SEGÍTSÜNK ÖNMAGUNKON!
MIÉRT NEM VESSZÜK BE AZT AZ ÁTKOZOTT PIRULÁT??
Az orvosok és a gyógyszerészek hajlamosak az ilyen betegeket hibáztatni az engedetlenségükért, a tétlenségükért és a tévedésükért. Azt mondják, elvezetheted a lovat a vízhez, de ha nem akar inni… A pszichológusok sötéten látják az ilyen ítélkezést. Mi azt feltételezzük, hogy ha a beteg nem követi az orvos tanácsát, az az orvos hibája, nem a betegé. Úgy hisszük, hogy az orvos felelőssége olyan tanácsot adni, amit követni fognak, olyan beavatkozást ajánlani, amit tiszteletben tartanak, együtt dolgozni a pácienssel, amíg el nem érik a kívánt hatást, és ellenőrizni az eredményt, hogy minden rendben zajlott-e. Ez csak egyike a pszichológusok rengeteg csodálatos tulajdonságainak. Nekünk persze bőven van időnk a pácienseinkre, ellentétben gondterheltebb kollégáinkkal, akik nem értik, hogy miért nem veszik be a gyógyszert a betegeik. Mi a bajuk? Nem akarnak meggyógyulni?
Van ennél még rosszabb. Képzeljük el, hogy valaki új szervet kap! Mondjuk, egy vesét. A szervátültetésre általában hosszas, ideges várakozás után kerül sor. Csak nagyon kevés ember ad engedélyt arra, hogy a halála után felhasználják a szerveit (és még kevesebb az élő donor). A recipienssel pedig csupán az elérhető szervek csekély hányada kompatibilis. Ami azt jelenti, hogy az átlagos, vesére váró beteg éveken keresztül az egyetlen alternatíván, dialíziskezelésen esik át. Ennek során a beteg vérét átáramoltatják egy gépen, majd vissza a szervezetbe. Valószínűtlen és csodával határos kezelés, ami nagyszerű, de nem túl kellemes. Hetente ötször-hétszer kell megcsinálni, és alkalmanként nyolc óráig tart. Olyankor kell megcsinálni, amikor a beteg alszik. Ami túl sok. Senki sem akar dialízisen maradni.
Na most, a szervátültetés egyik komplikációja a kilökődés. A testünk nem szereti, ha valaki másnak a testrészeit tűzik hozzá. Az immunrendszerünk megtámadja és elpusztítja az idegen testet, még akkor is, ha az létfontosságú a túlélésünkben. Hogy ez ne történjen meg, kilökődést gátló gyógyszereket kapunk, amelyek legyengítik az immunrendszerünket, ez pedig növeli a fertőző betegségek esélyét. A legtöbb ember boldogan megköti ezt a kompromisszumot. Ám a szervátültetés recipiensei ezeknek a gyógyszereknek a használata mellett is elszenvedhetik a szervkilökődést. Nem azért, mert nem működnek a gyógyszerek (habár néha ez történik), hanem legtöbbször azért, mert nem veszik be a felírt gyógyszert. Ez egyszerűen elképesztő! Egyáltalán nem kellemes, ha leáll az ember veséje. A dialízis sem egy piknik. A szervátültetés hosszas várakozás után történik, nagy kockázata van, és drága. Elveszteni mindezt, pusztán azért, mert nem vesszük be a gyógyszert? Hogy tehetik ezt magukkal az emberek? Hogyan lehetséges ez egyáltalán?
Igaz, hogy ez bonyolult. A legtöbb ember, aki új szervet kap, elszigetelt, vagy számos más egészségi problémával küszködik (a munkanélküliségről és a családi krízisről nem is beszélve). Lehet, hogy csökkent felfogóképességűek vagy depressziósak. Lehet, hogy nem bíznak teljesen az orvosukban, vagy nem értik, miért szükséges a gyógyszer. Lehet, hogy alig telik rá nekik, ezért elkeseredetten, eredménytelenül megpróbálják beosztani.
Csakhogy – és ez a legcsodálatosabb – képzeljük el, hogy nem mi vagyunk betegek! Hanem a kutyánk. Ezért elvisszük az állatorvoshoz. Az állatorvos felírja a gyógyszert. Mi történik? Ugyanannyi okunk van kételkedni az állatorvosban is. Sőt, mi több, ha annyira nem törődnénk a kutyánk jólétével, hogy nem érdekelne, milyen alkalmatlan, silány vagy tévesen választott gyógyszert ír fel neki a doktor, akkor eleve el sem vittük volna az ebet az állatorvoshoz. Tehát törődünk vele. Ezt bizonyítják a tetteink. Sőt, nagy átlagban jobban törődünk az ebbel. Az emberek rendesebben váltják ki és adják be a gyógyszert a kedvenceiknek, mint önmaguknak. Ami nem jó hír. Még a házi kedvenc szemszögéből sem. A kedvencünk (valószínűleg) szeret minket, és boldogabb lenne, ha bevennénk a gyógyszerünket.
Nehéz bármilyen következtetést levonnunk ebből a tényből, kivéve talán azt, hogy az emberek mintha jobban szeretnék a kutyájukat, a macskájukat, a vadászgörényüket és a madaraikat (tán még a hüllőjüket is), mint saját magukat. Mennyire szörnyű ez? Mennyi szégyen lapulhat a háttérben, hogy ez igaz legyen? Miért szeretik az emberek a kedvenceiket jobban, mint önmagukat?
Egy régi történet a Teremtés könyvéből – az Ótestamentum első könyvéből – segített nekem megválaszolni ezt az érthetetlen kérdést.
A legősibb történet és a világ természete
A Teremtés könyvében két különböző közel-keleti forrásból származó teremtéstörténet fonódik egybe. Az időrendben első, de történelmi szempontból újabb – a „papi” – történet szerint Isten megteremtette a kozmoszt a mennyei szóval: fényt, vizet és földet beszélt a valóságba, majd növényeket és égitesteket. Aztán megalkotta a madarakat, az állatokat és a halakat (ismét beszéddel) – és végül az emberrel zárta le, férfival és nővel, mindkettőt valahogy a saját képére formálta. Mindez a Teremtés könyvének 1. fejezetében szerepel. A második, régebbi, „jahvista” verzióban egy másik eredettörténetet találunk, Ádámmal és Évával (melyben a teremtés részletei kissé különböznek), valamint Káin és Ábel, Noé és a Bábel tornyának történetével. Ezt a Teremtés könyvének 2–11. fejezete tartalmazza. Hogy megértsük az első, papi könyvet, amely a beszédet tekinti alapvető alkotóerőnek, először meg kell vizsgálnunk néhány ősi alapfeltevést (amelyek a fajtájukat és a szándékukat tekintve feltűnően különböznek a tudományos feltevésektől, melyek történelmileg meglehetősen újnak számítanak).
A tudományos igazságok alig ötszáz éve váltak világossá Francis Bacon, René Descartes és Isaac Newton munkája nyomán. Bármilyennek látták is azelőtt elődeink a világot, nem tudományos szemmel nézték (ahogy a Holdat és a csillagokat sem a szintén új keletű teleszkópon át nézték). Mivel most tudományosak vagyunk – és makacsul materialisták –, rendkívül nehéz megértenünk, hogy más látásmód is létezhet. Ám azok, akik abban a távoli múltban éltek, amikor megszülettek kultúránk alapvető eposzai, a túlélést diktáló tettekkel foglalkoztak (és a világot is ezen cél alapján értelmezték), nem pedig az általunk ismert objektív igazsággal.
A tudományos világkép hajnala előtt másképp értelmezték a valóságot. A lét a cselekvés helyszíne volt, nem az élettelen dolgoké.31 Sokkal inkább egy történetre vagy színdarabra hasonlított, mely szubjektív tapasztalatként élt, ahogy pillanatról pillanatra minden élő ember tudatában manifesztálódott. Hasonlított azokhoz a történetekhez, amelyeket egymásnak mesélünk az életünkről és annak a személyes jelentőségéről; hasonlított a regényírók által írt cselekményre, mely a létezést jeleníti meg papíron. Szubjektív tapasztalat – idetartoznak az ismerős tárgyak is, például a fák és a felhők, amelyek létezése elsősorban objektív, ugyanakkor (és még fontosabban) olyan dolgok is, mint az érzelmek és az álmok, valamint az éhség, a szomjúság és a fájdalom. Archaikus, drámai nézőpontból ezek a személyesen megtapasztalt dolgok az emberi élet legalapvetőbb alkotórészei, és nem könnyű őket leegyszerűsíteni szenvtelen, objektív valamikké – még a modern redukcionista, materialista agynak sem. Vegyük például a fájdalmat – a szubjektív fájdalmat! Ez annyira valódi, hogy nem lehet megkérdőjelezni. Mindenki úgy viselkedik, mintha valódi lenne a fájdalma – véglegesen valódi. A fájdalom számít, sokkal jobban, mint az anyag. Úgy hiszem, ezért van az, hogy a világban rengeteg hagyomány a létezést kísérő fájdalmat a Lét változtathatatlan igazságának tekinti.
Mindenesetre az, amit szubjektíven megtapasztalunk, sokkal jobban hasonlít egy regényre vagy filmre, mint a fizikai valóság tudományos leírására. Ez az átélt tapasztalat drámája – apánk egyedi, tragikus, személyes halála – szemben a kórházi iratokban feljegyzett objektív halállal; az első szerelmünk szívfájdalma; a megtört remények kétségbeesése; egy gyerek sikereit követő öröm.
Nem az anyag, hanem a lényeg birodalma
Az anyag tudományos világát bizonyos értelemben redukálhatjuk annak alapvető alkotóelemeire: molekulákra, atomokra, sőt kvarkokra. Viszont a tapasztalat világának is megvannak az ősalkotóelemei. Ezeknek a szükséges elemeknek az interakciójából születik a dráma és a cselekmény. Az egyik a káosz. A másik a rend. A harmadik (mivel hárman vannak) a kettőt összekapcsoló folyamat, amit a modern emberek tudatként ismernek. Mivel alá vagyunk rendelve az első kettőnek, ezért kételkedünk a létezés érvényességében – és emiatt kétségbeesetten széttárjuk a kezünket, és nem gondoskodunk kellően magunkról. Csakis a harmadik alkotóelem megértése nyújthat kiutat ebből.
A káosz a tudatlanság birodalma. Felderítetlen tartomány. A káosz örökké és határtalanul túlnyúlik az államok, eszmények és elvek határain. Idegen és ismeretlen; másik banda tagja; levélzörgés a bokorban éjjel; ágy alatt lapító szörny; anyánk rejtett haragja; gyermekünk betegsége. A káosz kétségbeesés és rémület, amit akkor érzünk, ha elárultak minket. Ide jutunk, ha minden összeomlik; ha meghalnak az álmaink, összedől a karrierünk, véget ér a házasságunk. A tündérmesék és a mítoszok alvilága, ahol örökké, egyidejűleg létezik a sárkány és az arany, amit őriz. A káosz az, ahol akkor vagyunk, amikor nem tudjuk, hol vagyunk, és amit csinálunk, amikor nem tudjuk, mit csinálunk. Röviden: azok a dolgok és helyzetek, amelyeket nem ismerünk, és nem értünk.
A káosz ugyanaz az alaktalan potenciál, amiből a Teremtés könyve első fejezetének Istene az idők kezdetén a nyelv segítségével előhívta a rendet. Ugyanaz a potenciál, amiből mi, az ő képére teremtve, előhívjuk életünk új és örökké változó pillanatait. A káosz egyben szabadság, méghozzá rémületes szabadság.
Ezzel szemben a rend az ismert tartomány. Hely, pozíció és hatalom több százmillió éves hierarchiája. A társadalom szerkezete. A biológiáé is – különösen, amennyiben alkalmazkodunk a társadalom szerkezetéhez. A rend a törzs, a vallás, a családi tűzhely, az otthon és a haza. A meleg, biztonságos nappali, ahol pattog a tűz a kandallóban, és játszanak a gyerekek. A nemzet zászlaja. A pénz értéke. A rend a padló a lábunk alatt, és a napi beosztásunk. A hagyomány nagyszerűsége, sorba rendezett iskolapadok az osztályteremben, pontosan járó vonatok, naptár, óra. A rend a mások előtt viselt álarcunk, a civilizált idegenek udvariassága, és a vékony jég, amelyen mindannyian korcsolyázunk. A rend az a hely, ahol a világ úgy működik, ahogy elvárjuk és szeretnénk; ahol minden úgy alakul, ahogy mi akarjuk. Ugyanakkor a rend egyben zsarnokság és elnyomás is, amikor a bizonyosság, az egyformaság és a tisztaság iránti vágyunk túlságosan egyoldalúvá válik.
Ahol minden biztos, ott rend van. Itt minden a terv szerint halad, s nincs semmi új és zavaró. A rend birodalmában minden úgy működik, ahogy Isten akarta. Szeretünk itt lenni. Az ismerős környezet kellemes számunkra. Ahol rend van, ott hosszú távon tudunk gondolkodni. Működnek a dolgok, kiegyensúlyozottak, nyugodtak és rátermettek vagyunk. Éppen ezért ritkán hagyjuk el az olyan helyet, amit megértünk – földrajzi vagy átvitt értelemben –, és egyáltalán nem szeretjük, ha mégis kénytelenek vagyunk rá, vagy véletlenül megtörténik.
Rend van, ha van egy hűséges barátunk, egy megbízható szövetségesünk. Amikor ez a személy elárul minket, a tisztaság és világosság napfényes világából a káosz, a zavar és a kétségbeesés sötét alvilágába zuhanunk. Akkor is ugyanez történik, ugyanide jutunk, ha a vállalat, amelynek dolgozunk, becsődöl, és bizonytalanná válik a munkánk. Ha ki van töltve az adóbevallásunk, az rend. Ha jön az adóellenőr, az káosz. A legtöbb ember inkább a rablótámadást választaná, mint a revíziót. Mielőtt összeomlottak az ikertornyok – rend volt. Utána megjelent a káosz. Ezt mindenki érezte. Bizonytalanság volt a levegőben. Pontosan mi omlott össze? Rossz kérdés. Mi maradt meg? Ez volt vitás.
Ha a jég, amelyen korcsolyázunk, szilárd, akkor rend van. Ha beszakad alattunk, és belezuhanunk a jeges vízbe, az káosz. A rend Tolkien Megyéje, ahol a hobbitok élnek: békés, termékeny és biztonságos lakhely, még a naivak számára is. A káosz a törpök föld alatti királysága, amit elfoglalt Smaug, a kincseket őrző sárkány. A káosz a mély óceán feneke, ahová Pinokkió utazott, hogy megmentse Dzsepettót a cápától. Ez az utazás a sötétbe és menekülés a legnehezebb, amit a fabábunak tennie kell, ha igazi kisfiú akar lenni; ha szabadulni akar a megtévesztés, a hazugság, az elnyomás, az impulzív örömök és a totalitárius leigázás csábításából; ha igazi Létként akarja elfoglalni a helyét a világban.
A rend a házasság stabilitása. A múlt hagyományai és az elvárásaink támasztják alá – gyakran láthatatlanul alapul ezeken a hagyományokon. A káosz az, amikor ez a stabilitás beomlik a talpunk alatt, amikor fény derül a társunk hűtlenségére. A káosz az az érzés, amikor támasz és kötelék nélkül pörgünk az űrben, miután a rutin és a hagyomány összeomlott.
A rend az a hely és idő, ahol a gyakran láthatatlan alapigazságok, amelyek alapján élünk, úgy szervezik meg a tapasztalatainkat és a cselevéseinket, hogy az történik, aminek történnie kell. A káosz új hely és idő, mely akkor jelenik meg, amikor váratlan tragédia történik, vagy a gonoszság felfedi dermesztő arcát, akár a saját otthonunk falai közt. Bármikor felbukkanhat valami váratlan vagy nemkívánatos dolog tervezés közben, bármennyire ismerősek is a körülmények. Ha ez történik, megváltozik a tartomány. Tévedésbe ne essünk: a hely, a kézzelfogható hely ugyanaz maradhat. De nemcsak térben, hanem időben is élünk. Ennek következményeként még a legöregebb és legismerősebb helyek is megtartják kiirthatatlan képességüket, hogy meglepetést okozzanak. Talán vígan kocsikázunk egy autóban, amelyet már évek óta ismerünk és szeretünk. De múlik az idő. Elromolhat a fék. Talán csak sétálunk a testünkkel, amire mindig is számíthattunk. Ha a szívműködésünkben akár egy pillanatnyi zavar áll be, minden megváltozik. A barátságos öreg kutyák is tudnak még harapni. A régi, megbízható barátok is be tudnak még csapni. Az új eszmények elpusztíthatják a régi és kényelmes bizonyosságokat. Az ilyesmi számít. Mert valódi.
Agyunk azonnal reagál, ha megjelenik a káosz; egyszerű, hipergyors áramkörrel, ami az ősidőkből maradt fenn, amikor őseink még fákon éltek, és egy szempillantás alatt lecsaptak a kígyók.32 Ez után a közel azonnali, mélyen visszaható testi reakció után jön az érzelmek később kifejlődő, bonyolultabb, de lassabb reakciója – azt követően pedig a magasabb rendű gondolkodás, mely másodpercekig, percekig vagy akár évekig is eltarthat. Ezek a válaszok bizonyos mértékig ösztönösek – s minél gyorsabbak, annál ösztönösebbek.
Káosz és rend: tulajdonság, nő és férfi
A káosz és a rend a megélt tapasztalat két legalapvetőbb eleme – magának a Létnek a két legalapvetőbb alkategóriája. Ám ezek nem dolgok, nem tárgyak, és nem ilyennek tapasztaljuk meg őket. A dolgok vagy tárgyak a tárgyi világ részei. Élettelenek, lelketlenek. Halottak. Ami a káoszra és a rendre nem igaz. Ezeket úgy észleljük, tapasztaljuk és értjük meg (amennyire egyáltalán meg lehet érteni őket) mint tulajdonságokat – és ez éppúgy igaz a modern ember észlelésére, tapasztalatára és megértésére, mint az elődeinkére. Csak annyi a különbség, hogy a modern emberek ezt észre sem veszik.
A rendet és a káoszt nem értjük meg előbb objektíven (tárgyként vagy dologként), hogy csak azután jellemezzük. Akkor lenne ez a helyzet, ha előbb az objektív valóságot tapasztalnánk meg, és csak utána következtetnénk szándékra és célra. Az észlelés azonban nem így működik, hiába vannak prekoncepcióink. A dolgok eszközként való észlelése például a tárgyként való észlelésük előtt vagy alatt történik. Ugyanolyan gyorsan vagy még gyorsabban látjuk, hogy mit jelent egy dolog, mint azt, hogy micsoda.33 A dolgok tulajdonsággal rendelkező entitásként való észlelése szintén a dolgokként való észlelésük előtt történik. Ez különösen igaz mások cselekvésére,34 } élő másokéra, de az élettelen „tárgyi világot” is élőnek látjuk, szándékkal és céllal. Ennek az az oka, hogy működik bennünk az, amit a pszichológusok „hiperérzékeny ágensdetektornak” neveznek.35 Az évezredek során erőteljesen társas körülmények között fejlődtünk ki. Ez azt jelenti, hogy az eredeti környezetünk leglényegesebb elemei a tulajdonságok voltak, nem a dolgok, tárgyak vagy helyzetek.
A tulajdonságok, melyeknek észlelésére kifejlődtünk, kiszámítható formában és tipikus, hierarchikus konfigurációban mindig is jelen voltak, minden tekintetben. Évmilliárdokig lehettek például férfi vagy női tulajdonságok – ami hosszú idő. Az élet egymással ellentétes nemekre való kettéválasztása a többsejtű élőlények evolúciója előtt történt. Ennek az időszaknak a még mindig tekintélyes egyötöde alatt jelentek meg az emlősök, amelyek hosszadalmasan gondoskodnak az utódaikról. Így a „szülő” és/vagy „gyermek” kategória 200 millió éve létezik. Ez hosszabb idő, mint a madarak létezése. Hosszabb, mint a virágoké. Nem egymilliárd év, de még így is nagyon elhúzódó periódus. Elég hosszú ahhoz, hogy férfi és nő, szülő és gyerek létfontosságú és alapvető részévé váljon a környezetnek, amelyhez alkalmazkodott. Ez azt jelenti, hogy a férfi és nő, szülő és gyerek kategóriák természetes kategóriák, amelyek mélyen beágyazódtak az észlelő, érző és motivációs struktúránkba.
Agyunk a velejéig szociális. Más élőlények (különösen más emberek) létfontosságú szerepet töltöttek be életünkben, párzásunkban és kifejlődésünkben. Ezek az élőlények jelentették szó szerint a természetes élőhelyünket – a környezetünket. Darwini szemszögből nézve a természet – maga a valóság, maga a környezet – az, ami kiválaszt. A környezetet nem lehet ennél alapvetőbb módon jellemezni. Nem pusztán élettelen anyag. Magával a valósággal küzdünk, amikor túlélni és szaporodni próbálunk. Javarészt más élőlényekkel, a rólunk alkotott véleményükkel és a közösségeikkel. És ez az.
Az évezredek során az agykapacitásunk nőtt, és kíváncsiságra tettünk szert, egyre többet tudtunk meg és akartunk megtudni a világ természetéről – amit végül tárgyi világként fogtunk fel – a család és a csoport tulajdonságain kívül. És a „kívül” nem pusztán felderítetlen fizikai tartományt jelent. A „kívül” kívül esik azon, amit jelenleg megértünk – és a megértés nem csupán objektív reprezentáció, hanem viselkedés és megküzdés. Ám az agyunk régóta koncentrál másokra. Ezért úgy tűnik, hogy az ismeretlen, kaotikus, nem emberi világot először a szociális agyunk alkotta kategóriákon keresztül kezdtük felfogni.36 És még ez is téves állítás: amikor először kezdtük felfogni az ismeretlen, kaotikus, nem állati világot, olyan kategóriákat használtunk, amelyek eredetileg az ember előtti állatvilágot képviselték. Elménk sokkal öregebb az emberiségnél. A kategóriáink sokkal öregebbek a fajunknál. A legalapvetőbb kategóriánk – mely bizonyos értelemben a szexuális aktussal egyidős – a nemi kategória: férfi és nő. Fogtuk ennek a strukturált, kreatív ellentétpárnak az ősi tudását, és mindent ezen a lencsén keresztül kezdtünk értelmezni.37
A rendet, az ismertet a férfiasság szimbolizálja (mint a korábban említett taoista jin–jang szimbólumban a jang). Talán azért, mert az emberi társadalom eredeti hierarchikus szerkezete maszkulin, akárcsak a többi állat között, beleértve a csimpánzokat, amelyek genetikailag, és (vitathatóan) a viselkedésükben a legközelebb állnak hozzánk. Ennek az az oka, hogy a történelem során a férfiak voltak a városok építői, a mérnökök, a kőművesek, a favágók és a nehéz gépek kezelői.38 A rend az Atyaúristen, az örök bíró, a nagykönyv vezetője, jutalmak és büntetések osztogatója. A rend a rendőrség és a katonaság béke idején. Politikai kultúra, vállalati környezet, rendszer. Az „ők” a „tudod, hogy ők mit mondanak”-ban. Hitelkártya, osztályterem, a pénztár előtti sor a közértben, várakozás, közlekedési lámpa és a napi ingázás ismerős útvonalai. A rend, ha túlzásba visszük, ha kibillen az egyensúlyából, pusztító és szörnyű is lehet. Ilyenkor kényszerű migráció, koncentrációs tábor és a díszlépés lélekölő egyformasága.
A káosz – az ismeretlen – szimbolikusan a nőiséghez kapcsolódik. Részben azért, mert minden, amit ismerünk, eredetileg az ismeretlenből született, ahogy minden élőlény anyától születik. A káosz mater, eredet, forrás, anya; materia, anyag, amiből minden építkezik. Ugyanakkor ami a lényeg (angolul: what matters) vagy mi a baj (angolul: what is the matter) – gondolatunk és kommunikációnk tárgya. Pozitív köntösben a káosz lehetőség, ötletek forrása, a terhesség és a születés rejtélyes birodalma. Negatív erőként egy barlang áthatolhatatlan sötétsége, útszéli baleset. Anyamedve, mely szereti a bocsait, minket viszont potenciális fenyegetésnek ítél, és ízekre szaggat.
A káosz, az örök nőiség ugyanakkor a szexuális szelekció elsöprő ereje. A nők válogatós partnerek (ellentétben a nőstény csimpánzokkal, legközelebbi rokonukkal az állatvilágban39). A legtöbb férfi nem üti meg a nők mércéjét. Ezért van az, hogy a randioldalakon a nők a férfiak nyolcvanöt százalékát átlagon alulinak ítélik.40 Ezért van mindannyiunknak kétszer annyi női felmenője, mint férfi (gondoljunk csak bele, hogy minden valaha élt nőnek átlagosan egy gyereke született. Ezzel szemben az összes valaha élt férfi fele két gyereket nemzett, míg a másik fele egyet sem).41 A nő mint Természet a férfiak felére nemet mond. A férfiak számára ez közvetlen szembesülés a káosszal, és ez minden alkalommal pusztító erővel éri mindannyiukat, valahányszor visszautasítják őket. A válogatós nőknek köszönhetjük, hogy mi, emberek nagyon különbözünk a csimpánz unokatestvéreinkkel közös őseinktől, míg a csimpánzok nagyon is hasonlítanak rájuk. A nők hajlama, hogy nemet mondjanak, mindennél jobban befolyásolta az evolúciónkat kreatív, szorgalmas, kiegyenesedett, nagy agytérfogatú (versengő, agresszív, domináns) teremtményekké.42 A Természet mint nő mondja azt, hogy: „Nos, hapsikám, barátnak jó leszel, de az eddigi tapasztalataim alapján a génállományod nem felel meg a szaporodásra.”
A legfontosabb vallási szimbólumok erejét nagy részben ez az alapvetően kettős fogalmi felosztás adja. A Dávid-csillag például a nőiség lefelé mutató háromszögéből és a férfiasság felfelé mutató háromszögéből áll.{4} Ugyanez a helyzet a hinduizmusban a jónival és lingammal (kígyókkal, ősi ellenségeinkkel és provokátorainkkal: a Siva-lingamot kígyóistenségekkel, nagákkal szokás ábrázolni). Az ókori egyiptomiak Oziriszt, a trón istenét és Íziszt, az alvilág istennőjét két összefonódott farkú kobraként jelenítették meg. Ugyanezt a szimbólumot használták Kínában Fu-hszi és Nü-va, az emberiség és az írás teremtőinek ábrázolására. A kereszténység kevésbé elvontan, megszemélyesítve jeleníti meg őket, de Szűz Mária a gyermek Krisztussal, valamint a Pietà ismerős nyugati képei egyaránt a női/férfi kettős egységet fejezik ki, akárcsak Krisztus hagyományosan androgün ábrázolása.43
Végül azt is meg kell jegyeznünk, hogy az agy szerkezetének alakja is ezt a kettősséget tükrözi. Az én szememben ez az alapvető, szimbolikusan férfi/női kettéválasztás metaforán túlmutató realitását jelzi, mivel az agy, definíciója alapján, magához a valósághoz alkalmazkodott (azaz ehhez a félig darwini módon felfogott valósághoz). Elkhonon Goldberg, a nagyszerű orosz neuropszichológus, Alekszandr Lurija tanítványa világosan és közvetlenül kimondta, hogy az agykéreg agyféltekei felépítése az újdonság (az ismeretlen, vagyis káosz) és a rutin (az ismert, azaz rend) közötti alapvető elválasztást tükrözi.44 Nem említi az elmélettel kapcsolatban a világ rendjét ábrázoló szimbólumokat, de annál jobb: annál hitelesebb egy ötlet, ha a különböző területeken végzett kutatás eredményeként bukkan fel.45
Mindezt már tudjuk, de nem tudjuk, hogy tudjuk. Viszont egyből megértjük, ha ily módon fejezzük ki. Mindenki érti a rendet és a káoszt, a világot és az alvilágot, ha ezekkel a fogalmakkal magyarázzuk el. Mind érezzük az ismerős dolgok mögött megbújó, szinte kézzelfogható káoszt. Ezért értjük meg Pinokkió, Csipkerózsika, az Oroszlánkirály és a kis hableány különös, szürreális történeteit az ismert és az ismeretlen, a világ és az alvilág örök helyszíneivel. Mindannyian számtalanszor megjártuk már mindkét regisztert: néha véletlenül, néha szándékosan.
Sok minden a helyére zökken, amikor tudatosan kezdünk ily módon gondolkodni a világunkról. Olyan, mintha testi és lelki önismeretünk hozzáigazodna az intellektuális önismeretünkhöz. Sőt mi több: az ilyen tudás tiltó, nem csak leíró. Ez a fajta tudás, ami segít a hogyanban. Az a fajta van, amiből levezethető a kellene. A taoista jin és jang egymás mellé helyezése például nem pusztán ábrázolja a káoszt és a rendet mint a Lét alapvető elemeit – hanem azt is megszabja, hogyan cselekedjünk. Az Út, az élet taoista ösvénye a két kígyó közötti határmezsgye (vagy ezen található). Az Út vezet a helyes Léthez. Ugyanaz az Út, mint amelyikről Krisztus beszél János evangéliumában (14,6): „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ugyanezt a gondolatot megtaláljuk Máténál is (7,14): „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.”
Örökké a rendben élünk, és káosz vesz körül bennünket. Örökké ismert tartományban élünk, az ismeretlen közepén. Amikor helyesen közvetítünk a kettő közt, jelentőségteljes feladatot végzünk. A legmélyebb darwini értelemben nem a tárgyak világához alkalmazkodtunk, hanem a rend és a káosz, a jin és a jang metavalóságához. Káosz és rend alkotja az élők örök, transzcendens környezetét.
Megülni ezt a fundamentális kettősséget egyet jelent azzal, hogy egyensúlyra lelünk: egyik lábunkat szilárdan megvetjük a rendben és a biztonságban, a másikat pedig a káoszban, a lehetőségekben, a gyarapodásban és a kalandban. Amikor az élet hirtelen komoly, lebilincselő és jelentőségteljes; amikor telik az idő, és annyira belemélyedünk abba, amit teszünk, hogy észre se vesszük – ilyenkor pontosan a rend és a káosz határán vagyunk. Amivel ott találkozunk, annak a szubjektív jelentése a legmélyebb lényünk reakciója, neurológiailag és evolucionárisan megalapozott ösztönös énünké, jelezve, hogy elértük a stabilitást, egyben a lakható, termékeny terület, a személyes, társadalmi és természetes tér terjeszkedését. Minden értelemben ez a legjobb hely. Itt vagyunk, amikor – és ahol – számít. Erről szól a zene is, amikor hallgatjuk – sőt, talán még inkább, ha táncolunk rá –, amikor a kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság harmonikusan rétegezett mintázata Létünk legmélyéről csalogatja elő a jelentést.
A káosz és a rend két alapvető elem, mert minden megtapasztalt helyzet (sőt minden elképzelhető helyzet) belőlük tevődik össze. Nem számít, hol vagyunk, vannak dolgok, amiket azonosítani tudunk, felhasználni és megjósolni, és vannak dolgok, amiket nem ismerünk, és nem is értünk. Nem számít, kik vagyunk, a Kalahári sivatag lakosai vagy Wall Street-i bankárok, bizonyos dolgokat tudunk irányítani, másokat meg nem. Ezért értjük meg mindannyian ugyanazokat a történeteket, és élünk ugyanazon örök igazságok határain belül. Végül pedig, a káosz és a rend fundamentális valósága minden élőlényre igaz, nem csak ránk. Az élőlények mindig olyan helyen élnek, amit uralnak, olyan dolgokkal körülvéve és olyan helyzetekbe keveredve, amelyek sebezhetővé teszik őket.
A rend nem elég. Nem lehetünk egyszerűen állandóságban, biztonságban, változatlanságban, mert mindig vannak létfontosságú, jelentőségteljes új dolgok, amiket meg kell tanulnunk. Ugyanakkor a káosz is lehet túl sok. Nem bírjuk hosszú ideig elviselni a túlterheltséget, amikor azt tanuljuk, amit még meg kell értenünk. Így az egyik lábunkat meg kell vetnünk abban, amit már elsajátítottunk és megértettünk, a másikat pedig abban, amit jelenleg felfedezünk és tanulunk. Ilyenkor olyan ponton helyezkedtünk el, ahol a létezés rémülete ellenőrzés alatt van, és biztonságban érezzük magunkat, ugyanakkor éberek és elfoglaltak vagyunk. Itt találunk új tanulnivalót és lehetőséget a fejlődésre. Itt lelünk értelemre.
Édenkert
Ne feledjük, amiről korábban már esett szó: a teremtéstörténetek különféle forrásokból álltak össze. Az újabb, papi forrás (1Móz 1) után, mely azt írja le, hogyan született a rend a káoszból, jön a második, ősibb, „jahvista” rész, mely lényegében a Teremtés könyvének a második fejezetével kezdődik. Ez az elbeszélés, mely JHVH-nak vagy Jahvénak nevezi Istent, Ádám és Éva történetét tartalmazza, az előző, „papi” történetben említett hatodik nap eseményeinek részletesebb magyarázatával. A történetek következetessége gondos szerkesztői munka gyümölcse lehet, melyet egy vagy több személy végzett, akit a bibliatudósok egyszerűen „redaktornak” hívnak, és aki összefűzte a történeteket. Lehet, hogy ez akkor történt, amikor két különböző hagyományokkal rendelkező nép valamilyen okból egyesült, és az összeolvasztott, az idők során sután összefonódó történetek logikátlansága zavart valakit, akinek volt lelkiismerete, bátorsága, s aki megszállottan törekedett a koherenciára.
A jahvista teremtéstörténet szerint Isten először a behatárolt teret alkotta meg, az édent (ami arámi nyelven, Jézus vélelmezett nyelvén vízzel elárasztott helyet jelent) vagy paradicsomot (a pairidiaeza óperzsa vagy avesztáni nyelven fallal körülkerített kertet jelent). Ide helyezte Isten Ádámot, mindenféle gyümölcsfákkal egyetemben, melyek közül kettő kiemelkedett. Az egyik az élet fája volt; a másik a jó és a rossz tudásának fája. Isten ekkor azt mondta Ádámnak, hogy kedvére lakomázhat a gyümölcsökből, de hozzátette, hogy a jó és a rossz tudásának fájáról tilos ennie. Ezután megalkotta Évát, Ádám társát.{5}
Ádám és Éva kezdetben, amikor először megjelentek a paradicsomban, nem voltak valami tudatosak, és határozottan nem volt szégyenérzetük. A történet állítja, hogy az ősszülők mezítelenek voltak, de nem szégyellték magukat. Ez a megfogalmazás egyrészt arra utal, hogy tökéletesen természetes és normális szégyenkezni a meztelenségünk miatt (máskülönben nem kéne megemlíteni a szégyen hiányát), másrészt, hogy valami nem stimmelt az ősszülőkkel. Noha vannak kivételek, manapság csak azok nem szégyenkeznének, ha hirtelen meztelenül találnák magukat egy nyilvános helyen – kivéve talán a magamutogatókat –, akik háromévesnél fiatalabbak. Sőt, gyakori rémálom, hogy az álmodó hirtelen anyaszült meztelenül találja magát egy telt házas színház színpadán.
A Teremtés könyvének harmadik fejezetében megjelenik a kígyó – először lábakkal. Csak Isten tudja, miért engedte – vagy helyezte – be ezt a lényt a kertbe. Sokáig törtem a fejem az értelmén. Részben mintha a minden tapasztalatot átható rend–káosz dichotómiára utalna, ahol a paradicsom a lakható rend, a kígyó pedig a káosz szerepében tetszeleg. A kígyó az édenben tehát ugyanazt jelenti, mint a taoista egység jin–jang szimbólumában a fekete pont a jinben – azaz, az ismeretlen és a forradalmi hirtelen megjelenésének lehetőségét ott, ahol minden rendezettnek tűnik.
Egyszerűen nem látszik lehetségesnek, még maga Isten számára sem, hogy egy körülhatárolt területet teljesen megvédjen a külvilágtól – nem a való világban, annak szükségszerű korlátaival, körülvéve a túlvilágival. A külvilág, a káosz mindig bejut, mert semmit sem lehet teljesen elzárni a valóság többi részétől. Így még a végső, biztos menedék is elkerülhetetlenül magában rejti a kígyót. Eredeti afrikai édenünk fáin és aljnövényzetében mindig is éltek igazi, közönséges kígyók.46 Ha azonban elűztük volna mindet (valami elképzelhetetlen módon, egy ősi Szent György segítségével), a kígyók akkor is megmaradtak volna ősi emberi riválisunknak (legalábbis amikor ellenségesen viselkedtek korlátolt, csoportos, rokoni szemszögünkből nézve). Végül is, nem volt ritka a törzsi vagy egyéb konfliktus és háborúskodás az őseink közt.47
És ha sikerülne legyőznünk az összes bentről támadó emberi kígyót, akkor se lennénk biztonságban. Most se vagyunk. Elvégre láttuk az ellenség arcát, és a saját arcunkba néztünk. A kígyó ott lapul mindannyiunk lelkében. Amennyire meg tudom állapítani, ezért ragaszkodik a kereszténység különös módon – a legnyilvánvalóbban John Milton munkájában – ahhoz, hogy a kígyó az édenkertben maga volt a Sátán, a gonosz lélek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét ennek a szimbolikus azonosításnak – és lélegzetelállító zsenialitásának. A képzelet több ezer éves munkája nyomán formálódott ilyenre az elvont morális fogalmak gondolata mindazzal egyetemben, amit magukban foglalnak. Elképzelhetetlenül nagy munkát öltek bele a jó és a gonosz eszméjébe, valamint az őket körülvevő, álomszerű metaforába. Az elképzelhető legrosszabb kígyó az ember örök hajlama a rosszra. Az elképzelhető legrosszabb kígyó pszichológiai, spirituális, személyes, belső. Nincs olyan magas fal, mely kint tudná tartani. Még ha kellően vastag lenne is az erődünk fala, hogy minden rosszat kint tartson, akkor is azonnal megjelenne odabent. Ahogy a nagyszerű orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin mondta, a jó és rossz határvonala minden ember szívét kettéosztja.48
Egyszerűen képtelenség a minket körülölelő valóság egy részét falakkal elhatárolni, s belül mindent tartósan kiszámíthatóvá és biztonságossá tenni. Akármilyen gondosan zárjuk ki, végül valami mindig be fog szivárogni belőle. Metaforikus értelemben a kígyó megjelenése elkerülhetetlen. Még a legkitartóbb szülők se tudják mindentől megóvni a gyereküket, akkor sem, ha bezárják őket az alagsorba, biztos távolságra a drogoktól, az alkoholtól és az internetes pornótól. Ebben az extrém esetben a túlságosan elővigyázatos, túlságosan védelmező szülő egyszerűen önmagával helyettesíti az élet többi szörnyű problémáját. Ez Freud nagy ödipuszi rémálma.49 Sokkal jobb, ha a ránk bízott embereket rátermettségre neveljük, mint ha megvédjük.
Ha mégis örökre száműzni lehetne minden fenyegetést – minden veszedelmet (és ebből következően minden kihívást és érdekességet) –, akkor is megjelenne egy újabb veszély: az örök emberi infantilizmus és az abszolút hasznavehetetlenség. Hogy érné el az ember a természete teljes potenciálját kihívás és veszély nélkül? Milyen ostobává és hitvánnyá züllenénk, ha többé nem lenne okunk figyelni? Talán Isten úgy gondolta, hogy a teremtménye meg tud birkózni a kígyóval, és a jelenlétét a kisebbik rossznak ítélte.
A szülőktől kérdezem: azt akarják, hogy biztonságban legyen a gyermekük, vagy azt, hogy erőssé váljon?
Mindenesetre kígyó van a kertben, méghozzá, az ősi történet szerint egy „szubtilis” lény (nehéz megérteni, illékony, ravasz, csalárd és álnok). Ezért cseppet sem meglepő, hogy rászedi Évát. Miért pont Évát, Ádám helyett? Lehet, hogy csak véletlen. Statisztikailag ötven százalék esélye volt Évának, ami nem elenyésző. De már megtanultam, hogy ezekben a történetekben nincs semmi fölösleg. Bármilyen véletlenszerűség – ami nem a cselekményt szolgálja – rég lemorzsolódott a vázról. Ahogy az orosz drámaíró, Anton Csehov mondta: „Ha az első felvonásban megjelenik egy puska, a következőben el fog dördülni. Különben nincs ott semmi keresnivalója.”50 Talán Évának több oka volt kígyókra figyelni, mint Ádámnak, például mert a kígyó nagyobb valószínűséggel zsákmányolt Éva fákon élő gyermekeiből. Talán Éva lányai ezért olyan védelmezőek, tudatosak, ijedősek és idegesek mind a mai napig (beleértve a legegalitáriánusabb modern emberi társadalmakat, főleg azokat51). Mindenesetre a kígyó elárulja Évának, hogy ha eszik a tiltott gyümölcsből, nem fog belehalni. Sőt, felnyílik a szeme. Olyanná válik, mint Isten, meg tudja különböztetni a jót a rossztól. A kígyó persze azt nem teszi hozzá, hogy csak ebben az egy dologban fog hasonlítani Istenre. De végül is ő csak egy kígyó. Emberi lényként, tudásra szomjazva Éva úgy dönt, megkóstolja a gyümölcsöt. Bumm! Felnyílik a szeme: most először öntudatra ébred, talán zavarba jön.
Na mármost, egy tisztán látó, tudatos nő nem fog megtűrni maga mellett egy öntudatlan férfit. Éva ezért rögtön megosztja Ádámmal is a gyümölcsöt. Ettől Ádám jön zavarba. Nincs új a nap alatt. A nők az idők kezdete óta zavarba hozzák a férfiakat. Elsősorban a visszautasítással – de a megszégyenítéssel is szokták, ha a férfiak nem vállalnak felelősséget. Mivel a nők viselik a szaporodás elsődleges terhét, ezért ez nem csoda. Nehéz elképzelni, hogyan is lehetne másképp. De a nők azon képessége, hogy megszégyenítsék és feszélyezzék a férfiakat, még mindig egy elsődleges természeti erő.
Ezen a ponton feltehetjük a kérdést: ugyan mi közük van a kígyóknak a látáshoz? Nos, először is, nyilvánvalóan fontos látni őket, különben leselkedhetnek ránk (főleg, ha kicsik vagyunk, és fákon élünk, mint az elődeink). Dr. Lynne Isbell, a Kaliforniai Egyetem antropológia- és etológiaprofesszora szerint az emberi lények szinte egyedülálló, döbbenetesen éles látása egy olyan alkalmazkodási mechanizmus eredménye, amely több tízmillió évvel ezelőtt az őseinkkel együtt kifejlődő kígyók szörnyű veszedelmének felfedezésére és elkerülésére fejlődött ki.52 Részben talán ezért a kígyó az a lény az édenkertben, amelytől Isten látását kapjuk (amellett, hogy ő az emberiség ősi és örökös ellensége is). Talán ez az egyik oka annak, hogy Mária, az örök, őstípusi anya – a tökéletes Éva – a középkori és reneszánsz művészetben gyakran a levegőbe emeli a gyermek Jézust, a lehető legmesszebb a ragadozó csúszómászótól, amelyet erélyesen megtapos a lábával.53 És ez még nem minden. A kígyó gyümölcsöt kínál, és a gyümölcs szintén a látás átalakulásához köthető, mivel a színlátásunk is alkalmazkodás eredménye, melynek köszönhetően gyorsan megtaláljuk az érett, és ezáltal ehető gyümölcsöket.54
Ősszüleink hallgattak a kígyóra. Ettek a gyümölcsből. Felnyílt a szemük. Mindketten feleszméltek. Azt hihetnénk, ahogy eredetileg Éva hitte, hogy ez jó dolog. Néha azonban az ajándék fele rosszabb a semminél. Igaz, hogy Ádám és Éva felébredt, de csak annyira, hogy tegyenek néhány szörnyű felfedezést. Először is, észrevették, hogy meztelenek.
A meztelen emberszabású
A kisfiam jóval hároméves kora előtt rájött, hogy meztelen. Egyedül akart felöltözni. Bezárkózott a fürdőszobába. Nem jelent meg nyilvánosan ruhátlanul. Sehogy sem értettem, mi köze lehet ennek a neveltetéséhez. A saját felfedezése volt, a saját eszmélése és a saját reakciója. Veleszületettnek tűnt.
Mit jelent tudni, hogy meztelenek vagyunk – vagy ami talán még rosszabb, tudni, hogy a partnerünkkel együtt meztelenek vagyunk? Mindenféle szörnyű dolgot – meglehetősen szörnyűségesen megjelenítve, mint például a reneszánsz Hans Baldung Grien festőnél, akinek a festménye ihlette a fejezet elején lévő illusztrációt. A meztelen sebezhetőt és sérülékenyt jelent. A meztelent szépsége és egészsége alapján ítélik meg. A meztelen védtelen és fegyvertelen a természet és az ember dzsungelében. Ezért szégyellte el magát Ádám és Éva rögtön, amikor felnyílt a szemük. Láttak – és elsőként önmagukat látták meg. Kilógott a hibájuk. Közszemlére került a kiszolgáltatottságuk. A többi emlőssel ellentétben, akiknek lágy hasát páncélszerűen védi széles hátuk, ők felegyenesedett lények voltak, legsebezhetőbb testrészük fel volt tárva a világnak. És a legrosszabb csak ezután jött. Ádám és Éva gyorsan ágyékkötőt csinált magának (a nemzetközi verzióban; Jakab király Bibliájában kötényt), hogy eltakarják törékeny testüket – és megóvják az egójukat. Aztán rögtön elrejtőztek. Sebezhetőségük teljes tudatában nem tartották magukat méltónak arra, hogy Isten színe elé álljanak.
Aki nem tud azonosulni az érzéssel, az egyszerűen nem gondolkodik. A szépség megszégyeníti a csúfságot. Az erő megszégyeníti a gyengét. A halál az élőt – az eszményi pedig mindannyiunkat megszégyenít. Ezért félünk tőle, megvetjük – sőt, gyűlöljük (és természetesen ez a következő téma a Teremtés könyvében, erről szól Káin és Ábel története). Mit tehetünk ez ellen? Vessük el a szépségről, egészségről, a zsenialitásról és az erőről alkotott eszményeinket? Nem jó megoldás. Ezzel csak azt érnénk el, hogy mindig szégyenkeznénk – és csak még jobban megérdemelnénk. Nem akarom, hogy a puszta jelenlétükkel kápráztató nők eltűnjenek csak azért, hogy a többieknek ne kelljen szégyenkezniük. Nem akarom, hogy eltűnjenek az olyan értelmiségiek, mint Neumann János, csak azért, mert az én matematikai tudásom épphogy megüti az érettségi mércét. Tizenkilenc éves korára újra meghatározta a számokat.55 A számokat! Hála az Istennek Neumann Jánosért! Hála az Istennek Grace Kellyért, Anita Ekbergért és Monica Bellucciért! Büszkén vállalom a méltánytalanságot az ilyen emberek jelenlétében. Mind ezt az árat fizetjük a törekvésért, a sikerért és az ambícióért. Ugyanakkor az sem csoda, hogy Ádám és Éva eltakarta a testét.
A történet folytatása véleményem szerint egyenesen komikus, igaz, egyben tragikus és szörnyű is. Aznap este, amikor az édenkert lehűl, Isten esti sétára indul. Ádám azonban sehol. Ez összezavarja Istent, aki megszokta a közös sétákat. „Ádám! – kiált Isten, aki a jelek szerint elfelejtette, hogy mindent lát. – Hol vagy?” – Ádám egyből felfedi magát, de rosszul: először idegesen, aztán hitvány módon. A világegyetem teremtője szólít, és Ádám így felel: „Hallottalak, Isten. De meztelen voltam, és elbújtam.” – Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az emberek, akiket zavar a sebezhetőségük, örökösen félnek az igazmondástól, a káosz és a rend közötti közvetítéstől, a végzetük megnyilvánulásától. Más szóval, félnek Isten léptei nyomán járni. Ez talán nem különösebben csodálatra méltó tulajdonság, de határozottan érthető. Isten ítélkező apa. Magasak az elvárásai. Nem könnyű megfelelni neki.
Isten így szól: „Ki mondta, hogy meztelen vagy? Ettél valamit, amit nem lett volna szabad?” – Ádám pedig szerencsétlenségében Évára mutat, a szerelmére, a párjára, a lelki társára, és jól beárulja. Aztán Istent okolja. Azt feleli: „A nő adta nekem, akit tőled kaptam (és én megettem).” – Milyen szánalmas – és mennyire pontos. Az első nő zavarba hozta és feldühítette az első férfit. Aztán az első férfi a nőt hibáztatta. Aztán az első férfi Istent hibáztatta. A mai napig így érez minden visszautasított férfi. Először kicsinek érzik magukat a szerelem potenciális tárgya előtt, miután a nő leszólja a szaporodásra való alkalmasságukat. Aztán Istent átkozzák, amiért a nő ilyen rosszindulatú, ők maguk haszontalanok (ha szorult beléjük némi értelem), és a Lét el van rontva. Azután bosszút forralnak. Milyen megvetendő (és mennyire érthető)! A nő legalább a kígyóra mutogathatott, és később kiderül, hogy a kígyó maga volt a Sátán, bármennyire valószínűtlennek tűnik is. Éva tévedését ezért megértjük, és együttérzünk vele. Őt a legjobb verte át. De Ádám! Őt senki sem kényszerítette, hogy ezeket a szavakat a szájára vegye.
Sajnos azonban ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások – se az ember, se a bestia számára. Isten először elátkozza a kígyót, és azt mondja, hogy ezentúl a földön kell kúsznia, lábak nélkül, örökös veszedelemben, hogy eltiporják a dühös emberek. Másodszor azt mondja a nőnek, hogy szomorúságban fog gyermekeket szülni, és érdemtelen, néha haragos férfit fog kívánni, aki ennek következményeként örökké rendelkezni fog a nő biológiai sorsával. Mit takarhat ez? Jelentheti egyszerűen azt, hogy Isten egy patriarchális zsarnok, ahogy az ősi történet politikailag motivált értelmezései állítják. Szerintem viszont – pusztán egy leírás. Pusztán. Méghozzá ezért: ahogy kifejlődtek az emberi lények, az agy, amelyből végül megszületett az öntudat, óriásit nőtt. Ez evolúciós fegyverkezései versenyt szított a magzat feje és a nő medencéje között.56 A nő kegyesen kiszélesítette a csípőjét, majdnem olyan mértékig, hogy lehetetlenné vált számára a futás. A csecsemő pedig a maga részéről hagyta, hogy a hozzá hasonló méretű emlősökhöz képest több mint egy évvel korábban szülessen meg, és félig puha fejjel.57 Ez mindkettejük számára fájdalmas kompromisszum volt és maradt mind a mai napig. Az első évben a lényegében magzati csecsemő szinte teljes mértékben az anyjától függ. A hatalmas agy programozhatósága azt jelenti, hogy tizennyolc (vagy harminc-) éves koráig tanulnia kell, mielőtt kirepülne a fészekből. És akkor még nem is említettük a nő szülési fájdalmait, valamint az anya és a csecsemő magas halálozási kockázatát. Mindez azt jelenti, hogy a nők nagy árat fizetnek a terhességért és a gyereknevelésért, különösen a korai időszakban, és az egyik elkerülhetetlen következmény a férfiak olykor megbízhatatlan – és mindig problematikus – jóindulatától való függés.
Miután Isten elmondja Évának, mi fog történni most, hogy öntudatra ébredt, az Úr Ádámhoz fordul – aki a férfi leszármazottaival együtt szintén nem ússza meg szárazon a dolgot. Isten valami ilyesmit mond neki: „Ember, mivel követted a nő példáját, felnyílt a szemed. Isteni tekinteted, amit a kígyótól, a gyümölcstől és az asszonytól kaptál, a távolba lát, még a jövőbe is. De azok, akik látják a jövőt, mindig látják a közelgő gondokat, ezért minden eshetőségre és lehetőségre fel kell készülniük. Ehhez örökké fel kell áldoznod a jelent a jövőért. Félre kell tenned az örömöt a biztonságért. Röviden: dolgoznod kell. És nehéz lesz. Remélem, szereted a tövist és bogácskórót, mert rengeteg terem neked belőlük.”
Aztán Isten kiűzi az első embert és az első nőt a paradicsomból, ki a gyermekkorból, ki a tudatlan állati világból a történelem szörnyűségei közé. Aztán egy kerubot állít az éden kapujába lángoló karddal, nehogy még az élet fájának gyümölcsét is megkóstolják. Ez különösen galád tettnek tűnik. Miért nem teszi rögtön halhatatlanná a szerencsétleneket? Főleg, ha a történet szerint különben is ez a terv a jövőre nézve? De ki merné megkérdőjelezni Isten döntését?
Talán a mennyország olyasmi, amit nekünk kell megépítenünk, a halhatatlanságot pedig ki kell érdemelnünk.
Ezzel visszatérünk az eredeti kérdéshez: Miért váltaná ki valaki a gyógyszert a kutyájának, hogy aztán gondosan beadja neki, miközben önmagáért nem teszi meg ugyanezt? Most már tudjuk a választ, az emberiség egyik legalapvetőbb szövegéből. Miért gondoskodna bárki egy olyan meztelen, csúf, megszégyenült, riadt, érdemtelen, gyáva, gyűlölködő, sértett és vádaskodó lényről, mint Ádám leszármazottja? Még akkor is, ha ez a lény önmaga? És egyáltalán nem akarom ezzel a megfogalmazással kizárni a körből a nőket.
Az emberiségről alkotott sötét nézetről eddig kifejtett érvek másokra ugyanúgy érvényesek, mint önmagunkra. Általánosítások az emberi természetről; semelyik sem specifikus. De önmagunkról sokkal többet tudunk. Mások is elég rossznak ismernek. De csak mi ismerjük a saját titkos bűneink, fogyatékosságaink és alkalmatlanságunk teljes mértékét. Nálunk jobban senki sem tudja, miképpen hibás a testünk és az elménk. Senkinek sincs nálunk több oka a megvetésre, lesajnálásra – és azáltal, hogy megtagadunk magunktól valami jót, megbüntethetjük magunkat a hibáinkért. Egy ártatlan, ártalmatlan, öntudatlan kutya ennél nyilvánvalóan többet érdemel.
De ha még mindig nem győződtünk volna meg ennek az igazságáról, vegyünk fontolóra egy létfontosságú dolgot. Rend, káosz, élet, halál, bűn, látás, munka, szenvedés: mindez nem elég a Teremtés könyve szerzőinek, se magának az emberiségnek. A történet folytatódik tovább, a maga teljes katasztrófájával és tragédiájával, és a szereplőknek (ezek mi vagyunk) újabb fájdalmas ébredéssel kell megbékélniük. Ezután magát a halandóságot kell fontolóra vennünk.
A jó és a gonosz
Amikor felnyílik a szemük, Ádám és Éva nem csak a meztelenségre és a robotolás szükségességére ébred rá. Felismerik a jót és a gonoszt. (A Teremtés könyve harmadik fejezetében a kígyó azt mondja a gyümölcsre célozva: „Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”) Mit jelenthet ez? Mit lehet még felfedezni és megismerni ebben a már említett szerteágazó témában? Nos, az egyszerű szövegösszefüggés arra utal, hogy köze lehet a kertekhez, a kígyókhoz, az engedetlenséghez, a gyümölcshöz, a szexualitáshoz és a meztelenséghez. Engem ez utóbbi – a meztelenség – vezetett rá végül a titokra. Évekig eltartott.
A kutyák ragadozók. Akárcsak a macskák. Megölnek valamit, aztán megeszik. Nem valami szép látvány. Mégis háziállatunkként gondoskodunk róluk, és ha betegek, beadjuk nekik a gyógyszert. Miért? Ragadozók, de ilyen a természetük. Nem felelősek érte. Csak éhesek, nem gonoszak. Nincs higgadtságuk, kreativitásuk – és főleg öntudatuk – az emberi kegyetlenkedéshez.
Miért nincs? Egyszerű. Velünk ellentétben a ragadozók nincsenek tudatában a saját alapvető gyengeségüknek, törékenységüknek, a fájdalomnak és a halálnak való alárendeltségüknek. Mi viszont pontosan tudjuk, hol és hogyan eshet bajunk, és miért – ami az öntudat tökéletes meghatározása. Tudatában vagyunk a saját védtelenségünknek, végességünknek és halálunknak. Érezzük a fájdalmat, az öngyűlöletet, a szégyent és a rémületet, és ennek tudatában vagyunk. Tudjuk, mi okoz nekünk szenvedést. Tudjuk, hogyan lehet rémületet és fájdalmat okozni nekünk – ami azt jelenti, hogy pontosan tisztában vagyunk azzal, hogyan okozhatunk másoknak rémületet és fájdalmat. Tudjuk, mennyire meztelenek vagyunk, és hogyan lehet kihasználni a meztelenségünket – ami azt jelenti, hogy tudjuk, mások mennyire meztelenek, és miképpen lehet kihasználni őket.
Tudatosan képesek vagyunk megrémíteni másokat. Bántjuk és megalázzuk őket azokért a hibákért, amelyeket túlságosan is jól ismerünk. Kínozzuk őket – szó szerint – lassan, ravaszul, iszonyatosan. Ez sokkal több a ragadozó életmódnál. Ez már a felfogás kvalitatív változása. Kataklizma, mely olyan mértékű, mint magának az öntudatnak a kifejlődése. Ez a jó és a gonosz ismeretének megjelenése a világban. A második, eddig összeforratlan repedés a létezés szerkezetén. Magának a Létnek az átalakulása morális törekvéssé – mind együtt jár a kifinomult öntudat kifejlődésével.
Csakis az ember találhatta ki a fogast, a vasszüzet és a hüvelykszorítót. Csakis az ember okoz szenvedést a szenvedés kedvéért. Ez a gonosz legjobb definíciója, amit meg tudtam fogalmazni. Az állatok erre nem képesek, ám az ember a maga gyötrelmesen félisteni képességeivel határozottan képes rá. És ezzel a felismeréssel majdnem teljesen igazoltuk a modern értelmiségi körökben rendkívül népszerűtlen eszmét, az eredendő bűnt. És ki merné azt állítani, hogy a szándékos döntésnek nem volt szerepe az evolúciós, egyéni és teológiai átalakulásunkban? Az őseink megválogatták a szexuális partnereiket, mi alapján? Öntudat, szégyenérzet, morális tudás alapján? És ki tagadhatná az emberi tapasztalatot átjáró egzisztenciális bűntudatot? És ki ne méltatná említésre, hogy eme bűntudat nélkül – a velünk született romlottság és rosszra való hajlam tudata nélkül – az embert csupán egyetlen lépés választja el a pszichopátiától?
Az emberi lények kifejezetten képesek a rosszra. Az élővilágban egyedi ez a tulajdonságunk. Önként, cselekvésünk teljes tudatában rontunk a dolgokon (valamint véletlenül, és óvatlanul, és szándékos meggondolatlansággal). Ha ezt a szörnyű képességet vesszük, ezt a gonosz tettekre való hajlamot, csoda, hogy nehezen tudunk gondoskodni magunkról vagy másokról – vagy hogy egyáltalán kételkedünk az egész emberi vállalkozás értékében? És már hosszú ideje jó okunk van gyanakodni önmagunkra. Több ezer évvel ezelőtt az ősi mezopotámiaiak például azt hitték, hogy az egész emberiség Kingu véréből született, akit az őskáosz nagy istennője a legbosszúszomjasabb és legpusztítóbb pillanatban teremtett meg.58 Miután ilyen következtetésre jutunk, hogyne kérdőjeleznénk meg a létünk értékét, sőt magát a Létet? Ki nézne szembe betegséggel, a sajátjával vagy másvalakiével anélkül, hogy kételkedne a gyógyító orvosság felírásának morális hasznában? És senki sem ismeri jobban a benne lakozó sötétséget önmagánál. Így ki tud teljes odaadással gondoskodni magáról, ha beteg?
Lehet, hogy sose lett volna szabad léteznie az embernek. Lehet, hogy meg kellene tisztítani a világot az emberi jelenléttől, hogy a Lét és a tudat visszatérhessen az állatok ártatlan brutalitásához. Úgy hiszem, hogy az a személy, aki azt állítja, hogy sose kívánt ilyesmit, vagy nem tekintett vissza az emlékeire, vagy nem nézett szembe a legsötétebb vágyaival.
Akkor hát mit tehetünk?
Isteni szikra
A teremtéstörténet első részében Isten megalkotja a világot az isteni, igaz szóval, lakható, paradicsomi rendet előidézve a kozmoszt megelőző káoszból. Azután megalkotja a saját képére a férfit és a nőt, s beléjük oltja ugyanezt a képességet – hogy rendet teremtsenek a káoszból, és folytassák a munkáját. A teremtés minden szakaszában, beleértve az első emberpár megalkotását, Isten szemügyre veszi, amit létrehozott, és kijelenti, hogy az jó.
Ha egymás mellé helyezzük az első fejezetet és a második–harmadikat (az utóbbi két fejezet az ember bukását taglalja, és leírja, miért ér minket annyi tragédia és etikai kín), a narratíva mélysége szinte elviselhetetlen. Az első rész morális tanulsága, hogy az igaz beszéddel megteremtett Lét jó. Ez még az emberre is érvényes, mielőtt eltaszíttatik Istentől. Ezt a jóságot szörnyűségesen szétrombolja a bukás (valamint Káin és Ábel, az özönvíz és Bábel tornya), de megőrizzük magunkban a bűnbeesés előtti állapot nyomát. Úgymond, emlékezünk. Örökké vágyunk a gyermekkori ártatlanságunkra, az állatok isteni, öntudatlan Létére és az érintetlen, katedrálisszerű ősi erdőre. Békére lelünk ezekben a dolgokban. Istenítjük őket, még akkor is, ha elvakultan emberellenes, önjelölt ateista környezetvédők vagyunk. A természet eredeti állapota ilyen megvilágításból nézve paradicsomi. Többé nem vagyunk egyek Istennel és a természettel, és nincs egyszerű visszaút.
Az eredeti férfi és nő, akik töretlen egységben léteztek alkotójukkal, nem tűnt tudatos lénynek (öntudatosnak meg még kevésbé). Nem nyílt fel a szemük. Ám tökéletességükben kevesebbek voltak, nem pedig többek, mint a bűnbeesés utáni társaik. A jóságot rájuk ruházták ahelyett, hogy azt kiérdemelték vagy elnyerték volna. Nem hoztak döntéseket. Isten mindent tud, így könnyű. De talán nem jobb, mint például a valóban kiérdemelt jóság. Talán valamiféle kozmikus értelemben véve (feltéve, hogy a tudatosság maga is kozmikus fontosságú jelenség) számít a döntés szabadsága. Ki beszélhet bizonyossággal ezekről a dolgokról? Mégsem vagyok hajlandó levenni ezeket a kérdéseket a napirendről pusztán azért, mert túl bonyolultak. Íme tehát egy javaslat: talán nem egyszerűen az öntudat megjelenése és a halál morális ismerete, valamint a bűnbeesés miatt vagyunk csüggedtek, és kérdőjelezzük meg a saját érdemességünket. Hanem azért, mert nem vagyunk hajlandóak – a szégyenkezve bujkáló Ádámhoz hasonlóan – Isten nyomában járni, a törékenységünk és a gonoszra való hajlandóságunk ellenére.
A Biblia úgy van összeállítva, hogy minden, ami a bűnbeesést követi – Izrael története, a próféták, Krisztus eljövetele –, erre a bűnbeesésre kínál gyógyírt, kiutat a gonoszságból. A tudatos történelem kezdete, az állam megjelenése a büszkeség és a merevség patológiájával egyetemben, a nagy erkölcsi példaképek felbukkanása, akik próbálják rendbe hozni a dolgokat, ami magával a Messiással tetőzik – mindez az emberiség próbálkozása, ha Isten is úgy akarja, hogy helyreállítsa a dolgokat. És ez mit jelentene?
Ez benne a csodálatos: a válasz már benne van a Teremtés könyvében: kifejezni Isten képmását – a káoszból Létet teremteni a szó erejével, ami jó –, de tudatosan, a saját szabad akaratunkból. Visszafelé vezet az út előre – ahogy T. S. Eliot helyesen megfogalmazta –, de felvilágosult lényként, a felvilágosult lények helyes döntésével, ahelyett, hogy visszatérnénk az álomba:
„És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben
A tenger két hulláma közt.
Csak siessünk, itt, most, mindig –
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.”{6}
(Négy kvartett, Little Gidding, 1943)
Ha megfelelően akarunk gondoskodni magunkról, ahhoz tisztelnünk kell önmagunkat, mégsem tesszük, mert – főleg a saját szemünkben – bukott lények vagyunk. Ha igaz életet élnénk; ha igaz lenne a szavunk – akkor újra Isten nyomdokaiban járnánk, és tisztelnénk önmagunkat, másokat, a világot. Akkor úgy bánnánk magunkkal, mint akivel törődünk. Arra törekednénk, hogy helyrebillentsük a világot. A menny felé tájolnánk, ahová azokat szeretnénk küldeni, akikkel törődünk, a pokol helyett, ahová a gyűlöletünk és a megvetésünk taszítana örökre mindenkit.
Azokon a területeken, ahol kétezer évvel ezelőtt megjelent a kereszténység, az emberek sokkal primitívebbek voltak a modern embernél. Mindenütt konfliktusok robbantak ki. Az emberáldozatok, köztük a gyermekáldozatok elterjedtek voltak még a technológiailag fejlettebb társadalmakban is, például az ősi Karthágóban.59 Rómában a küzdőtéri sportok végzetes versengések voltak, a vérontás mindennaposnak számított. Annak az esélye, hogy egy modern ember egy funkcionáló demokratikus országban manapság gyilkolna vagy erőszakos halált halna, elenyészően csekély a korábbi társadalmakhoz (és a világ máig rendezetlen és anarchikus részeihez) képest.60 Akkoriban a társadalommal ütköző, elsődleges morális probléma az erőszakos, impulzív önérdek és a vele járó esztelen irigység, illetve brutalitás volt. Ilyen agresszív hajlamokkal rendelkező emberek ma is léteznek. Manapság legalább tudják, hogy az efféle viselkedés szuboptimális, és vagy kordában tartják, vagy ha nem, akkor jelentős társadalmi akadályokba ütköznek.
Ám most megjelent még egy probléma, amely talán ritkábban fordult elő a kegyetlen múltban. Könnyű elhinni, hogy az emberek arrogánsak, önzők, és mindig csak saját magukkal törődnek. A cinizmus, mely univerzális közhellyé teszi ezt a véleményt, elterjedt és divatos. A világ ilyesfajta meghatározása rengeteg emberre egyáltalán nem jellemző. Nekik épp ellenkező a gondjuk: az öngyűlölet, az önmegvetés, a szégyen és a zavar elviselhetetlen terhét cipelik a vállukon. Így ahelyett, hogy narcisztikusan felfújnák a saját fontosságukat, egyáltalán nem értékelik magukat, és nem gondoskodnak rendesen önmagukról. Úgy tűnik, az emberek sokszor nem hiszik el, hogy megérdemlik a legjobb, személyre szóló gondoskodást. Fájdalmasan tudatában vannak saját, akár valódi, akár eltúlzott hibáiknak és hiányosságaiknak, szégyenkeznek, és kételkednek önnön értékükben. Hisznek abban, hogy másoknak nem kellene szenvedniük, és szorgalmasan, önzetlenül dolgoznak azon, hogy enyhítsék a többiek fájdalmát. Ugyanezt a felfogást a gondjaikba vett állatokra is kiterjesztik – önmagukra azonban már kevésbé.
Igaz, hogy az erényes önfeláldozás gondolata mélyen beágyazódott a nyugati kultúrába (legalábbis, amennyire hatott a Nyugatra a kereszténység, melynek alapja annak a személynek az utánzása, aki alávetette magát a végső önfeláldozásnak). Ezért bármilyen állítás, amely szerint az aranyszabály nem azt jelenti, hogy „áldozzuk fel magunkat másokért”, kétesnek tűnhet. Krisztus őstípusi halála azonban azt példázza, hogyan fogadjuk el a végességet, az árulást és a zsarnokságot hősiesen – hogyan járjunk Isten nyomában az öntudat tragédiája ellenére –, nem pedig arra utasít, hogy áldozzuk fel magunkat mások érdekében. Istennek áldozni magunkat (a legfelsőbb jónak, ha úgy tetszik) nem azt jelenti, hogy szótlanul és önként szenvedünk, ha egy személy vagy szervezet következetesen többet követel tőlünk, mint amennyit cserébe kínál. Ez azt jelenti, hogy a zsarnokságot támogatjuk, és hagyjuk, hogy rabszolgaként bánjanak velünk. Nincs erény abban, ha egy zsarnok áldozatául esünk, még akkor se, ha mi magunk vagyunk a zsarnok.
Carl Gustav Jungtól, a híres svájci pszichológustól két nagyon fontos leckét tanultam arról, hogy „úgy viselkedj másokkal, ahogy szeretnéd, ha ők viselkednének veled”, és arról, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Az első lecke az volt, hogy egyik állítás sem a kedvességről szól. A másik pedig, hogy mindkét állítás egyenlet, nem parancs. Ha én valakinek a barátja, családtagja vagy szeretője vagyok, akkor erkölcsi kötelességem ugyanúgy kiállni önmagamért, mint nekik önmagukért. Ha nem teszem, rabszolgaként végzem, a másikból pedig zsarnok lesz. Ebben mi a jó? Minden kapcsolatnak jobb, ha mindkét fél erős. Továbbá, csekély a különbség aközött, ha kiállunk önmagunkért, amikor zsarolnak, gyötörnek vagy leigáznak, és aközött, ha valaki másért állunk ki. Ahogy Jung rámutat, ez azt jelenti, hogy felkaroljuk és szeretjük a bennünk lakozó bűnöst, legalább annyira, mint ahogy megbocsátunk és segítünk egy másik botladozó és tökéletlen embernek.
Ahogy maga Isten mondja (a történet folytatásában): „Enyém a bosszú; én majd megfizetek.” E filozófia szerint nem csak önmagunkhoz tartozunk. Egyszerűen nem kínozhatjuk és bánthatjuk magunkat. Részben azért, mert a Létünk kérlelhetetlenül össze van fonódva másokéval, és ha magunkkal rosszul bánunk, az rájuk nézve is katasztrofális következményekkel járhat. Ez talán az öngyilkosságok okai közül a legnyilvánvalóbb: azokat, akiket hátrahagytak, egyszerre éri gyász és trauma. Átvitt értelemben azonban ezt is számításba kell vennünk: bennünk van az isteni szikra, ami nem a miénk, hanem Istené. Elvégre – a Teremtés könyve szerint – Isten képére alkottak minket. Félisteni képességünk van a tudatosságra. A tudatosságunk részt vesz a Lét teremtésében. Isten kis felbontású („kenoszisz”) változatai vagyunk. Rendet teremtünk a káoszból – oda-vissza – a magunk módján, a saját szavainkkal. Ezért lehet, hogy nem vagyunk pont olyanok, mint Isten, de jelentéktelenek sem vagyunk.
Saját sötét időszakomban, a lélek alvilágában gyakran meghat és lenyűgöz az emberek képessége arra, hogy összebarátkozzanak egymással, hogy szeressék a partnerüket, a szüleiket és a gyerekeiket, és hogy megtegyék, amit kell, hogy mozgásban tartsák a világ gépezetét. Ismertem egy férfit, aki egy autóbalesetben megsérült, és mozgásképtelenné vált, s egy helyi közüzem alkalmazta. A baleset után évekig dolgozott együtt egy másik férfival, aki egy degeneratív idegrendszeri betegségben szenvedett. Együttműködve tevékenykedtek, kiegészítették egymás hiányosságait. Úgy hiszem, ez a fajta hétköznapi hősiesség a szabály, nem a kivétel. A legtöbb ember valamilyen komoly egészségi problémával küszködik, miközben hatékonyan, panasz nélkül végzi a munkáját. Akinek olyan szerencséje adódik, hogy ő maga az egészség ritka időszakát éli meg, annak is általában van legalább egy krízishelyzetben lévő közeli családtagja. Az emberek mégis felülkerekednek ezen, és folytatják a nehéz és megerőltető munkát, hogy összetartsák önmagukat, a családjukat és a társadalmat. Szerintem ez csodával határos – olyannyira, hogy az egyetlen lehetséges reakció rá a döbbent hála. Olyan sokféleképpen eshetnek szét a dolgok, vagy mehetnek tönkre teljesen, és mindig a megsebzett emberek tartják össze őket. Ezért megérdemlik, hogy őszintén és szívből felnézzünk rájuk. A lelkierő és a kitartás folyamatos csodájáról tesznek tanúbizonyságot.
Klinikai praxisomban arra biztatom a pácienseimet, hogy ismerjék el saját vagy mások produktív, gondos tetteit, valamint a mások iránt megnyilvánuló őszinte törődést és figyelmességet. Annyira gyötrik az embereket a Lét korlátai, hogy csodálom, hogy egyáltalán képesek helyesen cselekedni és másokkal is törődni. De elegen megteszik, ezért van központi fűtésünk, ivóvizünk, végtelen energiánk és elektromosságunk és elég ennivalónk mindenki számára, sőt kapacitásunk, hogy a tágabb társadalom és a természet, maga a szörnyű természet sorsán tűnődjünk. Ez a bonyolult gépezet, amely megvéd minket a fagyhaláltól, az éhínségtől és a szomjúságtól, szüntelenül a meghibásodás felé tart az entrópián keresztül, és csakis a gondos emberek folyamatos odafigyelésének köszönhetően tud ilyen hihetetlenül jól működni. Néhányan lezüllenek a Lét megvetésének és gyűlöletének poklába, de a legtöbben nem hajlandóak erre, hiába a szenvedés, a csalódások, a veszteségek, a hiányosságok és a csúfság, s ez ismét egy csoda, amit azok látnak, akiknek van szemük hozzá.
Az egész emberiség és az azt alkotó, azonosítható emberek együttérzést érdemelnek a szörnyű teher miatt, mely alatt az emberi egyén görnyedezik; együttérzést érdemelnek a halálos sebezhetőség, a zsarnoki uralom és a természet pusztításának igája miatt. Olyan egzisztenciális helyzet ez, aminek egy egyszerű állat nincs alárendelve, és olyan súlyos, hogy csak Isten tudná teljesen elviselni. Ennek az együttérzésnek kellene orvosolnia a szégyenkező öngyűlöletet, ami jogos ugyan, de a teljes történetnek csupán a fele. Az öngyűlöletet és az embergyűlöletet ellensúlyozni kell a hálával a hagyomány és a rend iránt, és a csodálattal, hogy mi mindenre képesek a normális, hétköznapi emberek – az igazán lenyűgözőek döbbenetes eredményeiről nem is beszélve.
Tiszteletet érdemlünk. Mindannyian tiszteletet érdemlünk. Másoknak ugyanolyan fontosak vagyunk, mint önmagunknak. Létfontosságú a szerepünk a világ kibontakozó végzetében. Ezért erkölcsi kötelességünk gondoskodni magunkról. Gondoskodást, segítséget és megértést kell nyújtanunk önmagunknak, ahogy gondoskodást, segítséget és megértést nyújtanánk annak, akit szeretünk és becsülünk. Ezért úgy kell viselkednünk, hogy tiszteljük a saját Létünket – kellőképpen. De minden embernek vannak hibái. Mindenki kiesik Isten dicsőségéből. Ám ha ez a kérlelhetetlen tény azt jelentené, hogy nem tartozunk felelősséggel önmagunkért és másokért, akkor mindig mindenki kegyetlen büntetés alatt állna. Ami nem volna jó. Ettől a világ hibái, amelyek az őszintén gondolkodó embereket töprengésre késztetik a világ helyességéről, minden tekintetben egyre súlyosabbá válnának. Ez az út egyszerűen nem vezethet előre.
Ehelyett az, hogy felelősségteljesen segítünk önmagunkon, azt jelenti, hogy megfontoljuk, mi lenne igazán jó nekünk. Ez nem az, „amit mi akarunk”. Nem is az, „ami boldoggá tenne”. Valahányszor édességet adunk egy gyereknek, boldoggá tesszük. Ettől még nem igaz, hogy semmi mást nem kell tennünk a gyerekekért, csak édességgel tömni őket. A „boldog” egyáltalán nem a „jó” szinonimája. A gyerekeknek fogat kell mosniuk. Téli kabátot kell húzniuk, mielőtt kimennek a hidegbe, még akkor is, ha makacsul ellenkeznek. Segítenünk kell nekik, hogy erkölcsös, felelősségteljes, felvilágosult lények legyenek belőlük, akik képesek a kölcsönösségre – képesek gondoskodni magukról és másokról, és közben elboldogulnak. Hogy is gondolhatnánk, hogy önmagunkért nem kell ennyit tennünk?
A jövőre kell gondolnunk, és fel kell tennünk a kérdést: „Milyen lenne az életem, ha rendesen gondoskodnék magamról? Milyen karrierben találnék kihívást, hogy produktív és hasznos lehessek, magamra vállaljam a részemet a teherből, és kiélvezzem az eredményeit? Mit kéne tennem, ha lenne szabad időm, hogy javítsak az egészségemen, gyarapítsam a tudásomat, és erősítsem a testemet?” Tudnunk kell, hol vagyunk, hogy elkezdhessük megtervezni a pályánkat. Tudnunk kell, kik vagyunk, hogy megértsük a fegyverzetünket, és támogassuk magunkat a korlátainkat illetően. Tudnunk kell, hová tartunk, hogy korlátozni tudjuk az életünkben jelen lévő káosz mértékét, újra rendet teremtsünk, és elhozzuk a világnak az isteni reményt.
Meg kell határoznunk, hová tartunk, hogy alkudozhassunk önmagunkért, nehogy gyűlölködően, bosszúszomjasan és kegyetlenül végezzük. Ki kell fejeznünk az elveinket, hogy mások ne tudjanak kihasználni minket, és hogy biztonságban dolgozhassunk és játszhassunk. Gondosan fegyelmeznünk kell magunkat. Be kell tartanunk az önmagunknak tett ígéreteinket, és meg kell jutalmaznunk magunkat, hogy megjöjjön az önbizalmunk, és motiváltak maradjunk. Meg kell határoznunk, hogyan bánjunk magunkkal ahhoz, hogy jó emberekké váljunk, és azok is maradjunk. Jobb hely lenne tőle a világ. Végül is, a mennyország nem fogja elhozni önmagát. Meg kell dolgoznunk érte, meg kell erősödnünk, hogy ellen tudjunk állni a halálos angyaloknak és az ítélet lángoló kardjának, amellyel Isten elbarikádozta a bejáratot.
Ne becsüljük alá az előrelátás és az iránymutatás erejét! Ellenállhatatlan erők ezek, képesek a látszólag megingathatatlan akadályt járható ösvénnyé és bővülő lehetőségekké átváltoztatni. Erősítsük meg az egyént! Kezdjük önmagunkkal! Gondoskodjunk magunkról! Határozzuk meg, kik vagyunk! Fejlesszük a személyiségünket! Válasszuk meg a végzetünket, és fejezzük ki világosan a Létünket! Ahogy a nagyszerű 19. századi német filozófus, Friedrich Nietzsche zseniálisan megjegyezte: „Akinek az életében van miért, az szinte bármilyen hogyant elvisel.”61
Segíthetünk irányítani a világot, kanyargós útján, egy kicsit közelebb a mennyországhoz, egy kicsit messzebb a pokoltól. Miután megértettük a poklot, úgymond, elértük – különösen a saját, személyes poklunkat –, dönthetünk úgy, hogy nem térünk vissza, vagy nem hozzuk létre. Törekedhetünk másra. Sőt, ennek szentelhetjük az egész életünket. Ez Értelmet ad neki, nagy É-vel. Igazolja szerencsétlen létezésünket. Vezekel bűnös természetünkért, és szégyenünket egy olyan ember természetes büszkeségével és nyílt magabiztosságával helyettesíti, aki újra Isten nyomában jár a kertben.
Kezdhetjük azzal, hogy felelősségteljesen segítünk önmagunkon.