A MODERN KOR MATERIALISTA TÖMEGEMBERÉNEK ARCHETÍPUSA: A POLGÁR*

— Nyikolaj Bergyajev (1874-1948): Az ember rabságáról és szabadságáról, 1939., A tulajdon és a pénz rabsága. A polgáriság igézete c. fejezet) [részletek]

(*bejegyzés címe: a szerk.)

Az arisztokratizmus igézeténél és rabságánál is nagyobb a polgáriság igézete és rabsága. A polgáriság nem csupán a társadalom osztályszerkezetével összefüggő társadalmi kategória, hanem szellemi kategória is. Elsősorban ilyen minőségében foglalkozom vele. A polgár bölcsességének leleplezéséért talán a legtöbbet Léon Bloy tette az Exégése des lieux communs című csodálatos könyvében. A polgáriság és a szocializmus ellentéte igen viszonylagos, és nem hatol a probléma mélyére. Herzen jól értette, hogy a szocializmus lehet polgári is. Világnézetük miatt a szocialisták többségükben nem is értik, hogy a polgáriság szellemi természetű problémát vet fel. Metafizikai értelemben a polgár az az ember, aki csak a — magukat elismerni késztető — látható dolgok világában hisz szilárdan, és ebben a világban biztos helyzetet akar elfoglalni. Rabja a látható világnak és az ezen a világon kialakult pozíciók hierarchiájának. Nem annak alapján ítéli meg az embereket, hogy milyenek, hanem vagyonuk szerint. A polgár ennek a világnak az állampolgára, a föld uralkodója. A polgárban született meg a gondolat, hogy a föld uralkodója legyen. Ez volt a küldetése. Az arisztokrata földeket hódított meg, kardjával segítette a birodalmak megszervezését, de nem válhatott a föld uralkodójává, ennek a világnak az állampolgárává, számára még léteztek olyan határok, amelyeket sohasem hágott volna át. A polgár mélyen gyökeret vert ebben a világban, elégedett a világgal, amelyben berendezkedett. Kevéssé érzi a világ hiúságát, javainak hitványságát. Komolyan veszi a gazdasági hatalmat, gyakran önfeledten hódol neki. A végesben él, retteg a végtelen vonzásától. Igaz, elismeri a gazdasági hatalom végtelen növekedését, más végtelenségről azonban tudni sem akar, a szellemi végtelenség elől elzárkózik az általa megszabott életrend végessége mögé. Elismeri, hogy a jólét, az élet szervezettsége vég nélkül nő, de ez csak megbilincseli a végességben. A polgár olyan lény, aki nem akarja transzcendálni magát, a transzcendens csak zavarja abban, hogy berendezkedjen a földön. A polgár lehet „hívő" és „vallásos", és annak érdekében, hogy megőrizze pozícióját a világban, még szólít is a „hitre" és a „vallásra". A polgár „vallása" azonban mindig a véges vallása, megbilincsel a végesben, elzárja a szellemi végtelenséget. A polgár individualista, különösen, amikor a tulajdonról és a pénzről van szó, de antiperszonalista, idegen tőle a személy eszméje. Lényegében kollektivista a polgár, szocializált a tudata, a lelkiismerete, a véleményalkotása, a polgár csoporthoz tartozó lény. Érdekei individualisták, tudata viszont kollektív. ...

A polgár a legobjektiváltabb, a leginkább kívülre vetett lény, ő idegenedett el a leginkább az emberi létezés végtelen szubjektivitásától. A polgáriság a szellem szabadságának elveszítése, az emberi létezés alárendelése a determinizmusnak. A polgár mindent önmagának akar, de a maga nevében semmit nem gondol és semmit nem mond, anyagi tulajdonnal rendelkezik, de szellemi tulajdonnal nem.

A polgár individuum, és néha igencsak felduzzadt individuum, de nem személy. Csak annak mértékében válik azzá, ahogy leküzdi a maga polgári mivoltát. A polgáriság alapeleme, közege személytelen közeg. Minden társadalmi osztály hajlamos belépni a polgári atmoszférába. Polgárivá válhat az arisztokrata is, a proletár is, az értelmiségi is. A polgár nem múlhatja fölül a maga polgári jellegét. A polgár rab. Rabja tulajdonának és pénzének, meggazdagodási vágyának, rabja a polgári közvéleménynek, társadalmi pozícióknak, rabja azoknak a raboknak, akiket kizsákmányol és akiktől fél. A polgáriság szellemi és lelki gúzsbakötöttség, az egész élet alárendelése a külső determinációnak.

A polgár a dolgok birodalmát hozza létre, és a dolgok irányítják. Rengeteget tett a technika szédületes fejlődésé érdekében — és irányítja őt a technika, a polgár a technika igájába hajtja az embert. A polgárnak érdemei voltak a múltban, hatalmas kezdeményező készséget mutatott, sok felfedezést tett, fejlesztette az emberi termelőerőt, leküzdötte a múlt hatalmát, és a jövő felé fordult, a jövőt a hatalom végtelen növekedésének hitte. A polgár számára nem a „honnan", hanem a „hova" a fontos. A polgár játszotta annak idején Robinson Crusoe szerepét, igaz, teremtő fiatalként még nem volt polgár, később állapodik meg a polgáriságban. A polgár sorsát dinamikusan, mindig változó sorsként kell felfognunk. A polgár jövő felé fordulása, vágya a felemelkedésre, a meggazdagodásra, a vezető helyek elfoglalására a törtető típusát alakítja ki. A törtetés a par excellence polgári világszemléletre vall, és mélyen ellentmond minden arisztokratizmusnak. A polgárban nincs törzsökösség, nemigen emlékszik származására és múltjára — ellentétben a túlságosan is jól emlékező arisztokratával. Elsősorban a polgár hozta létre a stílustalan fényűzést, és életét annak igájába hajtotta. A polgári fényűzésben elpusztul a szépség. A fényűzés a gazdagság eszközévé akarja tenni a szépséget, és emiatt az elpusztul. A pénz hatalmán nyugvó polgári társadalomban a fényűzés elsősorban a polgár nőimádata miatt fejlődik ki. A polgár vágyának tárgya a nő létrehozza a határtalan fényűzés kultuszát. Ez egyúttal a személytelenedésnek, a személyes méltóság elvesztésének a végpontját is jelenti. Az emberi lény a maga belső létezésében eltűnik, és fényűző környezet pótolja. Az ember testi képe is mesterségessé válik, nem vehető ki benne az emberi arc. A polgári asszony babára emlékeztető, mesterséges lény, akinek a nevében a polgár létrehozza a fényűzés fiktív világát, és bűnöket is elkövet. A carlyle-i „ruhák filozófiájára" kell itt utalnunk.

... A polgár leküzdhetetlen hajlama, hogy az embert leigázó, fiktív világot építsen, és bomlassza a valódi realitások világát. A polgár létrehozza a legfiktívebb, legirreálisabb s irrealitásában a legfélelmetesebb birodalmat, a pénz birodalmát. Iszonyatosan erős a pénznek ez a birodalma, amelyből kivész minden reális lényeg, iszonyatos e birodalom hatalma az emberi élet felett; kormányokat állít fel és dönt meg, háborúkat robbant ki, leigázza a munkástömegeket, munkanélküliséget és nyomort szül, egyre fiktívebbé teszi azok életét, akik sikereket értek el ebben a birodalomban. Léon Bloy-nak igaza volt. A pénz misztérium, a pénz hatalmában van valami titokzatos. A pénz birodalma, a személytelenség végpontja magát a tulajdont is fiktívvé teszi. ...

Különös viszony fűzi a polgárt a tulajdonhoz, a polgár problémája a „lenni" és a „birtokolni" kapcsolatának a kérdése. Nem az határozza meg a polgárt, hogy ki ő, hanem hogy mije van. Ő maga ennek alapján ítél másokról. A polgár rendelkezik tulajdonnal, pénzzel, gazdagsággal, termelőeszközökkel, társadalmi pozícióval. Tulajdona azonban, amellyel annyira összenőtt, nem alkotja személyét, valóját. A személy az, ami az ember valója, ami akkor is megmarad, ha az embernek már nincs semmije. A személy nem függhet a tulajdontól, a tőkétől, a tulajdonnak viszont függenie kell a személytől, személyi tulajdonnak kellene lennie. [...] A tulajdon korántsem szent, az ember a szent. A polgári világ az ellentétére fordította a tulajdont, embertelenné tette — a polgári világ leigázza a tulajdon emberét, a tulajdon alapján határozza meg az emberek közötti viszonyt. [...] A polgár azonban csak önmagának akarja a tulajdont, mint szabadságának és függetlenségének forrását. Más szabadságot nem ismer, mint azt, amelyet a tulajdon nyújt. A tulajdon szerepe kettős. A személyi tulajdon a szabadság és a függetlenség biztosítéka lehet, de rabbá is teheti az embert, az anyagi világ, a tárgyak rabjává. A tulajdon egyre inkább elveszíti egyéni jellegét. Ez jellemzi a pénzt, az ember és az emberiség nagy leigázóját. A pénz a személytelenség szimbóluma, maga a személytelen csere — mindent mindenre válthatunk vele. A tulajdonnévvel rendelkező polgár már nem is alanya a tulajdonnak, névtelen ember helyettesíti. A pénz birodalmában, amely korántsem reális birodalom, hanem a bankok könyvelési számainak papírbirodalma, már nem tudni, ki a tulajdonos, és minek a tulajdonosa. Az ember egyre inkább fiktív birodalomba kerül át a reális birodalomból. A pénz birodalmának borzalma kettős: a pénz hatalma nemcsak sérti a szegényeket és a nincsteleneket, de fikcióvá, fantomszerűvé teszi az emberi létezést. A polgár birodalma azzal végződik, hogy a fikció győzelmet arat a realitás felett. A fikció az emberi létezés objektivációjának szélsőséges kifejeződése.

A realitás nem a tárgyisággal függ össze, mint gyakran gondolják, hanem az alanyisággal. A szubjektum az eredendő, nem az objektum. Már abból is látszik, hogy a tulajdonnal nem túl jól áll a dolog, hogy az emberek furcsán ide-oda tekingetnek, amikor az ő tulajdonukról és pénzükről esik szó, kellemetlenül érzik magukat. [...] Az sem igaz, hogy a polgár élete boldog. A világ bölcsei mindenkor azt mondták, már közhely is, hogy a gazdagság, a pénz nem boldogít. Számomra az a legfontosabb, hogy a polgár maga is rab, és másokat is rabbá tesz. Személytelen erő hatalmában van mind a polgár, mind a proletár, és ez az erő a tárgyiságba veti az emberi létezést. [...] Minden uralkodó osztály demoralizálódik, de a leginkább az, amelyik a gazdagság révén uralkodik.

[digitalizálta/szerkesztette: pd]