— Alekszej Loszev: A mítosz dialektikája (1930), IX. fejezet [részletek]
(*bejegyzés címe: a szerk.)
... Ily módon nem arról van szó, hogy a hívőnek nincs dialektikája, hanem hogy számára a hit tárgya másmilyen, mint az ateista számára. Ez azt jelenti, hogy az ateista egyáltalán nem cáfolta meg a hívőt, hanem egyszerűen csak ignorálta hitének tárgyát, vagyis nem a logika (és főként nem a tudomány) késztette arra, hogy a hitet elvesse, hanem valami más. Másodszor, mindenképpen meg kell nézni, milyen alapon választ más tárgyat az ateista, mint a hívő. Láthatóan ezt megint csak vagy a hit vagy a tudás alapján teszi. Ha az ateistát a tulajdon originális hite késztette arra, hogy tagadja a vallásos tárgyat, akkor ez azt jelenti, hogy 1. ő maga is hívő, csak egy másik valláshoz tartozik, hogy 2. a vallásos tárgy (az első jelentésben) részéről történő elvetése nem hordoz magában semmiféle logikus, azaz racionális jelleget, és hogy 3. amikor a hit tudatos tagadása erőszakosan egyesül annak tudattalanul átélt szükségszerűségével, hogy higgyünk, ez a nem vallásos hit és valláskritika csupán valami természetellenes affektus és félállati indulatszó. De az ateista természetesen azt mondja, hogy a vallásos hit tárgyainak tagadására őt nem a saját külön hite késztette, hanem az objektív tudás. ...
... Tehát 1. az ateista nem a tudás alapján kritizálja a hit objektumait; és becsapott bennünket, amikor azt mondta, hogy éppen a tudás késztette őt arra, hogy a hitet kritizálja; 2. az ateista objektumai ugyancsak nem az egyszerű tudás alapján nyernek megállapítást (mert a puszta tudás csak tisztán logikai és tisztán teoretikus, nem pedig reális objektumokat nyújtana számára); 3. az ateista, miközben saját eredeti hittel rendelkezik, ám szavaival, miszerint neki semmiféle hite sincs, másokat megcsal (és önmagát is, de már nem csak szavakkal), lényegét tekintve az affektív nyomás és a vak támadás kielemezetlen tömegét zúdítja — a saját tulajdon lényére.... Az ateizmus alapjait is sajátos mitológia képezi, hisz már tisztán dialektikusan is bebizonyítottam, hogy egyáltalán nem a tudás, hanem a hit késztette az ateistát arra, hogy ateisztikusan gondolkodjék. És amikor mindkét hit — ti. az ateizmusé és a vallásé — minden különbözőségével együtt felismerte a maga tapasztalatát a vele ellentétes tapasztalatban, akkor kialakult a dogmatikus tudat és a dogmatikus vallástudomány. Az ateizmus dogma és nem tudomány. Az ateizmus a dogmatikus vallástudomány egy fajtája és a vallástörténet tárgyát képezi. Hinni kell a tudásban, bízni kell a tudásban, szeretni kell a tudást, nem pedig egyszerűen csak tudni ahhoz, hogy valódi istentelen legyen valaki. És hinni kell a hitben, bízni kell a hitben, szeretni kell a hitet, nem egyszerűen csak tudni a hitet ahhoz, hogy valódi vallásos ember legyen valaki. A tudás mítosza és a hit mítosza, a tudás mint dogma és a hit mint dogma — ez a valódi emberi realitás, nem pedig az, amit a szobatudós alkot.
... két dolgot szeretnék e helyütt tisztázni: az egyiket a tudás nélküli hit, a másikat a hit nélküli tudás kapcsán. Kik vallják ezt a két — az én szemszögemből ítélve — hamis tanítást vagy — objektíven ítélve — két dogmatikát és két mitológiát, és milyen szociális közegben jöttek ezek létre? Először is, határozottan ki kell jelentenünk, hogy a tudás nélküli hitnek semmi köze sincs sem a klasszikus kereszténységhez, sem — részben — a középkorhoz. De ennél még sokkal többet is állíthatunk. Semmiféle élő vallásra ez nem jellemző. Aki csak egy kicsit is elmélyedt a görög vallás és filozófia történetében, az pontosan tudja, hogy például a platonizmus a misztika és a nagyon következetes és pontos dialektika egysége, és csak a Platónt és Plótinoszt sohasem olvasott szentimentális hülyék és felvilágosult agyalágyultak láthatnak benne valamiféle testetlen „platonikus" érzelmeket, amikben nincs semmi logika. De különösen küzdeni kell az ellen az évszázados megtévesztés és rágalom ellen, amelyet a liberális-humanista gondolkodók a kereszténységre és a középkorra zúdítanak. A mélységében, átfogó jellegében, érzékenységében és következetességében is kolosszális antik középkori dialektikát, amely mellett elhalványul Fichte, Schelling vagy Hegel, állandóan valami terméketlen metafizikaként, „misztikus ködként, „sötétségként", „tudatlanságként" tüntetik fel. Az új racionális gondolkodás elvakultságában nem látja meg, hogy a szent könyvek és az egyházatyák vallástudományi munkái tele vannak a világról, a tudásról és az értelemről, a felvilágosultságról, a szóról, az eszméről stb. szóló tanításokkal. A szövegekből vett idézetektől most eltekintenék. Vagyis sem a kereszténység, sem a középkor nemcsak hogy nem tagadja a tudást, hanem teljességgel azonosítja azt a hittel. És ezért egyáltalán nincs igazuk a felvilágosultaknak és ateistáknak abban, hogy a középkor tagadja a tudást. A középkor a hamis tudást, nem pedig általában a tudást tagadja. És az újkor egyáltalán nem abban különbözik a középkortól, hogy a tudást állítja előtérbe a hit helyett, hanem abban, hogy tudása és hite más objektumokkal rendelkezik, mint a középkori tudás és hit. ...... Feltehetjük magunknak a kérdést: tulajdonképpen miben különbözik az újkori európai szellemiség a középkoritól és mi az oka annak a rendkívüli dühnek, amellyel a középkornak ront? Úgy vélem, semmi különöset és újat nem fogok mondani, ha azt állítom, hogy a középkor a transzcendens realitások primátusára épül, az újkor pedig ezeket a realitásokat szubjektív eszmékké alakítja. Ebből ered az újkor minden racionalizmusa, szubjektivizmusa és individualizmusa. Az újkori európai kultúra nem semmisíti meg ezeket az értékeket, hanem csak szubjektív tulajdonná alakítja őket. Objektumait megfosztja értelmességüktől, személyességüktől, önálló életüktől, és a külső világot mechanizmussá, az Istent pedig absztrakt fogalommá alakítja. Ezért az individualizmus, amely az ún. romantikában kulminált, és a mechanika dialektikusan feltételezik egymást. Ez a korszak, akár természetellenes méretekig hajtva, előtérbe helyezi a különálló, differenciált szubjektív képességeket vagy az egész szubjektumot; minden egyéb valami amorf szörnnyé, áthatolhatatlan sötétséggé, a newtoni természettudomány fekete, értelmetlen, mechanisztikus világává alakul. Innen az olyasfajta jelszavak, mint a hit nélküli tudás, a tudományba és a felvilágosultságba vetett bizalom, a „tudás — hatalom" elvakult dogmája.
Állítom, hogy amint az egész középkor utáni gondolkodás: a liberalizmus és a humanizmus, valamint ezeknek a századoknak az egész szociális-gazdasági élete a széttagolt individualizmusra és racionalizmusra épül, vagyis kapitalizmusnak és gépies kultúrának bizonyul, ugyanúgy a tudás hatalmáról szóló mítosz teljes egészében burzsoá mítosz. Ez a liberális gondolkodás szférája tisztán kapitalisztikus és kispolgári-burzsoá princípium. A proletár ideológia képviselői feleslegesen sajátították el az ateizmus rendszerét és a tudás primátusát hirdető tant. Hiszen az ateizmus éppen a burzsoázia originális találmánya volt, amikor először tagadta meg az Istent és esett ki az egyház kebeléből; ebben nincs semmi specifikusan proletár jelleg. Ha viszont arról kezdenek beszélni, hogy valamely szociális érték burzsoá eredete önmagában még nem akadályozza meg azt, hogy a proletár tudat elsajátítsa, akkor ez csakis arra mutat, hogy a proletariátus szemszögéből léteznek nem osztályjellegű szociális értékek. Két lehetőség van: vagy az ateizmus és a tudás primátusáról szóló mítosz burzsoá elfajzás, és akkor a proletariátus nem lehet ateista; vagy pedig lehet és kell is ateistának lennie, és akkor a proletár világszemlélet éppen a legfontosabb kérdést illetően semmiben sem különbözik a kapitalista világszemlélettől, és ezenkívül még nem osztályjellegű értékek is léteznek számára; vagyis ebben az esetben a proletariátus szemszögéből a marxizmus hamis teória.Ugyanilyen szociológiai magyarázatot kell adnunk a tudás nélküli hitről szóló mítoszra is. Ez ugyanúgy annak az individualisztikus közegnek a terméke, ahol vagy maga a szubjektum vagy különálló képességei hiposztazálódnak és abszolutizálódnak az élő és teljes létezés ellenében. Korábban létezett az abszolútnak valamely testi és tárgyi jelensége — mint objektív alap, a maga belső, átlelkesítő princípiumával —, a kultusz. A burzsoá Európa, elsősorban a protestantizmusban, elveszi a kultusztól belső lényegét és különálló szubjektumok szüleményévé teszi. Mindaz, ami ezek után a kultuszból marad, természetesen csak mechanikusság és racionalisztikus csontváz, gépiesség, föld nélküli és jogfosztott proletárság, csillagközi terek homálya. Miután az európai ember önnön szubjektuma hatalmába kerítette a tárgyak lelkét, elkezdte lerombolni és feldarabolni, miközben egyik végletből a másikba esett. Így aztán az egy és ugyanazon XVl-XIX. századi Európa, létezésének különféle stádiumaiban, létrehozta egyaránt az alogikus fideizmust, minden terméketlen „hangulataival", és a racionalisztikus ateizmust, belső ürességével és polgári szellemi nyomorúságával. Természetesen mindkét mitológia elkorcsosult mitológia. Ennek ellenére mindkettő már régen a dogma, sőt a dogmatikus vallástudomány szintjére emelkedett. ...
... a materializmus éppen az érzékfelettire, mégpedig a tisztán intellektuális intuícióra támaszkodik, úgy, hogy argumentációm erről az oldalról is teljes egészében föltárja a materializmus mitologikus-dogmatikus természetét. Valóban, mi is az a materializmus? Amint azt a szó is mutatja, itt az anyagnak kellene valami sajátos szerepet játszania. De milyet? Az anyagnak az összes és minden lehető létezés alapjául kellene szolgálnia, és erre kellene visszavezetni az élet és a világ minden okát és ősokát. Rendben van. De mi az az anyag? Ugyanaz-e, mint az anyagból lévő tárgyak? Természetesen nem ugyanaz. Mint ahogyan a faszekrény nem maga a fa, és ahogyan a nyomtatott könyv nem egyszerűen csak papír, ugyanúgy az anyagból lévő tárgy sem egyszerűen csak anyag. De lehet, hogy az anyag nem más, mint az összes tárgy együttvéve? De 1. nem ismerjük együttvéve az összes tárgyat; és mivel ennek az összegzésnek nem ismerjük sem a mennyiségét, sem a minőségét, ilyen bizonytalan jellemzők alapján nem tudhatjuk meghatározni az anyagot. 2. Ezenkívül, ha az anyagból lévő tárgy nem egyszerűen csak anyag, akkor annál inkább sem lehet az összes tárgy együttvéve az "anyag" — még ha pontos fogalmat is tudnánk erről alkotni. Ha ez az acéltoll nem egyszerűen csak acél, akkor ha fognánk az összes tollat, amely létezik, létezett és létezni fog, olyan tömegét kapnánk az egymásnak ellentmondó jellemzőknek, amely alapján az acél meghatározása ostobaság lenne. 3. Az anyag nem is azok a tárgyak, amelyek a külvilágot alkotják, mert ez nem lenne más, mint egyik ismeretlen meghatározása egy másik ismeretlennel. Mi az a külvilág? Látok magam előtt egy fát. Ez a világ vagy nem? Világos, hogy ez fa, és nem a világ (tegyük fel, hogy a világ része). Látom a holdat. Ez a világ? Ez a hold, nem a világ, vagyis végső esetben a világ része és nem a világ. Továbbá, látom a napot, a hegyeket, a folyókat, az embereket, az állatokat stb. stb. Hol van itt a világ, és tulajdonképpen hogyan tudnám elképzelni? A különálló tárgyak — nem a világ: hol van hát maga a világ? Előttem a világ részeinek elképzelhetetlen mennyisége: de hol van maga a világ mint egész? Én nem látom, a materialista pedig nem mutatja meg nekem. De még az is lehet, hogy meglátom a világot mint egészt, mint lehatárolt és meghatározott testet, ahhoz hasonlóan, ahogyan az antik és középkori gondolkodók látták. De akkor viszont már egy csecsemő is láthatja, hogy a világ mint egész egyáltalán nem lehet a részeinek egyszerű összege, és meglátni a fát, a holdat, a napot stb. nem jelenti azt, hogy megláttuk a világot. Azonkívül pedig az anyaggal kapcsolatos probléma már akkor teljesen összekavarodik, ha a világra mint egészre vonatkozó kérdést feltesszük, mert nemcsak az anyagról, hanem még az anyagból lévő tárgyakról és azok összességéről sem elegendő beszélnünk.Tehát az anyag 1) sem nem anyagból lévő tárgy, 2) sem nem ezek mechanikus vagy organikus összege, 3) sem a külvilág mint egész. Mit tudhatnak még mondani a materialisták? A következőt mondják még. Az anyag 4) az, amit külső érzékeinkkel felfogunk. Ez a meghatározás módfelett érdekes. Ez szőröstül-bőröstül kimutatja a materializmus mitologikus-dogmatikus természetét.
... 1. Először is ez nem más, mint a materializmus gyámoltalan próbálkozása, hogy a szubjektivizmus által megmeneküljön. Mert hát mi az a „mi" és mik azok a „külső érzékek"? Minden iskolás gyerek számára ismert, hogy létezett az élőlények evolúciójának végtelen láncolata és érzékszerveik végtelenül sokszínű fejlődése. Hol vannak ilyenkor a darwinisták? Minden élőlénynek és fejlődése minden lépcsőfokán minden érzékszervnek megfelel egy bizonyos érzékelés és a külvilág meghatározott képe. Hol van hát itt az anyag, amit a materialisták ráadásul úgy értenek, mint valami örök és állandó dolgot? Van egyfajta érzékelt képe a póknak, egy másik a ráknak, egy harmadik a halnak, egy negyedik a különféle emlősöknek, egy ötödik az embernek (egyetlen embernek száz- vagy ezerféle érzékelését lehetne összeszámolni), egy hatodik azoknak a fejlettebb lényeknek, akik felé vélhetőleg az ember törekszik, és akik talán más bolygókon már léteznek. Világos, hogy az anyag föntebb említett meghatározása szubjektivizmusban szenved, következésképpen relativizmusban, a véletlenre való apellálásában, egyszóval a csúszómászó és vak empirizmusban vergődik.... Ezenkívül, lényegét tekintve sem helytálló, hogy az anyag az, amit külső érzékeinkkel felfogunk. Külső szerveinkkel nem az anyagot, hanem az anyagból lévő tárgyakat fogjuk fel. Az „anyagot" teljesen absztraktul elvonatkoztatjuk a tárgyaktól, mint a „vörösséget" a vörös tárgyaktól, a „kerekséget" a kerek tárgyaktól stb. Lehetetlen látni a „vörösséget" mint olyat, csupáncsak a vörös tárgyakat láthatjuk; a „vörösséget" csak elvontan elgondolni lehet; a „vörösség" absztrakt fogalom. Ugyanígy nem látható, hallható, érezhető az anyag mint olyan. Az anyag elvont fogalom. Az anyagot csak elgondolni lehet.
... De mit is gondolunk el az anyag fogalmában? Lehetséges, hogy legalább ebben van valami összefüggő a külső szerveinkkel? Más szavakkal, lehetséges, hogy az anyag a tárgyak és külső érzékszerveink összefüggésének elvont fogalma? De ezzel sem érthetünk egyet. Az anyag fogalmában nem gondolható el semmi szubjektív, és még maguk a materialisták is azt állítják, hogy az anyag örök, és hogy hamarabb létezett, mint az élőlények összes érzékszervükkel és érzékelésükkel együtt. Vagyis rámutatni a külső érzékszervekkel való összefüggésre semmilyen vonatkozásban sem jelent segítséget.Az utóbbi időben a materialisták egyszerűen csaláshoz folyamodnak. Fogják magukat, és az anyagot a realitás princípiumának nyilvánítják, a materializmust pedig egyszerűen a tárgyak és a világ objektivitásáról szóló tanításnak. Nos itt már végképp nem tehetünk mást, mint hogy széttárjuk a karunkat.
... Ha a tárgy anyaga a tárgy realitása és semmi több, akkor Platón, Arisztotelész és Plótinosz materialisták, mert ők elismerték a kozmosz realitását és még csodálatos dialektikával is ellátták; minden egyházatya is materialista, mert ők viszont elismerték az Isten realitását, a világteremtés realitását, az ember teremtésének és bűnbeesésének realitását, Krisztus és az egész evangéliumi eseménysor realitását, az emberek halálának és megváltásának realitását stb. Ily módon a hamisítás egyértelműen megmutatkozik: az anyag egyáltalán nemcsak realitás, hanem specifikus realitás. Milyen éppen? Az érzékelt tárgyaké? De akkor megint csak az empirikus szenzualizmusra és, következésképpen, a relativizmusra támaszkodunk. Esetleg az egész világé? De akkor meg nem világos, micsoda a materialista számára a világ. Stb. stb. Egyszóval, megismétlődik az összes korábbi nehézség.... Tegyük fel, hogy tudjuk, miféle tárgyaknak és minek a realitása az anyag. De akkor megint csak azt mondhatjuk, hogy a realitást mint olyat nem látjuk, nem halljuk, nem érezzük, és hogy az önmagában vett realitás nem anyagból lévő tárgy, hanem absztrakt fogalom. Ebben az esetben mire váló itt a „materializmus"?
Végezetül, az anyag fizikai teóriáira már rá sem pillantok. Ha itt most csak felsorolnám azokat az anyagra vonatkozó teóriákat, amelyek a fizikában léteztek, a sajátos folyadék elméletétől kezdődően az anyag teljes és abszolút megsemmisítésének teóriájáig, az olvasónak már csak ettől szédülni kezdene a feje. A fizika történetének tanulmányozása csupán azt mutatja meg, hogy a materializmus lényege egyáltalán nem az anyag tudományos teóriájában rejlik, mert ilyen teóriából több tucatnyi létezik, és úgy röpködnek egymás után, mint az egy napig élő szitakötők. Ebben a káoszban egyáltalán nem lehet megalapozni azt a konok erőszakosságot, amellyel a materialisták az embereknek esnek.... Mindebből magától adódik a következtetés, hogy az önmagában vett anyag absztrakt fogalom, és a materializmus ennek az absztrakt fogalomnak az abszolutizációja, azaz tipikus absztrakciós metafizika. Kétségtelen, hogy az embernek igen sok absztrakt fogalma van, amelyek nélkül nem tudja elgondolni a világot és az életet. Az „anyag" az emberi ész egyik ilyen törvényes és feltétlenül szükséges fogalma. Ugyan miért kellene kiragadni az összes fogalmak dialektikus rendszerének egészéből, aztán beállítani mindennek a középpontjába, és nevével illetni az egész filozófiai rendszert? Minden absztrakt fogalom egyformán abszolút értelmű, és nincs semmiféle logikai alapja annak, hogy közülük az egyiket a többi rovására abszolutizáljuk. És milyen alapon nevezzem én akkor magam idealistának? Ha a materialisták azon „egyszerű tény" nyilvánvalóságát állítják, hogy minden az anyagon alapul, és ha az anyag valójában nem több, mint absztrakt fogalom, akkor világos, hogy a materializmus az intellektuális intuíció egy sajátos formáján alapszik, és hogy ennek kiindulópontja az anyag sajátos kinyilatkoztatása, olyasmi, mint az angyalok megjelenéséé vagy az égen fénylő kereszté stb. Teljességgel egyetértek abban, hogy a materialisták számára a „materiális" abszolútum kinyilatkoztatása nyilvánvaló és meggyőző; és elismerem logikai jogukat arra, hogy belássák ezt a tapasztalatot és felépítsék rajta tudományos rendszerüket. De akkor a materialistáknak is el kell ismerniük, hogy:
1. tanításuk alapjában nem a logika és a tudás, hanem a közvetlen, sőt érzékfeletti kinyilatkoztatás áll (hisz az anyag, mint abban megegyeztünk, nem érzéki);2. hogy ez a kinyilatkoztatás olyan tapasztalatot ad, amely jogot formál az abszolút kivételességre, vagyis hogy ez a tapasztalás vallásos mítosszá növi ki magát;
3. és hogy ez a mítosz abszolút megerősítést kap a gondolatban, vagyis dogmává válik.Ebben áll az ún. dialektikus materializmus igazolása. Valóban, ha a tiszta dialektika nézőpontjába helyezkedünk, akkor, mint már megmutattam, nincs semmiféle lehetősége annak, hogy abszolutizálják az anyag fogalmát; e fogalom egyenrangúnak bizonyul az összes többivel, hiszen minden egyes dialektikus fogalom, ha már egyszer dialektikusan kikövetkeztetett, teljesen azonos mértékig szükséges, igaz, objektív és abszolút. És ebből a szempontból a „dialektikus materializmus" felháborító ostobaság, mindenféle dialektika teljes eltiprása és a legtipikusabban burzsoá, absztrakt metafizika. De szabadítsák meg a dialektikus materializmust attól a kötelezettségétől, hogy bizonyítsa a hit primátusát; ismerjék be, hogy az saját objektumát (vagyis az anyag absztrakt fogalmát) mint abszolútumot állítja, sőt mint olyan abszolútumot, amely egy sajátos kinyilatkoztatásban jelenik meg, amely nem enged meg semmiféle kritikát és kételyt; ismerjék el, hogy valaki, Valaki a szerzője volt ennek a kinyilatkoztatásnak és hitnek és elültetője ennek az egyedül igaz mítosznak; engedjék meg, hogy a dialektika szabadon kifejlessze a maga kategóriáit (az anyagét, a szellemét stb. stb.), olyan feltétel mellett, amely már valamely megkérdőjelezhetetlen, abszolút anyagi valóság, mindenütt és örökké létező, változatlan, mindenható, jóságos és elégedett: a dialektikus materializmus logikusan felépített és emellett tisztán dialektikus teóriává válik (már nem absztrakttá és nem metafizikaivá), hasonlóan ahhoz, ahogy dialektikus, abszolút következetes és ellentmondásmentes az antik és középkori platonizmus, ahogyan ellentmondásmentes az összes dogmatikus vallástudomány, amennyiben nem tesszük fel nekik arra a végső objektumukra vonatkozó kérdést, amely csak a hit által, a mítoszban fogható át, mint legfelsőbb kinyilatkoztatás.
... A tudás mindenhatóságáról vagy az anyag elsődlegességéről szóló mítosz miért nem tetszik mítosznak és általában miért nem tárgyalja senki mint mítoszt? A mítosz, mint mondottuk, személyes létezés. De hogyan értelmeződik a személyes létezés az individualizmus és a burzsoá szubjektivizmus újkori Európájában? Kizárólag mint tisztán szubjektív létezés. Személyiség nincs az objektív — például a természeti — létezésben. A materializmus és az ateizmus mint a burzsoá kultúra gyermeke, ennek értelmében a természetet úgy fogja fel, mint személytelen mechanizmust; és emiatt nem tud hozzá személyesen viszonyulni. A mechanizmus kizárólag mechanizmus, semmi több. Természetesen ha a mechanizmust mint mechanizmust mint tiszta mechanizmust értjük, ez megint csak nem lesz sem mitológia, mint ahogyan nem mitológia az euklidészi geometria, sem tiszta dialektika, sem szillogisztika. De valóban csak a tiszta mechanizmusról beszél a materialista világszemlélet? Csak valami logikai kategóriáról, amely kizárólag a tiszta ész segítségével épül fel? Természetesen nem. E világnézet hiposztazálja, realizálja, abszolutizálja, isteníti és mindennek a helyére állítja a mechanizmust. Ebben az esetben, ha legalább logikailag következetes akar maradni, a materialista világnézetnek személyesen kell felfognia a mechanikus világot. Hiszen a „személyiség" az emberi tudat egyik legszokványosabb kategóriája, hasonlóan az idő, a tér, az okság stb. kategóriáihoz. A dialektikus materialistáknak különösen jól kell ezt tudniuk. Tehát a „személyiség" feltétlenül szükséges a többi kategória mellett. A hit viszont arra a kijelentésre késztet, hogy tényszerűen csak az anyag létezik és az anyag irányít mindent. Mit tegyünk most már a személyiség kategóriájával? Ily módon világos, hogy a következetes materialista, kiváltképp a dialektikus materialista (mint aki nem fél bármely kategória kikövetkeztetésétől) kénytelen az anyagot személyesen, a személyiség kategóriájának nézőpontjából érteni. Azt már bemutattam, hogy ez egyáltalán nem egyenértékű az anyag megszemélyesítésével vagy átlelkesítésével. A páfrány a mítoszban és a mágiában semmiképpen sem válik valami átlelkesített dologgá, habár már a személyes interpretáció is a mitikus tudat részévé tudja változtatni ezt a tisztán botanikai dolgot. De az átlelkesítés és a perszonifikáció ellenére, a személyes interpretáció feltétele mellett sem maradhat meg az anyag ártatlan logikai kategóriának. Vak, fekete, élettelen, nehézkes szörny válik belőle, amely minden élettelensége ellenére, mégis irányítja a világot. Az anyagot nem lehet átlelkesíteni. De a tan arra az állításra kötelez, hogy nincs semmi az anyagon kívül. Ha ez így van, akkor világos, hogy az anyag a halál. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tiszta anyag, az anyag mint olyan — a halál. Egyáltalán nem. Már többször mondottam, hogy az anyag mint olyan, a tiszta anyag az emberi tudatnak az egyik legszokványosabb absztrakciója. Nem halál, hanem valamely elvont fogalom. Ugyanakkor a materialista semmi esetre sem beszélhet, nincs joga beszélni a tiszta anyagról mint olyanról, vagyis csak mint elvont fogalomról. Abszolutizálnia kell, vagyis úgy elképzelnie, mint az abszolút létezés egyetlen lehetőségét. De mihelyt ezt föltesszük, az anyag abban a pillanatban világméretű élettelen szörnyeteggé változik, amely bár maga a halál, mégis irányít mindent. Bocsánat, de miért „élettelen" és miért „szörnyeteg" — kérdezi a materialista. Csupán azért, mert nincs hová tennem a személyiség és az élet kategóriáit. Hiszen ez a két kategória teljességgel elengedhetetlen, teljességgel természetes és, mondhatnám, teljességgel banális része minden élő tapasztalatnak és minden dialektikus gondolatnak. Mit kezdjek tehát ezekkel a kategóriákkal? Ha a materializmus tana megengedte volna, hogy a létezés alapjaiba belehelyezzük a „személyiség" és az „élet" kategóriáit is, akkor nem beszélhettem volna sem halálról, sem szörnyetegről, bár akkor a materializmus is megszűnt volna materializmusnak lenni. A materializmus viszont azt állítja, hogy végső soron mindent az anyag irányít és minden az anyagra vezethető vissza. Ebben az esetben mindent egy holttest irányít, és minden rá vezethető vissza. Ebben van ily módon a materialista tanítás központi és alapvető objektuma, valamint az a szükségszerűség, hogy a „személyiség " és az „élet" kategóriáit tisztán logikailag gondoljuk el, mert ha azt mondtam, hogy „szörnyeteg" és „halál", akkor ezzel már használtam a „személyiség" és az „élet" kategóriáit. Itt teljesen meggyőzően mutatkozik meg annak szükségessége, hogy a materializmust mint a mitológia sajátos fajtáját és mint speciális dogmatikus vallástudományt értelmezzük. Az a tény, hogy a materializmust általában másként szokás érteni, csak a burzsoá individualizmusról és a liberális szubjektivizmusról tanúskodik, amelyek teljesen alkalmatlanok a mítosz mint objektív kategória megértésére, és amelyek éppúgy jellemzőek a materializmus szokványos kritikusaira, mint magára a materializmusra. Az élettelen és vak világméretű szörnyeteg — ez az a személyiség, ez az az élő és ez az élő személyiség története, amit a materializmus képes felmutatni. Ebben van teljes eredetisége és más világnézetektől való függetlensége. A tudomány és a tudományosság nem a materializmus jellemzője. Az idealisták is kidolgozzák és megalkotják a maguk tudományát; és konstrukcióik tudományossága legalább annyira elbűvöli őket, mint a materialistákat. A „realizmus", az „életszerűség" a „praktikusság" szintén nem a materialisták jellemzője. Ezek tisztán vallásos fogalmak; és minden vallásos ember ugyanúgy csak a valódi-reális életben akarja tudni magát, csakis az élettapasztalat alapján, és neki is tilos egyszerűen csak teoretikusnak lennie és érintetlenül hagynia a praktikumot, ideáljainak életszerű megvalósítását. Még a földi életre való felszólítás sem a materializmusra jellemző, mivel az egész pogányság nem más, mint a föld, a test, a testi örömök és vigaszok dicsőítése, a pogányság pedig misztika. Az újkori európai materializmus egyetlen originális teremtménye éppen a világméretű, élettelen Leviatánról szóló mítosz, amely — és ebben áll a csoda materialista beismerése — a világ reális tárgyaiban testesül meg, ezekben is hal meg, hogy aztán újra feltámadjon és felszálljon az álmok és mindenféle életjelenségek nélküli, halott és tompa álom fekete egébe. Hiszen a tárgyak megteremtődése az anyagból valóságos csoda. Szedjenek csak össze néhány szál deszkát: egyiken sem látszik az asztalnak semmiféle tulajdonsága sem. Hogy lesz ezekből egyszerre csak asztal vagy szekrény? Azt mondják erre: a deszkák és lécek egyesüléséből. De hiszen a „szekrénység" nem volt benne egyik deszkában és lécben sem. Hogyan jöhet akkor létre a deszkák és lécek egyesüléséből. Ha az én zsebemben sincs egy garas sem, meg az ön zsebében sincs egy garas sem, hogy lesz abból hirtelen egy garasunk, ha egyesítjük a zsebeinket? Világos, hogy csodának kell történnie. A materialisták hisznek a csodálatos, természetfeletti megtestesülésben — egyelőre még nem az atyáéban, hanem csak valami süket és vak anyag-anyáéban, valami világos és értelmes szóvá válásban, reális tárgyak kialakulásában, és mindemellett a materialista dogma azt kívánja, hogy legyen „erő és anyag", hogy legyen mozgás, ne pedig csak holt tárgyak (némelyek a materialista dialektikát úgy határozzák meg, mint a mozgás általános törvényeiről szóló tudományt), ahhoz hasonlóan, ahogy a keresztény vallásban a megtestesült Isteni Ige megígéri hogy eljön „a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, aki az Atyától származik" (Jn 15,26), hogy áldást hozzon az életre, a próféciára, a teremtésre és a „mozgásra". Így az anyagról, a természeti törvényekről (melyek a tárgyakban működnek) és a mozgásról szóló materialista tan a szentháromságról és az Isten Fiának megtestesüléséről szóló keresztény tanítás elkorcsosulása, és bár elkorcsosulás, ugyanolyan mértékben mitologikus és dogmatikus, mint bármely vallási dogma. Azt hiszem, aligha érdemes itt feltárni a materializmus burzsoá természetét. A materializmus az emberi gondolkodás elvont funkcióinak uralmára épül, amelynek termékei projiciálódnak és ebben az absztrakt formában abszolutizálódnak. Különösen visszataszító az az önmagában véve a kereszténységnek sokkal tartozó, népszerű, a tehetségtelen fizikusok, kémikusok, orvosok és más természettudósok tömegében olyannyira elterjedt „tudományos" materializmus, amelyre egész világnézetet akarnak építeni. Ez még csak nem is burzsoá, hanem kispolgári ideológia, a kis, szürke, száraz, fukar, tehetségtelen lelkek filozófiája, mindazon kicsinyes, hűvös egoisták hányingert keltő gyülekezetének filozófiája [...] A tudományos pozitivizmus és empirizmus, a tudománynak ez az egész ostoba felmagasztalása az abszolút szabad és semmitől sem függő tudás minőségében nem más, mint a szellem utolsó, kispolgári rothadása és őrülete, mint valódi, a pontos szociológiai értelemben vett kispolgári ideológia. Ez a közönséges, kicsinyes, zsugori alak sekélyes, vagyonát féltő szeszélyének meg akarja nyerni az egész világot. Ezért aztán a világot olyannak gondolja el, mint valami lelketlen, mechanikusan mozgó barmot (másféle világot nem is merne megkaparintani); ezért aztán magát is mint jó bankárt gondolja el, aki kizárólag matematikai számítások révén birtokba veszi az élő embereket és az élő munkát (ha másfajta elképzelése lenne önmagáról, nem is lehetne materialista). De hadd adjam át a szót egy olyan embernek, Zinaida Gippiusznak, akinek szintén volt alkalma megélni ezt a kispolgári, kispolgári-tudományos környezetet:Szenny, kulimász, sár, csupa borzalom,
Szeszély, közönyös, sehol-irgalom,Lomha enyészet, alamusziság,Szűkölő, sekélyes nebáncsvirág,Kifelé bazsalyog, befelé parázna,Gyáva, undorító, alpári pojáca,Pangó, posványos lápvidék,Rabszolga, élni-halni pocsék,Gennyes-fekete, pökhendi-fölényes,s ha szürke, köt a szürkeséghez,Ördögi tunya terpeszkedés,Ostoba, álmos, gonosz, nehéz,Kihűlt porhüvely, annyi se, pukk,S rendíthetetlen, hazug, hazug.De sírni minek? A jajban mi öröm?Hisz tudjuk: itt nem marad kő kövön.
(N. Kiss Zsuzsa fordítása)
Ez mindenféle pozitivizmus képe, akármilyen tudományos, logikai, fenomenológiai és filozófiai érvekkel rendelkezzék is.
... Ugyanakkor a materializmus nem adott egységes mitologikus-dogmatikus rendszert. Bár a materialisták szeretik szidni az idealistákat nézeteik sokféleségéért és ellentmondásosságáért, ez a szidalmazás nagyrészt tudatlanságból származik: valódi idealizmussal nálunk igen kevesen próbálkoztak, a materializmus egységében való hitre pedig fizikailag is lehet kényszeríteni az embert. Mindazonáltal a materializmusban legalább annyi irányzat van, mint az idealizmusban. A materializmus egész sorát adta az egymásnak ellentmondó rendszereknek; ezek pontosan összevethetők a keresztény vallástudomány megfelelő rendszereivel. ...... A végtelenség és a végesség [...] Tegyük fel, hogy mint azt egy bizonyos szekta mitológusai sulykolni szokták —, a világ végtelen és csakis végtelen. Ha valaminek nincs vége, annak — következésképpen — nincs határa és formája sem. Ha valaminek nincs határa és formája, ez azt jelenti, hogy semmiben sem különbözik bármi mástól. De ha valami semmiben sem különbözik bármi mástól, akkor ennek következtében lehetetlen eldönteni, létezik-e ez a valami vagy sem. Tehát, ha a világ végtelen, akkor ez azt jelenti, hogy semmiféle világ nem létezik. Az újkori nihilizmus lényegében így is gondolja. A világok végtelenségének dicsérete egyúttal azt is követelte, hogy mindenféle világot megszüntessünk; és a katolicizmus, amely meg akarta menteni az élő és reális világot, teljesen logikusan formált jogot arra, hogy megégesse Giordano Brunót. A világ megsemmisítésére éppen azoknak volt szükségük, akik saját személyiségüket akarták előtérbe helyezni. Amint már azt alkalmam volt állítani, a szubjektivizmus és a mechanizmus (nihilizmus) egy és ugyanaz. Ha egyszer minden létező a szubjektumba utaltatik, az objektumnak igen kevés tere marad és elveszti utolsó bizonyosságát is, a létezését; innen ered minden szubjektivista és individualista próféciája a világ és a világok végtelenségéről. De ahogyan az izolált individualizmus és szubjektivizmus, ha a szociális-gazdasági szférába kerül át, burzsoá kultúrát és kapitalista termelési módot hoz létre, ugyanúgy a világ végtelenségéről szóló elmélet nyilvánvalóan nem más, mint tipikusan burzsoá-liberális mitológia. És éppen ezért azok a proletár ideológusok, akik a világ végtelenségének nézőpontján állnak, vagy semmiben sem különböznek a kapitalista férgektől, sakáloktól, vagy különböznek ugyan, de még maguk sem tudják, tulajdonképpen miben is. Itt ugyanazt a zsákutcát találhatjuk, mint az Isten létezésének kérdésében. Egyfelől a hivatalos mitológia azt kívánja, hogy Isten ne legyen. Másfelől alapvető argumentumként a következő tézis szerepel: „A tudomány bebizonyította, hogy Isten nem létezik." De — 1) a tudomány mindig létezett és gyakran létezik a vallásos emberek számára is, úgyhogy pontosan akarjuk kifejezni magunkat, akkor azt kell mondjuk, hogy az ok itt nem a tudomány, hanem a tudománynak csak egy nagyon specifikus fajtája. 2) Bármely tudományos bizonyítás a szubjektum meglehetősen izolált funkcióját feltételezi. Kultúrtörténetileg ez csak a reneszánsz kultúrában, azaz egy alapjában véve burzsoá kultúrában volt lehetséges. A racionálisan megalapozott ateizmus éppen a kapitalista szellemiség emanációja. Proletár nézőpontból pedig általában az elvont eszmék semmit sem jelentenek a történelemben. Ezért egy elvont tudományos bizonyítékra támaszkodni teljes egészében burzsoá-liberális eljárás, és a proletárok szájából elhangozva ez meglehetősen távol áll valódi gondolataiktól. ...