— Paul Kingsnorth │ UnHerd
A haladás kora mindent géppé és pénzzé változtatott
A történelem során a költők, a próféták és a misztikusok általában jobban jósolták meg a jövőt, mint a szakértők, a politikusok vagy a tudósok. Rendszerint az a jutalom az éleslátásukért, hogy figyelmen kívül hagyják vagy kinevetik őket, de szerencsére általában elég messze vannak a középponttól ahhoz, hogy ne vegyék észre őket, vagy ne törődjenek velük.
A francia misztikus és gondolkodó René Guénon, aki közel egy évszázaddal ezelőtt végezte legjobb munkáját, közéjük tartozott. Két könyvében (A modern világ válsága és A mennyiség uralma és az idők jelei) Guénon kifejtette azt a felfogását, hogy a modern világ a tiszta materializmus birodalmává silányult annak következtében, amit ő az örök igazságtól való "nyugati elhajlásnak" nevezett. Ezt a "mennyiség uralmának" nevezte, és megjósolta annak jövőbeli összeomlását. Guénon azonban nem egyszerűen közgazdaságtanról vagy politikáról beszélt. Szerinte valami olyasmi zajlik, ami egy spirituális háborúhoz hasonlít, és szúfi muzulmánként nem szégyellte megnevezni az ellenfelet. Erre a korszakra — írta — "a "sátáni" szó valóban megfelelően alkalmazható".
A rendetlenséget rendnek, az igazságot pedig hazugságnak állította be — írta Guénon, ez volt a sátán útja. "Az Ellenség többé-kevésbé közvetlen ügynökei" — magyarázta, a bibliai nevet használva arra, amit az európaiak később ördögnek neveztek — mindig arra törekedtek, hogy megfordítsák a valóságot. A jó az rossz, a fekete az fehér, a fent az lent, nincs igazság, tégy, amit akarsz: ez mindig is az Ellenség irányvonala volt, és ma is mindenhol ez a vezérelv érvényesül.
A 2002-ben elhunyt heterodox katolikus filozófus, Ivan Illich is úgy vélte, hogy az Antikrisztus idejét éljük, de más okokból. Illich számára minden olyan állítás, miszerint "szekuláris korban" élünk, badarság volt. Szerinte a modern Nyugat még mindig keresztény volt, de katasztrofális módon megpróbálta rendszerekben és intézményekben kodifikálni a szeretet spontán megnyilvánulásait, amelyekről Krisztus megmutatta, hogy Isten vágya az emberiség számára. Először az egyház, majd az őt követő, állítólag "világi" liberális államok próbálták a keresztény szeretetet kötelezettséggé alakítani és törvényekkel kikényszeríteni, így az elnyomás új formájává torzítva azt. Életrajzírója, David Cayley egy nemrégiben megjelent esszéjében kifejtette, hogy Illich munkássága "határozottan elutasítja azt az elképzelést, hogy a mi korunk egy posztkeresztény korszak. Ellenkezőleg — mondja —, "úgy vélem, hogy ez a legnyilvánvalóbb keresztény korszak, amely talán egészen közel van a világ végéhez".
Mintegy évtizeddel Illich írása előtt a zsidó beat költő, Allen Ginsberg is felfigyelt a kor sötét spirituális rejtett áramlataira. Ő másképp értelmezte annak forrását — vagy talán csak más nevet használt. Az Üvöltésben az ipari modernitás előretörését — és különösen az amerikai birodalom képmutatását és brutalitását — a pogány Moloch istennel azonosította, aki emberáldozatot követelt a híveitől:
Moloch, kinek agya csak gépezet! Moloch, kinek pénz folyik az ereiben! Moloch, kinek tíz ujja tíz hadsereg! ...
Moloch, kinek szerelme végtelen kő és olaj! Moloch, kinek lelke elektromosság és bankok! Moloch, kinek szegénysége a lángelme kísértete! Moloch, kinek végzete a semlegesnemű hidrogén felhője! Moloch, kinek neve Ész!
Ginsberg, úgy tűnt, azt is megérezte, hogy korának szelleme nem emberi irányítás alatt áll, sem kint a világban, sem a saját lelkében és elméjében. Erről általában könnyebb beszélni a költészetben vagy a fikcióban, mert a kor nem nézi jó szemmel mindazt, ami nem számszerűsíthető. Ginsberggel tud foglalkozni, de Molochról nem akar beszélni. Éppen csak megbirkózik Krisztussal, ha lehozzák a mi szintünkre — aktivistává, a kultúra védelmezőjévé vagy az én "kozmikus" megnyilvánulásává teszik —, de nem tud mit mondani az Antikrisztusról, aki az egész történetet az egekbe repíti. Ami Szent Pál híres gondolatát illeti, miszerint a világ nemcsak a természetnek, hanem a "fejedelemségeknek és hatalmaknak" is alá van vetve, amelyek rosszat akarnak nekünk: az ilyen beszédről azt hitték, hogy a felvilágosodás partjainál hajótörést szenvedett, hogy örökre eltűnjön.
De a hatalmak és fejedelemségek nem haltak meg a régi világ hajótörésében, csak új formákat öltöttek. Ma is beszélhetünk tulajdonképpen ezekről a furcsa, mögöttes erőkről, amennyiben a megfelelő nyelvezetet használjuk. Vegyük például a Szilícium-völgyi filozófus, Kevin Kelly kedvenc gondolatát, miszerint a technológiának saját elméje és saját célja van: az általa "techniumnak" nevezett szövevényen keresztül valami arra használ minket, hogy önmagát teremtse. Kelly úgy látja, hogy a technológia öntudatos és emberi alkotóitól független valamivé fejlődik, ahogyan azt a What Technology Wants (Mit akar a technológia) című könyvében kifejtette: "Egykor talán olyan egyszerű volt, mint egy régi számítógépes program, amely csupán azt ismételgette, amit mi mondtunk neki, de ma már inkább egy nagyon összetett organizmushoz hasonlít, amely gyakran a saját késztetéseit követi".
A Szilícium-völgy más lélegzetelállító mágusai — Mark Zuckerbergtől a metaverzummal és Ray Kurzweiltől a szingularitással — rendszeresen ugyanebben a hangnemben beszélnek arról, hogy hová visz minket a "technium". A mi feladatunk, úgy tűnik, egyszerűen az, hogy kiszolgáljuk, miközben a saját ereje által halad előre, mindent a saját képére alakít át, újjáépíti a világot, és ha szerencsénk van, kis isteneket farag belőlünk.
Soha nem gondolnak arra, hogy ezt a történetet hol hallották már korábban. Soha nem szembesülnek azzal — vagy úgy tűnik, hogy fel sem fogják —, amit Illich vagy Guénon vagy akár Ginsberg is tudott volna, és amit sok szent megerősítene, ha hallhatná a "technium" új történetét: hogy az "AI" a megfelelő ajkakon úgy hangozhat, mintha csak egy másik módja lenne annak, hogy azt mondjuk, "Antikrisztus".
Lehet, hogy csak én érzem, de úgy tűnik, hogy a korábban magától értetődőnek vett sok dolog folyamatos és gyors átfordulása egyre inkább az emberi cselekvéstől függetlenül történik. Olyan, mintha valami más vált volna nyilvánvalóvá valamilyen módon, amit nem tudunk pontosan meghatározni, és ez serkentette volna az idők őrületét. Talán öntudatra ébredt, mint a Skynet; talán közeledik a szingularitáshoz. Talán mindig is ott volt, figyelt, és most ragadja meg a pillanatot. Vagy talán egyszerűen csak kezd kicsúszni az irányításunk alól, ahogy a rendszereink és technológiáink annyira összetetté válnak, hogy már nem tudjuk őket az általunk választott irányba terelni. Akárhogy is, úgy tűnik, hogy ez az erő valamilyen megmagyarázhatatlan módon tőlünk független, de mégis bennünk is működik.
Adjunk ennek az erőnek egy nevet: egyelőre egy kevésbé provokatív nevet, mint a Moloch vagy az Antikrisztus. Maradjunk egyszerűek. Nevezzük ezt az erőt egyszerűen Haladásnak. Aztán tegyünk fel magunknak egy egyszerű kérdést, à la Kevin Kelly: mit akar a Haladás?
Augusto Del Noce olasz filozófus a modern korszakot alapos és állandó forradalomnak tekintette — az emberi múlttal való radikális szakításnak. A modern embert úgy határozta meg, mint "aki úgy gondolja, hogy »ma az már többé nem lehetséges«". Szerinte hajlamosak vagyunk arra, hogy korunkat ne tekintsük folytonosnak a korábbiakkal. Ehelyett úgy gondoljuk, hogy "a történelemmel való erőszakos szakítás" után élünk.
A Haladás történetében — amely napjainkban kiokosít bennünket — a modern kor forradalmairól (ipari, politikai és szellemi forradalmakról) azt feltételezzük, hogy gyökeresen megváltoztatták a világot. Azzal, hogy a modernitás elsöpörte a régi gondolkodás-, látás- és életmódokat, "egy olyan típusú erőszakot hozott létre, amely képes megszakítani a történelem kontinuitását".
Amit a Haladás akar, az a történelem vége.
Úgy tűnik, hogy Del Nocenek van valami jelentősége mostanában, amit esszéinek és előadásainak nemrégiben megjelent gyűjteménye váltott ki, amelyet The Crisis of Modernity (A modernitás válsága) címmel fordítottak le angolra. Del Noce szerint ez a válság a kirekesztés válsága: az számít, amit a modern látásmód kihagy: "ami ki van zárva, az a 'természetfeletti', a vallási transzcendencia... A racionalisták számára egy visszafordíthatatlan történelmi folyamatról való bizonyosság ... váltotta fel azt, ami a középkori gondolkodók számára a kinyilatkoztatásba vetett hit volt".
A modern korszak, magyarázta Del Noce, amelyet a tudomány, az ész és az én vezérel, elutasítja bármi "láthatatlan" vagy "túlvilági" fogalmát. A 18. századtól kezdve a filozófia elsöpörte a vallást: a világot immár tisztán emberi fogalmakkal értették meg, és tisztán emberi fogalmakkal kezelték. Minden immanens lett: szó szerint, földhözragadt.
Mindez Del Noce szerint az emberi látás radikális átalakulását jelzi. Ez például "éles szakítást jelent a görög és a középkori időkhöz képest". Mind Platón követői, mind Krisztus követői (nem is beszélve a Föld minden más régi kultúrájáról, a maga sajátos módján) hittek abban, hogy az igazság transzcendens, örök és teremtetlen, és a hit, a gyakorlat és az értelem valamilyen kombinációján keresztül ismerhető meg.
Többé már nem, mondta Del Noce: az egyetlen "transzcendencia", amit korunk megenged, az az, amit mi magunk teremtünk. Mivel nincs végső igazság vagy magasabb történet, semmi sem akadályozhat meg minket abban, hogy a világegyetemet a vágyainkhoz igazítsuk: sőt, ez a kötelességünk. Del Noce szerint ez magyarázza a 20. század történelmét. Miután a vallást filozófiával helyettesítettük, megpróbáltuk a filozófiát nagyszabásúan átültetni a gyakorlatba, szörnyű eredményekkel.
Hogyan alakítsuk a világegyetemet az immanencia korában? Del Noce szerint "azt a szellemi hatalmat, amelyet a középkorban az egyház gyakorolt ..., ma már csak a tudomány gyakorolhatja". A tudománynak ebben a "totalitárius felfogásában" "minden másfajta — metafizikai vagy vallási — tudás csak 'szubjektív reakciókat' fejez ki, amelyeket a tudománynak az emberi szférára való kiterjesztésével, a pszichológiai és szociológiai kutatással tudunk vagy fogunk tudni megmagyarázni".
A tudomány felemelkedése azonban nem vezetett a vallás végéhez, bármennyire is szeretné Richard Dawkins, hogy így legyen. Ehelyett — ahogy Illich megjegyezte — a vallás úgy válaszolt a kihívásra, hogy maga is immanenssé vált. A nyugati kereszténység fokozatosan feladta a transzcendencia iránti elkötelezettségét, és "filozófiává oldódott", megengedve magának, hogy a földre szálljon, a társadalmi aktivizmus, a politika és az eszmék birodalmába. "A vallásos világ nagy részének a modernitás eszméjéhez való megtérése" — mondta Del Noce — "felgyorsította a felbomlás folyamatát", amelyet a modern forradalom indított el.
Amit a Haladás akar, az Isten halála.
De az Ember nem élhet egyedül az immanenciából. A vallás egy emberi szükségletet elégít ki, és ha eltűnik vagy megromlik, az űrt, amit hagy, valami mással kell betölteni. Mi lesz az? Del Noce válasza: forradalom. A modernitást — javasolja — állandó, folyamatos forradalomként lehetne meghatározni.
Az a vágy, hogy a régi világ csontjaira utópiát építsünk, 300 éve a nyugati gondolkodás emésztő tüze. A jakobinusok, a bolsevikok, a kommunisták, a szocialisták, a fasiszták, a nácik, a neoliberálisok és még sokan mások mind megpróbálták tisztára mosni a talajt és újrakezdeni — és még nem végeztünk. "A kreatív erőszak forradalmi attitűdje" — írja Del Noce — "felváltotta a világtól való megszabadulást kereső aszketikus attitűdöt". Ha egykor a társadalom elutasítói Szent Antalt utánozták, most Che Guevarát másolják. Minden, ami szilárd, levegővé olvad: ez, a legkövetkezetesebb forradalmi elme szavaival, az immanencia korának legjobb leírása, amit valaha is tapasztaltunk.
Amit a Haladás akar, az az állandó forradalom.
A 20. század két világháborúja — amelyet Del Noce inkább egyetlen, 1914-től 1945-ig tartó európai konfliktusnak tekint — az egész világon elterjesztette ezt a transzcendencia és a hagyomány elleni forradalmat. 1945 után Amerika, a mennyiség uralmának vitathatatlan uralkodója, magára vállalta a globális felelősséget "a felvilágosodás háborújának a saját múltja ellen" vívásáért. Del Noce egyetértett egy másik prófétával, Simone Weillel, hogy "Európa amerikanizálása az egész világ amerikanizálódásához vezet" — és ez be is igazolódott. De Európa a tiszta immanencia útját követve amúgy is halálra ítélte magát, mivel saját maga ellen fordította azokat a fegyvereket, amelyeket régóta használt mások ellen, és a Haladás nevében kiüresítette saját történelmi kultúráját: "A gyarmatosítást csak egyetlen módszerrel lehet elérni: egy népet kiragadva hagyományaiból. Az európaiak hosszú múltra visszatekintő, kiterjedt gyakorlata ez a módszer (és ez volt Európa legnagyobb történelmi hibája). Most — ó, csoda! — hogy megbánást színleljenek, ugyanezt alkalmazzák".
Hová vezetne mindez? A modernitás forradalmának végeredménye — jósolta Del Noce — a széttöredezettség, a nihilizmus és "a szent halála" lesz. A háború utáni korszak forradalmi ikerhajtóművei — állítja — a szcientizmus és a szex. Az első bitorolta a vallás és a kultúra szerepét, minden életet a mérhető és ellenőrizhető szintjére csökkentve. A második az 1960-as évek szexuális forradalmán és az ebből eredő "megengedő társadalmon" keresztül egy radikális individualizmust szabadított fel, amelynek középpontjában a szexuális vágy állt, és amely a nemzetiségtől a családig minden széttöredezéséhez vezetett — de a kapitalizmus és a hozzá tartozó osztály, a burzsoázia érintetlenül maradt.
A modernitás a végső elszámolásban célba vett minden tekintélyt, minden hagyományt, minden gyökeret és minden múltat. Del Noce évtizedekkel ezelőtt azt jósolta, hogy a modernitás forradalmainak végeredménye egy "új totalitarizmus" felemelkedése lesz. Ezúttal ez nem bakancsos és egyenruhás lesz. Ehelyett egy szcientizmusra épülő és a menedzseri elitek által végrehajtott technokrácia lenne, amelyet úgy terveztek, hogy biztosítsa a rend fennmaradását, miután a modernitás a tekintély és az igazság minden korábbi forrását feldúlta. Ironikus módon, írta Del Noce, "a tekintély elutasítása, annak metafizikai-vallási alapja értelmében, helyette a 'hatalom' teljességéhez vezet".
Más szóval, teremtsünk űrt, és szörnyek fognak tódulni bele.
Az új totalitarizmus — állítja Del Noce — "teljesen megtagadja a hagyományos erkölcsöt és vallást", és világnézetét ehelyett "szcientista dogmatizmusra" alapozza. Ellenezne minden "szellemi erőt", beleértve azokat is, amelyeket az 1930-as években Hitler és Sztálin totalitarizmusának ellenállására használtak: "a keresztény hagyományt, a liberalizmust és a humanitárius szocializmust". Ez a "szétesés totalitarizmusa" lenne, még inkább, mint az orosz kommunizmus, amely bizonyos mértékig a nemzeti hagyományok folytatásaként mutatkozott. Ezúttal azonban "minden hagyomány teljes tagadása", beleértve a "hazák" — a nemzetek — hagyományát is, az egyetlen még létező nagy intézmény, a globális vállalatok uralmához vezetne.
Ezzel a kihívással szemben Del Noce ragaszkodott ahhoz, hogy "a jelenlegi politikai formulák teljesen alkalmatlanok". Sem a baloldal, sem a jobboldal nem volt felkészülve arra, hogy megértse, mi történik: ehelyett mindketten jellemzően a történelmi komfortzónájukba vonultak vissza, a baloldal a "fasisztákat", a jobboldal pedig a "kommunistákat" hibáztatva a folyamatban lévő dezintegrációért. A szétesés valódi forrása azonban nem pártpolitikai volt: a Gépezet volt az.
Amit a Haladás akar, az a mindentől való megszabadulás.
Fejlődés. A gép. Moloch. Antikrisztus. A Technium. Mindannyian kapkodjuk a fejünket, megpróbálunk megnevezni valamit, amit nem látunk, de amelynek hatásait érezzük, amint aláássa mindannak az alapjait, amit eddig ismertünk. Augusto Del Noce elemzése a modern forradalomról — és az általa létrehozott gyökértelen, szellemtelen, immanens világról — rámutatott arra, hogy a végső cél egyszerre totalitarizmus és nihilizmus.
Kevin Kelly természetesen nem értene egyet. Számára és technológiai idealista társai számára a transzcendens birodalom eltakarítása csak előfutára egy másik birodalom felépítésének — és ezúttal helyesnek: "A technológia egy nagy aszimmetrikus ív része, amely az ősrobbanással kezdődik, és az idők során egyre absztraktabb és anyagtalanabb formákba nyúlik át. Az ív az anyag és az energia ősi imperatívuszától való lassú, de visszafordíthatatlan megszabadulás."
Del Nocét gyakran nevezik konzervatív vagy akár reakciós gondolkodónak, de ő egyik címkét sem fogadta el. Szerinte az egyszerű "reakció" nem jelent megoldást arra, ami kibontakozik. Mind a nosztalgia, mind az utópia végső soron eredménytelen volt az ellenállás eszközeként. Ha az állandó forradalom és az ebből következő szétesés egy olyan világ alapállapota, amely tagadja a transzcendenciát, akkor az alternatíva egyértelmű: visszatérés a szellemi középpontba. A transzcendens birodalom újrafelfedezése, vagy visszaszerzése, és annak helye az életünkben. Ez, és csakis ez az alternatívája a mennyiség uralmának és a hozzá tartozó istenek, démonok és gépek alternatívája.
Amit Moloch akar — Moloch, akinek a lelke az elektromosság és a bankok — az az áldozat. Fel kell áldoznunk magunkat és gyermekeinket a robotlakásoknak és a kábult kormányoknak. Amit az Antikrisztus akar, az a transzcendencia ellentéte. Ha Krisztus eljövetele azt jelenti, hogy a transzcendens betör az időbelibe, hogy megváltoztassa azt, akkor az Ő ellenfele a puszta anyag világát fogja hirdetni, amelyet semmi nem zavar meg, ami az emberi hatókörön kívül esik. Ebben a világban minden a kezünkben van. Az esőerdőtől az emberi testig bármi igényelhető és átformálható az emberi akarat birodalmának előmozdítása érdekében. Ez a legrégebbi történet.
A sürgető erő, amely ott buzog a Haladás korszaka alatt, a modern világ energiája, a folyó, amely visz minket előre — hová vezet minket? Tudjuk a választ. Az emberek nem élhetnek sokáig a transzcendens megpillantása nélkül, vagy a vele való eggyé válás homályosan felfogott törekvése nélkül. Ha megtagadják tőlünk ezt az utat, mi magunk alakítjuk ki a sajátunkat. Ha megtagadják tőlünk a mennyország megpillantását, megpróbáljuk itt felépíteni. Ezt a tökéletlen világot, ezeket a tökéletlen embereket — fel kell váltani, javítani kell, újra kell alkotni. A hibás anyag most a mi kezünkben van. Tudjuk, mit kell tennünk.
Amit a Haladás akar, az az, hogy lecseréljen minket.
Talán az utolsó kérdés ami marad, hogy vajon hagyjuk-e?!
