— Johan Huizinga: Puerilizmus (in A holnap árnyékában, 1935) [részletek]
(*bejegyzés címe: a szerk.)
Puerilizmusnak (puerilismus latin szó: gyermekdedség, gyerekesség — a szerk.) akarjuk nevezni annak a közösségnek magatartását, mely gyermekiesebben viselkedik, mintsem azt ítélőképességének állása megengedhetné; annak a közösségnek a magatartását, mely ahelyett, hogy az ifjakat férfiakká nevelné, saját viselkedését az ifjakéhoz idomítja. E kifejezés nem áll semmiféle összefüggésben a pszichoanalízis infantilizmusával. Kézenfekvő kultúrtörténeti és társadalomtudományi megfigyeléseken és megállapításokon nyugszik. Nem kapcsolunk hozzá lélektani megfigyeléseket.
Mindenhol kézzelfoghatóak korunk ama szokásai, melyek a puerilizmus minőségét erőszakolják ki. [...] Mindazt, amit az ember a természet birtoklásában elért, [...] hiú játék szolgálatába állította. S ennek a játéknak nincsen köze kultúrához vagy bölcsességhez; de még a játék magasabb értékeit is nélkülözi, mivel nem játékként akar érvényesülni. ...Az az állam, melyben a nemzeti puerilizmus minden alakját, az ártatlant, sőt vonzót éppúgy, mint a bűnöset, a legtökéletesebben lehetne tanulmányozni, az az Amerikai Egyesült Államok. ...
A puerilizmus kétféle alakban nyilvánul meg. Az egyik olyan ténykedések csoportja, [...] amelyek komolyaknak és fontosaknak látszanak, de egészen átszövődnek játékelemekkel. A másik csoportba tartoznak azok a ténykedések, melyek tulajdonképpen játékok, de az a mód, ahogyan űzik őket, elrabolja valódi játék jellegüket. Ez utóbbiakhoz tartoznak azok a műkedvelések, társas- és értelmi játékok, melyek a kongresszusok, újságrovatok, professzionista szakemberek, tankönyvek és elméletek révén a nemzetközi érdeklődés fontosságát viselik magukon. ...Magától értetődő, hogy a fent említett műkedvelésekhez és társasjátékokhoz nem számíthatjuk a modern sportot. A testgyakorlások, vadászatok, versenyek az emberi társadalom ifjúsági ténykedései ugyan, de ebben az esetben az ifjúság üdvös és mentő. Versengés nélkül nincs kultúra. Hogy ez a kor a sportnak és sportrendezvényeknek új nemzetközi alakját találta meg a régi nagy agonális szükségletek kielégítéseképpen, talán egyike azoknak az elemeknek, melyek leginkább hozzájárulhatnak a kultúra fenntartásához. A modern sportot nem kis részben Anglia ajándékozta a világnak. S a világ megtanulta ezt az ajándékot jobban kezelni, mint azt a másik kettőt, melyet szintén Anglia adott neki: a parlamentáris kormányformát és a jury útján történő ítélethozatalt. A testi erőnek, gyorsaságnak és bátorságnak új kultusza — asszonyok és férfiak számára egyaránt — önmagában nézve kétségkívül igen magas értékű kulturális tényező. A sport életerőt, életkedvet, rendet és harmóniát teremt: a kultúra számára megannyi pompás dolog.
Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy még a sportéletbe is beleszivárogjon imitt-amott a mai puerilizmus. Megtaláljuk ott, ahol a versenyjátékok olyan alakot öltenek, — mint például némely amerikai főiskolán — mely az általános érdeklődés határain belül minden szellemi dolgot háttérbe szorít. Megvan a veszélye annak, hogy keresztülszivárog éppen a sportélet túlzott organizációján és a napilapok és sportújságok sporthírein. Ezek sokak számára túlzott jelentőséget nyernek, mert szellemi táplálékul szolgálnak nekik. ...Ha kénytelenek vagyunk valóban a mai kultúra magas fokú puerilizmusáról beszélni, akkor felvetődik az a kérdés, eltér-e ebben régebbi művelődési korszakoktól, s vajon kedvezőtlenül-e? Könnyű volna kimutatni, hogy régi idők közösségei sem viselkedtek némely tekintetben, — akár tartósan, akár átmenetileg — úgy, ahogy nagykorú lények viselkedni szoktak. Minden jel szerint van azonban némi különbség hajdani balgaság és mai gyermekiesség között.
Eredeti kultúrfázisokban a közösség élete nagyrészt játékalakban folyik, vagyis zárt és határozott formákban, önként elismert szabályok szerint, melyek az emberek viselkedését bizonyos időkre előírásszerűen korlátozzák. Stilizált viselkedés lép időnként a haszon és kielégülés utáni közvetlen igyekezet helyébe. Ha a játék szent jellegű, akkor a ténykedés kultusszá vagy rítussá válik. Még ha az ilyen rítusok vagy mérkőzések véresek is, a cselekvés mindazonáltal játék marad. Időben és térben elhatárolt helyen zajlik le: szent helyen, versenypályán, ünnepi térségen. Ezeken a korlátokon belül a közönséges élet ideig-óráig kikapcsolódik. A játéktéren kívüli valóság feledésbe süllyed. Az emberek egy közös álomkép részeseivé lesznek — félreteszik a szabad ítélkezést. Ezek a vonások minden igazi játékban, a gyermekjátékban, a sportversenyeken, a színházban ma is tökéletesen megvalósulnak.Minden valódi játéknak, kultusznak, előadásnak, versenynek, ünnepélynek leglényegesebb ismertető jele, hogy egy adott pillanatban vége szakad. A nézők hazamennek, a szereplők leteszik álarcaikat, az előadás befejeződött. És itt jelentkezik a baj: korunk játéka sok esetben soha nem ér véget. Ezért nem is igazi játék.
Tért hódított a játéknak és komolyságnak igen messzemenő megfertőzöttsége. A két réteg összekeveredik. Azokban a magatartásokban, melyek a komolyság látszatát akarják kelteni, eldugva és elrejtve ott lappang a játékelem. Ezzel szemben az elismert játék hamisítatlan játékjellegét elveszti egyrészt túlzott technikai megszervezettsége által, másrészt azért, mert általánosan komolyan veszik. Így a felülemelkedettségnek, elfogulatlanságnak és az örömnek nélkülözhetetlen minőségét veszíti el.Amennyire csak vissza tudunk nézni, mindig megtaláljuk az ilyen megfertőzésnek némi nyomait a kultúrában. A játék és komolyság ellentétének lényege egész az állatpszichológia megközelíthetetlenségébe vész. Mégis ennek a mai kultúrának kétes előjoga maradt, hogy ezeket az összevegyült életszférákat a legvégső fokig kiművelje. Számtalan embernek, műveltnek és műveletlennek viselkedése az élettel szemben állandóan ugyanaz, mint a kisfiú játékos magatartása. Már előbb említettük hozzávetőleg azt az általánosan elterjedt szellemállapotot, melyet tartós pubertásnak nevezhetne az ember. Ez az emberi iránti érzék bizonyos hiányában, továbbá a személyi méltóságnak, más emberek és más vélemények iránti tiszteletnek hiányában, és önszemélye iránti túlzott koncentrációban nyilvánul meg. Az ítélőképességnek és a kritikai gondolkodás képességének gyengülése teremti meg ehhez a talajt. A tömeg nagyszerűen érzi magát egy félig önkéntes kábultság állapotában. Ez az állapot azonban, mely nem más, mint az erkölcsi meggyőződésből fakadó gátlás meglazulása, minden pillanatban rendkívül veszedelmessé válhat.
Ennek a szellemállapotnak előkészítői: a személyes ítéletképzés csekély szükségessége, a csoportszervezetek kiegyenlítő hatása, melyet a vélemények teljesen elkészített és egyértelmű tálalásával érnek el, és a minden pillanatban készen álló felületes szórakozások. Ezenkívül azonban — s ez az, ami különös és nyugtalanító — magának a technikának csodálatraméltó kifejlődése is ugyanezt a szellemállapotot teremti meg és táplálja. Az ember úgy áll ebben a csodálatos világban — szó szerint —, mint a gyermek; méghozzá, mint a gyermek a mese világában. Utazhat repülőgépen, beszélhet a másik féltekével. Automata útján szerezhet magának ínyencfalatokat, s a rádió segítségével egy egész világrészt hozhat be a szobájába. Csak egy kis gombot érint meg, és az élet hozzá jön. Hát nagykorúsíthatja őt az ilyen élet? Éppen ellenkezőleg. Játékszer lett számára a világ. Csoda-e hát, ha gyermekként viselkedik ebben a világban?Mély dolgokat érintünk, amikor a mai kor komolyságának és játékának fertőzöttségét mérlegeljük. Ezeknek alapos megvizsgálására és mérlegelésére azonban itt nincs hely. E jelenség részint abban nyilvánul meg, hogy a munkát, kötelességet, sorsot és életet nem veszik egészen komolyan, részint pedig olyan foglalkozásoknak tulajdonítanak nagy fontosságot, melyeket a tiszta ítélet alapján játékosaknak és gyerekeseknek kell neveznünk. Ezzel szemben igazán jelentős dolgokat játékos ösztönökkel és játékos gesztusokkal kezelnek. Nem ritkán hallani vezető személyiségek szájából olyan politikai beszédeket, melyek nem érdemelnek más minősítést, mint 'rosszindulatú kamaszkodás'.
... Az egész reklámrendszer, a modern kornak ez a túltengő terméke, a félkomolyságnak arra a magatartására támaszkodik, mely annyira jellemző az előrehaladott kultúrákra. Talán aggkori tünetként kell értelmeznünk. Puerilizmus a megfelelő elnevezés erre. ...A játéknak és komolyságnak elvegyülése, mely mindannak alapja, amit itt puerilizmus néven összefoglaltunk, kétségkívül a legjelentékenyebb a kor mai betegségének tünetei között. Fennmarad az a kérdés, milyen összefüggés van a puerilizmus és a modern élet egy másik vonása: az ifjúságtisztelet között. E két jelenséget nem szabad egy pillanatra sem összetévesztenünk. A puerilizmus nem ismer életkort, egyformán támadja meg az öregeket és a fiatalt. Az ifjúságtisztelet, mely első pillanatra úgy látszik, mint friss erő hajtása, felfogható aggkori tünetként is; mint lemondás a kiskorú örökös javára. A legtöbb virágzó kultúra szerette és tisztelte a fiatalságot, de sem el nem kényeztette, sem nem dédelgette. És mindig megkövetelte tőle az engedelmességet és az öregek iránti tiszteletet. Jellegzetesen hanyatlók és puerilisek azok a most már lezajlott mozgalmak, melyek futurizmusnak nevezték önmagukat. De azt alig lehetne állítani, hogy a fiatalság volt az, mely ezeket kieszelte.