az ottlakókat.

A szemipalatyinszki gyerekek csaknem 60 százaléka gyógykezelésre szorul. Azok az emberek, akiket sugárzás ért, gyorsabban öregszenek. A kórtüneteket vizsgáló orvosok is megdöbbentek, amikor bebizonyosodott, hogy a terhes nők majdnem háromnegyed részénél komplikációk jelentkeznek a szülésnél.

Az atomkísérletek elszaporodása és a radioaktív szennyezettség mind megdöbbentőbb adatai — először a tudományos és szakmai körökben, később a közvéleményben is — nyilvánvalóvá tették, hogy a kísérletek folytatása felmérhetetlen következményekkel járhat a Föld egész életére. ...

Az ENSZ-közgyűlés már 1958-1959-ben kemény vitát folytatott az atomkísérletek beszüntetéséről. Hangsúlyozták, hogy „nincs olyan mennyiség, amelynek következtében a radioaktív sugárzás nem idéz elő leukémiát, vagy rákos daganatot", hogy a már végrehajtott atom- és hidrogénbomba-kísérletek radioaktív hulladéka „több mint egymillió ember halálát idézheti elő, és azzal a következménnyel járhat, hogy 1 250 000 abnormális gyerek születik". ...

A radioaktivitás növekedését jelezték az 1973. évi kínai próbarobbantás után is. Japán azt közölte, hogy az ország északi része felett végzett mérések szerint a radioaktivitás 16-szorosára emelkedett. Mongólia pedig (amely még közelebb van Kínának ehhez a részéhez) azt jelentette az ENSZ Közgyűlésének, hogy a fővárosban és az ország déli részén a radioaktivitás 12-45-szörösére emelkedett, és az esővíz annyira sugárfertőzött, hogy ihatatlanná vált. ...

A kazahsztáni gyakorlótér életében például 1989-ben olyan változás következett be, amely egyik fő oka lett a kísérleti robbantások beszüntetésének. Egy rutinszerű robbantásnál ugyanis rendkívüli dolog történt: a robbanást követően két napon keresztül radioaktív gázok szivárogtak a felszínre. A titkos létesítmény munkatársai olyan napra időzítették a robbantást, amikor a légáramlatok a távolabbi területek felé sodorják a szennyező anyagokat. Ezúttal azonban elszámították magukat, mert a szóban forgó két nap alatt megfordult a szél, és a radioaktív gázok a kísérlet epicentrumától 120 kilométerre állomásozó katonai egységek fölé húzódtak. Harmincezer ember élete került veszélybe. Röviddel az eset után tiltakozó mozgalom bontakozott ki az atomkísérletek ellen.

... Szemipalatyinszk környékén 1949 óta mintegy 500 próbarobbantás volt ...

... Közismert a Fukuryu Maru 5. (5. számú Szerencsés Sárkány) japán mélytengeri halászhajó tragédiája, amely a Bikini- és Eniwetok-szigeteken 1954. március 1-jén végrehajtott amerikai próbarobbantások idején tonhal-halászaton tartózkodott a kísérleti övezetben. A halászok közül Aikichi Kuboyama meghalt, társai pedig egész életre szóló sugárbetegséget szereztek. A Marshall-szigetcsoportnak a robbanás központjától mintegy 130 kilométerre fekvő egyik szigetén 236 japán lakos és az ottani meteorológiai állomáson tartózkodó 28 amerikai szintén érintkezésbe került a halálos radioaktív porral. ...

2. Atomerőművek

2.1. Az atomerőművek olyan nukleáris-energetikai berendezések, amelyekben az uránium vagy plutónium hasadásával kapott hőenergiát mechanikai energiává alakítják át, hogy ily módon villanyáramot állítsanak elő, vagy pedig közvetlenül fölhasználják a technológiai folyamatokhoz, illetve fűtésre.

Az első urán atommáglyát Enrico Fermi fizikus vezetésével a legnagyobb titokban Chicagóban építették meg. Építése 1942 novemberében kezdődött egy elhagyott teniszpályán, és nem egész egy hónap alatt befejeződött.

Az első villanyáram termelésére alkalmas kísérleti atomerőmű, az EBR-1 amerikai reaktor volt, amely 1951-ben készült el. A Szovjetunióban is hamarosan (1954-ben) megépült az első kísérleti atomerőmű - az APS-1. Nagy-Britanniában az első nukleáris erőmű Sellafieldban épült meg (Calder Hall) és II. Erzsébet angol királynő 1956. október 17-én helyezte üzembe. Ez az atomerőmű 60 MW teljesítményű volt, és abban az időben igen jelentős áramforrást képviselt. ...

... A nukleáris business-szel foglalkozó társaságok jegyzéke 1974-ben csak az engeneering területén már 1800 nevet tartalmaz. Köztük vannak olyan óriások, mint a Westinghouse Electric Corporation és General Electric Company (USA), Kraftwerk Union (Németország), Asthom és Framatom (Franciaország), Asedatom (Svédország), Candu (Kanada), Ansaldo (Olaszország), Mitsubishi és Mitsui (Japán) és sok más multinacionális társaság, de több kisebb cég is.

Tény az, hogy az atomenergia 1970-től kezdődően jelentős szerepet játszik az energetikai politikában, elsősorban az ipari országokban, de a fejlődő országok jelentékeny részében is.

Az IAEA adatai szerint 1992-ben az egész világon 496 kész vagy épülőfélben lévő atomerőmű volt. Ebben az évben hatot helyeztek üzembe Kanadában, Franciaországban, Indiában és Japánban,és így 1992-ben összesen 424 atomerőmú működött a világon. Az előállított árammennyiségből a legtöbb származik atomerőművekből Franciaországban (72,96%) és Litvániában (60%), Belgiumban az áram 59,9% százalékát fejlesztik atomerőművek, Szlovákiában 49,5, Magyarországon 46,4, Dél-Koreában 43,2, Svédországban pedig 43,2 százalékát.

Nem teljes adatok szerint az USA összesen 112 atomerőművel messze megelőzi a többi országot. Franciaországnak 56, a Szovjetuniónak 47, Japánnak pedig 41 atomerőműve van. Rajtuk kívül még 26 ország rendelkezik atomerőművel: Argentína, Belgium, Brazília, Bulgária, Csehszlovákia, Finnország, Hollandia, India, a korábbi Jugoszlávia, Olaszország, Dél-Afrika, Kanada, Kínai NK, Tajvan, Dél-Korea, Kuba, Magyarország, Mexikó, Németország, Pakisztán, Lengyelország, Románia, Spanyolország, Svédország, Svájc és Nagy-Britannia.

Az IAEA adatai szerint 1990 végén 83 épülőfélben lévő atomerőmű volt (a Szovjetunióban 25, Japánban 10, Indiában, Franciaországban, Csehszlovákiában és Németországban 6-6, Romániában 5 stb.). Az atomerőmúvek 1990 elején a világ energiatermelésének 17 százalékát adták, míg a vízi erőművek részesedése 20 százalékos, a foszszilis eredetű üzemanyagoké pedig 63 százalékos volt.

A csernobili katasztrófa után több ország (Ausztria, Lengyelország, Svájc, Svédország, Nagy-Britannia stb.) a közvélemény tiltakozására felülvizsgálta nukleáris programját és leállította az atomerőművek további építését. Ezt az irányzatot az IAEA jelentése is igazolta. ...

2.2. Az atomerőművek üzemeltetése rendkívül nagy veszéllyel és kockázattal jár. A szárazföldi atomerőművekből eredő esetleges veszélyek fölbecsléséről készített első jelentések (például az amerikai szakemberek 1955-ből származó WASH-740 jelzésű elemzése) minden gyakorlati tapasztalat nélkül megállapították, hogy az esetleges balesetek több milliárd dolláros kárt okozhatnak, az áldozatok pedig több ezer halottra és több tízezer sebesültre becsülhetők.

Köztudomású ugyanis, hogy az atomerőművek és kísérő berendezéseik radioaktív anyagot használnak. Ezek közül egyesek igen veszélyesek az élőlényekre és veszélyességüket hihetetlenül sokáig megőrzik. Így például az uránium-237 és a jód-131 típusú rövid életú izotópok teljesen felbomlanak, a stroncium-90 és cézium-137 viszont legalább 3 századig, a plutónium-239 pedig 4 millió évig veszélyes sugárzást bocsát ki. Ezért nem szabad megengedni, hogy e sugárzó anyagokból nagyobb mennyiség szabaduljon ki az atomerőművekből.

A leghevesebb vita éppen arról folyt, hogy ezzel kapcsolatban milyen szabványokat kell megállapítani és hogyan lehet hatékony ellenőrzést gyakorolni. A másik probléma a reaktorok és segédberendezéseik biztonságos működése, ideértve a nukleáris anyag szállítását is. Hasonlóképpen a világnak még mindeddig nincs válasza az igen veszélyes kisugárzású radioaktív hulladék tárolásának kérdésére. A gyakorlat is azt mutatja, hogy minden biztonsági intézkedés ellenére a nukleáris balesetek borzalmas következményekkel járhatnak.

Dr. Rosalie Bertell amerikai tudós az 1987-ben a sugárzás áldozatai megsegélyezéséről tartott amszterdami nemzetközi tanácskozáson úgy nyilatkozott, hogy az atomsugárzás, a nukleáris berendezések előidézte balesetek és az urániummal dolgozók megbetegedéseinek következtében a világon eddig kb. 16 millió ember halt meg.

Az atomenergia fejlődésével kapcsolatos baleseteket leggyakrabban titok fedi. Annyi azonban kiszivárgott, hogy nem is olyan kevés az ilyen baleset. Most már tudjuk azt is, hogy a nukleáris reaktorokkal kapcsolatos balesetek majdnem egyidősek az atomerőműyekkel.

Az eddig nyilvánosságra hozott adatok szerint a hatvanas évekig néhány kisebb és közepes méretű baleset volt nemcsak az atomerőművekben, hanem a radioaktív sugárzás egyéb forfásainál is ... Az adatok szerint a Szovjetunióban ilyen baleset volt: 1966-ban Malekesban, 1974-ben két alkalommal is Leningrádban, a következő évben szintén Leningrádban; 1982-ben egy kisebb méretű Csernobilben, majd ugyancsak 1982-ben Örményországban, 1985-ben pedig a balakovi villanytelepen. 1964-től 1979-ig több meghibásodás történt a belojarszkiji erőműben is.

Példákként csak a legismertebb nukleáris baleseteket ismertetnénk:

— 1957. október 8-án tűz ütött ki a Calder Hall-i (Nagy-Britannia) atomerőműben. Később úgy becsülték föl, hogy 20 000 curier erősségű jód 131-es került a levegőbe. A környéken 500 négyzetkilométer területről a folyókba és a tengerbe öntötték a tejet (kb. 2 millió liter) és a farmerek kártérítést kaptak a kormánytól. Teljes jelentés a kárról sohasem készült. Nem sokkal később az első és a második számú reaktort betonnal öntötték le és üzemen kívül helyezték.

— Jugoszláviában közismert, hogy 1958-ban baleset történt a vincai kísérleti reaktorban. Ekkor 12 jugoszláv tudós kapott radioaktív sugárzást, méghozzá olyan erőset, hogy életük is veszélybe került volna, ha nem reagálnak rögtön. Valamennyi sugárzással sújtott személyt Párizsba szállították, ahol az orvosoknak csontvelő-átültetéssel sikerült megmenteni őket a biztos haláltól.

— 1979. március 28-án baleset játszódott le az USA Pennsylvania államában lévő Hárommérföldes-szigeten felépített atomerőműben. Ez alkalommal részben megrongálódott a reaktor központja és az üzemanyag radioaktív elemei kiszabadultak. Úgy becslik, hogy kb. 180 milliárd becquerel erősségű radioaktív anyag szabadult ki. A lakosság csak azért nem volt kitéve nagyobb méretű veszélynek, mert a reaktor védőburka jól ellenállt. A villanytelepet birtokló Metropolitan Edison Társaság és 20 000 károsult 25 millió dollár kártérítésben egyezett meg, ebből 5 millió dollárt rákkutatásra szántak, 20 milliót pedig az atomerőműtől 40 kilométeres körzetben élő emberek kaptak. Ezek a lakosok ugyanis keresetet nyújtottak be műhelyeik kényszerű bezárásáért, az elszállítással járó időveszteségért és az elszenvedett egyébb károkért. A meghibásodás után 8.74 millió liter szennyezett víz maradt hátra. Csak 1991-ben kezdték meg ennek a víznek a magas hőfokon való párologtatását, mivel bebizonyították, hogy az ily módon felszabaduló radioaktív anyagok veszélytelenek, de később kiderült, hogy egy kisebb mennyiséget (1,71 millió litert) előzőleg sugármentesíteni kell.

— 1986. április 26-án újabb, ezúttal katasztrofális baleset történt a csernobili atomerőmű negyedik reaktorában. Valójában néhány erőteljes robbanás következett be, amely romba döntötte a reaktort és a negyedik tömb épületét. A reaktor védőburkának mintegy 50 tonna súlyú része a levegőbe repült, és a fölszabaduló port és hamut a szél Belorusszián és a balti országokon keresztül a Szovjetunió határain kívülre sodorta. Kb. 50 tonna nukleáris üzemanyag került radioaktív részecske formájában a levegőbe. Ezenkívül kb. 70 tonna üzemanyag hullott a környező épületekre és az erőmű környékére. (Összehasonlításként: a Hirosimára ledobott atombomba 4 és fél tonna radioaktív anyagot juttatott a levegőbe.)

Csak nemrégiben közölték, hogy a csernobili szerencsétlenség következtében 5,8 millió ember betegedett meg Ukrajnában. Belorussziában és Oroszországban több mint egymillió gyerek volt kitéve a sugárzásnak. Drasztikusan növekszik a nyálkahártyamirigy rákos megbetegedéseinek száma a fehéroroszországi gyerekeknél. A csernobili katasztrófa előtt évente átlag tíz ilyen rákos megbetegedést jegyeztek, míg 1991-ben a betegek száma elérte az 56-ot. A szakemberek szerint a radioaktív jód kisugárzásával magyarázható a nyálkahártyamirigy rákos megbetegedése.

Ha beleszámítjuk a robbanás következtében életét vesztett 31 dolgozót is, akkor a baleset következtében 600 ember halálozott el máris. Ez elegendő a tragédia méretének fölbecsülésére. Pedig a csernobili katasztrófa távlati következményeit még csak most tanulmányozzák. A cézium, plutónium és stroncium izotópok több mint tízmillió négyzetkilométernyi területet szennyeztek be. Csernobilt és Pripjat városkát — ahol 50 000 ember élt — örök időkre széttelepítették. A tiltott területen azonban továbbra is termesztenek főzelékféléket, úgyhogy ezzel növekszik az a veszély, hogy leendő áldozatokat, főleg gyerekeket fertőznek meg sugárzással. A 17 méteres beton „szarkofág" még mindig radioaktív. Senki sem tudja megjósolni, hogy milyen következményekkel jár az elszenvedett sugárzás, főleg a csak most születő gyerekekre nézve.

Hasonlóan nagy kárt okozott a Csernobilból elindult radioaktív felhő a világ többi részén is. Nagy-Britanniában a juhtenyésztők a veszteségek miatt 15 millió USA dollár kártérítést kértek. Svédországban kiszámították, hogy az összkár több mint 145 millió USA dollár (elsősorban a sugárfertőzés ellenőrzésének költségeiről és a farmereknek kifizetett kárpótlásról van szó). Németország kormánya közölte, hogy a farmereknek 240 millió USA dollár kártérítést fizetnek. Lengyelországban úgy mérték föl, hogy a kár legalább 35-50 millió USA dollár, csak a mezőgazdasági termények eladásának elmaradása miatt. Norvégiában a tudósok közölték, hogy a baleset következtében az ország középső részén az emberek egészségére nézve veszélyes stroncium-90-ből és céziumból tízszer több van a természetes szintnél. A csernobili helyzetet az ötvenes és hatvanas években a Szovjetunióban és az USA-ban elvégzett atomkísérletek utáni helyzettel összehasonlítva azt tapasztaljuk, hogy a radioaktivitás legalább annyira megnövekedett, mint annak idején az atomkísérletek következtében. ...

Ezért világszerte izgalmat keltett a hír, hogy 1991. október 11-én újabb meghibásodás volt a csernobili atomerőműben, mégpedig tűz ütött ki. A lángokat csak néhány óra múlva sikerült eloltani. A szakértők azt állítják, hogy ekkor nem keletkezett veszélyes sugárzás. A közvélemény most megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az ukrán kormány 1992 májusában elrendelte, hogy ki kell kapcsolni az áramot az utolsó három, jó állapotban lévő vezetékben is. Az ukrán kormány korábban úgy tervezte, hogy 1995-ben kapcsolja ki az erőmővet.

A szakértők becslése szerint az erőmű bezárása többe fog kerülni, mint az építése került. Az ukrán kormány szakembercsoportot alakított, amely előkészíti Csernobil felszámolását és a radioaktív anyagok semlegesítését. Számítanak a Nyugat pénzügyi segítségére is. Hasonlóképp Oroszország kormánya is elrendelte két atomreaktor leállítását. Mindkettő atomfegyver gyártásához szükséges plutóniumot állított elő. (Arra vonatkozó adatokhoz, hogy világszerte hány otyan üzem van, amelynek neve leplezi rendeltetése valódi célját, azt, hogy a hadiipar számára termel, eddig nem jutottunk.)

A Hárommérföldes-szigeti atomerőmű meghibásodása után az USA-ban ugrásszerűen növekedett az antinukleáris közhangulat és követelni kezdték az atomeróművek építésének és üzemeltetésének betiltását. Különösen erélyesen léptek föl a környezetvédelmi szeivezetek. Ezért ebben az országban már évek óta visszafogják a nukleáris energia előállítását. Időközben fejlődött a nukleáris villanytelepek technológiája, fokozták a biztonságot, illetve csökkentették a balesetek lehetőségét, hogy megnyugtassák a közvéleményt.

A kelet-európai országokban, elsősorban a Szovjetunióban, titkolták az atombaleseteket, úgyhogy a lakosság leggyakrabban nem is tudott róluk. A csernobili katasztrófa azonban olyan méretű volt, hogy erről már nem lehetett hallgatni, mivel a szomszédos országokban is mérték a radioaktivitás növekedését és a tájékoztatási eszközök erről értesítették a közvéleményt.

Az EBEÉ tagországainak képviselői 1992 márciusában egyöntetű aggodalmuknak adtak hangot annak veszélye miatt, hogy megismétlődhet a hat évvel korábbi csernobili tragédia. Követelték, hogy vonják szigorú ellenőrzés alá az elévült nukleáris berendezéseket. A volt Szovjetunió területén ugyanis öt, a csernobilihoz hasonló típusú atomerőmű van, s az e csoportban levőket rendkívül veszélyesnek nyilvánították. Ugyanennyi ilyen típusú működik a volt Csehszlovákiában és Bulgária területén. Technológiájuk nagyon elévült; ide tartozik a kozloduji (Bulgária) atomerőmű is. ...

Az emberiség már néhányszor a nukleáris kataklizma határán volt, még a csernobili balesetet nem számítva is. Ez derül ki az IAEA okmányából, amelyet a Spiegel német folyóirat közölt.

Az lAEA-nak az atomerőművek 250 meghibásodásáról szóló jelentésében az újságírók 48 olyat találtak, amelyről a közvélemény annak idején nem tudott. A világ valamennyi országában az USA-tól Bulgárián át Pakisztánig több olyan meghibásodás volt, amely sugárzást idézett elő, a közvéleményt viszont nem értesítették róla. Csak a véletlennek köszönhető, hogy a reaktorok nem csúsztak ki az ellenőrzés alól, mint Csernobilban történt. Az IAEA jelentése nem tünteti föl, hogy az ilyen „előre nem látható események" miatt az emberek és a természet milyen kárt szenvedtek.

A Nucleonics Week amerikai szakfolyóirat kutatásai szerint a világ csaknem egyéves késéssel szerzett tudomást arról, hogy 1987. december 17-én a csernobilinál is szörnyűbb katasztrófa fenyegette. A Frankfurt közelében lévő Biblis-A atomerőműben — Európa legsűrűbben lakott területén — majdnem szerencsétlenség történt. A reaktor biztonságával megbízott Lothar Hahn szerint „hihetetlen szerencsénk volt". A vizsgálat szerint a hibát az emberi tényező tévedése okozta, mégpedig a stressz miatt.

Újabban a Szentpétervártól mintegy 100 kilométerre levő szosznovói atomerőmű hibásodott meg (1992. március 24-én). Az incidens során felszabadult radioaktív anyag nagyrészt az erőműben maradt, de a légköri radioaktív sugárzás ötször nagyobb lett a normálisnál.

A Kozloduj bolgár atomerőműben 1992. szeptember 22-én kisebb tűz keletkezett, amelyet sikerült azonnal eloltani. Az erőműben már korábban is többször történt meghibásodás. A Szlovéniát és Horvátországot villanyárammal ellátó krskói atomerőművet is (habár nyugati technológiával épült, a felszerelés fő leszállítója a Westinghouse amerikai cég volt) meghibásodás következtében többször leállították. Legutóbb 1993. május 11-én.

A Brrtish Medical Journal folyóirat 1990. február 16-án közölte a tudósok egy csoportjának tanulmányát, amely megfelelő szaktekintéllyel állítja, amit a laikusok már korábban is feltételeztek: egyáltalán nem véletlen az a megállapított körülmény, hogy a brit atomerőművek közelében növekszik a leukémiában megbetegedő gyermekek száma. A tudósok „elvitathatatlan okozati kapcsolatot" állapítottak meg az atomerőműben dolgozókat ért sugárzás és utódaik betegsége között. Azt állítják, hogy genetikai mutációról van szó, vagyis a sugárzásnak kitett apák gyerekei gyakrabban kapnak leukémiát. Martin Gardner professzor, a kutatás vezetője szerint először mutatták ki statisztikailag és biológiailag, hogy mivel magyarázható az a jelenség, amelyre Nagy-Britanniában már régebben fölfigyeltek, vagyis az, hogy a nukleáris berendezések közelében tömegesebben jelentkeznek a rákbetegségek.

Újabban az atomerőművekkel kapcsolatos egyéb veszélyek is tudatosodnak. 1992 februárjában a litván rádió jelentette, hogy diverziót hiúsítottak meg egy atomerőműben. Az erőmű egy dolgozója vírust táplált be a vezérlő komputerba. Tegyük még hozzá, hogy a jugoszláv polgárháborúnak is van ilyen vonatkozása. 1992 áprilisában figyelmeztettek arra, hogy Szarajevót is radioaktív szenynyeződés fenyegeti, ha találat éri az Ilidzán levő TAS gépkocsigyárat. Az említett gyárban ugyanis van egy kísérleti állomás, amelyben radioaktív céziummal dolgoznak. ...

2.3. Külön problémát képez az atomerőművek lebontása és a radioaktív hulladék elraktározása.

2.3.1. Ugyanúgy, ahogy az atomreaktorok tüzelőanyaga egy bizonyos idő múltán használhatatlanná válik, másmás okból magát a reaktort is örök időkre le kell állítani. A hagyományos (pl. szénnel fűtött) villanytelepektől eltérően az atomerőműveket azonban nem lehet csak egyszerűen lebontani, és a megtisztított földterületet újból hasznosítani. Ugyanis a reaktor egyes részei, pl. a moderátor (grafit, víz vagy berilium a gyors neutronok fékezésére), a nyomás alatt lévő kamra, az elsődleges hűtőegység stb. radioaktívvá válnak és sugárzásuk több száz évig is eltart. Mindez bonyolítja nemcsak a szétszerelést, hanem az egész berendezés eltávolítási folyamatát is. Ezt a problémát tudományos körökben csak a közelmúltban — sajnos elég későn — kezdték tanulmányozni.

Az utóbbi időben sokasodik a „nyugdíjérett" atomreaktorok száma — mert elévült a műszaki felszerelésük, lejárt aránylag rövid működési idejük (mintegy két évtized), nem kifizetődő a javításuk, vagy mert a gyakori meghibásodások miatt balesetveszélyesekké váltak, illetve a lakosság tiltakozása miatt —, de egyelőre senki sem tudja, hogyan lehetne biztonságosan leszerelni őket.

Manapság mintegy százra becsülik az elévült atomerőművek számát (amióta atomerőművek működnek, eddig 65-öt zártak be, ebből 1992-ben hármat: egyet Franciaországban és kettőt Amerikában), de a kilencvenes években még több jut erre a sorsra. Ezért egyre sürgősebb a tudomány válasza a kérdésre: mi legyen ezekkel az erőművekkel? Egyelőre azt sem sikerült egyértelműen tisztázni, melyik a legbiztonságosabb módja a sugárfertőzött részek elhelyezésének, mekkora az ökológiai kockázat? Mindenesetre több száz évre szóló megoldást kell találni.

A szakirodalom és az elmélet általánosan elfogadott álláspontja szerint az atomerőműveket három szakaszban kell leszerelni. Az első és legolcsóbb szakasz az elhasznált hasadási termék, az ún. reaktorhamu eltávolítása és a hútőegység kiszárítása. Ez alatt az idő alatt a reaktortermet lezárják, az egész épületre pedig őrség vigyáz. A második szakaszban az atomerőmű épületének lebontására, a harmadikban pedig magának a reaktornak a szétszerelésére kerülne sor.

Néhány kis áramtermelő és féltucatnyi kísérleti atomreaktort leszereltek ugyan — elsőként az USA-ban lévő minnesotai Elk River nevűt, amely több megszakítással 1964 és 1968 között működött —, de a világon ez ideig nem került sor nagy kapacitású és huzamosabb ideig üzemelő reaktor kiiktatására. Még mindig nem világos ugyanis, hogy alkalmazni lehetne-e az eddigi műszaki eljárásokat a nagyobb reaktoroknál is, ahol a sugárszennyezettség is hatványozott.

Japánban Tsuruga városban 1988 márciusában üzemen kívül helyezték a 367 000 kilowattos atomreaktort, mert nem találták meg a vízpumpán keletkezett műszaki hiba okát.

Németországban szétszerelésre vár a niederaichachi (Bajorország) atomerőmű. Még 1972-ben készült el, de az időközben felfedezett meghibásodások és a mindmáig tisztázatlan műszaki nehézségek miatt két évvel később üzemen kívül helyezték. Teljes erővel mindössze 18 napig működött.

A német szakértők, akik az atomerőművek leszerelését intenzíven tanulmányozzák, azt javasolják, hogy mintegy 80 méter mélyen a föld alá kellene „örök nyugalomra" süllyeszteni őket, úgy, hogy a reaktorok kupoláját legalább 20 méter vastag földréteg fedje. A tanulmány 1,3 millió márkába kerül, s ez csak egy része annak a pénznek, ametyet az NSZK és az Európai Közösség a kiöregedett atomerőművek szétszerelésének tanulmányozására fordít.

Az említett javaslat előnye, hogy az emberek kevésbé volnának kitéve a sugárzás veszélyének. A szakértők úgy vélik, hogy az atomerőművek „eltemetése" olcsóbb lenne, mint szétszerelésük. De még ennél az eljárásnál is előzőleg ki kellene szerelni és máshol elraktározni az atomreaktort, valamint a műszaki felszerelés legsugárzóbb részeit.

A környezetvédelmi szövetség szerint viszont ez a terv sem számol eléggé a talajvizek jelenlétével. Ha ugyanis a sugárzó részek valamelyike érintkezésbe kerül a talajvízzel, az is sugárforrássá válna, és ezáltal jóvátehetetten kár keletkezne a mezőgazdaságban, és sugárszennyezettek lennének az ivóvízforrások is. ...

Egy 1993-ban Oslóban megtartott tudományos értekezleten, amelyen megbeszélést folytattak az atomhulladék elhelyezéséről a sarkköri tengerekben, elhangzott, hogy a volt Szovjetunió annak idején 17 üzemen kívül helyezett atomreaktort süllyesztett a sarkköri Kara-tengerbe. A hírügynökségi jelentés szerint ezek közül 7 atomreaktorban radioaktív üzemanyag van, a többi tízben azonban nincs. (Oroszország még mindig a sarkköri tengerekbe engedi a reaktorok hűtésére szolgáló radioaktív vizet.)

Az atomerőművekért felelős brit vállalat, a Nuclear Electric részvénytársaság legújabb terve szerint — írja a Lélegzet című hírlap 1993. évi 5. száma — a kiöregedő atomerőműveket 30 évre bezárják, hatalmas betonfallal veszik körül, majd további 105 év elteltével kezdik meg lebontásukat. Arról nem szól a hír, hogy mindez milyen költségeket jelent 135 év múlva az élőknek. ...

Szertefoszlott tehát az a hiedelem is, hogy az atomenergia a legolcsóbb energiaforrás. Valóságos költségeit még csak felbecsülni sem lehet, ha felszámoljuk, hogy mennyibe kerül e technológia végterméke, az atomhulladék biztonságos raktározása és az atomerőművek veszélytelen leépítése.

Ezek a példák újfent bizonyítják, hogy atomerőművet manapság könnyebb építeni, mint később megszabadulni tőle. Kétségtelen, hogy a század végén és az annyira várt XXI. század elején számos „nyugdíjazott" atomerőmű — mintegy figyelmeztető műemlékként — fogja „díszíteni" Földünket.

2.3.2. Az utóbbi időben egyre gyakrabban vetődik fel az a kérdés is, hogy mi legyen az atomreaktorokból kikerülő sugárzó (radioaktív) alkatrészekkel és hulladékkal. Hol és hogyan lehetne biztonságosan elraktározni ezt az emberre és környezetére egyaránt tartósan ártalmas atomszennyet?

Úgy tűnik, manapság nem létezik megoldás az atomhulladék biztonságos elraktározására — állítja Hannes Afven Nobel-díjas svéd fizikus. A probléma lényege, hogy az atomhulladékot évezredekig kellene őrizni, mindaddig, amíg teljesen veszélytelenné nem válik, illetve amíg meg nem szűnik radioaktív kisugárzása.

Többé-kevésbé ismert, hogy a maghasadáskor keletkező égési termék csaknem 99 százaléka radioaktív szennyé válik, amit nem lehet megsemmisíteni. A stroncium-90-es és a cézium-137-es izotópokat például mintegy három évszázadig kellene őrizni.

A transzuránok még hosszabb életűek: a plutónium-239-es izotóp felezési ideje (az az időtartam, amely alatt összes atomjainak fele elbomlik) 24 360 év. Úgy kellene tehát elraktározni, hogy csaknem 25 évezredig biztonságban legyen, vagyis kétszer hosszabb ideig, mint amióta az emberi civilizáció létezik. Vállalhatja-e a jelen kor embere ezt a felelősséget a következő sok-sok nemzedék nevében is?

A radioaktív anyagokkal kapcsolatba kerülő tárgyak maguk is sugárzóvá válnak, mint például a védőöltözetek, kesztyűk, kémcsövek stb. Emiatt az atomerőművekből kikerülő radioaktív anyag tömege sokkal nagyobb, mint az ideérkező üzemanyagé. Az eddigi égetési és zsugorítási eljárások sem vezettek a szennyraktározási probléma megoldásához. Ellenkezőleg: az elégetéshez szükséges eszközök és berendezések is sugárzóvá váltak. Ezzel a nukleáris bizonytalanság ördögi köre be is zárult... Számos tudós véleménye szerint ez a probléma már magában is elegendő az atomerőművek további építésének befagyasztáshoz.

Az atomhulladék tartós elraktározásának megoldása egyre sürgetőbb, mert az atomerőművek ideiglenes depóniái(lerakatai) több országban hamarosan megtelnek. Az atomipar terjedésével viszont a nukleáris hulladékanyagok mennyisége rohamosan növekszik és ma már kisebb hegyekké duzzadt.

Nagy-Britanniában az elkövetkező négy évtizedben 1,2 millió köbméter radioaktív hulladékanyag halmozódik majd fel. Franciaországban az évszázad végéig 3000 köbméter igen nagy radioaktivitású, és további 45 000 köbméter közepes vagy gyenge sugárszennyezettségű hulladék elhelyezéséről kell gondoskodni. Németország atomerőművei 500 tonna atomszennyet termelnek évente stb.

A Napi című újság 1993. január 5-i száma közli a magyarországi Paksi Atomerőmű Rt. projektmenedzserének tájékoztatóját arról, hogy az erőmű területén épül a kiégtt (radioaktív) fűtőelemek elhelyezésére szolgáló „átmeneti tároló". A projektmenedzser szerint „a befogadóépűletet egy évszázadra tervezik, az ideiglenes tárolás után utódainknak a végleges, a föld felszíne alatt legalább 1000 méter mélységben történő elhelyezést is meg kell oldaniuk". Csak éppen arról nem szól a cikk, hogy hogyan?

A szakértők az utóbbi időben (például Nagy-Britanniában) az atomhulladéknak az elhagyott bányák tárnáiban, s a tenger alatti kimerült olajfuratokban való tárolását is latolgatják.

Olyan tudományos-fantasztikus mesébe illő javaslatok is elhangzottak, hogy az atomhulladékot az Antarktisz jege alatt kell tárolni, vagy éppenséggel rakétával a világűrbe kilőni. Ez utóbbi nemcsak hogy túl drága megoldás lenne, de fönnállna annak a lehetősége, hogy a hordozórakéta esetleg visszatér a Föld légkörébe és elég. Ebben az esetben rosszabbul járnánk, mint Hirosima és Nagaszaki lakói 1945-ben.

Az atomhulladék feldolgozása és elraktározása igen sokba kerül. Az eddigi tapasztalatok arról is tanúskodnak, hogy a hulladéktelepek helyének meghatározása általában kiváltotta a helyi lakosság heves ellenállását. Ezért úgy próbáínak megszabadulni a hulladékoktól, hogy nagy részüket törvényes vagy illegális módon a fejlődő országokba szállítják. Így olcsóbba kerül (a szállítási költségeket beleszámítva is), és akad ország, amely jelentős pénzügyi haszon reményében elfogadja ezt a „fel nem robbant bombát".

A nukleáris ipar gondjai egyre nagyobbak, mert nemcsak az egyes országok nyilvánossága, hanem az egészvilág előtt felelősséget kell vállalnia a felmerült problémák megoldásáért. Túl sok a nyitott kérdés, ezért az atomipar védelmezőit (találóan) olyan pilótához szokták hasonlítani, aki felszáll a magasba, noha nem tudja, hogy várja-e leszállópálya a célnál. ...

Úgy tűnik azonban, hogy az atomhulladék kezelése továbbra is a jövő nagy problémája. ...

3. Nukleáris hajók

3.1. Amikor 1952-ben megkezdték a Nautilus típustú tengeralattjáró építését, a klasszikus úszólétesítményekhez a nukleáris reaktorokkal üzemeltetett tengeralattjárók és hajók is csatlakoztak, vagyis az úgynevezett nukleáris hajók.

A Lenin szovjet jégtörő 1958-ban, a Savannah amerikai hajó 1960-ban, az Enterprise repülógép-anyahajó, a Long Beach cirkáló, a Beinbridge romboló, az Otto Hahn német teherszállító hajó, a Mutsu japán hajó stb. jelezték, hogy a nukleárís hajók mind jelentősebb szerephez jutnak a nemzetközi tengeri szállításban. Ez a jóslat azonban nem vált be, mert ma a tengereken csak nukleáris hadihajók úsznak, a nagy költségek, nagy kockázat, valamint több más probléma megoldatlansága miatt a kereskedelmi hajók nemigen hasznosítják a nukleáris energiát a tengeri szállításban.

A nukteáris üzemanyag legnagyobb veszélye az, hogy a hajó reaktora radioaktív sugárzást bocsát ki, ami szükségéssé teszi, hogy a reaktorok teljesen biztonságosak legyenek, mert különben sugárártalomnak teszik ki a legénységet és a fölszerelést. Ezenkívül fönnáll az a veszély is, hogy a reaktor túlságosan fölmelegszik és kicsúszik az ellenőrzés alól, továbbá lehetséges összeütközés, zátonyra futás, tűz stb., márpedig ilyen esetekben hihetetlenül nagy kár keletkezne. Elég csak megemlítenünk, hogy egyetlen nukleáris hajó megkárosodásával az Északi-tenger nagyságának megfelelő tengerrész szennyeződhetne be.

Az atom-tengeralattjárók ma fontos részét képezik a nagyhatalmak fegyveres erejének. Valójában a tengerek és óceánok mélyén rejtegetik atomrakétáikat, hogy létükről senki se tudjon — amíg valamilyen hiba nem történik. Az utóbbi években viszont éppen az ilyen meghibásodások szaporodtak el az atommeghajtású tengeralattjárókon, elsősorban a szovjeteken.

Idővel beigazolódott, hogy e vízi járművek üzemeltetése nagy kockázattal jár: legalább tíz nukleáris reaktor hever már az óceánok fenekén annak folytán, hogy amerikai és szovjet hajók szerencsétlenség következtében elsüllyedtek. Legalábbis ezt állítja a Greenpeace nevű környezetvédő szervezet jelentése.

E jelentés szerint a második világháború utáni időszakban 27 nukleáris meghajtású tengeralattjáró süllyedt el, ebből öt szovjet, négy amerikai, négy francia és három angol, a többi pedig a Német Szövetségi Köztársaságé, Izraelé, Pakisztáné, Perué, Spanyolországé és Törökországé. (Ezenkívül nukleáris tengeralattjárója van Kínának és Indiának, Kanada pedig bejelentette, hogy hadiflottáját nukteáris tengeralattjáróval erősíti.)

Lehetséges azonban, hogy még ennél is több szerencsétlenség történt, de a közvélemény ezekről nem értesült, mivel az ilyen eseteket titokban tartják.

A legsúlyosabb ilyen incidensek az alábbiak vottak:

— 1959. április 18-án egy amerikai tengeralattjáró Maryland partjaitól 120 mérföldre 3000 méter mélyre süllyesztette el a Seawulf hajó meghibásodott reaktorát és felszeretését;

— 1963. április 10-én a Tresher nukleáris meghajtású amerikai hajó több robbanás után a legénység 112 tagjával és 19 polgári megfigyelővel együtt 2800 méter mélyre süllyedt a Cod Massachusets foktól 100 mérföldre;

— 1970. április 12-én a spanyol partoktól 300 mérfölddel északnyugatra elsüllyedt egy November típusú szovjet atommeghajtású tengeralanjáró;

— 1986. október 6-áh tűz és robbanás után Bermudától 600 mérfölddel északkeletre elsüllyedt egy Yankee I. típusú szovjet tengeralattjáró;

— 1989. április 7-én a norvég partoknál, illetve a Medve-szigetektől 150 mérfölddel északnyugatra elsüllyedt egy Mike típusú szovjet tengeralattjáró, a Komszomolec. A balesetben 42 tengerész vesztette életét. Radloaktív szennyeződés szivárog a Komszomolecből — jelentették be az orosz tudósok 1992 decemberében az ABC amerikai televízió egyik hírműsorában. Jelenleg „csak" céziumszivárgás észlelhető, de ha a tengeralattjáró megsérül, és a rozsdásodó rakétasilóból megindul a plutóniumszivárgás, akkor nemcsak a parti vizekben élő mikroorganizmusok, hanem a halak és az emberek is veszélybe kerülnek. A tudósok szerint a lassan lebomló plutónium 24 000 évig jelenthet veszélyt a környezetre.

Az említetteken kívül még seregnyi esetről tudunk, amely katasztrofálisan végződhetett volna:

— 1978 februárjában az utolsó percben kerülték el a Polaris tipusú angol nukleáris tengeralattjáró incidensét, amíg az a nyugat-skóciai kikötőben volt. Az eseményt a nukleáris szakemberek „potenciálisan katasztrofálisnak" minősítették, amelynek hatása csaknem a csernobili és a Hárommérföldes-szigeti incidenssel ért volna fel. A tengeralattjáró ugyanis 2000 négyzetmérföldnyi területen beszennyezhette volna a tengert.

— Norvégia északi partjai közelében 1989. június 26-án az energetikai berendezések meghibásodása miatt a felszínre emelkedett egy szovjet nukleáris tengeralattjáró és a felemelkedés helyén radioaktív nyomokat találtak, ami azt jelenti, hogy a reaktor radioaktív töltése a robbanás szintjére jutott.

— Az atommeghajtású Rosszija szovjet hajón a távolkeleti Murmansk kikötőben 1990 februárjában tűz ütött ki, amit azonban sikerült az atomberendezések meghibásodása nélkül eloltani.

— 1991 októberében az Északi-tengeren tűz ütött ki egy szovjet atomtengeralattjárón, melyen atom-robbanótöttéssel fölszerelt rakéták voltak, és a tűz miatt nagy mennyiségű rakéta-üzemanyagot bocsátottak a tengerbe.

Egy nukleáris hajó vagy tengeralattjáró katasztrófája a világ bármelyik pontján súlyos következményekkel járna az egész földgolyón. E katasztrófa hatása súlyosabb lenne még a csernobilinél is. Még nem tudjuk, hogy milyen veszéllyel járnak az elsüllyesztett reaktorok, mert azt sem tudjuk, hogy a tenger mélyén milyen fokú védelmet kapnak.

Ezek a veszélyek napjainkban egyre növekszenek, mert az atomklub öt tagállamának hajóin és tengeralattjáróin, valamint egy atommeghajtású indiai hajón elhelyezett reaktorok száma csaknem eléri az 550-et. Ezeknek a hajóknak az üzemanyag-tartaléka lehetővé teszi, hogy évekig hajózzanak a tengeren, és az országok zöme hallani sem akar arról, hogy megtérítse az esetleges nukleáris kárt, amelyet az ilyen hajók okoznak.

E tekintetben jellemző a Mutsu japán hajó esete, amelyen a reaktor 1974. augusztus 28-án került kritikus állapotba. Amíg az energetikai szint lassan növekedett, felfedezték, hogy radioaktiv sugárzás kezdődött. A kitörés kisméretű volt, de mivel a reaktort tengeren helyezték üzembe, a szakemberek rögtönzésre kényszerültek. Világos volt, hogy a legjobb megoldás az, ha a hajó visszatér a kikötőbe, és ott végzik el a szükséges vizsgálatokat. Az öbölben azonban olyan volt a hangulat, hogy a legénység félt a megrongálódott hajót visszavinni a kikötőbe, így aztán a Mutsu tehetetlenül úszott a japán partok mentén, amíg eredménytelenül folytak a tárgyalások a halászok és a nukleáris hajó építői között. A Mutsu így 45 napig bolyongott, miközben végre megengedték neki, hogy kikössön, de csak a legszigorúbb föltételek mellett. A hatóságok arra kényszerültek, hogy hat hónapon belül a Mutsunak új kikötőt találjanak, hogy az üzemanyagot a reaktorban hagyják, hogy 30 hónapon belül minden nukleáris berendezést eltávolítsanak a partról és a polgármesternek átadják az üzemanyagraktár kulcsát. Ezenkívül a kormány köteles volt 4 millió dollárt biztosítani a kártérítésre, mivel a halászzsákmány radioaktivitásáról keringő hírek megnehezítették a hal eladását, továbbá ebből az összegből kellett fedezni a kikötői közmunkálatokat is. ...

4. Nukleáris anyagok szállítása

A nukleáris anyagok (nukleáris üzemanyag, radioaktív termékek és hulladék) szállítása az ötvenes évek elején vált időszerűvé, vagyis akkor, amikor megkezdődött az atomerő békés felhasználása, és amikor ez a felhasználás már megszűnt egyes államok monopóliuma lenni. A radioaktív anyagok vasúti, közúti, tengeri, folyami és légi szállítása állandóan növekszik, nemzetközi méretűvé válik, a szállítás mind nagyobb távolságokra történik, évente mind nagyobb, a maghasadás különböző szakaszában lévő mennyiséget szállítanak.

Habár a szállítással kapcsolatos biztonsági szabványok elég szigorúak, (az IAEA külön nukleáris biztonsági ún. NUSS programot dolgozott ki), és habár a nukleáris anyagok szállítása közben eddig nem történt nagyobb baleset, a kockázat mégis rendkívül nagy, mivel nagy a veszélye annak, hogy e szállítással nukleáris kárt okoznak. Nehezen képzelhető el, hogy e kár katasztrofális méretű lenne, de tény az, hogy a nukleáris anyagok szállításánál történő baleset következtében veszélyes mennyiségű sugárzás szabadulhat el.

A nukleáris anyagok különféle intenzitású, ionizáló sugárzást bocsátanak ki, amely komoly és tartós kárt okozhat a tárgyaknak, megkárosíthatja az emberek egészségét, sőt halálukat is okozhatja. Ezért az ilyen anyagokat a szállításnál külön védik, (pl. 2 tonna sugárzó üzemanyag szállításához 50 tonnás acélhordóra van szükség, a szállításra szolgáló hordót külön vizsgálatnak vetik alá, így például fél óráig tűzben tartják). Ezzel az atomenergia békés használatával kapcsolatos veszélyek újabbal bővültek.

A Hanauban levő Nukem gyár körül 1987-ben kirobbant „atombotrány" rávilágított arra, hogy a nukleáris anyagok szállításával kapcsolatban milyen visszaélés és korrupció lehetséges.

A fenti gyanús üzletek lényege az volt, hogy Németországból 1981 óta kb. 2000 köbméter atomhulladékot szállítottak a belgiumi Molban levő gyárba megtisztítás és újrafeldolgozás céljából. A hulladék radioaktivitása meghaladta a kísérőokmányokban feltüntetett értékeket. Cserébe Molból 2438 hordó szennyező atomhulladékot kaptak vissza. A belgák ugyanis, mikor észrevették a csalást, válaszképp a szállítmányba keverték a saját sugárzó hulladékukat is. Eközben eltűnt kéthordónyi magas radioaktivitású urán. A Nukem főnökei az urángate-nek nevezett botrány kipattanása előtt már három évvel korábban tudtak a belga machinációkról, de nem jelentették őket, mert akkor az ő csalásuk is kiderült volna. Az ide-oda utazgató szállítmányok ellenőrző és szakértői hálózaton haladtak át. Az illetékesek megvesztegetésére 21 millió márkát költöttek. Kitudódott az is, hogy Molban még csak műszaki lehetőségük sem volt arra, hogy végrehajtsák azokat a biztonsági intézkedéseket, amelyekre kötelezettséget vállaltak. ...

4.1. Mind több nukleáris anyagot szállítanak az országúti közlekedésben. Erre utal a tokiói városi közigazgatás adata, mely szerint 1987-ben Japán fővárosán 140 nukleáris küldemény haladt át, és az utóbbi években a főváros utcáin több mint 2000 tonna ilyen terhet szállítottak. Legtöbbször nem is jelentették az ilyen szállítmányok áthaladásának időpontját és útirányát. Németországban csak 1987-ben 1500 radioaktív szállítmányt tartottak nyilván, vagyis különleges teherautókon, hajókon és vasúton ennyi szállítmányt küldtek Svédországba, Belgiumba és Franciaországba, méghozzá leggyakrabban igen sűrűn lakott településeken át.

Világos, hogy mindez sok veszéllyel jár, gyakran olyannal is, amelyet nem lehet előrelátni. Matsue japán városban például a polgárok egy csoportja felfedett egy olyan menetoszlopot, amelyben a teherautóknak a természetesnél százszor erősebb radioaktív sugárzásuk volt. A radioaktív anyag szállításának szigorú közlekedési és műszaki előírásai ellenére nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy baleset következik be, vagy a szállítóeszközök összeütköznek, ami azzal a következménnyel jár, hogy a veszélyes anyag kiszabadul, sugárzás éri a lakosságot, vagy radioaktív szennyeződés éri az emberi környezetet.

Szerencsére az eddigi baleseteknek nem volt ilyen következményük. Így például az angliai Wiltshire-ben egy 20 tonnás katonai teherautó, amelyről feltételezik, hogy nukleáris anyagot szállított, lecsúszott az útról és fölborult, az utána haladó jármű pedig keresztben állt meg az úttesten. Szerencsére súlyosabb következmény nem lett. ...

4.2. A nukleáris anyagok vasúti szállításánál többfajta incidens lehetséges. Ilyenek voltak például:

— Gloucester környékén Nagy-Britanniában 1987. feburár 5-én kisiklott egy vonat, amely 50 tonna nukleáris anyagot szállított az egyik atomerőműből a másikba. A szerencsétlenség sűrűn lakott területen történt, de a becslések szerint nem volt radioaktív sugárzás és nem is került sor a lakosság elszállítására;

— a Franciaországból Jugoszláviába, a vincai Boris Kidric Intézetnek kobalt-60-as radioaktív anyagot szállító vonaton 1987. november 3-án kisebb baleset történt. A különleges csomag köteléke elszakadt, és a csomag a tehervagon padlójára esett. A francia szakértők úgy mérték föl, hogy a betonból és ólomból álló külső burkolat nem sérült meg;

— A marseille-i teherpályaudvaron 1988. március 28-án megsérült egy radioaktív anyagot tartalmazó hordó. Egy villanymozdony ugyanis összeütközött a radioaktív anyagot szállító vagonnal. Az összeütközés következtében a vagonból egy hordó kiesett, de szerencsére a veszélyes anyag nem szabadult ki;

— 1988. szeptember 30-án a Belgrád-Maribor között közlekedő vonaton eltűnt egy csomag, mely radioaktív gyógyszert tartalmazott. A gyógyszer különleges dobozban volt, amely egy literes kerek konzervdobozra hasonlított. A szakértők figyelmeztették a polgárokat, hogy súlyos veszéllyel jár, ha illetéktelenek nyúlnak a gyógyszerhez, vagy ha szakszerűtlenül nyitják föl a csomagot;

— London keleti részén 1990. május 18-án kisiklott egy nukleáris folyadékot szállító vonat. A brit vasutak igazgatósága közölte, hogy a küldemény nem sérült meg, és nem fenyeget a radioaktív anyagok kiszabadulásának veszélye. ...

4.3. A nukleáris anyagok tengeri és belvízi szállítása — az ide vonatkozó jogszabályok ellenére — szintén számos kockázattal jár:

— A plutóniumnak (az egyik legveszélyesebb anyagnak, amely melléktermékként keletkezik az urániumnak atomerőművekben történő fölhasználásánál, és amely a nukleáris robbantás legfőbb kelléke — egy nukleáris bombához 6 kg elegendő belőle) eddig ismert első, hajóval történő szállításakor, azaz 1984-ben rendkívüli biztonsági intézkedéseket tettek. A hajó veszélyes terhével öt hétig haladt Európából Japánba. Negyven fegyveres őr volt rajta, és a hajót időnként Franciaország és az USA hadihajói kísérték, de a műholdak is nyomon követték.

Hetven hajó, öt helikopter és ezer rendőr szolgáltatott kíséretet annak a hajónak, amely egy tonna plutóniumot szállított a japán atomerőművek számára. A plutónium 1993. január 5-én érkezett meg Tokai kikötőjébe. A biztonsági intézkedésekre azért is szükség volt, mert Japán és más országbeli atomellenes aktivisták tüntettek a veszélyes teher tengeri úton való szállítása ellen, amelynek grammja százezrek megbetegedését okozhatja.

Az Akacuki Maru nevű kereskedelmi hajó 35 ezer kilométeres utat tett meg Franciaországba és vissza. A plutóniumot Franciaországban állították elő uránium dúsításával. A japán kormány 2000-ig összesen 30 tonna ilyen nukleáris üzemanyagot tervez beszerezni külföldről, és természetesen hajón fogja szállítani.

A Greenpeace nemzetközi környezetvédelmi szervezet tiltakozást szervezett Franciaországban és Japánban is. Felhívta a figyelmet arra, hogy a hajót szerencsétlenség érheti, esetleg szemet vethetnek az értékes teherre a terroristák, és ez világméretű ökológiai katasztrófát okozhat. Japán azonban szilárdan kitart szándéka mellett.

— 1988 szeptemberében Írországban a Liverpool és Belfast között rendszeresen különféle terhet szállító hajóval együtt bizonyos mennyiségú radioaktív anyag is elsüllyedt. Az anyag a brit hadügyminisztérium tulajdona volt. Csak később derült ki, hogy a radioaktív anyagot élelmiszerekkel együtt szállították.

A Greenpeace állítása szerint a nukleáris hulladékot az angliai Dover kikötőből rendszeresen közlekedő utasszállító komphajókon szállítják az ország északi részében levő sellafieldi erőmű részére. Külön tiltakozást váltott ki, hogy ezek a hajók nincsenek ellátva különleges tűzvédelmi és más szerencsétlenség-megelőző felszereléssel.

A radioaktív hulladék elhelyezésének megoldásait keresve azt is kitalálták, hogy a hulladékot a tengerben helyezik el, vagyis a tengerbe dobják. Adatok tanúsítják, hogy a nukleáris üzemanyagokból és az atomenergia békés felhasználásából származó radioaktív hulladékot már eddig is nagy mennyiségben helyeztek el a tengerben. Így az USA 1947-től 1959-ig 50 ezer hordó radioaktív hulladékot dobott a tengerbe, míg az Európai Atomerő Ügynökség (NEA) 22 esetben szervezte meg a radioaktív anyag elsüllyesztését nyolc európai ország számára. A Balti- és az Északi-tengerben ugyancsak óriási atomtemető húzódik meg a hullámok alatt: A Novaja Zemlja környékén becslések szerint 17-17 ezer konténernyi nukláris hulladékot sülyesztett el az elmúlt évtizedek folyamán a volt Szovjetunió. Egyszóval radioaktív anyagok juthatnak a tengerbe úgy is, hogy az nem baleset, hanem az ember tudatos cselekményének következménye, ami azonban nem változtat azon, hogy ez a hulladék is súlyos és tartós kárt okozhat a környezetben.

5. Mérgező anyagok és veszélyes hulladékok szállítása

5.1. A termékek és a szolgáltatások iránt megnövekedett szükségletek a második világháború után a nyersanyagok és az energia példátlan ínségét idézték elő. Alig több mint negyven év alatt az emberiség több ásványkincset, kőolajat és fát termelt ki, mint az egész addigi történelme során. A fejlett országok függő viszonyba kerültek a világ más részein kitermelt felújíthatatlan vagy lassan felújítható nyersanyagokkal. Ezért a hulladékok földolgozása mind jelentősebbé vált, másrészt felvetődik a veszélyes hulladékok elhelyezésének kérdése.

A becslések szerint a földön évente 300-400 millió tonna hulladék keletkezik. Ennek jelentékeny része veszélyes vagy kockázatos anyag, mivel mérgező vagy radioaktív tulajdonságaival, illetve vegyi reakcióival (robbanékonyság, gyúlékonyság, kipárolgás, föloldódás, rozsdásodás) veszélyeztetheti az emberek életét és egészségét, kárt okozhat az anyagi javakban, vagy nemzeti, sőt nemzetközi méretekben szennyezheti a környezetet. Az Európai Közösség országai évente 25 millió tonna veszélyes hulladékot termelnek, a földolgozásra szolgáló kapacitások viszont 1989-ben évente kevesebb mint 2 millió tonnát tudtak földolgozni.

A fejlett országok egy része, mint az USA, Hollandia, Németország és Svájc, szigorú törvényekkel védi lakosságának egészségét és a környezetet, de sokszor mások számlájára.

A hatályos jogszabályok szigorúan megszabják az elraktározás módját és a kevésbé veszélyes összetevőkre való felbontás szükségességét. Ha azonban tudjuk, hogy egy tonna veszélyes hulladék földolgozása vagy elraktározása több száz dollárba, néha ezerbe is kerül, akkor megértjük (noha természetesen nem helyeseljük) a gyártulajdonosok törekvését, hogy felhalmozzák vagy az országból kiszállítsák a veszélyes melléktermékeket. A veszélyes anyagoknak és hulladékoknak ezt a „kivitelét" engedélyezett vagy tiltott módon hajtják végre, leggyakrabban Afrika, Ázsia és Latin-Amerika kevésbé fejlett országaiba, ahol az ellenőrzés kevésbé szigorú és a veszélyeket még nem ismerték föl eléggé. Az UNEP adatai szerint csak az OECD országai évente legalább 500 ezer tonna veszélyes hulladékot szállítanak külföldre. Pedig ezek nem is teljes adatok, hiszen az államok az ilyen adatokat titokban tartják.

Más országok tiltott módon szabadulnak meg a mérgező anyagoktól. Margaret Thatcher, egykori brit miniszterelnök például annak idején Norvégia, Svédország és Dánia tiltakozása ellenére is védelmére kelt a kormánya határozatának, hogy továbbra is az Északi-tengerbe dobják az ipari hulladékot, (a gyógyszeripar 50 ezer tonnányi hulladékáról volt szó). Hasonló módon járt el a Szovjetunió is a mérgező harci vegyszerekkel és a nukleáris hulladékkal.

Tokióban például nagy port vert fel a hír, hogy 1959-től 1992-ig a Szovjetunió Japán közelében dobta a tengerbe az atomhulladékot, többek között két üzemképtelen atomreaktorát is. A japánok attól tartanak, hogy ez a gyakorlat folytatódik. Félnek, hogy a tengerből kifogott halak esetleg sugárszennyezettek.

A veszélyes hulladékok kiszállítói — abból az elvből kiindulva, hogy „minél távolabb, annál jobb" — készek minden árat megfizetni, csakhogy valaki befogadja ezeket az anyagokat. Ezért állandóan növekszik a veszélyes hulladékokkal való kereskedelem és a nemzeti határokon kívüli elhelyezés ára.

A Berliner Zeitung egyik, 1992 márciusában megjelent cikkében figyelmeztet arra, hogy már is működik egy radioaktív anyagokkal kereskedő óriási feketepiac. Erre a leleplezésre azután került sor, hogy két orosz emigráns 1,2 kilogramm dúsított urániumot (235-ös izotópot, amelyet az atomfegyverek készítéséhez használnak) akart becsempészni Németországba. Az ólomkonténerben elhelyezett, egy sporttáskában magukkal vitt radioaktív anyagot 1,9 millió márkáért szándékoztak eladni, de a rendőrség letartóztatta őket. A lap felhívta a figyelmet, hogy a Szovjetunió szétesésével még több ilyen anyag kerülhet téves kezekbe. Nem sokkal korábban hasonló eset történt a jugoszláv Goran Filipovic-tyal is, akit 1991. június elején Szófiában azzal a gyanúval vettek őrizetbe, hogy radioaktív anyagot csempészett. Letartóztatásakor Filipovic kocsijában 3,5 kiló urániumport találtak befőttes üvegekbe csomagolva.

A hulladékfeldolgozásra szakosított társaságok évente 7-8 milliárd dollár jövedelmet valósítanak meg. Ezért a nagytermelők más módot keresnek. Eladják a közvetítőtár-saságoknak és a szállítási költségekkel együtt tonnánként 50-200 dollár ellenében megszabadulnak a veszélyes hulladéktól, amelyet azután a közvetítők távolabbi országokba exportálnak. Így megtakarítják a feldolgozás nem csekély költségeit. Mindemiatt az a veszély fenyeget, hogy a fejletlen országok „a Nyugat szemétlerakatává válnak". Pedig ez nemcsak a befogadó országokra nézve veszélyes, amelyek nem rendelkeznek a feldolgozáshoz szükséges korszerű technológiával, hanem az egész földgolyóra nézve is, hiszen a hulladékveszélyt manapság olyan bombával hasonlítják össze, amelynek gyújtózsinórja már égni kezdett.

Másrészt a fejletlen országok az anyagi gondjaik, illetve külföldi adósságaik miatt nemigen utasíthatják vissza a veszélyes anyagok elhelyezésével kapcsolatos szerződéseket. „Akár hiszik, akár nem, sok nemzet szinte versenyez azért, hogy a nemzetközi nukleáris és egyéb hulladék szemeteskannájává váljon" — mondotta nemrégiben Hermann Bachmeister német szociáldemokrata képviselő.

Külön veszélyt jelentenek a nukleáris hulladékok, mivel azok feldolgozására és elhelyezésére sehol a világon nem dolgoztak ki biztonságos módot. Ezért mindent kitalálnak, csakhogy megszabaduljanak tőle.

A Biztonsági Tanács előtt 1987-ben ellentmondó nyilatkozatok hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a Német SZK a nukleáris hulladékot Namíbia területén szándékozik elhelyezni. Hasonlóképpen sok vita volt arról is, hogy a nyugatnémet atomerőművek nukleáris hulladékát a Góbi-sivatagba kívánják szállítani.

Nagy-Britannia atomerő-ügynöksége közölte, a radioaktív hulladékot az Ír-tenger alatt kívánja elhetyezni.

Wolfgang Wild, a nyugatnémet Világűrkutató Intézet igazgatója azt javasolta, hogy a radioaktív nukleáris hulladékot lőjék ki a világűrbe. A javaslat fogyatékossága, hogy még nem találták meg a szállítás biztonságos módját.

A francia ökológusok 1992 elején követelést nyújtottak be a kormánynak, amelyben sürgetik, hogy vizsgálják felül a nukleáris hulladékok raktározását. A zöldek kezébe került ugyanis a kormány titkos jelentése, amelyben az áll, hogy mintegy 200 ezer hordó radioaktív anyagot helyeznek el az ország nyugati részeinek elhagyott bányáiban. Az ökológusok követelték, vizsgálják ki, hogy a hulladék veszélyes-e a környezetre, és hogy e célra kell-e különleges raktárakat építeni. A jelentésből megtudták azt is, amiről a közvéleménynek szintén nem számoltak be, hogy ti. Limoges környékén nukleáris szeméttelep van.

Japán északi részében 1992 májusában megkezdték a világ legnagyobb atomhulladék-raktárának építését. Amikor 1995-ben elkészül, néhány száz méterrel a föld alatt konténerekben helyezik el a folyékony atomhulladékot. Eddig Japánban nem volt ilyen különleges raktár: a hulladékot az atomerőművek közelében raktározták el. A környék lakossága tiltakozott az építkezés ellen, mert ezen a helyen gyakoriak a földrengések, amelyek megsemmisíthetik a raktárat, és akkor sugárártalomak lesz kitéve a környék.

Az elhelyezéshez hasonlóan a nukleáris hulladék feldolgozása sem éppen veszélytelen: legutóbb Szibériában a Tomszk-7 település melletti atomhulladékot feldolgozó gyárban történt robbanás 1993. április 6-án, a nemzetközi skála szerint 3 fokos. A felszabadult radioaktív felhő az északkeleti tajgák felé haladt. Habár az illetékesek azt állították, az emberek egészsége nem forog veszélyben, az eddig közölt adatok szerint 120 négyzetkilométernyi erdő sugárszennyezést szenvedett.

Végezetül meg kell említeni, hogy a bíróságok egyre szigorúbb büntetéseket hoznak környezetszennyezési vétség esetében. Ezt példázza az is, hogy Kinában 1992 szeptemberében környzetszennyezésért halálra ítéltek egy vállalatvezetőt. Az elítélt egy sanghaji üzem vezetőjeként szerződést kötött egy nankingi vegyi üzem hulladékainak elszállításáról és elhelyezéséről, ám megfelelő tárolóhelyek építtetése helyett csak utasítást adott beosztottjainak, hogy öntsék a vegyi hulladékot a környező folyókba. Összesen 300 tonna vegyi hulladék jutott ily módon a kelet-kínai Csiangszu tartomány folyóiba. A vállalat további hét beosztott vezetőjét különböző időtartamú börtönbüntetéssel sújtotta a sanghaji középfokú bíróság.

5.2. A veszélyes hulladék és mérgező anyagok kivitele más országokba nemzetközi üggyé vált, amikor a világközösség 1988-ban értesült a veszélyes anyagokkal való megengedhetetlen kereskedelem újabb eseteiről:

— 1988 közepén több szegény afrikai országban (Bissau-Guinea, Kongó, Nigéria, Togó), de Libanonban, Romániában, Törökországban és néhány más államban is felfedték, hogy egész sor lerakatot építettek a radioaktív, vegyileg mérgező és más ipari hulladék elhelyezésére;

— Togó volt az első afrikai ország, amely riadót fúvatott, amiért egyes ipari országok Afrika földjén helyezik el a mérgező, sőt nukleáris hulladékokat. Ennek az államnak a kormánya figyelmeztette a kormányhivatalokat megkerülő külföldi társaságokat, hogy ne próbáljanak magánszervezetekkel szerződést kötni a veszélyes ipari hulladék elhelyezésére, és fölhívta a lakosságot, hogy működjön együtt a kormánnyal az effajta ügyletek leleplezésében;

— a nigériai hatóságok 1988 júniusában felfedezték, hogy Olaszországból illegális úton 4000 tonna mérgező hulladékot szállítottak az ország déli részében fekvő Bendel államba. A hulladék mérgező és részben radioaktív anyagot tartalmazott, amelynek befogadását több ország már megtagadta. A diplomáciai konfliktus addig fajult, hogy Nigéria visszarendelte nagykövetét Rómából, majd több hetes tárgyalás után az olasz kormány olyan megegyezést javasolt, hogy a hulladékot olasz költségen szállítsák vissza Olaszországba. Ez az akció legalább 100 millió lírába (kb. 70 millió dollárba) került az olasz kormánynak. Nigéria viszont időközben törvényt hozott, amelynek értelmében halállal büntetik a veszélyes ipari hulladékok „beszállítóit", és hivatalosan kérte, hogy az ENSZ-közgyűlés tűzze napirendre a nukleáris és ipari hulladékok Afrikában történő elhelyezésének kérdését;

— valóságos láncreakciót robbantott ki, amikor kitudódott, hogy Lichtensteinből eredő veszélyes vegyi és petrokémiai hulladékot akartak elhelyezni a Duna deltájánál levő román vámszabad övezetben: Romániában leváltották és megbüntették a kormány több tagját, a vámhivatal, Sulina kikötő és a Cimica bukaresti külkereskedelmi vállalat magas rangú tisztviselőit. Nem közölték, hogy miféle veszélyes anyagokról volt szó, és hogy 1986 óta mennyit szállítottak belőle Romániába, de azt sem, hogy a román hatóságok mit csináltak ezzel a hulladékkal.

Néhány évvel később, 1992 májusában a román rendőrség 485 tonna — ezúttal Németországból származó — mérgező hulladékot talált az országban. A Greenpeace környezetvédelmi szervezet 1992 februárjában megkezdte a mérgező hulladék semlegesítését és nyomást gyakorolt a német kormányra (nem tudjuk milyen eredménnyel), hogy vigye vissza a hulladékot oda, ahonnan Romániába szállította;

— a Német Szövetségi Köztársaságból kb. 1500 tonna nukleáris hulladékot szállítottak illegálisan Törökországba is. A közvéleményt ekkor riadóztatta a sajtó, arról cikkezve, hogy Törökországban régebben több más európai ország is elhelyezhetett már nukleáris vagy más hasonló anyagokat. Az elraktározást egyébként azzal indokolták, hogy ezek az anyagok „nem túlságosan" veszélyesek és nem fenyegetik a környezetet. Ezzel szemben az egyik török napilap a hulladékot „minden percben fölrobbanható bombának" minősítette;

— Brazília 1988-ban 20 ezer tonna ipari hulladékot hozott be az USA-ból, méghozzá olyat, amelyet külön elbírálás alá eső veszélyes és mérgező hulladéknak minősítettek;

— Jevgenyij Dokucsajev orosz fizikus 1992. május végén figyelmeztetett arra. hogy Moszkva körzetében 600 kisebb-nagyobb terület van, amely sugárszennyezett és veszélyt jelent az emberek egészségére. Dokucsajev közölte azt is, hogy a sugárszennyezés okai különbözőek, és hogy 1940 és 1960 között semmiféle ellenőrzés sem létezett a radioaktív hulladékok kezelése terén;

— a volt Jugoszlávia és a kelet-európai országok is mindinkább a hulladék-kiszállítók érdeklődésének előterébe kerültek. 1986-ban valóságos vihart kavart Zdravko Ilic Balkáni atomsólyom című könyve, amely arról szólt, hogy a német atomerőművek radioaktív hulladékát „valahol Jugoszláviában" akarják elhelyezni. Ezzel kapcsolatban Erich Bajd-Orr nyugatnémet nukleáris szakértő kijelentette: „Igaz, hogy mi már hússzor próbáltunk atomhultadékot szállítani Jugoszláviába, de mindannyiszor új emberekkel kellett tárgyalnunk."

5.3. A veszélyes és kockázatos anyagok kiszállítása, vagy ahogy a nemzetközi jog mondja: „határon át történő szállítása" különféle szállítóeszközökkel történik. Különösen kockázatosak a „veszélyes terhet szállító hajók", mivel csak az USA-ból kb. 400 szállít évente ipari hulladékot Afrika és Ázsia országaiba.

A nemzetközi jog nem tiltja az ilyen hajók használatát, ha azok nem okoznak kárt, de az őket üzemeltető állam a nemzetközi jog értelmében felelős az ilyen hajók tevékenységéért még akkor is, ha nincs szó vétkességről, hanem csak bizonyos megengedett tevékenységgel járó kockázatról. Az utóbbi időben mind több ilyen esetről kapunk hírt:

— A Cavtat jugoszláv teherhajó 1974. július 14-én Otranto közelében összeütközött a Ladi Rita panamai teherhajóval és elsüllyedt. Fedélzetén 909 hordó ólom-tetraetil, vagyis az egyik legmérgezőbb vegyi anyag volt.

— A Brigitta Montanari olasz tartályhajó erős viharban 1984. november 16-án elsüllyedt Sibenik közelében, és 82 méter mélységbe 1324 tonna vinilkloridot, azaz rákos megbetegedést is előidéző vegyi anyagot vitt magával. Műszaki-technológiai értelemben újdonságot jelentett az UNEP szakértői által is jóváhagyott akció, amellyel 1988. június 24-én kiemelték a tengerből ezt a yeszélyes terhet és a spliti Jugovinilbe szállították. Az egész akció 2,5 millió dollárba került, amelynek megtérítését annak idején a jugoszláv hatóságok kérték az olasz tulajdonostól.

— Finnország déli partjai közelében 1987. január 19-én egy hajóról 450 tonna veszélyes méreg ömlött a tengerbe.

— A Herald of Free Enterprise nevű angol komphajó 1987. márcjus 6-án elsüllyedt Zeebruge belga kikötő közelében. Ez a hajó az utasokon kívül 30 tonna mérgező és gyúlékony anyagot is szállított.

— A La Manche csatornán 1988 márciusában a Prentis panamai hajóval együtt elsüllyedt egy öt tonna rendkívül veszélyes rovarirtó szert tartalmazó tartály is.

— Egy 1597 tonnás holland tartályhajó robbanóanyagot és mérgező anyagokat szállítva 1988. május 27-én összeütközött egy svéd teherhajóval és 40 km-re a brit partoktól elsüllyedt.

— 1988 augusztusában Törökország fekete-tengeri partján a víz kidobott 184 fémhordót, éspedig 5-6 féle olyan vegyi anyaggal, amelynek előállítása az egész világon tiltott, mert károsítja az emberi szervezetet. A török hírügynökség azt jelentette, hogy ez a méreg a Német SZK-ból származott, és egy olasz hajóról dobták a tengerbe.

— 1991. február 1-jén az Alessandro I. teherhajó az olasz Molfetta kikötő előtt elsüllyedt és 108 méter mélységben állapodott meg. Fedélzetén 3550 tonna olyan teher volt, amelyet rendkívül mérgezőnek minősítettek stb. ...

5.4. A veszélyes szállítmányok miatt mind gyakrabban tiltják meg az ilyen terhet szállító hajók kikötését egyes kikötőkben. Így az utóbbi években már néhányszor megtörtént, hogy ezek a hajók bolygó hollandiként bolyongnak a tengeren, amíg találnak egy olyan országot, amely hajlandó veszélyes terhüket befogadni:

— A New York-i kórházak hulladékát szállító hajó 1987. március 22-én kelt útra, mintegy 40 napot bolyongott, hat amerikai állam és három más ország kikötőjében járt, de mivel a terhet senki sem fogadta be, visszatért a New York-i kikötőbe;

— A Karin B nyugatnémet hajó 2000 tonna mérgező vegyi anyagot szállított Olaszországból, de nem fogadták be sem a nigériai, sem a spanyol, nyugatnémet, angol, francia, belga és holland kikötők, mígnem végül 1988 nyarán Livorno olasz kikötőben kötött ki;

— A 20 000 tonnás, libériai zászló alatt haladó Bahama-szigeteki Kiyan Sea teherhajó 1986. augusztus 31-én indult el Philadelphia amerikai kikötőből 13 ezer tonna különféle eredetű hamuval. A hajó majd két évet bolyongott, amíg 1988. július 11-én a bijelai Veljko Vlahovic hajógyárba érkezett. Itt két hónapig javították, majd a közvélemény tiltakozására (most már Felicia néven) 1988 szeptemberében elhagyta a volt Jugoszlávia felségvizeit, s további útjáról nincs tudomásunk. ...

Forrás: Bozóki Antal mgr.: ÖNPUSZTÍTÁS — Környezetszennyezés, államfelelősség, kártérítés, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.

Kiss Dénes

2011-12-11T22:35:00.000-08:00

2011-12-04T03:17:00.001-08:00

Az MTA szükséges reformjáról

Prof. Dr. Kádár Imre a MTA Doktora

Az MTA intézményei a tudomány művelését az emberiség javára, a nemzet felemelkedése érdekében végzik. A kutatás eredményeivel a nemzetet szolgálják. MTAtv. 2. §. Asz. 1. §. (2) pontja.

Az Akadémia közfeladata: f.) Segíteni a magyar nyelv fejlődését és a tudomány magyar nyelven való művelését. MTAtv. 3. §. (1) pontja.

Nos, lássuk hogyan próbálja megakadályozni az MTA Elnöksége, hogy kutatásainkkal a magyar nemzetet, ezen keresztül az egész emberiség javát szolgáljuk:

A magyar agrártudomány működésére szánt milliárdokat hosszú évek óta azoknak a biotechnológiával (génmódosítással) foglalkozó kutatóknak és intézményeknek juttatja, melyek itthon a nemzetközi biotechnológiai ipar kiszolgálói. Lásd az OTKA adatbázisát, valamint az MTA Elnökének legutóbb tartott beszámolójának eredményközlését, grafikáit.

Az MTA Alelnöke szerkesztésében olyan ingyenes propaganda folyóirat is megjelenik és széleskörűen terjesztett, mely egyoldalúan és gátlástalanul a génmódosítást hirdeti a magyar közvélemény és a kormány elutasításával szemben.

Az előző MTA vezetés megkísérelte jogutód nélkül felszámolni agrárkutató intézeteit és vagyonukat a biotechnológiai ipar érdekeit képviselő nemesítő intézeteknek átadni. A titkos terv kitudódott, botrányba fulladt és megbukott. Lásd: Akadémiai terv dokumentációi, visszhangja MTA-n belül!

Az új MTA vezetés most készül éppen „integrálni” hagyományos agrárintézeteit (talajtani, állatorvosi, növényvédelmi) a korábban kiszemelt nemesítő, biotechnológiai irányultsággal megáldott intézetébe.

Megjegyezzük, véleményünk szerint hibás döntésnek bizonyult, hogy jó fél évszázaddal ezelőtt az MTA javaslatára két hatalmas agrár-biotechnológiai központot (Szeged, Gödöllő) is létrehoztak és a mai napig fenntartanak - hagyományos agrárkutató intézetek hálózata folyamatos leépülése árán. Zsákutcának bizonyult a döntés, hiszen egyetlen fajtát sem állítottak elő. A búza azóta sem köt nitrogént, ahogy pl. minden évtizedben ezzel a várható „áttöréssel” érveltek. Ezek az intézmények, illetve vezetőik mind a mai napig idegen érdekeket tartanak szem előtt, a nemzeti érdekek és a hazai agrártudományok prioritásával szemben. Ráerőltették az MTA segédletével az úgynevezett impakt faktort az agrártudományokra. Az uralkodó szemlélet szerint csak az olyan idegen nyelvű publikáció lehet „tudományos”, mely nem a nemzeti problémák megoldására irányul. Tehát, amely az akadémiai törvénnyel ellentétben, eredményeivel nem a magyar gazdaság érdekeit szolgálja és nem segíti a tudomány magyar nyelven való művelését.

Elterjedt kutatóintézeti körökben, hogy az akadémiánkat, akadémikusainkat az intézetek, kutatók valódi teljesítménye, hozzájárulásuk a nemzetgazdaság fejlődéséhez nem is érdekli. Legfeljebb a zavaros, manipulatív impakt faktor (IF), melynek valójában semmi köze hasznosítható eredményeinkhez. Arról az Akadémián szó sem esik, hogy mi a valódi impakt, a valódi hatás.

Az a megfogható érdemi hatás, amit gyakorolunk a tudományra, oktatásra, nemzetgazdaságra. Tevékenységünk tudományra gyakorolt hatását a megjelent munkáinkra való hazai és nemzetközi hivatkozások jelzik. Ez mérhető és a kutató az évi jelentésében közzé teszi. Az oktatásban is megjelenik az impakt. A tankönyvek beépítik kutatási eredményeinket, részben mi írjuk a jegyzeteket vagy tankönyveket. A szaktanácsadó vagy a gazda általában nem ír tudományos műveket. Munkánk hatása itt közvetlenül jelenik meg a szaktanácsadásban, termelésirányításban, Környezetvédelmi Felügyelőségek tevékenységében. Amennyiben mi állítjuk össze a Földművelési vagy Környezetvédelmi hatóságok, hivatalok számára a kézikönyveket, szakmai útmutatókat (Lásd: MÉM NAK szaktanácsadási kiadványok, KTM Kármentesítési Módszertani Kézikönyv, Miniszteri vagy kormányrendeletek szakmai előkészítése stb.)

A természeti erőforrásokhoz (talaj, víz, éghajlat, föld), illetve a bioszféra elemeihez kapcsolódó kutatások bizonyos specifikumokkal rendelkeznek, a nemzeti tudományok (Hungaricum) körébe tartoznak. Létezik ugyanis magyar talaj, valamint földtani, hidrológiai, éghajlati, agronómiai, gazdálkodási környezet. Az eltérő körülmények között nyert összefüggések, kutatási eredmények nem vihetők át közvetlenül más helyre, mert adataik részben érvényüket vesztik és félrevezetők. A természeti erőforrásokhoz kapcsolódó hazai kutatások helyettesíthetetlenek, másutt és mások által nem végezhetők. Ezzel szemben a „tiszta alaptudományok” törvényszerűségei (matematika, fizika, genetika stb.) bárhol megismerhetők és feltárhatók, igazságai általános érvényűek. A nemzetközi IF (impakt faktor) ezeket a tudományterületeket jellemzi érthetően. Művelésük élvonalában természetesen a nagy és gazdag országok kutatói jeleskednek. A kadmium pl. ugyan úgy hatol át a sejtmembránon Tokióban vagy Pécelen, a jelenség nem hordoz lokális jelleget, nagy IF-ral kutatható. A természeti erőforrásainkkal összefüggő kutatásaink eredményeire viszont gazdasági döntések, hazai szabványok, környezetvédelmi előírások, hasznosítással kapcsolatos szaktanácsadás, miniszteri és kormányrendeletek épülnek. A vizsgálatok eredményei közvetlenül hasznosíthatók, illetve az alkalmazott kutatások minősége, mélysége és mennyisége határozza meg a gazdasági döntések, a szaktanácsadás, összességében a gazdálkodás hatékonyságát és ezzel az ország anyagi jólétét.

Az MTA tudományellenessége még egy ponton tetten érhető. Intézményeire, kutatóira hivatali szellemet erőltet, növeli a bürokráciát. Az elmélyült kutatói munkát burkoltan úgy lehet közismerten akadályozni, hogy folyamatosan "átszervezzük". Minden átszervezés egy tatárjárással ér fel. De ha még ez sem elég hatásos, akkor 30-50 oldalas „iratkezelési” és számos egyéb szabályzatot telepítünk vagy írunk elő a szerencsétlen intézeti vezetőknek és beosztottjaiknak. A kutatói alkotó szabad szellemet a hivatalnoki szellemmel helyettesítjük, melyek egymást kizáró kategóriák, mint a tűz és víz. A 2011. évben az intézetünk dolgozói aláírásukkal vették tudomásul, hogy a 47 db szabályzat „naprakész ismerete munkájuk ellátásához elengedhetetlenül szükséges, azok tartalmáról naprakész ismerettel rendelkeznek.”

Az MTA új tagjait maguk az akadémikusok választják. Választás az MTA Doktora fokozattal bírók közül történik. Ez az utolsó tudományos fokozat, mely teljesítményhez kötött. A választást korrupttá teszi a pénz, a vele járó nagy tiszteletdíj. Nincs teljesítményhez kötve. Döntő szerepet itt már nem a tudományos érdem, hanem a hűbéri attitűd, illetve az érdekszférák „maffia” kapcsolatai játsszák. Egyébként aránytalanság is fellelhető a tudományterületek között. Van ahol szinte minden 3-4-ik jelöltből (MTA Doktora fokozattal bíróból) akadémikus válhat. És van olyan tudományterület, ahol 15-20 MTA Doktora közül jó, ha egy bejuthat. Érvényesül a tudományterületek diszkriminációja.

Célszerű volna mihamarabb megszüntetni a tiszteletdíjak rendszerét, mely a magyar tudomány egészséges fejlődését gátolja, korrupt, igazságtalan és nemzetközileg is egyedülállóan abnormális. Más államokban vagy csupán jelképes tiszteletdíjat kapnak (pl. az itthoni 1/10-ét jövedelemarányosan), vagy nem kapnak, illetve a választott tagok fizetnek hozzájárulva a tudóstársaság működéséhez (Thaer Gesellschaft, Liebig Gesellshcaft, New York Academy stb.).

Itthon általában egy tucat tagot számlálnak a nemzet sportolói, színészei. A nemzet tudósai már 365-en vannak, mindenféle teljesítménykényszer nélkül. Úgy tűnik kissé elszaladt a ló. Az akadémiai törvény jelentős része már nem a magyar tudományról és intézeteiről szól, hanem az akadémiai tagság és hivatala előjogait, járandóságait részletezi. Az MTA vezetésének mohósága már nem ismer józan határt. Sokan felveszik teljes fizetésüket „munkahelyükön”. Nyugdíjukat kapják a nyugdíjintézettől. Tiszteletdíjukat az Akadémián. Mindezt általában - ismételjük - mindenféle teljesítmény nélkül.

Az MTA Elnöke legutóbb bevezette a „professzor emeritus” intézményét is, alapvetően a tagjai számára, hogy még egy címen jövedelemhez juthassanak „munkahelyükön”, valamelyik egyetemen. Emellett különböző címeken évente kitűntetéseket, tekintélyes pénzjutalmakkal járó oklevelet stb. adományoznak egymásnak az MTA bő kereteiből. Mindezt olyan országban teszik, ahol a népesség 1/3-a már a létminimum alatt él, a gyermekek alultápláltak, az ország eladósodott és az MTA kutatóhálózata folyamatosan leépül.

A fenti gondolatok alapján kérjük a Kormány felelős vezetőit, hogy az MTA működésével kapcsolatos észrevételeinket megvizsgálni szíveskedjék. Amennyiben a felvetéseink helyénvalónak bizonyulnak, az Akadémia működésének visszásságait felszámolni segítsenek. Felvetéseink a köztestületi tagság sokezres tömegének véleményét tükrözhetik. Sőt, négyszemközti beszélgetéseken az akadémikusaink jelentős része is elvi egyetértését hangoztatja. Hiszen mindnyájunk érdeke, hogy az Akadémia betöltse méltó helyét a tudományban és a társadalomban. Váljon igazi feladatává a nemzet szolgálata, ne pedig feudális előjogokkal körülbástyázott klubként működjön, mely élősködik a nemzeten.

Prof. Dr. Kádár Imre

MTA Doktora

Budapest, 2011. augusztus

>> Kádár Imre: Az élelmiszerválság hátteréről és a termőföld pusztulásáról

>> Génmanipuláció - Üzlet az egészségünk és a természet rovására

Prof. Dr. habil. Balla László levele

Tisztelt Címzett! Kedves Olvasóm!

Ennek a levélnek a megírását és mellékleteinek elküldését két fontos esemény motiválta. Az egyik a miniszterelnök úrtól az OMÉK megnyitóján elhangzottak és a hozzá csatlakozó vidékfejlesztési miniszteri expozé. A másik az MTA elnökének a tevékenysége, ami arra irányul, hogy feldúlja a hazai agrárkutatás utolsó bástyáit, azaz szembemegy a kormányzati törekvésekkel.

1.) A miniszterelnök úr azt a nyilatkozatot tette, hogy a hazai gazdaság húzóágazatává kívánja tenni a mezőgazdaságot. Ezt mi agrárkutatók örömmel üdvözöljük és támogatjuk, mert ehhez kell agrárkutatás, oktatás és szaktanácsadás. Ebben mi partnerek vagyunk, csak adjanak nekünk lehetőséget, hogy segíthessünk. Ezt kérte a miniszterelnök úr is és Ángyán József államtitkár úr is. Eredménynek kell tekintenünk, hogy újraszervezték a Vidékfejlesztési Minisztériumban az Oktatási Kutatási és Szaktanácsadási Főosztályt. Most már csak koncepciót kellene kidolgozni a fejlesztésre, azon belül a feladatokat és a célokat meghatározni, és azokhoz anyagi alapokat biztosítani.

Újra kellene gondolni a romokban heverő hazai volt agrárintézetek sorsát, jövőjét, újraszervezni a technológiai transzfert, amelynek el kellene jutni úgy a kis és közép gazdaságokhoz, mint a nagyokhoz. Kutatási szinten össze kellene fogni az egyetemeknek, az MTA Növénynemesítési Bizottságának, a Magyar Növénynemesítők Egyesületének, a Vetőmag Terméktanács és Szövetségnek, a Mezőgazdasági Szakszolgálatnak. Egy ilyen összefogásban részt kellene vennie a Magyar Növénynemesítők Alapítványa Kuratóriumának is, amely 2011-ben is 1 millió forinttal támogatta a Magyar Növénynemesítők Egyesületét és éberen figyelte annak működését. A koncepció kidolgozásába be kellene vonni a GOSZ-t, a MOSZ-t, a MAGOSZ-t és a két termelési rendszer, a IKR és a KITE vezetőit valamint a nagy termékforgalmazókat (Cargill, Bunge, Szabolcs megyei GMU). Ezekkel együtt kellene kialakítani a nemzeti stratégiát.

2.) Minden fejlesztéssel szembe megy a Magyar Tudományos Akadémia, melynek elnöke szeretné meghonosítani a génmódosított növényeket. Ezzel lerombolná a hazai biotechnológiai és egyéb agrárkutatásokat. Most már másodszorra tűzte napirendre az akadémiai agrárkutató intézetek feldúlását. Ez jelenti

a) Az MTA Állatorvostudományi Kutatóintézet,
b) Az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézet,
c) AZ MTA Növényvédelmi Kutatóintézet,
d) Az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet összevonását.

Én, mint az MTA doktora, az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének volt igazgatója, a Magyar Növénynemesítők Egyesületének és a Vetőmag Terméktanács megszervezője, továbbá a Szent István Egyetem magántanára, DE Karcagi Kutatóintézetének tudományos tanácsadója és végül a Magyar Növénynemesítők Egyesületének tiszteletbeli elnöke, a Magyar Növénynemesítők Alapítványa Kuratóriumának elnöke, kötelességemnek érzem felhívni a figyelmet a visszásságokra. Kérem, hogy aki tud, az segítsen ebben. Segítsük a mindenkori kormányt abban, hogy a magyar mezőgazdaság valóban magyar mezőgazdaság legyen. Akadályozzuk meg a hazai alapkutatás utolsó bástyáinak a feldúlását.

Nem számíthatunk az MTA Agrárosztályára, mert az számunkra kiürült. Nincs sem növénytermesztő sem növénynemesítő tagja, aki felemelné a szavát. Az MTA elnöke pedig nem áll szóba velünk! Ugyanakkor folytatja bűnös tevékenységét a feldúlással. Ennek tipikus esete az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének a lecsupaszítása. Ezt ugyan már elkezdte a Láng–Teplán tandem, amely a 3500 hektáros kísérleti gazdaságot megsemmisítette, darabokra szedve eladogatta, dolgozói létszáma 650 főről mostanra 6 főre csökkent. Az utolsó kegyelemdöfést már Pálinkás elnök úr adta meg, aki eladta 2011-ben a magyar vetőmagipar zászlós hajójának számító vetőmagüzemet a laboratóriumával és óriási tárolókapacitásával együtt, méghozzá áron alul 196 millió forintért.

Megjegyzem ennek a létrehozásába több milliárdot fektettek, a többszöri feltőkésítése is milliárdos nagyságrendű volt. Ettől szenvedni fog az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézet is, mert az Intézet és a Kísérleti Gazdaság (később Martonseed Rt.) funkcionális egységet képezett. Most félkarú óriás lett. Ez az az üzem, amely 1957-59-ben épült. Egy szakembergárdát állítottak az élére, amely megtanította Magyarországot először a hibridkukorica vetőmag-előállításra. Majd később, amikor előállította az első MV búzákat, az üzemet alkalmassá tettük a kalászos gabona feldolgozására, tisztítására fémzárolására az intézettel, a kísérleti gazdasággal, együttműködve a termelési rendszerekkel stb., és aktívan részt vettünk a búza és kukorica átlagtermések megnégyszerezésében és az export fokozásában. Együtt fejlődtünk Nyugat-Európával!

Most ezt az objektumot Pálinkás elnök úr eladta, és napirendre tűzte a négy agrárkutató intézet feldúlását. Nehéz megérteni, hogy miért megy szembe a kormányzati törekvésekkel.

Magyarország egyetlen nemzeti kincse a mezőgazdasági termelés fejlesztésének a lehetősége. A kormányzat jó úton jár, ha ezt akarja kihasználni. Ezt kellene az MTA-nak támogatni. Az MTA-nak azonban nincs egy szava sem a leépítésekhez. Az elmúlt időszakban megszüntették az agráregyetemeken az agrártörténeti tanszékeket, most az elnök úr megsemmisítené az MTA Agrárosztályának az Agrártörténeti Bizottságát. Ez számomra azt jelenti, hogy még az emlékét is ki akarják törölni a 100-150 éves hazai agrárkutatás fejlesztésének.

Az MTA Agrárkutatása leépülésének eklatáns példája az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének és kísérleti gazdaságának leépülése. Az intézet, amely 1949-ben alakult, 1953-ban került az MTA fennhatósága alá nagyon jó startot vett. A leépülés akkor kezdődött, amikor a micsurini genetika képviselője megjelent az intézetben igazgatóként. Ennek eredménye az volt, hogy a vezető kutatók egy része - genetikusok, nemesítők a génbank osztály vezetője, öt fő távozott az országból. Majd száműzték a tritikále nemesítést (1958), megszüntették a len nemesítését, fű nemesítését és folytatódott a leépülés, amikor átszervezték a hazai agrárkutatást (1970), és leállt a sikeres lucerna és ciroknemesítési program. Megmaradt a közben leszálló ágba került hibridkukorica-nemesítés, ami Papp Endre, az Európában első sikeres hibrid kukorica-nemesítő távozása után már nem tudott újra éledni. Már negyedszázada nem született versenyképes magyar hibrid. Erre a kísérleti gazdaság és annak vetőmagüzeme megtalálta a kor kihívására az adekvát választ, meghonosította az amerikai hibridkukoricákat. Ez eredményes tevékenységnek bizonyult egészen a rendszerváltásig, amikor minden megváltozott. Ezekre a változásokra az új vezetők már nem találtak megfelelő választ.

Jómagam, aki az MTA Mezőgazdasági Kutató Intézetének Kísérleti Gazdaságában kezdtem a szakmai pályafutásomat, aktívan résztvettem a vetőmagüzem felépítésében, az első hibridkukorica törzsszaporításokban és előállításokban. Majd amikor előállítottam az első magyar „kombájnbúzákat”, az MV búzákat szoros szövetségben szaporítottuk a fajtáink elit vetőmagját, amit a vetőmagüzemben dolgoztunk fel és onnan indultak el meghódítani az ország szántóföldjeit. Szomorúan veszem tudomásul úgy a kísérleti gazdaság megsemmisülését, mint most a vetőmagüzem elkótyavetyélését. De ez folyik az egész országban. Kutatóintézeteink sorban tűnnek el a palettáról és foglalják el helyüket a multinacionális cégek. (lásd kukorica, napraforgó, repce, cukorrépa, zöldségfélék stb.)

Ezt nevezzük a magyar növénytermesztés gyarmatosításának és ebben hallgatólag partner a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi vezetése.

Ami a búzanemesítést illeti, Martonvásáron 1961-től 35 évig voltam búzanemesítő. A semmiből startoltunk. Az 1969-es évektől kezdtünk megjelenni az első fajtajelöltjeinkkel. Az 1970-es évek végétől a martonvásári búzák váltak meghatározóvá a hazai búzatermesztésben. Most hogy engem csúfondárosan kiebrudaltak az intézetből azért, hogy az utódom szabadon sajátíthassa ki a kutatási eredményeimet, a fajtákat, (csak bírósági úton tudtam érvényt szerezni a tőlem elvett nemesítési anyaghoz fűződő szerzői jogaimnak), a martonvásári búzanemesítés is a hanyatlás korszakába lépett. A martonvásári búzák részaránya a szaporításokban a 65-70%-ról 2010-ben 28%-ra csökkent. Ezt a mai vezetés a fajták számának növelésével próbálja ellensúlyozni, de úgy sem sikerül. Ezt ők maguk is elismerik a 2011-2012-re kiadott fajta ajánlatukban, amikor azt írják a martonvásári Magdalénáról az első mondatban, hogy ”az eddigi legsikeresebbnek tekinthető martonvásári búzafajta”. És ez igaz. Ezt a fajtát én állítottam elő 1972 és 1992 között, és az állami minősítése 1995 óta vezető búzafajta az országban. Azóta jobbat előállítani nem tudtak. Ennek már 20 éve. Az azóta valamennyi állami minősítésben részesített fajta a martonvásári Magdaléna variációja, de termőképességben nem bizonyultak jobbnak. Ezért az osztrákoktól ellopott Pannon programmal szélhámoskodnak. Nem akarok más intézetek leépülésével példálózni. Jó példa az az intézet, ahol én dolgoztam 40 évig. Ahol új kutatási koncepcióra lenne szükség, de a jelenlegi állomány képtelen megújítani úgy a kukorica, mint a búzanemesítést és a lemaradás fokozatos. Az agrotechnikai kutatásokat a minimálisra redukálták a biológiai alapkutatásokra koncentrálnak, az pedig steril, haszontalan alapkutatás. Jól lehet, az MTA-nak egy fontos intézetéről van szó, ehhez az MTA Agrárosztályának egy szava sincs.

A 3500 hektáros kísérleti gazdaságot (később Martonseed Rt) pusztulását Láng István és Teplán István vezényelte, mint az igazgató tanács elnöke és tagja, és most az i-re a pontot Pálinkás József tette föl a vetőmagüzem és tartozékai eladásával. Láng és Teplán jelenleg az Intézet külső tanácsadó testületének az elnöke és tagja. Ha beleegyeznek az összevonásba, tönkremegy az intézet maradéka is. Ha pedig létrehozzák az MTA Agrártudományi Kutatóközpontját, akkor a másik három elveszti önállóságát és a kutatói elmenekülnek. Oda a Lendület program. Nem világos a kommunikáció, hogy mit jelent a bázisintézmény. Oda költöztetik a többit, vagy marad mindegyik a helyén és távirányítással működik? A Magyar Tudomány 2011.11. számában megjelent tizenöt oldalas információban számos vitatható megállapítás található. Túlzott az OTKA felmagasztalása, reális az akadémiai kutatócsoportok leértékelése, túlzott optimista a Lendület program felértékelése. Végül a befejezés téves, hogy élvezik a közvélemény támogatását. Az akadémikus-társadalomnak már minden mindegy, a közgyűlés nem akadémikus képviselői pedig mindenbe beleegyeznek, mert szeretnének akadémikusok lenni.

Tudom és látom, hogy Pálinkás József fel fogja dúlni az Akadémiát. Az agrárvonalat szembeállítja a kormányzati szándékkal, a magyar mezőgazdaság húzóágazattá való fejlesztését gátolja. Most már csak egy feladat marad: találni egy olyan személyt az Agrártudományi Kutatóközpont élére, aki nem lopott, nem csalt és nem hazudott és köztiszteletben álló személy. Ha ezt nem teszi meg, akkor besározza önmagát és magával együtt a Magyar Tudományos Akadémiát. Észre kellene vennie, hogy paranoiás, skizofrén személyekkel nem lehet együttműködni.

Budapest, 2011.10.21.

Prof. Dr. habil. Balla László

2011-11-20T14:03:00.000-08:00

Otto Weininger: A zsidóság

[in Otto Weininger: Nem és jellem - Budapest, 1913 Dick Manó]

„És itt az lesz a fontos, hogy valami valóban meglevőt érthetően kimondjunk s nem az, hogy valami nem-valódit valamiféle képzelet ereje által mesterségesen életre keltsünk." /Richard Wagner/

Nem csodálom, ha sokan ugy látnák, hogy az eddigi vizsgálódás folyamán a férfiak tulságosan jól jártak s hogy őket, összességükben, tulzottan magas alapzatra helyeztem. Bár az ellenvéleményen levők talán lemondanak az olcsó érvekről és eredményeimmel nem helyezik szembe azt, hogy mennyire meg volna lepetve egy-egy filiszter vagy némely csirkefogó, ha hallaná, hogy őbenne az egész világ benne van; mindamellett lehet, hogy azt találják, hogy a férfinemet nemcsak tul gyengéden kezelem, hanem egyenesen tendenciózus elhanyagolását fogják látni a férfiasság valamennyi kellemetlen és kicsinyes oldalának, legmagasabb csucsai ábrázolása javára s ezt hibámul fogják felszámitani.

A vád jogosulatlan volna. Eszembe sem jut a férfiakat idealizálni, azért, hogy a nőket a megbecsülésben annál mélyebbre nyomhassam le. Bármennyi korlátoltság és aljasság burjánzik a férfiasság empirikus képviselői között, mégis a jobb lehetőségekről van szó, amelyek minden féfiban megvannak s amelyek elhanyagolását maga a férfi fájdalmasan, élesen, vagy tompán, gyülölségesen érzi. Lehetőségek, amelyek, mint ilyenek, a nőnél sem a valóságban, sem gondolati megfontolásban, egyáltalán nem jönnek számitásba. Számomra nem is volna fontos, hogy a férfiak között különbséget tegyek, bármily kevéssé zárkózom is el e különbségek fontossága elől. Számomra csak arról van szó, hogy megállapitsam, mi nem a nő s valóban végtelenül sok olyan dolog hiányzott belőle, ami a legközépszerübb és legplebejisztikusabb férfiból sem hiányzik soha egészen. Ami a nő, tehát a nő pozitiv tulajdonságai, (amennyiben itt létről és pozitivságról egyáltalán beszélni lehet) azt sok férfinál mindig meg fogjuk találni. Vannak, mint már gyakran kiemeltük, férfiak, akik nőkké lettek, vagy nők maradtak; de nincsenek nők, akik bizonyos körülirt, nem tulságosan magasan megvont, erkölcsi és értelmi határokon tulkerülnének. S azért mégegyszer ki akarom mondani itt: A legmagasabban álló nő is mindig végtelenül mélyebben van, mint a legmélyebben álló férfi.

Az ellenvetések azonban messzebb mehetnének, és egy olyan pontot érinthetnének, amelynek figyelmen kivül hagyását az elméletnek mindenesetre szemére lehetne vetni. Vannak ugyanis népek és fajok, amelyeknek férfiainál, bár nemi átmeneti formákul magyarázni őket sehogy sem lehet, mégis oly kevésszer és oly ritkán találunk a férfiasság eszméjéhez való közeledést, — amint a férfiasság az itt vázolt rajzból kibontakozik, — hogy az elvek, sőt az egész alapok, amelyeken ez a munka nyugszik, ezáltal erősen megingatottaknak látszanak. Mit tartsunk például a kinaiakról, akik nőiesen igénytelenek és akikből minden törekvés hiányzik? Ezeknél persze még abban a kisértésben érezhetnők magunkat, hogy az egész nép nagyobb nőiésségét tételezzük fel. Legalább is: nem lehet puszta szeszélye egy egész nemzetnek az, hogy a kinaiak copfot hordanak s azonfelül bajusznövésük is nagyon gyér. De hogy állunk akkor a négerekkel? A négerek közt talán soha zseni nem volt és erkölcsileg csaknem olyan mélyen állanak, hogy Amerikában tudvalevőleg kezdenek attól félni, hogy a négerek emancipációjával meggondolatlanságot követtek el.

Ha a nemi átmeneti formák elvének kilátása volna arra, hogy egy fajantropológia számára jelentőssé legyen (mert ugy látszik, mintha egyes népekre, együtt, nagyobb mennyiségü nőiesség volna szétszórva) mégis koncedálni kell, hogy az eddigi dedukciók, mindenekelőtt, az árja férfira és az árja nőre vonatkoznak. Hogy a többi nagy embertörzsek az emberiség csucsának tartott törzsek viszonyaival mennyiben egyeznek és a többieket mi tartja vissza oly régóta attól, hogy e másik törzshöz közelebb jussanak, azt előbb a faji jellembe való legrészletesebb és nagyon kecsegtető lélektani elmélkedésnek kellene megvilágitania.

A zsidóság, amelyet megbeszélésem első tárgyául azért választottam, mert mint majd kiderül, legkeményebb és legfélelmetesebb ellenfele az itt kifejtett s különösen a még kifejtendő nézetnek, — mint általán az egész álláspontnak, amelyből ezek a nézetek lehetségesek — a zsidóság antropológiailag, ugylátszik, mindkét említett fajjal, a négerekkel csak ugy, mint a mongolokkal bizonyos rokonságban van. A négerekre mutatnak az oly szivesen göndörödő hajfürtök, mongol vérkeveredésre az egészen kinai vagy maláji formáju arc-csontok, amelyekkel igen gyakran találkozunk a zsidók között s amelyeknek, rendesen, sárgább bőrszin is felel meg.

Ez nem több, mint a mindennapi tapasztalat eredménye s nem is akarom, hogy ezeket a megjegyzéseket másképp értsék. A zsidók származásának antropológiai kérdése valószinüleg megoldhatatlan s még az az érdekes válasz is, amelyet H. S. Chamberlain ,A XIX. Század AIapja' cimü hires művében e kérdésre adott, még az is sok ellenmondásra talál a legutóbbi időkben. Hogy ezt a kérdést tárgyaljam, ahhoz nincs meg a szükséges tudásom: amit tehát röviden, a lehetséges mélységgel analizálni fogok, az csak a zsidóság lelki sajátsága. [A zsidónak ezt a szellemi sajátságát egészen különösnek, egységesnek, a szellemnek és a szivnek minden más irányával, amellyel a többi népeknél találkozunk, ellenkezőnek és tőlük megkülönböztethetőnek látom, vagy legalább is e vizsgálódásnak ilyen eredménye lesz. Ezért nem is hiszem, hogy a zsidóságot fajkémiailag különböző népek kereszteződéséből megmagyarázni lehetne; mert ilyen komponensek lélektanilag követhetők és föllelhetők kellene, hogy legyenek. A zsidóság valószinüleg valami egészen egységes dolog, és minden kisérlet arra, hogy empirikusan levezessük és összeállitsuk: kilátástalan. Az embernek nem kell filoszemitának lennie ahhoz, hogy belássa, hogy ennyiben a zsidók ama hite, hogy ők ,kiválasztott nép', a valóságnak megfelel.] Ez a feladat a lélektani megfigyelésnek és tagolásnak jut s megoldható minden, most már nem ellenőrizhető, történelmi előzményü hipotézistől menten; s ennek a vállalkozásnak azért van a legnagyobb objektivitásra szüksége, mert a zsidósággal szemben való állásfoglalás ma csaknem a legfontosabb és legkiütközőbb rubrikája annak a nacionálénak, amit mindenki kitölt a nyilvánosság előtt, sőt ez az állásfoglalás lassanként a civilizált emberiség leghasználhatóbb beosztási alapjának is látszik. S nem lehetne azt állitani, hogy az értéket, amelyet e kérdésben való nyilt megnyilatkozásra általán fektetnek, komolysága és jelentősége szerint ne értékelnék és hogy fontosságát tulhajtanák. Hogy mindenütt erre bukkanunk, akár kulturális, akár materiális, vallási vagy politikai, müvészi vagy tudományos, biológiai vagy történeti, jellemtani vagy filozófiai térről jövünk is, ennek mégis a zsidóság lényegének legmélyebb alapjában meglevő oka kell hogy legyen. Hogy ezt az alapot megkeressük, arra semmi fáradságot nem szabad kimélnünk: mert a nyereség, amelyhez jutunk, mindenesetre végtelenül jutalmazó lesz. [A szerzőnek itt meg kell jegyeznie, hogy ő maga is zsidó származásu.]

Mindenekelőtt azonban pontosan meg kell mondanom, mily értelemben beszélek én zsidóságról. Az én számomra nem fajról és nem népről van szó, persze még kevésbbé törvényesen bevett vallásfelekezetről. A zsidóságot csak szellemi iránynak, lelki konstituciónak, tarthatjuk, amely minden ember számára lehetséges s a történeti zsidóságban csak legnagyszerübb megvalósulását találta meg.

Hogy ez igy van, azt mi sem bizonyitja jobban, mint az antiszemitizmus.

A legigazibb, legárjább, árjaságukban legbiztosabb árják: nem antiszemiták. Ezek, bár bizonyos, hogy a feltünő zsidó vonások őket is kellemetlenül érintik, az ellenséges antiszemitizmust általán meg sem tudják érteni. S ők azok is, akiket a zsidóság védői oly szivesen jelölnek meg filoszemitákul s akiknek elcsodálkozó és helytelenitő nyilatkozatait a zsidógyülöletről oly szivesen idézik a zsidóság becsmérlői és támadói ellen. [Ilyen, a zsidóságtól csaknem teljesen ment férfi, tehát filoszemita, volt Zola. Hogy a kiváló emberek egyébként csaknem mindig antiszemiták voltak (Tacitus, Pascal, Voltaire, Herder, Goethe, Kant, Jean Paul, Schopenhauer, Grillparzer, Wagner), éppen arra vezethetö vissza, hogy a kiváló emberek, akikben annyival több van, mint a többi emberekben, a zsidóságot is jobban megértik, mint a többiek.]

Az agressziv antiszemitában ellenben magában is zsidó tulajdonságokat fogunk észrevenni; még fiziológiájában is gyakran kifejezésre juthat ez, ha vére esetleg minden szemita vegyüléstől ment is.

Lehetetlen, hogy ez másként legyen. Ahogy másokban csak azt szeretjük, amik mi-magunk szeretnénk lenni egészen s amik mégse vagyunk, akként másokban csak azt gyülöljük) amik nem akarunk lenni s amik részben mégis vagyunk.

Az ember azt gyülöli, amihez valahogyan hasonlit. De gyakran csak a másik ember tesz bennünket figyelmessé arra; milyen nem-szép és aljas vonások vannak meg bennünk.

Ez a magyarázata annak, hogy a legélesebb antiszemiták a zsidók közt találhatók. Mert voltaképpen csak az egészen zsidó zsidók (ugyanugy, ahogy a teljesen árja-árják): egyáltalán nem antiszemiták. A többiek között az aljasabb természetüek antiszemitizmusukat csak a többi zsidóval szemben érvényesitik és azokat itélik el, anélkül, hogy e dologban önmaguk fölött, önmagukban, itéletet tartanának; és csak a legkevesebben kezdik az antiszemitizmust a maguk személyével szemben.

Mindamellett biztos marad ez: aki a zsidó lényeget gyülöli, az mindenekelőtt magában gyülöli. Hogy a többiekben üldözi, az csak kisérlet arra, hogy ezáltal magát a zsidóktól elkülönitse. Magát a zsidótól megkülönböztetni igyekszik azáltal, hogy a zsidót egészen a másik emberben lokalizálja és igy legalább pillanatnyilag, a zsidótól szabadnak vélheti magát. A gyülölet vetítési tünemény, mint a szeretet: az ember csak azt a másik embert gyülöli, aki kellemetlenül önmagára emlékezteti őt.

A zsidó antiszemitizmus, eszerint, azt bizonyitja, hogy senki, aki ismeri, a zsidót szeretetreméltónak nem érzi, — még a zsidó sem. Az árja antiszemitizmusa nem-kevésbé fontos bepillaintást enged, s ez az, hogy a zsidóságot nem szabad összecserélni a zsidókkal. Vannak árják, akik zsidóbbak, mint akármelyik zsidó és vannak valóban zsidók, akik árjábbak, mint bizonyos árják. Azok közül a (nem-szemiták közül, akikben sok zsidóság volt, a kisebbeket (mint a XVIII. század ismert Friedrich Nicolai-ját) és a középnagyságuakat (itt Schiller-t alig lehet figyelmen kivül hagyni) nem akarom felsorolni és zsidóságuk szerint elemezni. De még Richard Wagner is — a legmélyebb antiszemita — nem menthető fel az alól, hogy valami zsidóság van benne, sőt a müvészetében is, bármennyire csalhatatlan az az érzés, amely Wagnerben, a hisitóriai emberiségen belül, a legnagyobb müvészt látja; és bármennyire kétségtelen az, hogy Wagner Siegfriedje a legzsidótlanabb valami, amit elképzelni lehet. De senki sem hiába antiszemita. Ahogy Wagnernél a nagy operától és a szinháztól való irtózása arra az erős vonzásra megy vissza, ami benne magában volt meg ezekhez, ami még a Lohengrinben világosan meglátszik: akként zenéje (motivikus, egyes gondolataiban a világ leghatalmasabb zenéje) nem menthető fel teljesen az alól, hogy valami tolakodó, hangos, nem előkelő van benne; amivel Wagnernek müvei külső instrumentációján való fáradozásai állanak összefüggésben. Azt sem lehet félreismerni, hogy Wagner zenéje éppen a zsidó antiszemitára, aki a zsidóságtól soha egészen megszabadulni nem tud és az antiszemita indogermánra, aki fél, hogy a zsidóságnak áldozatul esik, teszi a legnagyobb hatást. A Parsifal-zenétől, amely a teljesen valódi-zsidónak mindörökké csaknem éppen olyan megközelithetetlen marad, mint a Parsifal-költemény, a zarándokok karától és a Tannhäuser egyes részeitől, és nyilván még sok egyébtől is, teljesen el kell itt tekinteni. Kétségtelen az is, hogy aki csak-német volna, az a németség lényegét sohasem juttathatta volna magának annyira tudatára, mint ahogy ezt Wagner a Nürnbergi Mesterdalnokokban tehette. Végül gandoljunk Wagnernek amaz oldalára, amely, ahelyett, hogy Schopenhauerhez vonzotta volna, Feuerbach felé hajlitotta őt.

Ezzel nem akarjuk a nagy férfit semmimódon lenézni, vagy becsmérelni. Néki a zsidóság ama nagy segitség volt, amellyel a másik pólus tiszta megismerésére és igenlésére juthatott, Siegfriedhez és Parsifalhoz küzdhette át magát és a germánságnak a legnagyobb kifejezést adhatta, ami a történetben feltalálható. Még egy másik, Wagnernél nagyobb, férfinak is előbb a zsidóságot kellett magában legyürnie, mielőtt a maga misszióját megtalálta volna; és egyelőre ennyit mondhatunk, talán világtörténeti jelentősége és óriási érdeme a zsidóságnak nem más, mint az, hogy az árját állandóan önnön-magának tudatára ébreszti, önmagára figyelmezteti. Ez az, amit az árja a zsidónak köszön. Az árja a zsidó révén tudja, mitől kell óvakodnia: a zsidóságtól, mint benne meglevő lehetőségtől.

Ez a példa eléggé megmagyarázhatta, hogy szerintem mit kell zsidóság alatt érteni. Nem nemzetet, nem fajt, nem vallást és nem irott hagyományt. Ha ezentul a zsidóról beszélek, sohasem gondolom az egyest és sohasem az összességet, hanem csak az embert általán, amennyiben része van neki a zsidóság plátói eszméjében. És rám nézve csak az a fontos, hogy ennek az eszmének a jelentőségét kifürkésszem.

De hogy ezt a kutatást éppen a nemek pszihológiájában kell megejteni, az, elhatárolási okokból, elengedhetetlen. Különösen meglep minden embert, aki a nőn és a zsidón elgolndolkozott, ha észreveszi, hogy éppen a zsidóság mily mértékben látszik azzal a hősiességgel átitatottnak, amely nőiesség lényegét egyelőre csak minden férfias ellentétének sikerült megállapitanunk. Az ember nagyon könnyen volna hajlandó arra, hogy a zsidónak nagyobb részt tulajdonitson a nőiességben, mint az árjának, sőt végül annak a feltételézésére érezné magát indittatva, hogy a legférfiasabb zsidóban is van valami plátói részvevés, közösség a nővel.

Ez a vélemény téves volna. Mivel azonban a legfontosabb pontok olyan pontok, amelyekben a nőiesség legmélyebb lényege jut kifejezésre, a zsidónál sajátságosképpen szintén, s mintegy másodszor, megvannak, elengedhetetlen, hogy a megegyezést és az eltérést itt pontosan meg ne állapitsuk.

A konformitás az első pillantásra mindenütt megvan, bármerre nézzünk. Sőt az analógiák olyanok, mintha rendkivül messze volnának követhetők: ugy, hogy el lehetünk készülve arra, hogy korábbi eredményeket megerősitve találunk és néhány érdekes uj adatot is kapunk főtémánkhoz. S teljesen tetszésünkre bizottnak látszik, hogy hol kezdjük a dolgot.

Igy, hogy a nővel való egy analógiát emlitsünk, nagyon különös, hogy a zsidók az ingó jószágot mennyire előnyben részesitik — még ma is, amikor az ingatlan megszerzése is szabadságukban áll — és hogy különösképen minden szerzési érzékük mellett, semmi szükségérzet nincs bennük a tulajdonnal, legkevésbhé annak legszilárdabb formája, a földbirtokkal szemben. A tulajdon felbonthatatlan összefüggésben áll a tulajdonsággal, az egyéniséggel. Ezzel függ tehát össze, hogy a zsidók oly nagy csoportokban fordulnak a kommunizmus felé. A kommunizmust, mint közösségre irányuló tendenciát, mindig meg kell különböztetnünk a szocializmustól, mint társadalmi kooperációra való törekvéstől és az emberiség elismerésétől annak minden tagjában. A szocializmus: árja (Owen, Carlyle, Ruskin, Fichte), a kommunizmus: zsidó (Marx). A modern szociáldemokrácia azért távozott el gondolatkörében oly messzire a keresztény, a ,prerafaelita' szocializmustól, mert a zsidók benne olyan nagy szerepet játszanak. Társadalmasitó hajlamai ellenére is a munkásmozgalom marxi formája (Rodbertussal ellentétben) nincs semminő viszonyban az állam eszméjével s ezt nyilván csak arra lehet visszavezetni, hogy a zsidók az állam eszméjét egyáltalában nem értik. Az államészme tulkevéssé megfogható, az elvontság, amely benne van, sokkal távolabb fekszik minden konkrét céltól, semhogy a zsidó vele bensőbben összebarátkozhatnék. Az állam valamennyi célnak az egésze, amely célok csak eszes lényeknek összefogása által valósithatók meg. Ez a kanti ész, a szellem, az, ami a zsidóból, épp ugy, mint a nőből, hiányozni látszik.

Ezért oly kilátástalan minden cionizmus, bár a zsidók legnemesebb érzelmeit gyüjtötte össze: mert a cionizmus tagadása a zsidóságnak, amelyben eszméje szerint benne van az egész világon való elterjedtség. A polgár fogalma a zsidó számára teljesen transzcendentális; ezért nem volt soha, a szó voltaképeni érteimében vett, zsidó állam és nem is lehet soha. Az állameszmében valami pozició van, az interindividuális célok feltételezése, az az elhatározás, hogy egy magunkadta jogrend alá rendeljük magunkat, szabad választásból. Amely jogrendnek szimboluma (és semmi egyebe) az államfő. Ennek következtében az állam ellentéte az anarhia, amellyel a kommunizmus, még ma is, éppen az állammal szemben való értetlensége alapján, testvéri viszonyban van; bármennyire elütnek ettől a szocialisztikus mozgalom egyéb elemei. Ha az állameszme még csak megközelitően sincs megvalósitva egyetlen történeti formájában sem, mégis az államalakulásnak minden történeti kisérletében van valami (talán csak a mimmum), ami az állam képződményét fölébe helyezi az üzleti és a hatalmi célokra való puszta társulásnak. A történeti kutatás arról, hogy bizonyos állam hogy támadt, semmit sem mond az eszméről, amely az államban megvan, már amennyiben az állam állam és nem kaszárnya. Hogy ezt az eszmét felfoghassuk, kénytelenek vagyunk a sokat becsmérelt Rousseau-féle szerződés-elméletnek ismét igazságot szolgáltatni. Az államban, amennyiben állam, csak etikai személyiségeknek közös feladatokra való egyesülése jut kifejezésre.

Hogy a zsidó nemcsak tegnap óta, hanem többé-kevésbbé mindig idegen volt az államtól, ez már arra mutat, hogy a zsidóból, épp ugy, mint a nőből, hiányzik a személyiség; ami apránként valóban ki fog derülni. Mert csak az intelligibilis Én hiányából lehet, épp ugy, mint a nő, akként a zsidó társadalmiatlanságot is levezetni. A zsidók szivesen vannak egymás közt, mint a nők, de nem érintkeznek egymással, mint önálló, egymástól elválasztott lények, az egyénfeletti eszme jegyében.

Amily kevéssé van a valóságban női méltóság, oly léhetetlen egy zsidó 'zsentlmén' elképzelése. Az igazi zsidóban nincs meg az a belső előkelőség; amelynek következménye a saját méltóság és az idegen Én megbecsülése. Nincs zsidó nemesség; s ez annál figyelemreméltóbb, mert hiszen a zsidók évezrek óta csak maguk közt szaporodtak.

Ebben leli továbbá magyarázatát az is, amit zsidó arroganciának nevezünk: a saját Énjük tudatának hiányában és abban az erőszakos szükségérzetben, hogy a személy a saját értékét az embertárs lealacsonyitásával fokozza. Mert az igazi zsidónak, ugy mint a nőnek, nincs Énje, tehát nincs önértéke. Innen van, bár a zsidó össze sem mérhető az arisztokratával, innen van meg a zsidóban a nőies cimkórság, amely egy vonalban áll a ,procc'-sággal, amelynek tárgyai a szinházi páholy, vagy a szalonjában levő modern festmények, a zsidók keresztény ismerősei, vagy a zsidó tudása is lehetnek. De egyszersmind a zsidónak teljes értetlensége minden arisztokratikus dolog iránt is ezzel van megindokolva. Az árjának szüksége van arra, hogy tudja, kik voltak ősei; tiszteli őket és érdeklődik irántuk, mert az ő ősei voltak. És becsüli őket, mert a saját multját mindig többre tartja, mint a gyorsan változó zsidó, aki kegyeletlen, mert az életnek semmi értéket nem adhat. A zsidóból teljesen hiányzik az ősökre való büszkeség, amely a legszegényebb, legplebejusabb árjáhan is megvan bizonyos fokig. A zsidó nem becsüli, mint az árja, az őseit, azért, mert az ő ősei voltak, nem becsüli meg önmagát bennük. Helytelen volna az ellenvetés, amely zsidó tradició rendkivüli terjedelmére és erejére hivatkoznék. Saját nepének története a zsidónál, — még annál sem, amelyiknél sokatt látszik jelenteni, — nem a valamikor létezettek összege, hanem mindig csak a forrás, amelyből a zsidó uj reményekel szív: a zsidó multja voltaképen nem is multja, hanem mindig csak jövője,

A zsidóság hibáit, elég gyakran, nemcsak zsidó részről, arra a brutális elnyomatásra és szolgaságra akarták visszavezetni, amelyet a zsidók az egész középkorban a XIX. századig elszenvedtek. A szolgai érzületet a zsidóban csak az árja tenyésztette; és nem kevés olyan keresztény van, akik a zsidóval szemben e módon komolyan bünösnek érzik magukat. Azonban ez a gondolkodás nagyon messze megy az önszemrehányásban: nem helyes olyan változásokról beszélni, amelyeket kívülről jövő befolyások, generációk lefolyása alatt az emberben létrehoztak, anélkül, hogy az emberben magában a külső alkalmaknak valami ne sietett volna segitségükre és készséggel ne nyujtotta volna feléjük segitő kezét. Még nincs bebizonyitva az, hogy megszerzett tulajdonságok is örökölhetők és az embernél sokkal biztosabban, mint a többi lényeknél, minden látszólagos hasonulás ellenére is, állandó marad az egyesek és a fajok jellege. Csak a legsekélyebb felületesség hiheti, hogy az embert környezete képezheti, sőt valósággal megszégyenitő egyetlenegy sort is pazarolni egy ilyen nézetnek a megcáfolására, amely előtt minden szabad belátás lélekzetevesztetten áll meg. Ha az ember megváltozik, ez csak belülről kifelé történhetik; vagy pedig, mint a nőnél, nincs az emberben valami valóságos, tehát benne ez a nemlét az örökkön maradandó. Hogy gondolhatunk különben arra, hogy a zsidóságot a történet tette olyanná, amilyen, amikor már az ó-testamentom szemmelláthatóan helyeslően beszél arról, hogy Jákob, a patriárka, hazudott haldokló atyjának, Izsáknak, félrevezette testvérét, Ézsaut, és megcsalta ipát, Lábánt.

De a zsidók védői jogosan emlitik fel azt, hogy a zsidók, percent szerint is, az árjánál ritkábban követnek el sulyos bünöket. A zsidó voltaképpen nem erkölcsellenes, de hozzá kellene tenni, hogy a legfelsőbb etikai típust sem képviseli. Inkább, viszonylag, amorális, sohasem nagyon jó, sohasem nagyon rossz, alapjában véve egyik sem a kettő közül és inkább aljas. Ezért hiányzik a zsidóságból, ép ugy, mint az angyal koncepciója, az ördög fogalma is. A jó személyesitése csak ugy, mint a gonoszé. A Jób könyvére, a Beliál-alakra és az éden-mitoszra való utálás ezt az állitásomat nem teszi erőtlenné. Bár azok a modern forráskritikai vitás kérdések, amik a valóságosat a kölcsönzöttől itt megkülönböztetni igyekeznek, olyan uton vannak, amelyre nem vagyok hivatott rálépni, tudom, hogy a mai zsidók lelki életében, akár felvilágosodott, akár ortodox a zsidó, sem ördögi, sem valamely angyali principium, sem menyország, sem pokol még a legcsekélyebb vallási szerepet sem játssza. Ha tehát a zsidó a legfelsőbb erkölcsi magasságot soha el nem éri, akkor biztos, hogy a gyilkosságot és egyéb erőszakos cselekedetet is ritkábban gyakorolja, mint az árja. És ebből tudjuk épen teljesen megérteni az ördögi principiumtól való minden félelemnek a hiányát.

A zsidók szószólói époly gyakran hivatkoznak a zsidók csekélyebb kriminalitására, mint a nők védői, a zsidók tökéletesebb erkölcsiségének bizonyitékául. A homológia nők és zsidók között mind teljesebbnek látszik. Nincs női ördög, ép ugy, ahogy női angyal sincs: csak a szerelem, a valóságnak dacos megtagadása láttat a férfival a nőben mennyei lényt, csak a vak gyülölet nyilvánithatja a nőt romlottnak és gonosznak. Ellenben a nőből, épugy, mint a zsidóból, abszolute hiányzik a nagyság; nagyság, bármily tekintetben; nincsenek köztük kimagasló győzők erkölcsi téren, és nincsenek köztük nagyszabásu szolgái az antimorálisnak. Az árja férfiban a kanti vallásfilozófia jó és gonosz principiuma együtt van és mégis egymástól a legjobban eltávolodva. Az árja férfiban küzd a jó és a gonosz démon. zsidóban, csaknem úgy, mint a nőben, jó és gonosz még nincsenek egymástól differenciálva; bár nincsen zsidó gyilkos, de nincs zsidó szent sem. S igy valószinüleg helyes, ha az ördögi hit néhány elemét, amely megvan a zsidó hagyományban, a parszizmusból és Babilóniából származtatják.

A zsidók, eszerint, nem mint szabad, önuralmu, erény és bűn között választó egyéniségek élnek, miként az árják. Az árjákat mindenki önkénytelenül is egyes-férfiak csoportjának képzeli el, a zsidókat pedig, mint egy nagy területen szétterjedt, összefüggő plazmódiumot. Az antiszemitizmus ebből gyakran, hamisan, makacs és tudatos összetartást csinált és a zsidó szolidaritásról beszélt. Ez különböző dolgoknak könnyen megérthető összecserélése. Ha valami ismeretlen ellen, aki a zsidósághoz tartozik, vádat emelnek és valamennyi zsidó bensőleg az illetőkért sikra lép, ártatlanságát kivánja és reméli és bebizonyitani igyekszik: ne higyjük, hogy az illető ember, mint egyes-zsidó valamikép is érdekli őket, hogy egyéni sorsa, (mert egy zsidónak az egyéni sorsa) több részvétet kelt bennük, mint a jogtalanul üldözött árja sorsa. Nem igy áll a dolog. Csak a veszélyeztetett zsidóság, csak az a félelem, hogy a zsidóság összességére, jobban mondva: magára a zsidóra, a zsidóság eszméjére kártékony árnyékok eshetnének, vezet az önkéntelen állásfoglalásnak ama jelenségeire. Egészen ugy van ez, ahogy a nők mindőn nemükhöz tartozónak a becsmérlését gyönyörrel hállgatják s maguk is segitenek, de csak akkor, ha a nőre magára ezáltal rossz megvilágitás nem esik. Ha egyetlenegy férfi sem riasztatja el magát attól, hogy általában nőt kivánjon, hogy ha senki a szerelemtől el nem pártol, hanem a férfiak tovább is házasodnak és az agglegények nem szaporodnak. Csak a fajt védik, nem a személyt, csak a nemet, illetve a race-t oltalmazzák, nem az egyént. Az egyén csak annyiban kerül tekintetbe, amennyiben egy csoportnak a hozzátartozója. Az igazi zsidó, mint az igazi nő, csak a fajban él, nem pedig egyéniség gyanánt.

Ebből magyarázhatjuk azt, hogy a család, (mint élettani s nem mint jogi komplexum) a világ egyetlen népénél sem játszik olyan szerepet, mint a zsidóknál. Még csak az angoloknál van a családnak olyanféle szerepe, az angoloknál, akik, mint kiderül, távoli rokonságban vannak a zsidókkal. A család, ebben az értelemben, női, anyai eredetü, és az államhoz, a társadalmi alakuláshoz semmi köze nincs. A család tagjainak összetartozása, csak mint a közös gőzkör következménye, a legszorosabb a zsidóknál. Minden indogermán férfinak sajátja, — a tehetségesebbnek mindig jobban, mint a középszerünek, de a legközönségesebbnek is, — hogy az atyjával sohasem áll teljesen jó lábon: mert minden indogermán férfi valami, ha még oly csekély tudattalan vagy tudatossá lett haragot érez azzal az embertel szemben, aki őt, anélkül, hogy megkérdezte volna, életre kényszeritette és neki azt a nevet adta, amelyet a fia születésénél jónak látott; kitől ő legalább ebben függött és akit minden mélyebb metafizikai vélemény szerint vele összefűggőnek kell tekintem azáltal, hogy a fiu maga is igyekezett a világra jönni. Csak zsidók között fordul elő, hogy a fiu egész mélyen benneragad a családban és az atyával való közösségben jól érzi magát s majdnem csak keresztények között az, hogy atya és fiu barátokul érintkeznek egymással. Sőt az árják lányai is inkább állnak a családon kivül, mint a zsidó lányok, és gyakrabban vállalnak foglalkozást, amely rokonaiktól és szüleiktől eltávolítja és függetleniekké teszi őket.

Itt mingyárt kipróbálhatjuk az előbbi fejezet fejtegetéseit, amelyek a nem-egyéni, a másik embertől a magános ember határaival el nem választolt életet a kerités elengedhetetlen feltételének mondották. A férfiakban, akik keritenek, mindig van zsidóság; s ezzel elértük azt a pontot, amelye a nőiesség es zsidóság a legerősebben megegyeznek. A zsidó mindig paráznább, bujább, ha,— talán összefüggésben azzal, hogy voltaképen nem antimorális ternészetü, — nemileg kevésbbé potens, és nyilván minden nagy gyönyörre kevésbbé képes is, mint az árja férfi. Csak zsidók az igazi házasságközvetitők és a férfiak által való házasságközvetítés sehol annyira elterjedve nincs, mint a zsidók közt. Természetes, hogy a ezerirányú tevékenység itt sokkal szükségesebb, mint másutt; mert nincs nép a világon, (erről égyszer már megemlékeztem), amelynél oly kevés házasságot kötnének szerelemből, mint a zsidóknál. Ez ismét egy bizonyitékkal több az abszolut zsidó lélektelenségére.

Hogy a kerités szerves hajlam a zsidóban, azt bizonyitja a zsidó értetlensége az aszkézissal szemben is; és megerősiti azt is, hegy a zsidó rabbik szeretnek különösen behatóan spekulálni a szaporodási üzem felől és szóbeli tradiciót ápolnak a gyermeknemzéssel kapcsolatban. Aminthogy egy olyan népnek vezéreitől, amely nép erkölcsi főfeladata (legalább is a hagyomány szerint) az, hogy szaporodjék, alig is lehet másként elvárni.

A kerités végül határeltörlés: és a zsidó a katexohén határeltörlő. A zsidó azarisztokrata ellenpólusa; minden arisztokratizmus elve az emberek közt meglevő minden határ legszigorubb megőrzése. A zsidó született kommunista és mindig közösséget akar. A zsidónak az érintkezésben való formátlansága, társasági tapintatban való hiánya: erre vezethető vissza. Az érintkezés formái csak finom eszközök arra, hogy a személyes monádok határait hangsulyozzák és megóvják, a zsidó azonban nem monadológ.

Még egyszer hangsulyozom, ámbár magától értetődőnek kellene lennie: hogy dacára annak, hogy az igazi zsidót ily lenézően értékelem, mi sem állhat tőlem távolabb, mint az, hogy az elkövetkező megjegyzések közül egyik vagy másik valamely elméleti, vagy gyakorlati zsidóüldözésnek segitségére leggyen. Én a zsidóságról, mint plátói eszméről beszélek — abszolut zsidó ép ugy nincs, ahogy abszolut keresztény sincs — nem beszélek az egyes zsidókról, akik közül igen soknak nem szeretnék fájdalmat okozni, s akik közül, néhánnyal, keserves igazságtalanság történnék, ha a mondottakat rájuk akarnók alkalmazni. Jelszavak, mint ,csak keresztényeknél vásároljatok!' zsidó jelszavak, mert az egyént csak mint egy faj hozzátartozóját tekintik és értékelik; épen ugy, mint a ,gój' zsidó fogalma minden keresztényt kereszténynek jelöl meg és máris szubszumál.

Tehát nem a bojkott és nem, például, a zsjdók kiüzése, vagy hivataltól vagy méltóságtól való távoltartása mellett emelek szót. Ily eszközök által a zsidó kérdés meg nem oldható, mert ezek az eszközök nem az erkölcsiség utján vannak. De a cionizmus sem képes a kérdés megoldására. A cionizmus össze akarja gyüjteni a zsidókat, akik mint H. S. Chamberlain kimutatja, már a jeruzsálemi templom szétrombolása előtt sok idővel részben a diaszpórát választották természetes életükül, az egész földön szétkuszó, az egyénitést mindig megakadályozó indának az életmódját. A cionizmus tehát zsidótlan dolgot akar. A zsidóknak előbb a zsidóságot le kell győzniök, csak azután lehetnek érettek a cionizmusra.

E célból azonban, mindenekelőtt, arra volna szükség, hogy a zsidók önmagukat megértsék, magukat megismerjék és maguk ellen harcoljanak, hogy belsőleg magukban le akarják győzni a zsidóságot. Mindmáig azonban a zsidók csak annyira ismerik magukat, hogy magukról vicceket csinálnak és azokat méltányolják — egyébként nem öntudatlanul azonban minden zsidó az árját többre becsüli, mint magát. Csak az az erős és megdönthetetlen elhatározás, hogy a legfőbb önbecsülést teszik a maguk számára lehetségessé: tudná őket megszabaditani a zsidóságtól. Ezt azoban csak az egyén s nem egy csoport, ha még oly erős is, ha még oly becsületes is, határozhatja el s viheti keresztül. Ezért a zsidókérdést csak egyénileg lehet megoldani, minden zsidónak igyekeznie kell e kérdésre a maga személyét illetőleg felelni.

Nincs a kérdésnek más megoldása s nem is lehet más; a cionizimis sohasem fogja megoldani.

Természetes, hogy a zsidó, aki legyőzte a zsidót, a zsidó, aki keresztény lett, teljesen jogosult volna arra, hogy az árja őt, mint egyest tekintse és ne a fajhoz való tartozóság szempontjából itélje meg többé, amely faj fölé őt erkölcsi igyekezete már régen fölemelte. Legyen nyugodt az ilyen zsidó: e jogosult igénynek senki sem fog ellene szegülni. A magasabban álló árja mindig szükségét érzi annak, hogy a zsidót tisztelje, az antiszemitizmus nem öröm és nem szórakozás néki. Ezért nem szereti, ha zsidó a zsidóról vallomásokat tesz; és aki zsidó mégis megteszi ezt, az az árja részéről talán még kevésbbé remélhet köszönetet, mint a mindig tulságosan érzékeny zsidóság részéről. Épen az árja kivánja a legkevésbbé azt, hogy a zsidó az antiszemitizmusnak kikeresztelkedéssel adjon igazat. De még ha az a veszély forog is fenn, hogy becsületes törekvését ennyire félreismerik, akkor sem szabad ezzel a zsidónak, aki belső felszabadulását keresi, törődnie. Le kell mondania arról, hogy a lehetetlent nyujtsa, hogy magát, mint zsidót, becsülje, amit az árja követel tőle s arra kell igyekeznie, hogy magát mint embert tisztelhesse. Igyekeznie kell a szellem lelki keresztségét elérnie, s csak azután következhetik a test keresztsége, mint a lelki keresztség külső szimboluma.

Ha a zsidó szert tehetne arra, a néki oly fontos és szükséges megismerésre, hogy mi a zsidó és mi a zsidóság voltakép, ezzel egyik legsulyosabb probléma volna megoldva. A zsidóság sokkal mélyebb rejtély, mint ahogy azt némely antiszemita katekizmus gondolja és végső alapjában mindig bizonyos homály fog borulni rája. A nővel való párhuzam is csakhamar cserben hagy bennünket. Egyelőre azonban még tovább segiti fejtegetésünket.

A keresztényben büszkeség és alázat, a zsidóban gőg és meghunyászkodás küzdenek; amabban önérzet és töredelem, ebben arrogancia és szolgalelküség. Azzal, hogy a zsidóból az alázatosság teljesen hiányzik, függ össze az is, hogy a zsidó a kegy eszméjét nem tudja megérteni. Szolgai hajlandóságábót fakad heteronom etikája, a tízparancsolat, a világ legerkölcstelenebb törvénykönyve, amely egy hatalmas idegen akaratnak az engedelmes követése fejében, a földön való jóllétet és a világ meghóditását helyezi kilátásba. Jehovához való viszonya, az absztrakt bálványhoz, akitől fél, mint a rabszolga, akinek nevét még kimondani sem meri, jellemzi a zsidót, hogy neki épugy, mint a nőnek, arra van szüksége, hogy felette idegen uralkodjék. Schopenhauer egy alkalommal ezt a definiciót adja: ,E szó, isten, olyan embert jelent, aki a világot csinálta.' A zsidóság istenére ez mindenesetre találó. Az emberben levő istenről, arról az istenről, aki a keblemben lakik, az igazi zsidó semmit sem tud. A zsidó érzéketlenül áll szemben azzal, amit Krisztus és Plátó, Eckhard és Pál, Goethe és Kant, amit a védák papjai mondanak és Fechner három végső versével szemben is a hit három motivumáról és okáról, amely szerint minden árja az isten alatt ezt érti: ,Nálatok leszek minden napokon keresztül a világ végeiglen.'

Mert ami az emberben istentől való: az az ember lelke; az abszolut zsidó azonban lélektelen.

Igy azután, nem is lehet máskép: — az ó-testamentomból a halhatatlanság hite egészen hiányzik. Akinek nincs lelke, az hogyan érezze a lélek halhatatlanságának szükségét? Épugy, ahogy a nőkből, akként a zsidókból is, és pedig egész általánosan, hiányzik a halhatatlanság szükségének érzése: anima naturaliter christiana, ezt mondja Tertullian. (A lélek, természete szerint, keresztény.) Ugyanez okból azonban a zsidók közt — H. S. Chamberlain helyesen ismerte fel — nincs tulajdonképeni misztikum, csak valami csuf babona és interpretációs mágia, amit kabbalának nevezünk. A zsidó monoteizmusnak az igazi istenhithez semmi, egyáltalán semmi köze sincs, sőt inkább tagadása ennek, a zsidó istennek a keresztény istennel való homonimitása a keresztény isten leggonoszabb kigunyolása. A zsidóknál nem tiszta észből származó vallást, inkább vénasszony-hitet találunk, szennyes félelemből fakadót.

Miért válik azonban az ortodox Jehova-rabszolgából oly gyorsan és könnyen materialista szabadgondolkodó? Lessing szava, az ,Aufkläricht' (Aufklärist, a felvilágosultság hive + Kehricht, szemét) dacára a nem minden ok nélkül antiszemita Düring ellenvetésének, miért olyan, mintha a zsidóság számára csinálta volna? Mert itt a rabszolgai érzés hátra szorult és állandó ellentétének, az orcátlanságnak, adott helyet: mindakettő változó fázisa ugyanannak az akarásnak, ugyanabban az emberben. Az arrogancia a dolgokkal szemben, amelyeket nem érez vagy csak sejt is homályosan valami mélyebbnek szimbolumául, a természeti történessel szemben is a verecundia (szemérem, tisztesség) hiánya, ez vezet a tudomány zsidó, materialisztikus formájához, amely, sajnos, ma bizonyos uralomra tett szert és intoleráns lett minden filozófiával szemben. Ha, amint szükséges és egyedül helyes is, a zsidóságot eszmének tekintjük, amelyben az árjának is több vagy kevesebb része lehet, akkor keveset lehet felhozni az elen, ha a materializmus története helyébe a zsidóság lényegét akarják tenni. A zsidóságot a zenében Wagner tárgyalta meg; a zsidóságról a tudományban itt kell még egyet-mást mondani.

Zsidóság a legtágabb értelemben az az iránya a tudománynak, amely irány számára a tudomány nem egyéb, csak eszköz arra a célra, hogy minden transzcendentális kizárassék. Az árja azt a törekvést, hogy mindent megértsünk és levezetni akarjunk, a világ elértéktelenitésének érzi, mert ugy hiszi, hogy épen a kifürkészhetetlen az, ami a létnek megadja értékét. A zsidó nem döbben vissza titkoktól, mert titkokat seholsem sejt. A zsidó törekvése, hogy a világot a lehető leglaposabbnak és a legközönségesebbnek lássa s nem az, hogy világosság által, az örök sötétségnek a maga örök jogát biztositsa, hanem hogy a mindenségnek sivár magátólértetődését hozza létre és hogy eltakaritsa az utból azokat a dolgokat, amik könyökének, szellemi könyökének is, szabad mozgását megakadályozzák. Az antifilozófikus (nem az afilozófikus) tudomány, alapjában: zsidó.

A zsidók idegenkedtek mindig a legkevésbbé a világ mehanisztiko-materialisztikus felfogásától, épen, mert istentisztelésüknek az igazi valláshoz semmi köze nincs. Ahogy ők kapták fel a legbuzgóbban a darvinizmust és az ember majomtól való származásának nevetséges gondolatát, épugy ők voltak csaknem alkotói az emberi történet ama gazdasági folfogásának, amely az ember fejlődéséből a szellemet a legteljesebben törli. Előbb Büchner legdühösebb hivei, most a leglelkesebb bajnokai Ostwaldnak.

Az sem véletlen, hogy a kémia ma annyira a zsidók kezében van, mint ahogy valamikor a velük fajrokon arabok kezében volt. Az anyagban való fejlődés s annak a szükségnek az érzése, hogy mindent az anyagba fullasszanak, feltételezi, az intelligibilis Én hiányát, tehát lényegében zsidó dolog.

„O, curas Chymicorum! o quantum in pulvere inane." [Ó kémikusok, mennyire hiábavaló, hogy a por felől töprengtek! Ez a hexameter persze minden idők legnémetebb kutatójától való, akit Kepler Jánosnak hivnak. ...]

A zsidó szellem befolyásával függ bizonyosan össze az is, hogy az orvostudomány, amely felé a zsidók oly csoportosan fordulnak, mai fejlődési irányát fölvette. A vadaktól kezdve a mai természeti gyógyitó mozgalomig, amelytől a zsidók, jellemzően, távoltartották magukat, minden gyógyitás mindig valami vallási dolog volt és a pap volt az orvos, A gyógyászat pusztán kémiai iránya — ez a zsidóság. Biztos azonban, hogy a szervest soha a szervetlenből levezetni nem tudjuk, hanem legfeljebb a szervetlent a szervesből fogjuk megmagyarázni tudni. Nincs kétség, hogy Fechnernek és Preyernek van igazuk, akik a holtat az elevenből támasztották és nem megforditva. Amit az egyéni életben nap-nap után megtörténni látiunk, hogy organikus anorganikussá válik (mert az aggkorban való elcsontosodás és elmeszesedés, az arterioszklerózis és ateromatózis is, a halált késziti elő), amennyiben senki sem látott még halottból elevent támadni: — ezt kellene az ontogénia és a filogénia közti biogenetikus párhuzamosság értelmében a szervezetlen anyag összességére is alkalmazni. Ha az ősnemzés-elméletnek, Swammerdamtól Pasteurig olyan számos poziciót kellett egymásután feladnia, akkor végső menedékét is el kell veszitenie, ami oly sokak monisztikus szükségérzetében van meg, ha ezt a szükségérzetet másként és jobban tudjuk majd kielégiteni. A holt történések számára való egyenletek valamikor talán határozott időértékek behelyettesitése által az élő történesek egyenleteinek határeseteiként fognak adódni és soha megforditva nem tesz, soha az eleven a holt által ábrázolható nem lesz. A homunkulusz-törekvések Fausttól idegenek, Goethe nem ok nélkül rezerválta őket Wagner, a famulus számára. A kémiával valóban csak az élők exkrementumait tudjuk felfogni; hiszen ami halott, az maga is csak exkretuma az életnek. A kémiai felfogási mód a szervezetet egy fokra állitja salakjaival és váladékaival. Hogyan tehetne másként megmagyarázni például azt, hogy valaki azt hiszi, hogy több vagy kevesebb cukorral való táplálás által egy leendő gyermek nemét befolyásolni lehet? Csak a zsidók vitték be a természettudományba a tisztátalan kézzel való megragadását mindama dolgoknak, amiket az árja lelke mélyén fátumul érez. Azoknak a mélyen vallásos kutatóknak, akik számára az objektumoknak mindig volt valami, ha még oly csekély, érzékfeletti méltóságuk is, akik számára még voltak titkok, akik alighogy magukhoz tudtak térni mindama dolgok feletti csodálkozásukból, amiket felfedezniök adatott — a Kopernikusok és Galileiek, Keplerek és Eulerek, Newtonok és Linnék, Lamarckok és Faradayk, Sprenglek és Cuvierk ideje, ugy látszik, elmult. A mai szabad szellemek, akik, mert a szellemtől szabadok, már nem tudnak hinni válami felsőbbnek a természet egészében való immanens megnyilatkozásában, talán épen ezért külön tudományos szakmájukban sem képesek arra, hogy ezeket a férfiakat valóban pótolják és utólérjék.

A mélység e hiányából lesz világossá az is, hogy a zsidók miért nem tudnak egészen nagy férfiakat sarjasztani s hogy a zsidótól ép ugy, mint a nőtől, a legfőbb zsenialitás mért van megtagadva. Az elmult 19. század legkimagaslóbb zsidója, akinek tisztán sémita származásában kételkedni nincs okunk s akinek nyilván több jelentősége van, mint a csaknem minden nagyságot nélkülöző költtőnek, Heinének, vagy az eredeti, de seimmiképen nem mély festőnek, Israelsnek: Spinoza, a filozófus. Ez utóbbinak is általánosan szokásos óriási tulbecsülése nem annyira a munkáiba való elmélyedés eredménye, mint inkább annak a véletlen körülménynek, hogy Spinoza az egyetlen godolkodó, akit Goethe mélyebben olvasott.

Spinoza számára tulajdonképen nem voltak problémák: ebben igazi zsidónak mutatkozik. Különben nem választotta volna azt a matematikai metódust, amely mintha arra volna szánva, hogy mindent magától értetődőnek tüntessen fel. Spinoza rendszere volt az a védelmi épület, amelybe azért vonult vissza, mert senki annyira mint ő, el nem kerülte azt, hogy önmagáról elgondolkozzék. Ezért lehetett Spinoza amaz ember számára, aki nyilván legtöbbször és a többieknél sokkal fájdalmasabban gondolkodott önmagáról, ezért lehetett Spinoza Goethe számára megnyugtató és üditő, mert a valóban jelentékeny ember, ha bármiről gondolkodik is, alapjában véve mindig önmagáról gondolkodik. S amily biztos, hogy Hegelnek nem volt igaza, amikor a logikai oppoziciót, mint valóságos repugnanciát kezelte, ép oly biztos, hogy a legszárazabb logikai probléma is a mélyebb gondolkodónál, lélektanilag, hatalmas belső konfliktusra vezethető vissza. Spinoza rendszere a maga feltétlen monizmusával és optimizmusával, tökéletes harmóniájával, amelyet Goethe oly higiénikusan érzett, tagadhatatlanul nem valami hatalmasnak a filozófiája: hanem egy idillt kereső s az idillre mégsem valóban képes, mert teljesen humortalan, szerencsétlen ember elzárkózása.

Zsidóságának válódiságát Spinoza tobbszörösen bebizonyitja és világosan láttatja a határokat, amiket benne tisztára zsidó szelleme megvont: nem az állameszme iránt való értelmetlenségét értem, sem azt, hogy a Hobbes-féle 'mindenki harca mindenki ellen' elvéhez csatlakozott, mint az embériség állitólagos ősállapotához. Ami filozóflai nézeteinek relativ alacsonyságát bizonyitja, sokkal inkább az akaratszabadsággal szemben való értetlensége, — a zsidó mindig rabszolga, tehát determinista — és legjobban az, hogy az számára, mint igaz zsidó számára, az egyének csak akcidenciák, nem szubsztanciák, csak nem-valódi módusai az egyedül-valódi, minden egyénitéstől ment, végtelen szubsztanciának. A zsidó nem monadológus. Ezért nincs is mélyebb ellentét, mint ami Spinoza és a nálánál sokkal jelentékenyebb és univerzálisabb kortársa, Leibniz, a monádelmélet képvisdője és ez elmélet még sokkal nagyobb megalkotója, Brunó között van, akinek Spinozával való hasonlatosságát a felületes szemlélet a groteszkét érintő módon tulozta. (Zseni Spinoza nem volt. Nincs gondolatszegényebb és fantáziátlanabb filozófus a filozófia történetének különös alakjai között. És teljesen félreértik a spinozismust — a Goethere való gondolat által megcsalva — azok, akik benne talán a természethez való legmélyebb viszonynak szemérmes kifejezését keresik. Aki a mindenséget akarja átfogni, az nem kezdheti definiciókkal. Spinoza viszonya a természethez inkább is kivételesen laza volt. Ezzel egyezik az is, hogy Spinoza egész élete utján sehol a müvészettel nem találkozott.)

Ahogy a radikális jó és a radikális rossz, akként hiányzik a zsidóból (és a nőből), a zsenivel együtt, a férfias természet radikális butasága is. Az intelligenciának az a specifikus fajtája, amely a zsidónál (épugy, mint a nőnél) megvan, térmészetesen egyrészt csak a zsidó nagyobb önzésének nagyobb óvatossága; másrészt a zsidónak és a nőnek minden külső, tetszésszerinti, különbségnélküli célhoz való végtelen alkalmazkodó képességében rejlik: mert nincs bennük az értéknek őseredeti mértéke és mert a célok birodalmát nem hordozzák saját keblükben. Ezért vannak nékik zavartalanabb természetes ösztöneik, amelyek az árja férfiba nem térnek vissza ugyanugy, mint a zsidóba, hogy őt (az árját) továbbsegitsék, ha intelligenciájának érzékfeletti része elhagyta.

Itt emlékezhetem meg a zsidó és az angol közti hasonlóságról, amelyet Wagner óta gyakran kiemeltek. Mert nyilvánvaló, hogy valamennyi germán közül az angoloknak van valami rokonságuk a semitákkal. Az angolok ortodoxiája, a munkaszünetnek szigoruan szó szerint való értelmezése, erre mutat. Az angolok szigoru vallásosságában nem ritka a képmutatás, aszkézisükben nem kevés a prüdéria. Az angolok, épugy, mint a nők sem zenében, sem vallásban soha produktivek nem voltak: lehetnek vallástalan költők — nagyon nagy müvészek nem lehetnek ugyan — de nincsenek vallástalan muzsikusok. Ezzel függ össze az is, miért nem volt az angoloknak jelentékeny épitészük és soha egy kimagasló filozófusok. Berkeley épugy, mint Swift és Sterne: irek, Erigena, Carlyle és Hamilton épugy, mint Burns: skótok. Shakespeare és Shelley, a két legnagyobb angol, még nem jelentik az emberiség csucsait s távolról sem érnek fel Michelangeloig vagy Beethovenig. Ha már most az angol filozófusokat nézzük, azt látjuk, hogy a középkor óta mindig épen belőlük indult ki a reakció minden mélység ellen: Occami Vilmostól és Duns Scotustól kezdődően Roger Bacon és névrokonán, a kancelláron, és a Spinozával annyira rokon Hobbesen és a sekély Lockén keresztül Hartleyig, Pristleyig, Benthamig, a két Millig, Lewesig, Huxleyig, Spencerig. De ezzel már fel is soroltuk a legfontosabb neveket az angol filozófiából, mert Adam Smith és David Hume skótok voltak. Ne feledjük el soha, hogy a lélektelen lélektan Angliából jött hozzánk! Az angol a németnek, mint szorgalmas empirikus, mint a gyakorlat és az elmélet reálpolitikusa, imponált, de ezzel már ki is van meritve az angolnak a filozófia számára való fontossága. Nem volt még mélyebb gondolkodó, aki az empirizmusnál megállt volna; s nem volt még angol, aki az empirizmuson önállóan tul tudott volna kerülni.

Mindamellett az angolt a zsidóval nem szabad összecserélni. Az angolban több transzcendentális van, mint a zsidóban, de érzéke inkább a transzcendentálisról az empirikusra van irányitva és nem az empirikusról a traszcendentálisra. Ha nem igy volna, akkor az angol nem volna olyan humoros, mint amilyen, amig a zsidóból hiányzik a humor, sőt ő maga, a zsidó, a szexualitás után legkiadósabb tárgya minden viccnek.

Jól tudom, mily nehéz probléma a nevetés és a humor; oly nehéz, mint minden, ami csak-emberi s nem egyszersmind állati is, oly nehéz, hogy Schopenhauer semmi helyeset és maga Jean Paul sem tudott egészen kielégitőt mondani erről a tárgyról. A humorban mindenekelőtt sokféle van: némely ember a humort a másokkal, vagy magunkkal való részvét finomabb formájának tekinti; de ezzel még nem mondtunk semmi olyat, ami kizárólag a humorra volna jellemző. A humorban kifejezésre juthat ,tudatos pátosza a távolságnak' — az egészen nem-patetikus embereknél; de még ezzel sem nyertünk semmi döntőt a humorra nézve.

A humorban a leglényegesebbnek én az empirikusnak tulzott hangsulyozását látom, hogy éppen ezáltal világosabban megmutassa azt, hogy az empirikus mennyire nem fontos. Alapjában véve, minden nevetséges, ami megvalósul; és ezen alapszik a humor, tehát az erotikának az ellentéte.

Az erotika mindent összefog az emberben és mindent egy célra irányoz; a humor éppen a megforditott irányba mozog, minden szintézist felold, hogy megmutassa, milyen a világ tónusok nélkül. Mint a polarizált és a nem-polarizált fény, azt mondhatnók, ugy viszonylik egymáshoz humor és erotika. (Hogy ezt a magunk számára is megmagyarázzuk, Shakespeare és Beethoven különbségére kell gondolnunk, amely egyike a lélektan legnagyobb ellentéteinek.)

Az erotika a határoltból a határtalanba igyekszik, a humor a határolton telepszik meg, csak azt tolja a szinpad előterébe és megmezteleniti, mert minden oldalról megtekinti. A humorista nem vágyik az utazásra; csak benne van meg a kicsi iránti érzék és a kicsire való hajlandóság; birodalma sem a tenger, sem a hegy, az ő területe a sikság. Ezért keresi fel szivesen az idillt és elmélyed minden egyes-dologban: de mindig csak azért, hogy az egyes-dolog helytelen viszonyát a Magán-való-dologhoz leleplezze. Kicsufolja az immanenciát azzal, hogy a transzcendenciától teljesen eloldja, sőt ez utóbbinak még a nevét sem nevezi meg. A vicc felkeresi az ellenmondást a jelenségen belül, a humor még nagyobb igazságtalanságot követ el vele, midőn magába zárt egésznek tünteti fel; mindakettő azt mutatja, hogy mi minden lehetséges és ezzel kompromittálja legalaposabban a tapasztalati világot. A tragikum ellenben azt tárja fel, hogy mi lehetelen mindörökkön és igy komikum és tragikum, mindegyik a maga módján, tagadja az empiriát; ámbár egyik a másik ellentétének látszik.

A zsidónak, aki nem az érzékfelettiből jön, mint a humorista és nem az érzékfelettihez akar eljutni, mint az erotikus, nem érdeke, hogy az adottat kevesebbre értékelje: ezért az élet az ő számára sohasem válik csalóka játékká, soha őrültek házává. Mert a humor magasabb értékeket ismer, mint amekkorák a konkrét dolgok s ezeket az értékeket csak ravaszul elhallgatja. Lényégében a humor türelmes; a szatira, a humor ellentéte, lényegében türelmetlen s ezért jobban megfelel a zsidó és a nő tulájdonképpeni természetének. Zsidók és nők mindig humortalanok, de gunyölódók. Rómában egy szatirászerzőnő is volt, Sulpicia nevü. Mert a szatira türelmetlen, az embert a társaságban a legkönnyebben lehetetlenné teszi. A humorista, aki meg tudja akadályozni, hogy a világ apróságai és kicsinyességei őt és a többi embereket komolyan bántani kezdjék, minden társaságnak legszivesebben látott vendége. Mert a humor, mint a szeretet is, hegyeket mozdit el utjából; a humor az a viselkédés, amely a szociális életet, azaz a magasabb eszme szerint való közösséget, nagyon előmozditja. Ezért a zsidó nem társadalmi hajlandóságu, az angol ellenben nagy mértékben az.

A zsidónak az angollal való összehasonlitása még sokkal hamarabb mond csütörtököt, mint a nővel való összevetése. De hogy itt is, ott is, miért kellett részletesnek lennem, annak oka az, hogy nagyon heves az a harc, amely a zsidóság értéke és lényege felől már a legrégibb idő óta folyik. S itt Wagnerre is hivatkozhatom, akit a zsidóság problémája a legintenzivebbül, kezdettől fogva mindvégig foglalkoztatott s aki nemcsak az angolban akart zsidót felfedezni: hanem Kundryja felett is, aki a müvészet legmélyebb nőalakja, félreismerhetetlenül ott lebeg Ahasvérus árnyéka.

Méginkább a nővel való párhuzam irányában fekszik és e párhuzam elsietett feltételezésére még erősebben csábit az, hogy — nemcsak a zsidó szeme számára — a nő eszméjét a legteljesebben a zsidó nő reprezentálja. Az árja is ezt érzi: gondoljunk Grillparzer Toledói Zsidónőjére. Ez a látszat annál könnyebben támad, mert az árja nő az árja férfitól a metafizikust is megköveteli nemi jellegül és a férfi vallásos meggyőződései őt épp ugy átítatják, mint egyéb tulajdonságai. A valóságban persze mégis csak keresztény férfiak vannak és nincsenek keresztény nők. A zsidó nő azonban éppen azért látszik teljesebben reprezentálhatni a sok gyermekü családanyát épp ugy, mint a kéjes odaliszkot, a nőiességet mindkét pólusán, ugyis mint Küprisz, ugyis mint Kibéle, mert a férfi, aki a zsidó nőt nemileg kiegésziti és szellemileg átitatja, a férfi, aki a zsidó nőt önmaga számára megteremtette, ugyanolyan kevés transzcendentálist rejt magában.

A zsidóság és a nőiesség kongruenciája teljesnek látszik, mihelyt a zsidó végtelen változó-képességére gondolunk. A zsidó nagy tehetsége a zsurnalizmusra, a zsidó szellemi ürgesége eredeti, benne gyökerező meggyöződésének hiánya nem arra mutatnak-e, ami a nőre érvényes volt, hogy a zsidók semmik s éppen ezért mindenekké lehetnek? A zsidó egyén, de nem egyéniseg; az alacsonyabb élet felé fordul teljesen, nem érzi szükségét a személyes fennmaradásnak: hiányzik belőle az igazi, változatlan, a metafizikus lét, nincs része a magasabb, az örök életből.

Mégis éppen itt térnek el a leghatározottabban zsidóság és nőiesség. A semmiség és mindenné lehetés a zsidóban egészen más, mint a nőben. A nő az anyag, amely passzive minden formát felvesz. A zsidóban mindenekelőtt tagadhatatlanul bizonyos agresszivitás van: nem ama nagy benyomás folytán, amelyet mások reá tesznek, válik receptivvé. A zsidó nem szuggerálhatóbb, mint az árja; hanem a zsidó a különböző körülményekhez és követelményekhez, minden környezethez és minden fajhoz önként hozzá idomul; ahogy a parazita, aki minden gazdájában mássá lesz s igy egészen különböző külső formát vesz fel, ugy, hogy azt hihetjük, más állat van előttünk, pedig még mindig ugyanaz maradt. Mindenhez asszimilálódik s igy mindent magához asszimilál; ezáltal nem mások vetik őt maguk alá, hanem ő veti e másokat maga alá.

Továbbá: a nő egyáltalán nem fogalmi hajlamu, a zsidó eminenter az, amivel összefügg a jogtudományra való hajlandósága, ami pedig a nőknek sohasem fog izleni; és a zsidónak ebben a fogalmi természetében fejeződik ki a zsidó aktivitása is, amely persze egészen különös fajta aktivitás, nem a megasabb élet teremtő szabadságának aktivitása.

A zsidó örök, mint a nő, örök, nem mint személyiség, hanem mint faj. A zsidó nem közvetlen, mint az árja férfi, de közvetettsége is más, mint a nőé.

A voltaképpeni zsidó lény legmélyebb mégismerését a zsidó vallástalansága nyitja meg. E helyen nem vizsgálhatjuk meg a vállás fogalmát és vallás alatt, megokolás nélkül, — mert a megokolás kényszerüségből nagyon hosszu lélekzetü lenne és a témától messzi elvezetne, — értsük mindenekelőtt minden öröknek, az alacsonyabb élet adataiból soha-le-nem-vezethető és soha-ki-nem-mutatható örök életnek az emberben, az ember által való igenlését. A zsidó: a hitetlen ember. A hit az embernek az a cselekedete, amely által a léttel viszonyba kerül. A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolut létre irányul, az örök életre, ahogy ezt a vallás mondja. S a zsidó legmélyebb alapjában azért semmi, mert semmit sem hisz.

A hit pedig minden. Akár hisz egy ember istenben, akár nem, ez nem fontos: ha legalább az ateizmusban hisz. De éppen ez a lényeg: a zsidó semmit sem hisz, nem hisz hitében, kételkedik a kételyében. A zsidót sohasem hatja át egészen ujjongása, de épp oly kevéssé képes arra, hogy boldogtalansága egészen betöltse. A zsidó sohasem veszi komolyan magát s ezért más embert s más dolgot sem vesz valóban komolyan. Belsőleg kényelmes zsidónak lenni; s egy kis külső kényelmetlenséget el kell fogadni ezért cserébe.

Ezzel, végül, megokoltam a lényeges különbséget zsidó és nő között. Hasonlóságuk legmélyebben azon alapszik, hogy a zsidó, épp ugy, mint a nő, önmagában nem hisz. De a nő a másikban hisz, a férfiban, a gyermekben, a szerelemben. A nőnek van sulypontja, csakhogy a sulypont a nőn kivül fekszik. A zsidó azonban semmiben sem hisz, sem magában, sem magán kivül; néki az idegenben sincs támasztéka, az idegenben sem ver gyökeret, mint ahogy a nő gyökeret ver. S csak szimbolikusan jelenik meg a zsidónak talajtalansága abban, hogy a zsidónak annyira nincs érzéke a földbirtok iránt és a mozgó tőkét kedveli. [Ezzel függ össze a természet íránt való mély és el nem veszithető érzésnek hiánya is.]

A nő hisz a férfiban. A férfiban, aki rajta kivül van, vagy a férfiban, aki benne van, a férfiban, aki szellemileg impregnálta s igy a nő, e módon, még komolyan is veheti magát. A zsidó semmit sem tart valódinak és feldönthetetlenek. Ezért frivol mindenütt és mindent kiviccel; nem hiszi el egyetlen kereszténynek a kereszténységét sem, nem is beszélve arról, hogy a zsidónak elhigyje kikeresztelkedése becsületességét. De a zsidó nem realisztikus valóban és semmiképpen sem igazi empirikus. A korábbi tételeken, amelyek részben H. S. Chamberlainhez csatlakoznak, itt kell a legfontosabb megszoritásokat eszközölni. A zsidó voltaképpen nem immanens, mint az angol tapasztalati filozófus. Mert a pusztán empiristának pozitivizmusa hisz abban, hogy minden emberileg lehetséges tudomány lezárható az érzékelhetőség határain belül, reméli az exakt tudomány rendszerének beteljesedését. A zsidó azonban a tudásban sem hisz; és mégis egyáltalán nem szkeptikus, mert épp oly kevéssé van a szkepticizmusról meggyőződve. Ezzel szemben még egy teljesen metafizikátlan rendszer fölött is, amilyen például Avenariusé, áhitatos gond lebeg, sőt Ernst Mach relativisztikus nézetei fölé is mintha bizodalmas jámborság volna kiterjesztve. Az empirizmus, ha nem mély is, még nem nevezhető zsidónak.

A zsidó a legáhitatlanabb ember, a legmesszebb menő értelemben. Az áhitat azonban nem olyan valami, ami egyéb dolgok mellett, vagy egyéb dolgokon kivül van: áhitat mindennek az alapja s az a bázis, amelyen minden egyéb felemelkedik. A zsidót már azért is prózainak tartjuk, mert nem lendületes és a lét ősforrása felé nem vágyakozik; jogtalanul. Minden igazi belső kultura s minden, amit egy ember igazságnak tart, az, hogy az ember számára kultura, hogy igazság, hogy értékek vannak, a hit alapján nyugszik, annak áhitatra van szüksége s az áhitat nem olyasmi, ami csak a misztikában és a vallásosságban nyilatkozik meg; minden tudományban és minden szkepszisben, mindenben, amit az ember komolyan vesz, benne van, a legmélyebb mélyén, az áhitat. Hogy különböző módokon nyilatkozhatik meg, az biztos: lelkesedés és tárgyiasság, magas entuziazmus és mély komolyság, ez a két leggyakoribb mód, amelyben megnyilatkozásra jut. A zsidó sohasem rajongó, de voltaképpen sohasem is józan; nem extatikus, de nem is száraz. A zsidóból az alacsony mámor és a szellemi mámor is hianyzik, épp oly kevéssé alkoholista, mint ahogy magasabb elragadtatásra sem képes, mindamellett azért még nem hüvös és nagyon messze van a meggyőző érvelés nyugodtságától: melegsége izzad, hidegsége gözölög. Tartózkodása mindig soványság, telisége mindig dagály. Ha az érzés korlátlan lelkesedésének felszárnyalását megkisérli, soha messze nem jut a patetikuson tul és hogyha a gondolat legszorosabb kötelékei között próbál mozogni, sohasem mulasztja el, hogy láncait hangosan ne csörgesse. S ha nem is ösztökéli semmi arra, hogy az egész világot megcsókolja, a világgal szemben mégsem válik kevésbbé tolakodóvá.

Minden elkülönités és minden átölelés és minden szeretet, minden tárgyiasság és minden himnikus, az emberi szivnek minden igazi, nem hazug mozdulata, ha komoly, ha örvendetes, végső eredményében az áhitaton alapszik. A hitnek nem kell, ugy, mint a géniuszban, tehát a legáhitatossabb emberben, egy metafizikai entitasra vonatkozni, — a vallás önmagunknak és önmagunkkal a világ feltételezése — egy tapasztalati létre is kiterjedhet és ebben mintegy egészen feloldódhatik: mindamellett ugyanaz a hit: létben, értékben, igazságban, abszolutban, istenben való hit.

A vallásosságnak s az áhitatnak itt kifejtett legtágabb fogalmát többféleképp lehetne félremagyarázni. Ezért magyarázatul meg akarok jegyezni még egyet-mást. Áhitat nemcsak a birtoklásban van, hanem a küzdelemben is, amely a birtokot meg akarja szerezni: nemcsak a meggyőződéses istenhirdető (mint Händel, vagy mint Fechner) áhitatos, hanem a tévelygő, kételkedő, istenkereső is (mint Lenau, vagy mint Dürer). [A zsidó nem Verocchionak még-meg-nem-világosodott és még nem-látó Tamása (a flórenci Or san Michele templomon), aki semmi mást nem szeretne, csak hinni, de még nem hihet; a zsidó inkább fölénynek érzi a hitetlenséget, ravaszságnak, amiről csak ő tud.] Az áhitatnak nem kell a világ egésze előtt örök szemlélődésben állnia (ahogy Bach áll előtte); az áhitat (mint Mozartnál) minden egyes dolgot kisérő vallásosságként is megnyilatkozhatik. Végül az áhitat nincs egy vallésalapitó fellépéséhez kötve: a világ legáhitatosabb népe a görögök voltak s ezért volt kulturájuk minden eddigi közül a legmagasabb; köztük azonban soha nem volt egy kimagasló vallásalapitó (akire azonban a görögöknek nem is volt szükségük). Vallás: a Minden alkotása; és minden, ami az emberben van: csak vallás által van. A zsidó eszerint nem a vallásos ember, aminek oly gyakran állitották; hanem a katexohén vallástalan.

Meg is okoljam még ezt? Soká fejtegessem, hogy a zsidóból hiányzik a hitben való buzgóság s ezért a zsidó vallás az egyetlen, amely prozelitákat nem keres s a zsidó számára az, aki a zsidóságra áttér, a legnagyobb rejtély s a zsidó maga a legzavartabb mosollyal vesz az ilyenről tudomást. [Nem lehet ellenérv ezzel szemben a zsidó türelmetlenség. Az igazi vallás mindig buzgó, sohasem zelotikus. Türelmetlenség inkább hitetlenséggel azonos; ahogy a hatalom a legcsalókább szurrogátuma a szabadságnak, akként a türelmetlenség csak a hit egyéni biztosságának hiányából származik.] Kiterjeszkedjem itt a zsidó ima lényegére és formaszerüségére, áhitatban való hiányára, amelyet csak a pillanat adhat meg? Végül ismételjem, hogy mi a zsidó vallás: nem az élet értelmének és céljának tana, hanem történeti hagyomány, amelyet összefoglalhatunk a Vörös-tengeren való átkelésben, amely tehát a menekülő gyávának a hatalmas megmentő iránt való hálájában csucsosodik ki? Egyébként is világos volna: a zsidó a vallástalan ember és minden vallástól a legtávolabb áll. Nem tételezi fel magát és magával a világot, a miben a vallás lényege van. Minden hit hősi: a zsidó azonban sem a bátorságot, sem a félelmet nem ismeri, a félelmet, mint a fenyegetett hit érzését; a zsidó nem napszerű és nem démonikus.

Tehát nem a misztikum hiányzik a zsidóból, mint Chamberlain hiszi, hanem az áhitat. Lenne csak a zsidó becsületes materialista, lenne csak a fejlődés bornirt imádója! De a zsidó nem kritikus, csak kritikaszter, nem szkeptikus, Cartesius mintája szerint, nem kételkedő, hogy a legnagyobb bizalmatlanságból a legnagyobb biztossághoz érkezzék, hanem abszolut ironikus, mint — itt csak egyetlen zsidót nevezhetek meg — mint Heinrich Heine. A gonosztevő is áhitatlan s ő neki sincs támasza istenben; de a gonosztevő ezzel a feneketlenbe sülyed, mert nem állhat isten mellett. De épen ez mindannak, ami zsidó: sajátságos fogása. A gonosztevő ezért mindig kétségbe van esve; a zsidó soha. A zsidó nem igazi forradalmár (mert honnan venné a felháborodás erejét és belső hevét) és éppen ebben különbözik a franciától: csak bomlasztó, de sohasem valóban pusztitó.

Már most mi hát a zsidó, ha mindabból semmi, ami egyébként egy ember lehet? Mi történik benne valóban, ha nincs meg benne semmi végső, semmi alap, amin a pszihológus mérő ónja végül keményen és hallhatóan megütődnék?

A zsidó lelki tartalmai, mind, bizonyos kettősséggel és többséggel vannak megverve; ebből az ambiguitásból, ebből a duplicitásból, sőt ebből a multiplicitásból a zsidó sohasem kerül ki. A zsidó számára mindig van még egy lehetőség, még sok lehetőség, ott, ahol az árja, bár pillantása nem szegényebb, okvetlenül dönt már és választ. Azt hiszem, ezt a belső többértelmüséget, a lelki történésnek e közvetlen belső valóságban való hiányát, a szegénységet a magáért-való-létben, amelyből minden felső teremtő erő folyhat, tekinthetjük ama fogalom definiciójának, amiről azt mondtam, hogy a zsidó, mint eszme. [Ebből magyarázható meg valóban a zsidó zsenitlensége. Csak a hit alkotó. S talán a zsidó csekélyebb nemi potenciája és izmainak és testének nagyobb gyengesége csak ugyanezt a tényt tükrözik az alsóbb szférában.] Olyasmi ez, mint egy lét-előtti állapot, örök bolyongás kint, a realitás kapuja előtt. A zsidó semmivel sem azonosithatja magát valóban, semmire egész életét föl nem teheti. [Csak a férfi teremti meg a nőt. Ezért nem éreznek a zsidó nők, tudvalevőleg, a keresztény nők amaz egyszerüségével, amely minden további nélkül megadja magát a nemi kiegészitőnek.] Nem a buzgólkodó, hanem a buzgalom hiányzik a zsidóból: mert minden osztatlan, minden egész idegen neki. A hit együgyüsége hiányzik belőle s mert a zsidóban nincs meg ez az együgyüség s mert a zsidó semmi, semminő poziciót sem jelent, ezért látszik okosabbnak, mint az árja és rugékonyan vonja ki magát minden elnyomatás alól. [Ezt azonban nem szabad ugy magyarázni, ahogy, Schopenhauer hiányos lélektani megkülönböztetésének felhasználásával, Chamberlain magyarázta, az akarat tulnyomóságának és az értelem abnormis meghátrálásának. A zsidó egyáltalán nem akaraterős és belső határozatlansága könnyen vezethet a lelki mazohizmussal, vagyis az elhatározás pillanatában beálló nehézséggel és gyámoltalansággal való összecserélésre.] Belső többértelmüség, ismétlem: az abszolut zsidó; az együgyüség: az abszolut zsidótlan. A zsidó kérdése az a kérdés, amelyet Elza Lohengrinhez intéz: képtelenség bárminő kinyilatkoztatásra, belső megnyilatkoztatásra is, annak lehetelensége,
hogy valamely létben egyszerüen higyjen.

Talán azt fogják ellenvetésül felhozni, hogy e meghasonlott lét csak a civilizált zsidóban van meg, akiben, a régi ortodoxia mellett, a modern érzület tovább hat. Ez az ellenérv azonban hibás volna. A müveltség csak annál világosabban juttatja kifejezésre a zsidó lényét, mert igy olyan dolgokon nyilatkozhatik meg, amiket mélyebb komolysággal kellene megfontolni, mint az anyagi pénzüzleteket. Annak bizonyitéka, hogy a zsidó magába nem egyértelmü, igen könnyü: a zsidó nem énekel. Nem szemérmetességből, hanem, mert a saját énekében nem hisz. Ahogy a zsidó sokértelmüségének a reális differenciáltsággal, vagy a zseniálitással semmi dolga, akként az énektől való különös irtózásának, vagy a hangos, világos szótól való vonakodásának a tartózkodáshoz semmi köze nincs. Minden szemérem büszke: a zsidónak ez a vonakodása azonban belső méltatlanságnak jele: mert a közvetlen létet nem érti és nevetségesnek és kompromittáltnak találná és érezné magát, ha énekelne. A szemérem átfogja mindama tartalmakat, amelyek az ember Énjével belső folytonosságban erősebben össze vannak kapcsolva; a zsidók kérdéses feszélyezettsége azonban kiterjed olyan dolgokra, amelyek a zsidó szemében egyáltalán nem lehetnek szentek, amelyek profanizálásától tehát nem félhetne. S ez ismét összeesik a zsidó áhitatlanságával: mert minden zene abszolut s mintegy el van oldva minden képzettől; csak azért van a zenének valamennyi müvészet közül legszorosabb vonatkozása a vallással s ezért az egyszerü ének, amely egyetlen melódiát egész lélekkel betölt, épp oly zsidótlan, mint a zene. Ebből látszik, milyen nehéz a zsidóságot definiálni. A zsidóból hiányzik a keménység, de hiányzik a gyöngédség is, a zsidó inkább szivós és puha; sem durva, sem finom, sem goromba, sem udvarias. Nem király, nem vezér, de nem is jobbágy, nem vazallus. Amit nem ismer: a megdöbbenés; de épp ugy hiányzik belőle a közöny. A zsidó számára soha semmi nem magától értetődő, de épp ugy idegen a zsidótól minden valóságos csodálat. A zsidóban semmi sincs Lohengrinből, de csaknem ugyanoly kevés Telramundból (aki becsületével áll vagy bukik). A zsidó nevetséges, mint könnyelmü diák, de mégsem jó nyárspolgár. Nem nehézvérü, de nem is szivből könnyelmü. Mert semmit sem hisz, az anyagi felé menekül; csak ebből származik pénzszomja: itt keres valami reálitást és az üzlet által akar meggyőződni arról, hogy valami van — az egyetlen érték, amit valóban elismer, ekként: a megszolgált pénz. De mindamellett nem is igazi üzletember: mert a nem-reális, a nem szolid, ami a zsidó kereskedők eljárásában van, csak konkrét jelentkezése a belső azonosságtól ment zsidó lénynek ezen a területen is. ,Zsidó': tehát kategória és lélektanilag nem vihető tovább és nem határozható meg; metafizikailag a lét előtti állapotként foghatjuk fel: introstpektive nem juthatunk messzebb, mint csak a belső többértelmüségig, bármely meggyőződésnek hiányáig, bármi szerelemre, tehát az odaadásra és az áldozatkészségre való képtelenségig.

A zsidó erotikája szentimentális, humorja szatira; minden szatirikus azonban szentimentális, ahogy minden humorista csak megforditott erotikus. A szatirában és a szentimentalizmusban van az a duplicitás, ami a zsidót voltaképpen teszi (mert a szatira nagyon keveset hallgat el s ezzel a humort meghamisitja); s mindakettővel közös az a mosoly, amely a zsidó arcot jellemzi: nem boldog, nem fájdalmas, nem büszke, nem torzmosoly, hanem az a bizonytalan arckifejezés (belső többértelmüség fiziológiai korrelátuma), amely elárulja a mindenbe való belemenés készségét és azt, hogy az emberben semmi tisztelet önmaga iránt nincs; nincs meg benne az a tisztelet, ami minden egyéb verecundiát megalapoz.

Azt hiszem, elég érthető voltam s nem értették félre, mit gondolok a zsidóság voltaképpeni lényege alatt. Ibsen Hakon királya a Trónkövetelőkben, doktor Stockmanja a Népgyülölőben, ha még szükség volna rá, világosabbá tehetik, hogy mi az, ami az igazi zsidó számára mindörökre megközetíthetetlen: a közvetlen lét, az isten-kegyelméből-valóság, a tölgyfa, a trombita, a Siegfried-motivum, önmagának a megalkotása, ez a szó: vagyok. A zsidó valóban istennek e földön való mostoha gyermeke; s nincs egyetlen (férfi) zsidó, aki, ha még oly homályosan, zsidóságától, tehát mélyebben, hitetlenségétől ne szenvedne.

Zsidóság és kereszténység, amaz a legszétszagatottabb, a belső azonossagtól legmentebb, ez a legerősebb hitü, istenben bizó lét, ekként a legtávolabbi, legmérhetetlenebb ellentétek. Kereszténység: a legmagasabb hősiesség; a zsidó azonban sohasem egységes és egész. Ezért a zsidó gyáva és a hérosz a zsidóval legellentétesebb pólus.

Chamberlain sok igazat mondott arról, hogy mily félelmesen, mily kinosan nem-érti az igazi zsidó Jézus tanát és alakját, Jézusban a harcost és a türőt, életét és halálát. De téves volna azt hinni, hogy a zsidó gyülöli Krisztust. A zsidó nem az Antikrisztus, a zsidónak Jézushoz egyáltalán nincs vonatkozása; szigoruan véve csak árják, gonosztevők vannak, akik Jézust gyülölik. A zsidó csak azt érzi, hogy Jézus, mint valami, amit az esze nem tud jól megfogni, ami felfogásától távol áll, zavarja és kellemetlenül bosszantja őt. Mindamellett az uj testamentumról, mint a réginek legérettebb virágjáról és legmagasabb tökéletesséről való mese és az a mesterséges közvetités, amellyel ez utóbbit az előbbinek messiási igéreteihez idomitotta, a zsidóknak nagyon kapóra jött; ez volt legerősebb külső védelmük. Hogy éppen e poláris viszony ellenére mégis a zsidóságból származott a kereszténység, egyike a legmélyebb lélektani rejtélyeknek: ez a vallásalapitó lélektana; amiről most szó van.

Miben különbözik a zseniális vallásalapitó minden egyéb zsenitől? Mily belső szükség hajtja őt arra, hogy vallást alapitson?

Nem lehet ez más, mint az, hogy ő maga sem hitt mindig istenben, akit most hirdet. A hagyomány Buddháról, épp ugy, mint Krisztusról, elmondja, milyen kisértéseknek voltak kitéve, sokkal erősebbeknek, mint minden más ember. Két további vallásalapitó, Mohammed és Luther, epileptikusok voltak. Az epilepszia azonban a gonosztevő betegsége: Caesar, Narses, Napoleon, a nagy gonosztevők valamennyien epilepsziában szenvedtek és Flaubert és Dosztojevszkij, akik az epilepsziára legalább is hajlottak, mindketten roppant sokat tartalmaztak a gonosztevőből, anélkül persze, hogy gonosztevők lettek volna.

A vallásalapitó az az ember, aki egészen istentelenül élt s mégis a legfőbb hitig küzdötte fel magát. Hogy hogyan lehetséges, hogy egy természetes módon gonosz ember önmagát jó emberré tegye, ez minden fogalmunkat felülmulja; mert egy rossz fa hogyan hozhat jó gyümölcsöket? Ezt kérdezi Kant vallásfilozófiájában és a lehetőségre mégis elvben igennel felel: „Mert ha eltántorodtunk is, meg nem csökkent erővel zendül meg 'lelkünkben ez a parancs: ,Legyünk jobb emberék'; ebből az következik, hogy lehetünk is jobbak." Az a megfoghatatlan lehetőség, hogy egy ember, aki korábbi életének minden esztendejében és napján mint gonosz ember élt, teljesen ujjá tud születni, ez a mély misztérium abban a hat vagy hét emberben valósul meg, akik az emberiség nagy vallásait alapitották. Ebben különböznek a voltaképpeni zsenitől: a zseniben születésétől fogva tulnyomó a jóra való hajlandóság.

A többi zseni a kegyben még születése előtt részesül; a vallásalapitó élete folyamán. A vallásalapitóban egy régibb lény a legteljesebben hal meg és egészen háttérbe lép egy uj elől. Minél nagyobb akar lenni valamely ember, annál több olyasmi van benne, aminek a halálát el kell határoznia. Azt hiszem, hogy e ponton Szokratesz közeledik legjobban a vallásalapitóhoz (mint egyetlen az összes görögök között), [Nietzschének valószinüleg igaza van, amikor benne nem lát igazi hellént, mig Plátó ismét teljesen görög.]; a gonoszszal való döntő harcot talán azon a napon küzdötte, mikor Potideia mellett huszonnégy óráig egyedül, egyazon helyen egyenesen állt.

A vallásalapitó az az ember, akinek számára születésekor egyetlen probléma sincs megoldva. ő az az ember, akinek a legcsekélyebb egyéni biztossága van; benne minden veszélyeztetve van, minden kérdésessé van téve és mindent, nemcsak ezt vagy azt, élete folyám magának kell meghódítania. Mert mig az egyiknek betegséggel kell küzdenie és testi gyöngeségtől szenvedni, egy másik a gonosztettől reszket, mert mint lehetőség megvan benne; születésénél mindegyik valahogy mellényult, valamiféle bünnel terhelte meg magát. Csak formálisan ugyanaz mindegyik számára az eredendő bün, anyagilag mindegyik számára különböző. Itt egyik, ott másik választott semmist, értéktelent, amikor megszünt akarni, amikor akarata egyszerre ösztönné, egyénisége egyénné, szerelme gyönyörré lett, mikor megszületett; és ez az egyéni eredendő büne, a saját személyében való semmi az, amit életében bünnek, tisztátalannak, tökéletlennek érez s ami néki, mint gondolkodónak, problémává, rejtéllyé, feladatává válik. Csak a vallásalapitó követte el egészen az eredendő bünt és az ő hivatása e bünért egészen bünhödni: benne a Minden problematikus, de ő mindent megold, ő a Mindenné oldja meg magát. Megfelel minden problémára s megszabaditja magát egészen a büntől. Ő áll meg legerősebben a legmélyebb szakadék fölött, legyőzi a Semmit és megragadja a Magán-való-dolgot, a magán-való-létet. S ennyiben valóban el lehet mondani, hogy az eredendő büntől ment, benne isten egészen emberré s benne-minden bünhődéssé és megoldássá válik.

Minden zsenialitás azonban a természeti törvénytől való legfelsőbb szabadság.

Von der Gewalt, die alle Wesen bindet,
Befreit der Mensch sich, der sich überwindet.

[A minden lényt megkötő hatalomtólaz ember azzal szabadul meg,
hogy legyőzi magát.]

Ha ez igy áll, akkor a vallásalapitó a legzseniálisabb ember, mert ő győzött le legtöbbet. Ő az az ember, akinek sikerült az, amit az emberiség legmélyebb gondolkodói csak félénken, — hogy etikai világnézetüket, hogy a választás szabadságát cserbe ne kelljen hagyniok — lehetségesnek tüntettek fel: az ember teljes ujjászületése, regenerációja, akaratának egész megfordulása. A többi nagy szellemeknek is harcolniok kellett a gonosszal, de náluk a mérleg már eleve határozottan a jó felé hajlik. Nem ugy a vallásalapitónál. Benne oly sok gonosz van, a hatalomnak oly sok akarása, oly sok földi szenvedély, hogy negyven napig kell a pusztában szakadatlanul, étel nélkül, álom nélkül, az ellenféllél küzdenie. Csak akkor győzött: nem halt meg, hanem megszabaditotta magában a legfőbb életet. Ha ez másképp volna, akkor hiányoznék a vallásalapitás minden impulzusa. A vallásalapitó itt egészen ellenpólusa az imperatornak, a császár ellentéte a galileusnak: Napoleonban is történt, életének egy meghatározott időpontján, egy fordulat, de nem a földi élettől való elfordulás, hanem végleges döntés a földi élet kincsei, hatalma és pompája mellett. Napoleon nagy ama kolosszális intenzitás által, amellyel az eszmét magától elvetette, az abszoluttól való elfordulásának hatalmas ereje által, a le-nem-vezeklett bün óriási mérete révén. A vallásalapitó azonban nem akar, s nem is kell, hogy mást hozzon az embereknek, csak azt, ami néki a valamennyi ember közül a legmegterheltebbnek sikerült: az istennel való szövetség megkötését. A vallásalapitó tudja, hogy ő a legbünterhesebb; s e legnagyobb bünösszeget kereszthalállal bünhödi.

A zsidóságban két lehetőség volt. E két lehetőség, Krisztus születése előtt még, együtt volt s akkor a választás még nem történt meg. Már megvolt a diaszpóra, de egyszersmind valamiféle formája az államnak: negáció és pozició egymás mellett volt meg. Krisztus az az ember, aki a legerősebb negációt, a zsidóságot, magában legyőzi s igy a legerősebb poziciót, a kereszténységet, mint a zsidósággal legellentétesebbet, teremti meg. A lét előtti állapotban szétválnak a lét és a nemlét. A kocka most el van vetve: a régi Izrael zsidókká és keresztényekké bomlik. A zsidó, ahogy mi ismerjük, s ahogy én itt leirtam, a kereszténnyel együtt támad. A diaszpóra most teljessé válik s a zsidóságból eltünik a nagyság lehetősége: olyan férfiakat, mint Sámson és Józsua, (a legzsidótlanabbak a régi Izraelben), azóta a zsidóság nem tudott teremteni. A zsidóság és kereszténység világtörténetileg feltételezik egymást, mint pozició és negáció. Izralben megvoltak a legfőbb lehetőségek, amik valaha is egy nép osztályrészeül juthattak: Krisztus lehetősége. A másik lehetőség: a zsidó.

Azt hiszem, nem értenek félre: nem akarok a zsidósághoz kereszténységgel való vonatkozást hozzákölteni, ami a zsidósáigtól idegen. A kereszténység a zsidóság abszolut tagadása; de ugyanaz a viszonya van hozzá, mint minden dolognak a maga ellentétéhez, mint minden poziciónak ahhoz a negációhoz, amit legyőzött. Kereszténységet és zsidóságot még sokkal inkább, mint áhitatot és zsidóságot, csak egymáson és egymás kölcsönös kizárásával lehet definiálni. Nincs könnyebb, mint zsidónak, nincs nehezebb, mint kereszténynek lenni. A zsidóság az a szakadék, amely fölé a kereszténység épitve van s ezért a zsidó a legerősebb félelme s a legmélyebb irtózása az árjának. [Ebben van egyszersmind a zsidók antiszemitizmusának és az indogermánok antiszemitizmusának különbsége és a kettőnek határa. A zsidó antiszemitának a zsidó csak ellenszenves (bár ujra-meg-ujra zsidó társaságot keres és más környezetben magát soha teljesen jól nem érzi), az antiszemita árja ellenben, ha még oly bátran harcol is a zsidóság ellen, szive mélyén mindig az, ami a zsidó sohasem: judeofób.]

Nem hiszem, amit Chamberlain hisz, hogy a Megváltó születése Palesztinában puszta véletlen lehetett. Krisztus zsidó volt, de csak azért, hogy a zsidóságot magában a legteljesebben legyőzhesse; mert aki a leghatalmasabb kétség felett diadalmaskodott, az a leghivőbb, aki a legsivárabb tagadás fölé emelkedett, az a legpozitivabb igenlő. A zsidóság Krisztus külön eredendő büne volt; győzelme a zsidóság fölött az, amivel Krisztus gazdagabb, mint Buddba, Konfucius és valamemiyi többi. Krisztus a legnagyobb ember, mert ő mérkőzött a legnagyobb ellenféllel. Talán ő az egyetlen zsidó s ő marad is az, akinek sikerült a zsidóság e legyőzése: az első zsidó volna az utolsó, aki egészen Krisztussá lett; azonban talán még ma is megvan a zsidóságban az a lehetőség, hogy Krisztust támasszon, talán a legközelebbi vallásalapitónak ismét előbb a zsidóságon kell keresztülmennie. Csak igy válik érthetővé a zsidóság hosszuéletüsége, amely valamennyi többi népet és fajt tuléli. Egészen, minden hit nélkül a zsidók sem tudtak volna magukat fenntartani; s ez az egy hit homályos, tompa és mégis kétségbeejtően biztos érzése annak, hogy valaminek mégis kell lennie a zsidóságban. Ez az egy valami a Messiás, a Megváltó. A zsidóság megváltója a zsidóságtól való megváltó. Minden nép egyébként valamely határozott gondolatot valósit meg, egy külön eszmét; s ezért végül minden nemzet tönkre megy. Csak a zsidó nem valósit meg egyetlen külön eszmét sem; mert ha meg tudna valósitani valamit, akkor csak a magán-való-eszmét valósithatná meg: Judeából kell az istenembernek származnia. Ezzel függ össze a zsidóság életereje: a zsidóság a kereszténységből még egészen más értelemben is él, mint a gazdasági kizsákmányolás értelmében. A zsidó lényének, metafizikailag, egyáltalán nincs más hivatása, csak az, hogy a vallásalapitónak alapzata legyen. Ebből magyarázódik az a különös jelenség, ahogy a zsidók a maguk istenének szolgálnak: sohasem mint egyes emberek, hanem mindig tömegben. Csat többen együtt áhitatosak, szükségük van az együttimádkozásra: mert a zsidók reménye azonos azzal az állandó lehetőséggel, hogy az ő fajtájukból támad a legnagyobb győző, a vallásalapitó. Ez tudattalan jelentősége a zsidó hagyomány minden messiási reménységének: a Krisztus a zsidóság értelme.

Ha tehát a zsidóságban a legmagasabb lehetőségek vannak is, a legcsekélyebb valóságok vannak meg benne; a zsidó a legtöbbre hajlamos s egyszersmind belsőleg a legkevesebbre képes ember.

A zsidóságot ma a legmagasabban látjuk Heródes napjai óta. Zsidó a modernség szelleme, bárhonnan nézzük is. A szexualitást igenlik és a mai faj-etika dalolja a koitusz hymenaioszát. A boldogtalan Nietzsche valóban nem felelős a természetes fajkiválasztás és a természetes fajtalanság nagy egyesüléséért, amelynek szégyenteljes apostolául Wilhelm Bölsche jelentkezik. Nietzsche megértette az aszkézist és csak a maga aszkézisától szenvedett tulságosan azért, hogy az ellentétet gyakran kivánatosabbnak ne találja. De nőket és zsidókat keriteni, ennek célja nem lehet más: mint az embereket bünösökké tenni.

Korunk, amely nemcsak a legzsidóbb, hánem a legnőiesebb korok egyike is; az a kor, amely a müvészet számára csak hangulatainak izzadságos keszkenőjét adja, amely müvészi ösztönét az állatok játékából vezeti le; a legkönnyebben hivő anarhizmus kora, a kor, amelynek nincs érzéke állam és jog iránt, a faj-etika kora, az elképzelhető legsekélyebb történeti felfogás (a történelmi materializmus felfogásának) kora, a kapitalizmus és a marxizmus kora, a kor, amelynek történet, élet, tudomány s minden csak ökonomia és tehnika; a kor, amely a zsenit a téboly egy formájának jelenti ki s amelynek egyetlen nagy müvésze, egyetlen nagy filozófusa sincs, a legcsekélyebb eredetíség s a legnagyobb eredetiséghajhászás kora; a kor, amely a szüzesség ideálja helyére a félszüz kultuszát tette: ez az a kor, amelyé az a dicsőség is, hogy az első kor, amely a koituszt nemcsak igenli és imádja, hanem kötelesseggé emeli: nem azért, hogy magát elfeledje, mint a római, a görög a bahhanaliában, hanem hogy megtalálja magát és a saját sivárságának tartalmat adjon.

De az uj zsidósággal szemben uj kereszténység nyomul fényre; az emberiség uj vallásalapitót vár és a küzdelem az eldőlés felé halad, mint amaz első évben (Krisztus után). Kereszténység és zsidóság közt, üzlet és kultura közt, nő és férfi közt, faj és személyiség közt, értéktelenség és érték közt, földi és magasabb élet közt. Semmi és Istenség közt az embernek ujra választania kell. Ez a két pólus, nincs harmadik birodalom.

>> Fészkek parazitája

kosár

2011-11-03T10:51:00.000-07:00

Elemzések és egyéb érdekes(nek tűnő) dokumentumok változatos és nem rendezett gyűjteménye. Bedobálom ide, amit találok. (Második oldal >> ITT <<) A >> "HÍREK" << oldalon mostantól (2011.10.11.) egy ismerősöm (USER 001) hozzászólásait szeretném közvetíteni,

emelyeket egy másik helyről szerkesztek be oda az ő hozzájárulásával.

>> A GLOBALIZÁCIÓ ÉS A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI KIHÍVÁSAI
>> Bayer Zsolt: Aranyember

>> Bogár László: Robbanás negyvenévente

>> Összehangolt jegybanki mentőakció: a pénz szaga

>> Merkozy levele az EU-nak: Itt az idő feladni a szuverenitást

>> Uniós hatalomátvétel egy tollvonással

>> Gazdag István: A Wall Street-i hidra és Európa kirablása

>> A kínai tábornok akár egy világháború árán is megvédené Iránt

>> Az orosz medve új életre kelt és a hidegháborúnak koránt sincs vége

>> Recesszióra és az euróövezet összeomlására készülnek

>> Pesszimista közgazdászok: nem látni a fényt az alagút végén

>> Bogár László: Az álomnak vége

>> Olajársokk fenyeget?

>> Védd magad! – Túlélni az összeomlást

>> Sarkosan fogalmazva

>> Az állandósult rendkívüli állapot

>> A lakosság jórésze ,,legatyásodott" adós

>> Végjátékához érkezett az eurózóna válsága

>> Kormány: a Moody's leértékelése pénzügyi támadás

>> Olaszország új Bilderberg vezetője

>> Ahol jár, ott rombol az IMF? - Íme, a tények

>> Molnár Gusztáv: Spanyol könnyek - Spanyolország társadalmi forrongás küszöbén áll

>> Mint éjjeli tolvaj...

>> A globális gazdasági bizonytalanság anatómiája

>> Bogár László: Még nincs vége a háborúnak

>> ,,Globális devizapiaci háború zajlik"

>> Miért nő az aranyeladások volumene és mi várható ezután

>> Gazdag István: Az ummán már csak Allah segíthet?

>> Róna Péter: az európai mentőstratégiából soha nem lesz semmi

>> Bencsik: túlfogyasztjuk erőforrásainkat

>> David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma

>> Európa végnapjai

....>> Róna Péter: Ártó euró

"A közgazdász szerint az euróövezet menthetetlen, a mag világpiaci versenyképességét a beszállító periféria - amelyhez Magyarország is tartozik - alulfejlettsége biztosítja. A beszállító viszont azért olcsó, mert nincs eurója. ... Róna Péter szerint a jövő évi költségvetés rozoga lábakon áll, és 2 százalékos zsugorodással kell számolni. Megszorítások és olyan növekedést előmozdító politika kellene, amely sokkal kevésbé támaszkodna a külföldi tőkére, sokkal jobban vigyázna a belföldi piacra, a hazai kis- és középvállalatok megerősödésére. Róna Péter nagy hibának nevezte az egykulcsos adót, a minimálbér emelését. Szerinte szembe kell nézni azzal, hogy Magyarországon van egymillió munkavállaló, akinek a képzettsége, képességei olyannyira hiányosak, hogy nem tudja kitermelni a minimálbérhez megfelelő értéket. Ami pedig a legfontosabb, hogy egyszerűen korszerűtlenné vált a magyar oktatás – tette hozzá a közgazdász."

>> Guardian: Irán elleni katonai csapásra készül fel Nagy-Britannia (2011.11.03.)
"Nagy-Britannia felkészül arra, hogy támogatást nyújtson egy Irán elleni katonai támadáshoz, amelyet az Egyesült Államok hajtana végre ... brit katonai szakértők azt vizsgálják, hol kellene állomásoztatni a királyi haditengerészet hajóit és tengeralattjáróit, hogy azokról Tomahawk típusú robotrepülőgépeket indíthassanak iráni célpontok ellen. Ha Washington a támadás mellett döntene, akkor katonai segítséget kérne Nagy-Britanniától, amelyet meg is kapna ...".

>> Ahmadinezsád: Az európai adóbevételek is a cionistákhoz folynak

"Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök kijelentette, hogy az európai emberek által fizetett adó „cionista zsebekbe” folyt az elmúlt 60 évben. Ahmadinezsád nemzetközi személyek előtt tette a megjegyzést a velük való szombati teheráni találkozóján... Ahmadinezsád megjegyezte, hogy cserébe a cionisták bizonyos nyugati politikai pártok választási kampányait fizették. Az izraeli rezsimet egy nagyon bonyolult szervezetként írta le, ami a hatalom, vagyon és média kizárólagos birtokosait irányítja. Ahmadinezsád az „anti-humanista” cionista ideológia szimbólumaként írta le Izraelt, kijelentve, hogy a rezsim sem a valláshoz, sem az etikához nem tartja magát, és csak tetteti zsidóságát. ..."

>> Az európai bűvészmutatvány

"Szinte hallani, ahogy a levegő süvít kifelé a legújabb lufiból, miközben a befektetők ráébrednek: Európában semmi sem oldódott meg. A politikusok által javasolt intézkedések tovább ronthatják a helyzetet. Egy szuverén adósságválságot nem lehet megoldani a szuverén adósságba vetett bizalom aláásásával. Pedig az 50%-os „önkéntes” veszteségleírás pontosan ezt tette. Egy szuverén adósságválságot nem lehet megoldani Kínától, Oroszországtól és Brazíliától kölcsönkért pénzből finanszírozott mentőalappal. A további adósságok nem javítani, hanem rontani fogják a helyzetet. Egy szuverén adósságválságot nem lehet megoldani a hitelezés visszafogásával. Azzal, hogy 2012-ig adtak haladékot az európai bankoknak hitelhányaduk drámai javítására, a legtöbb pénzintézet valószínűleg jelentősen csökkenteni fogja a nyújtott hitelek mennyiségét. Egy ilyen lépés tovább lassítaná a gazdasági tevékenységet Európában és ez az utolsó dolog amire, a kontinensnek most szüksége van. Ha a múlt heti megállapodásnál többre nem képesek nagy a baj."

>> Közeleg az Irán elleni támadás? - Megjött az izraeli fenyegetés
"... egy Irán elleni esetleges izraeli támadásnak súlyos következményei lennének. Hassan Firouzabadi, az iráni fegyveres erők vezérkari főnöke azon sajtóértesülésekre reagálva, melyek szerint Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök egy Irán elleni katonai csapás támogatására próbálja rávenni vezető minisztereit, óva intette Izraelt és az Egyesült Államokat. ... Mindeközben tovább zajlanak az Izraeli Légierő (IAF) átfogó hadgyakorlatai. Az utolsó nagyobb gyakorlatra múlt héten került sor egy olaszországi NATO-támaszponton, melyen hat különböző repülőszázad vett részt. Mindezek mellett Izrael egy fejlesztés alatt álló rakétát is tesztelt szerdán. ..."

>> A „buta pénz” nem száll be a buliba: Kína nem segít megmenteni Európát
"Kína néhány napja táviratban közölte: elege van abból, hogy a világ megmentőjeként és „buta” pénzforrásként tekintsenek rá. ... Európa már könyörgőre fogta a hangnemet, az EFSF vezér Klaus Regling-en keresztül bejelentve, hogy jüan-címletű kötvények kibocsátására is hajlandó. Kínát ez nem nagyon hatotta meg. ... 'Európa országainak maguknak kell megoldani saját pénzügyi problémáikat'... Ezzel együtt, bizonyosak vagyunk benne, hogy Kína nem az egyedüli ország, amelyik azonnali email értesítést kért, ha Santorini, Ibiza vagy Kapri szigete felkerülne az eBay*-re. (*A Vaterához hasonló online piactér) ... A lényeg, hogy az Unió ígéretekkel teli bűvészdobozából egy fontos dolog hiányzik: a pénz…"

>> Pénzügyi zsonglőrök: akik milliárdokat kaszáltak a válságon
"Miközben az átlagbefektetők több ezermilliárd dollárt buktak eddig a pénzügyi válságon, spekulánsok szűkebb köre tízmilliárdokkal lett gazdagabb. A Világgazdaság bemutatja, hogy miként."

Of the 1%, by the 1%, for the 1%

Kormányzati szerepvállalás a globalizálódó gazdaságban

Magyarnak lenni a legrosszabb

Fedezetlen hitelek: A következő időzített bomba

Tízezernyi hiteles fogott össze

Nem adóznak a gazdagok

Csillag István az EU válságáról

Bank of America – FDIC Robbery In Progress with Toxic Derivatives

A derivatíva válság, ami elpusztíthatja a jelenlegi pénzügyi rendszert

"Egy generációnak egy mosógép" - interjú a növekedéstagadó francia közgazdásszal

A szocializmus második válsága

Bennfentesek és nagyjátékosok az érkező válságról

A zöld forradalom árnyoldala

Itt a társadalmi katasztrófa: visszatérnek az 1930-as évek szélsőségei

A másodlagos jelzáloghitel-válság (videó vizualizáció)

2011-10-26T13:39:00.000-07:00

Hamvas Béla Ugyanis (1967)
- A csőcselék -

(részlet)

Avarna szanszkrit szó, mondja M. Saravarage, és annyit jelent, mint kaszttalan. Mint köztudomású, négy kaszt van, a szellemi (pap, orvos, tanító), a lovagi (katona, bíró, hivatalnok), a gazdasági (földműves, iparos), a munkás (kétkezi). Ez a négy kaszt a társadalom törvényes összetétele, és ezt hívják varnának. A szabály szerint élő nép egyiket se tudja nélkülözni. Ha a rend meginog, az egyik rend törvénytelen hatalmat gyakorol a többi fölött. Ha a rend teljesen megszűnik, az egyik kaszt összekeveredik a másikkal és alaktalan csőcselékké lesz, ez a kaszttalan tömeg az avarna. Osztályról beszélni fölösleges. Az osztály a kaszt fogalmának félreértése.

Ez ma itt nem a szellemi, nem a lovagi, nem a gazdasági, nem a munkás kaszt egyoldalú uralma, hanem a kaszttalan csőcselék uralma. Mindegyik kaszt elvesztette sajátos erejét és jellegét. Társadalmi feladatok összekeveredtek. Senki nem teljesít semmit. Az avarnában a közösség visszakorcsosul. Az avarna haláljelenség. Az egyetlen remény, hogy van belőle feltámadás, de amiből feltámadás lehetséges, az a szellemi elnyomottság, nem az avarna. Mert csak felülről van megújulás, az avarna pedig lent van, mélyen lent, ahonnan nincs út felfelé. Az aljasabb és hitványabb kerül felül. Éspedig nem tehetségben, ez még nem lenne baj, hanem jellemben, ami a korrupció. A korrupció nem az életet teszi elviselhetetlenné, hanem bemocskolja a létezést. Megismétli a bűnbeesést. Élni lehet, csak senki se kérdezze, hogyan. Kaszttalanság annyi, hogy egyetlen tekintély van, a korrupció. A gazdagság tekintélye lejárt, mainapság nincsenek gazdagok, csak olyanok, akiknek sok a pénze. A gazdagság még rang volt (gazdasági kaszt), a sok pénz kaszttalan. Avarna. Az avarna rangtalanság az egész vonalon, vallásban, politikában, művészetben, jellemben. Nincs nagyság, csak karrier. Az ember rangját vissza sem szerezheti. Nem is szerezhet rangot, legfeljebb híres lehet, inkább hírhedt, valamely kollektív félreértés folytán. Az egyetlen, amit tehet, hogy nem mond le semmiről. De akkor időszerűtlen, mindenesetre szánalmasan nevetséges. Nincs érték, csak reklám. Ami fontos lenne, az a kivételesek számára fenntartott tudás, ami elpárolog, nem azért, mert kisebbségben van, hanem azért, mert aki a tudás részese, maga is korrupt, és ha szenved, az is lényegtelen. Marad a szónoklat, a színpad, a rádió, a mutatvány, a hencegés, a hízelgés, a pimaszság és a hazugság.

MEDIO KIADÓ

A szöveg közlése a jogutód hozzájárulásával történt.

2011-07-23T01:36:00.000-07:00

A Fal utcai fiúk - avagy a Wall Street ,bikái'

Nevessünk egy kicsit azon, amin kétségbe kellene esnünk!

Megrázó bejelentést kell tennem: folyik a nagy einstand! Persze az információ értékét némiképp berongálja, hogy nem éppen friss, mert a manhattani nagy fiúk - azok a kis kockákból lett baby boomer trotlik - már vagy harminc éve gyilokba' fosztogatnak. És hát kicsit ásítós a téma, mert a világbirkák nem bégetnek, akárhogy nyírják is őket. Pedig odabasz a gondolat, ha megfontoljuk, hogy nemcsak holmi üveggolyókra forogtak rá, de az egész világ tökét szorongatják immár. És nem potyára: a kapzsiság királyinak több sportkocsija van, mint nekem váltás alsóm, plusz egy-két yacht meg jet, és néhány tizenöt gurigás háza imitt-amott - persze a kötelező Park evnyúi luxuskecón kívül.
Nem irigylem tőlük - hogy rohadnának meg - de remélem, hogy a hangár nagyságú halljukban nekik is ott virít egy a csasziságukat hirdető étvágyrontó giccsemlékmű, mint a filmbeli Tony Montananak: "THE WORLD IS YOURS" - Tiéd a világ. (A sebhelyesarcú, 1983) Ez nekik tényleg dukál, mert mi, a maradék, az összjavaknak már csak egy csekély részén osztozhatunk.

Az ötvenes-hatvanas években - állítólag - azon rinyáltak, hogy a maffia el ne érje a politika magasztos szféráját. Pedig a gátlástalan bűnözők és a politikusok már időtlen idők óta vígan barterezgettek. A dolog csak annyiban változott, hogy a drogbárók manapság már jelenthetnek azoknak a fehér galléros gazembereknek, akik kormányoknak parancsolnak, akiknek az elnökök csak a pöcsüknél fogva rángatott kis marionett bábuk, akiknek szavára titkosszolgálatok és akár hadseregek indulnak csatába, és akik az egész rohadványos nemzetközi pénzügyi rendszerből egy grandiózus pilótajátékot kreáltak. Éppolyan pszichopata, szarrá kokainozott(!) istenkirályok ők, mint filmhősünk, aki nem kis ezüstkanállal kulcsolta a kólát, mint a szintén fődig kiégett ribanca (Michelle Pfeiffer), hanem lazán-faszán, főparasztba' tenyérrel húzta ki a csíkot - persze a vége a kedvencem, amikor Al Pacino már csak egyszerűen belefejel az ötmázsás íróasztalán hegyben álló boldogságporba.

Ezekkel a vérszomjas, szégyentelen, barbár gengszterekkel egyívású bankár "barátaink" főhadiszállását találó lenne átkeresztelni Cocaine Street-re, hiszen kólahegyekből húzogatják ki a világot a pokol felé vezető utcákat, hogy dopaminködbe bizsergő agyukat a gátlástalan rablás szolgálatába állítva ünnepeljék mindenhatóságuk delíriumát. És ne gondolja senki, hogy a bicskával keresztelt nagymenőink faji sajátossága, hogy járókeret nélkül kergetik a luxuskurvákat: az Andok méregdrága ajándékával könnyen zavart tudnék kelteni bármelyik álmos kis öregek otthonában... De ezek az elvtelen, kapzsi, szociopata szarsenkik nem igazi bikák, mert azok a valamire való ősi kultúrákban mindig a termékenység isteni szimbólumai voltak. Ezek csak személytelen, démonikus kényszerképzetek által vezérelt terméketlen ökrök, akik tökön-paszulyon átgázolva földbe döngölik a világot, és nem az életet szolgálják, hanem a pusztulást és a halált, és nem a jövő megóvását vigyázzák, hanem a káosz és az apokaliptikus rettenet szakadékába taszítanak mindannyiunkat.

Tiétek a világ, igen, de akkor a végén legyen vele tiétek ennek a hazugságtól és aljasságtól bűzlő trágyadombnak minden átka is! Ámen.

>> Bennfentesek (Inside Job, 2010)

>> The Pathocrats

>> Dope, Dopes and Dopamine: The Problem With Money

>> Serge Halimi: „Legyünk realisták: követeljük a lehetetlent”

>> Serge Halimi: A kormány a bankoké

>> Drogtesztelhetik a brókereket

>> Az amerikai álom - Rajzfilm a gazdasági válságról (videó)

"Ha valaki az események folyásában csak a napos oldalon sodródik, s teljesen eltompultan áll, amikor felbukkan valamely veszély vagy sötét fordulat, ami pedig még a legderűsebb órán is megeshet, az pontosan a felelősségvállalásban nem tölti be a küldetését. Ma minden érző lélekben fel kell támasztani a felelősség iránti lehető legnagyobb fogékonyságot, s halaszthatatlanul fel kell tárni korunk jelenségeinek nyilvánvalóan baljós oldalát.

Nem kétséges, hogy közéletünk kórképében sokkal több a kedvezőtlen, mint a kedvező vonás, ha a vizsgálatunk nem a jelenre, hanem a várható jövőbeli hatásra vonatkozik. Életünknek azzal a veszéllyel kell szembenéznie, hogy a konkrét lehetőségek észlelhetően nagy növekedése egyszeriben semmivé lehet, ha az szembe találja magát Európa sorsának egyik legijesztőbb jelenségével, amelyet még egyszer megfogalmazok: egy olyan embertípus kaparintotta meg a társadalom vezető szerepét, akit nem érdekelnek a civilizáció alapelvei. Nem ennek vagy annak a civilizációnak az elvei, hanem - amennyire ma meg lehet ítélni - semelyiké. Nyilván érdeklik a drogok, az autók meg más effélék. Ám épp ez bizonyítja a civilizáció iránti teljes érdektelenségét. Tudniillik az említett tárgyak a civilizációnak csupán az eredményei, s imádatuk még élesebben megmutatja, hogy az ilyen ember mennyire érzéketlen a tárgyak teremtő elvei iránt."

/José Ortega y Gasset/