A HAMIS BÉKE — TELJESEN ELALJASODOTT KORBAN ÉLÜNK, AMELYBEN TEHETETLENÜL SODRÓDUNK EGY NYOMORÚSÁGOS VÉG FELÉ*

— Hamvas Béla (in Patmosz — részletek)

[*A bejegyzés címe: a szerk.]

Kisebb zökkenőktől eltekintve Napóleontól a világháborúig Európában béke volt, viszont — a gyanútlanokat kivéve, akik egyébként sohasem számítottak — azt a békét senki sem tudta (és nem is volt hajlandó) komolyan venni. Nem mintha háború fenyegetett volna. Sokkal inkább, mert a béke korrupt volta kívánatossá tette — nem éppen a háborút, de biztosan azt — hogy ennek a galád és idióta korszaknak vége legyen. A háború kitörését 1914-ben, és az orosz forradalmat 1917-ben azért kísérte olyan örömujjongás, mert azt hitték, e korrupciótól sikerül megszabadulni. A romlott békében még az ördög is szabadítónak látszott. Persze a húsztól negyvenig tartó béke még korruptabb lett. Ma, a harmadik békében a helyzet lényegesen más: az ember vagy a béke, vagy a háború egyértelműségére sóvárog, mert ez itt egyik sem, mint Heidegger mondja, és nyomában Camus a gondolatot oly meggyőzően kifejti. A béke ugyanis nem az, hogy az ágyúk nem szólnak, és csendbe burkolózva elaljasodásában az embert a lövöldözés nem zavarja. A békének egyetlen alapja van, és ha a békét nem az igazságra építik, az feltétlenül és holtbiztosan minden esetben újra meg újra felbomlik. Éppen ezért megegyezéses vagy kompromisszumos vagy rendőrség által fenntartott béke nincs; és ahhoz, hogy ne legyen béke, nem kell okvetlenül háborúnak lenni. Amíg egyetlen csepp igazságtalanság él, béke nem valósítható meg. Hénoch az emberiség korrupciójának legsúlyosabb következményét abban látja, hogy uk esztin eiréné, nincsen számára béke. A legközelebbi jövőre vonatkozólag értelmes emberek azt jósolják, hogy háború nem lesz, de a háborútlanság és békétlenség hajmeresztő együttműködésében fenntartott igazságtalanság végül elviselhetetlenné válik. Szolovjev a háborús bőszültségnek ezt a békés viszonyokra való alkalmazását a háborúk jegyében lefolyt huszadik század után a huszonegyedik századra várja. A lehetőség azonban ennek megvalósulására már megvan, ha a teljes realizálódást még néhány ember akadályozza is. A poshadt ájultság, amely a múlt század polgárságának békéjét jellemezte, kellemesebb lehetett, mint a jelenkori, amikor a terrort világoskék érzelgésbe csomagolják. Főként kellemesebb lehetett a hatalmasok részére, mert akkor bűncselekményeik elfedésére a leplező eljárások technikáját alkalmazni tudták. Ma ez már csaknem teljesen ki van zárva, mert a gazságokba beletanult ember, ha az igazságtalanságot letargiával fogadja is, a hatalom blöffjein keresztüllát. Ezért ma minden béketörekvés gyanússá lett, mert más béke, mint Szolovjevé, az édeskés terrorba és a züllött jólétbe burkolt hitványság, teljesen lehetetlen, és az ember itt áll, szívében a bosszú háborújának titkolt kívánságával, amely inkább óhajtja a világ földig való lerombolását, mint ennek a békének tartós voltát. Igazságos háború nincs, de van béke, amely igazságtalansága a háborúénál nagyobb, s ilyenkor az ember esztelenül a háborúra vágyakozik. Ma a háború végzetes pusztítást jelentene; a béke valószínűleg kínosabb, de főként radikálisabb romlást helyez kilátásba.

*  *  *

Tekintve, hogy bennünket ma már nem lehet épelméjűnek tekinteni, legalább azt lenne jó tudni, mi a véleménye a normális embernek arról, ami a földön a legutóbbi ötven év alatt történt. ...

Mindez kétségtelenül katasztrófának látszik, [...] oly katasztrófának, amelyben a nagyságnak semmi nyoma, amelyben semmi komolyság, semmi tragikum, semmi vétség, annál inkább infernális atmoszférában való otthonosság, sajátságos piszok, amely azzal sem menthető, hogy az ember róla nem tud, mert nem is mentegetőzik, hanem olyan életet él, amely már majdnem semmi egyéb, mint a humánumnak nyíltan és szándékosan, sőt előre megfontoltan és kihívóan permanens bántalmazása. A bűn fogalma tulajdonképpen elavult; az ember oly erőkkel él bizalmas közelségben, amelyektől eddig mindig irtózott, és amelyeket elrejtett és tagadott és üldözött; viszont itt ma a tisztátalanságban való jártasság olyan tüneményesen virtuóz fokát érték el, az élettechnika annyira állandósult és olyan általánossá vált, amire eddig példa nem volt.

A húszas évek elején Leo Sesztov az első háború és néhány forradalom tanulságait alapul véve azt állította, hogy a katasztrófa, amely folyamatban van, nem tragikus, hanem botrányos. A botrány természete, mint tudjuk, esztétikai, vagy logikai, pszichológiai, vagy szociológiai értékelés számára nem hozzáférhető. A botrány egészen más. A kategória számunkra teljesen újszerű. Lehet, hogy bizonyos tekintetben egzisztenciális drámaszerkezet. Minden jel arra vall, hogy ebben a drámai helyzetben egy eddig az emberiség által tiszteletben tartott életrend morzsolódik fel. Azért olyan kimondhatatlanul fájdalmas. A botrány ténye morális vagy művészi, vallásos vagy társadalmi megítélésen kívül áll. Itt marad előttünk mint kolosszális szemérmetlen tény, amellyel nem tudunk mit kezdeni. Pillanatnyilag csak annyit látunk, hogy a botrányhős a hagyományos értékskálával nem mérhető, mert a botrány hőse nem vétkes, hanem szennyes. Ezért hiányzik belőle mindennemű nagyság. A bűnben a nagyság az, hogy megbocsátást vár, és a bűn meg is bocsátható; a botrány szemtelen, és a megbocsátást leköpi. Ez a piszok az, amely a nürnbergi per vádlottjait jellemezte, és ez a hetyke, komisz és ronda hitványság jellemzi az azóta fellépett botrányhősöket, s ehhez képest a közönséges gaztett figyelemreméltó emberi érték. A bűnös megtörik, a pimasz kiölti a nyelvét. Nyugaton a gengszter, keleten a terrorista, akikre mindnyájan egyre veszélyesebben hasonlítani kezdünk. Az első világháború óta életünk mindinkább botránnyal szövődik át, vagyis, mondjuk, a világtörténet kezd botrányba fulladni. A katasztrófában semmi szépség, semmi komolyság. A megrázó katarzis teljes hiánya. Viszont annál több benne a rafinált tisztátalan izgalom, amely nem old fel, hanem éppen ellenkezőleg, egyre szövevényesebb lesz, hogy végül a szennygödörben elnyeljen. A világtörténet ebben az alakban, mint botránykrónika, az ember számára ma már minden napra tartogat valamely szégyentelen mocskot. Ezen egyelőre még kellemesen fel lehet háborodni, mintha abban a képmutatásban elrejtőzve, hogy ebben az ember tökéletesen ártatlan, még meg lenne védve, vagy ami — különösen a többség számára — elégtétel, hogy íme, itt tartunk, és már a képmutatás is fölösleges. Az életrontó erők okkult és obszcén betörése következtében új idealizmus is keletkezett, ez az elaljasodás apoteózisa, amely két vonásról ismerhető fel — először: a tisztességes ember a gyenge ember, a tisztesség hipokrízis, a szent az, akinek rossz fogai vannak, és nem tud harapni. Az igazság fantazma. Becsületre hivatkozni arcátlanság. Minden tisztaság gyanús, ez az az ember, aki szennyesét eldugta. Aki a szennytől undorodik, az fanatikus. Játsszunk nyílt kártyával, legyünk trágárak és szégyentelenek. Ha valaki ezen megbotránkozik, az érett az ideggyógyintézetre. Az ember mindig ilyen volt, és a világtörténet cudarság. Ami magasnak látszott, az álnok csalók hazugsága; — másodszor: hódolat a pimasz és az alattomos és a ripők előtt, irigység, hogy az mer aljas lenni, csodálni azt, aki szemtelenebb, és meghunyászkodni az előtt, aki brutálisabb és elvetemültebb. "A legjobb üzlet az árulás." ...

A legutóbbi ötven év alatt a föld különböző helyein részlegesen többször megismétlődött az az esemény, amely most emberiség-arányokban észlelhető. A történetet végzetes irányba vezetik, a holtbiztos katasztrófa bekövetkezéséről azonban sajátságos bénultságban, valamely konok és hibbant, nyilvánvalóan tökéletesen alaptalan reménység (világnézet) befolyása alatt nem képesek tudomást szerezni. A katasztrófa egy bizonyos időpontig elkerülhető lett volna. A lehetőséget elmulasztották, de a megoldásra még mindig nyílt alkalom. Azt is elmulasztották, viszont néhány lehetőség megmaradt. Végül az összeomlás elkövetkezett. Nietzsche mondja, hogy az ember életét az elintézetlen kérdések teszik tönkre. Az emberiség életében a katasztrófákat az elintézetlen kérdések idézik. Az első világháborúban a cári és a német császári uralom és a Habsburg monarchia esetében ragyogó paradigmákat láthattunk. A háború után a békekötések alig intéztek el valamit, ellenben egy sereg újabb elintézetlen kérdést teremtettek, s ezeknek következménye csak újabb háború lehetett. A második világháború végével pedig kivétel nélkül minden kérdés függőben maradt, és most két világháború elintézetlen kérdései várják a megoldást mindezideig, és előreláthatólag hiába. Az elintézetlenségek annyira felhalmozódtak, hogy, úgy látszik, rendet csak tabula rasa teremthet. Erre várunk? Mert arról az étoszról, amely türelemmel és lélekjelenléttel a tisztázást napról-napra tartó szívós munkával végre tudná hajtani, eleve mindenki lemondott. Ilyen erős emberünk nincs. Kihegyezett helyzetben élünk, miután a dolgok arra, hogy saját következményeiket önmaguk automatikusan levonják, régen megértek, és mintha már semmire se kellene várni, hogy egy végső (minden jel arra vall, hogy cseppet sem kedvező) esemény bekövetkezzék. Az utolsó pillanatig azonban egyetlen lehetőség mindig van. Bizonytalan távlatú, de kétségtelenül veszélyt jelentő események halmozódásának egyre növekvő feszültségében élünk. A dolgoknak visszavonhatatlan végkifejlése felé tartó fenyegető sűrűsödése olyan nyugtalansággal tölt el, amely a legrosszabbat sejteti. Az emberiség nagy része ebben a napról-napra kevésbé elviselhető feszültségben egyensúlyát — elvesztett normális életének pótlására — csak kétségbeesett narkotikumokkal képes helyreállítani, és valódi élet helyett kábulatban él. Semmiről sem akar tudni, csak még egy pohár ginről (vodkáról). A történeti korszakok egészségének mértéke nagyobbára a szexus; amilyen mértékben a normális életre való lehetőség megszűnik, a szexualitás fokozódik. Az idegek izzására semmi sem jellemzőbb, mint a kicsapongás. A szexus jósolni tud. Számtalan jelenség a föld minden pontján kétségtelen jele annak, hogy a lehetőség a végső eseményre (Proust: Szodoma és Gomorra) a küszöbön áll.

Valéry azt állítja, hogy bármi történjék is, az élet megy tovább. Tény, hogy az élő víz, bármilyen módon fertőzzék is, igen rövid idő alatt a mérgeket semlegesíti, és önmagától megtisztul. [...] De úgy látszik, mintha az élet vize itt, ma, e megújulási képességéből veszített volna, és a szenny egyre gyűlik, salak, amely bennünk lerakódik, és bennünk az a félelmetes szorongás támad, hogy mi lesz, ha így folytatódik, és elérkezünk a pontra, amikor nincs tovább. A jóvátételre az összes lehetőséget kihagyják, csupán felszínes és pillanatnyi kompromisszum közepette élünk, elintézésekben, amelyekben senki sem bízik, s az egésznek csak annyi jelentősége van, hogy egy napot nyertünk, esetleg csak egy órát, talán csak öt percet, de az se tiszta többé.

A helyzetet hatalmi törekvésekkel magyarázzák, de ez rossz. Már a magyarázat a megoldás elől való kitérés. A dolgokat nem fogalmazzák meg, éppen ezért a következményeket nem képesek levonni. Megvárják, amíg a dolgok maguk fogalmazzák meg magukat, és kész helyzet elé állítanak. Amíg a következmények önmagukat vonják le. De ha az ember az elintézést elodázza, a dolgok a végső pillanatban meglazulnak, és elkezdenek zuhanni. Most már késő. A legutóbbi ötven év alatt néhány ilyen lokális eseménynek tanúi voltunk; most ez az egészet fenyegeti.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a végső eseménynek már tulajdonképpen be kellett volna következnie, mindig eltelik bizonyos idő, s ezalatt az idő alatt legalább egyetlen lehetőség még nyílt marad. Ez a bizonyos türelmi időszak, amit a közelmúltból szintén ismerünk. Pillanatnyilag ebben a türelmi időben élünk, eléggé reszketve, tudjuk, hogy az óra, amelyben az eseménynek be kellett volna következnie, már elmúlt, az esemény még nem teljesült, és mi fogvacogva várakozunk.

(digitalizálta/szerkesztette: pd)

👉 MEDIO KIADÓ

A szöveg közlése a jogutód hozzájárulásával történt.