— Fernando Pessoa (1888-1935)
(*főcím: a szerk.)
Kétségek könyve — Előszó
Amikor megszületett az a nemzedék, amelyhez én is tartozom, a világból már kiveszett az aggyal és szívvel is bíró lényeknek kijáró gyámolítás. Az előző nemzedékek romboló munkája oda vezetett, hogy a világ, amelybe beleszülettünk, ne adhasson többé biztonságot vallási téren, támaszt erkölcsi téren, nyugalmat politikai téren. Tökéletes metafizikus gyötrelembe, tökéletes erkölcsi gyötrelembe, tökéletes politikai nyughatatlanságba születtünk bele. Az előttünk járó nemzedékek megrészegülve a külsődleges formáktól, az értelem és a tudomány vegytiszta módszereitől, lerombolták a keresztény hit alapjait, mert bibliakritikájuk, a szövegkritikából kisarjadzó mitológia-kritika, az evangéliumokat és a zsidóság korábbi hierográfiáját mítoszok, legendák és puszta irodalom bizonytalan halmazának minősítette, és tudományos kritikája lépésről-lépésre kimutatta az evangéliumok kezdetleges „tudományosságának" tévedéseit, primitív naivitásait; és ezzel egy időben a vita szabadsága, ami ország-világ elé tárt minden metafizikai problémát, közprédává tette a vallás kérdéseit, amennyiben közük volt a metafizikához. Ezek a nemzedékek, megrészegülve egy bizonytalan valamitől, amit „pozitivizmusnak" neveztek, bírálták az egész erkölcsöt, ízekre szedték az összes életelvet: a tudományos elméletek ezen összecsapásában már csak a semmi bizonyossága maradt meg, s a kín, hogy ez a bizonyosság nem birtokolható. Egy ilyen társadalom, amelynek kulturális alapjait átjárta a fegyelmezetlenség, mindenképpen áldozatául kellett essen ennek a fegyelmezetlenségnek a politikában: így történhetett, hogy egy olyan világra eszméltünk, amely áhítozta a társadalmi újításokat, és boldogan kelt föl, hogy kiküzdjön magának egy olyan szabadságot, amelyről azt sem tudta, mit kezdhet vele, kiküzdjön magának egy olyan haladást, amit soha pontosan nem körvonalazott.
De apáink elhibázott kritikai szelleme, ha örökül is hagyta ránk, hogy ne legyünk keresztények, nem hagyta ránk örökül az e felett érzett elégedettséget; ha ránk is hagyta a kétkedést a kikristályosodott erkölcsi alapelvekben, nem hagyta ránk az érdektelenséget az erkölcs és az emberhez méltó életelvek iránt; ha bizonytalanságban hagyott is a politika kérdéseiben, nem hagyta közömbösnek a lelkünket e problémák megoldása iránt. Apáink önelégülten romboltak, mert olyan korban éltek, amelyben a múlt bizonyosságának a visszfényei még mindent átjártak. Éppen azt rombolták le, ami erőt adott a társadalomnak, és tették ezt azért, hogy sajnálkozás nélkül rombolhassanak, ne érezzék, miképpen hull szilánkjaira az egész építmény. Mi örökül kaptuk a rombolást és a következményeit is.
A világ ma az ostobáké, érzéketleneké és nyüzsgőké. Az élethez és a diadalhoz való jogot manapság csaknem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megszerezni, amelyekkel az ember bekerülhet a bolondokházába: a gondolkodásra való képtelenséggel, amorális viselkedéssel, kóros élénkséggel.
[digitalizálta/szerkesztette: pd]
