— José Ortega y Gasset (in A tömegegek lázadása, 1926.) [részletek]
[...] Milyen hát ez a tömegember, aki ma uralkodik a — politikai és nem politikai — közéletben? Miért olyan, amilyen, vagyis hogyan keletkezett?
Bátran válaszolhatunk egyszerre e két kérdésre, mert kölcsönösen megvilágítják egymást. Az ember, aki most igyekszik az európai lét élére állni, távolról sem azonos azzal, aki a XIX. században játszott vezető szerepet, noha a múlt század formálta és teremtette meg. Egyszerű a priori okfejtéssel bármely éleslátó elme előre láthatta 1820-ban, 1850-ben, 1880-ban, hogy mára milyen súlyos történelmi helyzet áll elő. Valóban, semmi új nem történik ahhoz képest, amit száz éve megsejtettek. "A tömegek előrenyomulnak!" — mondta apokaliptikus hangon Hegel. "Új szellemi hatalom híján korunk, mely forradalmi kor, katasztrófához vezet." — jósolta Auguste Comte. "Látom már a nihilizmus dagályát növekedni! — kiáltotta az Engadin egyik szirtéjéről a bajuszos Nietzsche. Tévedés azt állítani, hogy történelem nem látható előre. Számtalanszor megtörtént, hogy megjósolták. Ha a jövő nem hagyna valamennyi teret a jövendölésnek, akkor a jövőt később sem lehetne megérteni, amikor beteljesül és múlttá lesz. Az az elképzelés, hogy a történész tulajdonképpen a próféta fordítottja, az egész történetfilozófia összegzése. Persze a jövőből csak a fő váz látható előre; de hát valójában ennél többet a múltból vagy a jelenből sem értünk meg. Így ha valaki világosan akarja látni a korát, messziről vegye szemügyre. [...]
Hogyan fest ennek a sokaságembernek az élete, akit mind nagyobb számban a XIX. század teremt meg? Először is szembeötlik a teljes anyagi gondtalansága. Az átlagember még sosem tudta ilyen könnyen megoldani gazdasági gondjait. Miközben a nagy vagyonok arányosan csökkentek, s mind nehezebb lett az ipari munkás élete, az átlagember előtt — bármelyik osztályhoz tartozott is — napról napra tágult a gazdasági lehetőségek horizontja. Életstandardját naponta gyarapította egy-egy újabb luxussal. Napról napra szilárdabb lett a helyzete, s kevésbé függött mások akaratától. Mindent, amit azelőtt a szerencse ajándékának tekintett volna, s alázatosan hálát adott volna érte a sorsnak, egyszeriben jognak tartott, azért pedig nem hálával tartozik, azt követelnie kell.
1900-tól kezdődően a munkás is igyekszik gazdagítani, biztonságosabbá tenni az életét. De neki meg kell harcolnia érte. Az átlagembertől eltérően ő nem kapja készen a jólétet a csodásan szervezett államtól és társadalomtól.
Nemcsak a gazdasági életre, hanem a fizikai létre is jellemző ez a gondtalanság és biztonság: van komfort és közbiztonság. Sima úton halad az élet, valószínűtlen, hogy bármilyen erőszak vagy veszély megzavarhatná.
E korlátlanul szabad és nyitott helyzet elkerülhetetlenül azzal az életérzéssel itatta át az átlaglelkek legmélyebb rétegeit, amelyet egy ősi spanyol mondással, egy nagyon bájos és szellemes fordulattal fejezhetünk ki legjobban: Ancha es Castilla. (Tiéd a világ!) Vagyis az új ember korlátlannak találta az életet minden elemi és döntő területen. Nyomban megértjük e tény jelentőségét, ha felidézzük, hogy a múltban a köznépnek egyáltalán nem volt része efféle szabad életből. Épp ellenkezőleg, az élet — mind gazdasági, mind fizikai értelemben — nagyon is nehéz sorsot jelentett számukra. A nativitate úgy érezték, hogy az élet csupa nehézség, amit el kell viselniük, s amihez — meghúzva magukat a kiszabott, szűk térben — elkerülhetetlenül alkalmazkodniuk kell.
Még világosabb a két helyzet közötti ellentét, ha az anyagiakról áttérünk a polgári és az erkölcsi szférára. A XIX. század második felétől kezdve semmiféle társadalmi akadály nem állja útját az átlagembernek. Tehát születésétől kezdve a közélet különböző formáiban sem ütközik semmilyen gátba vagy korlátba. Életét semmi sem kényszeríti korlátok közé. Itt is érvényes a „"Tiéd a világ!". Nincsenek "rendek" se "kasztok". Nincsenek polgárilag kivételezett egyének. Az átlagember megtanulja, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő.
A történelemben még soha nem került az ember élete ilyen környezetbe vagy keretbe, pedig ez még távolról sem hasonlít arra a helyzetre, amihez majd a fenti feltételek vezetnek. Tulajdonképpen az emberi sors XIX. században elindított, gyökeres megújulásáról van szó. Új környezetbe — fizikai és társadalmi értelemben is új környezetbe — kerül az emberi lét. Három elv hozta létre ezt az új világot: a liberális demokrácia, a tudományos kutatás és az iparosodás. E két utóbbi összevonható a technika kategóriájába. Egyik elv sem a XIX. század találmánya, hanem a két megelőző századból ered. Ezeknek az elveknek nem a feltalálása, csupán a meghonosítása írható a XIX. század javára. Ezt senki sem vitatja. Ám az elvi elismerésükön túllépve azt is fel kell mérni, hogy milyen könyörtelen következményekhez vezettek.
A XIX. század alapvetően forradalmi volt. Forradalmisága nem a barikádok látványában keresendő, hisz az önmagában még nem forradalom, hanem abban, hogy minden előzményhez képest gyökeresen megváltozott életkörülmények közé juttatta az átlagembert, vagyis a társadalom nagy tömegeit. Visszájára fordította a közéletet. A forradalom nem a korábbi rend elleni lázadás, hanem egy olyan új rend kialakítása, ami felbolygatja a régi rendet. Ezért minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a közélet szempontjából a XIX. század szülötte minden más emberhez képest új embertípus. A XVIII. századi ember természetesen más, mint a XVII. században uralkodó típus, az pedig nem azonos a XVI. századi társával, csakhogy ha összevetjük őket az új emberrel, azok mind rokonoknak tűnnek, alapvonásaikban nemcsak hasonlóak, hanem azonosak is. A "köznép" számára az "élet" minden korban elsősorban korlátozottságot, kötelességet, függőséget jelentett; egyszóval nyomást. Ha tetszik, elnyomást is mondhatunk, de azzal a feltétellel, hogy nemcsak jogi és társadalmi, hanem kozmikus elnyomást is értünk rajta. Ez utóbbi tudniillik száz évvel ezelőttig sosem hiányzott: akkor indult szinte korlátlan terjedésnek a tudományos technika — a fizikai és az adminisztratív szféra technikája. Előtte még a gazdagok és hatalmasok számára is csupa szegénység, nélkülözés és veszély volt a világ.
[Minthogy az egész világ szegény volt, bármilyen gazdag volt is valaki másokhoz képest, a kényelmi és fényűző eszközöknek csak nagyon kis területén kamatoztathatta a gazdagságát. Az átlagember élete ma sokkal könnyebb, kényelmesebb és biztonságosabb, mint amilyen más korokban a leghatalmasabbaké volt. Érdekli is őt, hogy másoknál nem gazdagabb, ha egyszer maga a világ gazdag, s remek utakat, vasutat, távírdát, szállodát, egészséget és aszpirint kap tőle? — Ortega lábjegyzete]
Az új embert születésétől fogva körülvevő világ nem kényszeríti az egyént semmiféle önkorlátozásra, nem állít elé tilalmakat, megszorításokat, ellenkezőleg, folytonosan szítja a vágyait, amelyek, ugye, elvben a végtelenségig szaporodhatnak. Tehát az a helyzet — s ez roppant fontos —, hogy a XIX. századnak és a XX. század elejének a világára nemcsak a ténylegesen létező, nagyszerű vívmányok és távlatok jellemzők, hanem az is, hogy teljes bizonyossággal azt a képzetet kelti az emberekben, hogy ez a világ holnap még gazdagabb, még tökéletesebb, még tágabb lesz, mintha természetes és megállíthatatlan növekedésben volna. Jóllehet vannak jelek, hogy kisebb repedés támadt e kerek elképzelésen, manapság is nagyon kevesen kételkednek benne, hogy öt év múlva kényelmesebbek és olcsóbbak lesznek az autók, mint ma. Ugyanúgy hisznek benne, mint abban, hogy holnap is felkel a nap. A hasonlat pontos. Mert amikor a közönséges ember szembekerül ezzel a technikailag és társadalmilag oly tökéletes világgal, valójában azt hiszi, hogy az a Természet alkotása, és teljesen elfeledkezik róla, hogy az sok kiváló elme zseniális munkájának az eredménye. Azt pedig még kevésbé ismeri el, hogy ezek a vívmányok továbbra is nehezen elérhető, emberi erényektől függnek, és elég a legkisebb megingás is, és az egész csodálatos alkotás semmivé lehet.
Ezzel el is jutottunk a mai tömegember pszichológiai képletének két első vonásához: az egyik a vitális vágyainak, tehát a személyiségének a korlátlan kiterjesztése; a másik, a teljes hálátlanság mindaz iránt, ami megteremtette számára a gondtalan létet. Mindkét vonás megtalálható az elkényeztetett gyerek jól ismert pszichológiájában. S bizony nem fogunk mellé, ha ezzel az optikával közelítünk a mai tömeg lelkéhez. A hosszú és zseniális — inspirációkban és erőfeszítésekben zseniális — múlt örököseként létrejött, új köznépet elkényeztette a környező világ. Akkor kényeztetünk, ha nem korlátozzuk a vágyakat, ha azt a benyomást keltjük valakiben, hogy neki mindent szabad, és hogy semmi kötelessége sincs. Az ilyen szabályok közt felnövekedett gyermek sosem tapasztalja meg önnön határait. Minthogy megkíméljük őt minden külső nyomástól, másokkal való bármilyen összetűzéstől, valóban az az elképzelés alakul ki benne, hogy csak ő létezik, és megszokja, hogy nem számol másokkal, s főleg olyan valakivel nem számol, aki felette áll. Egy másik ember felsőbbrendűségének az érzését csak olyan valakitől tapasztalhatta volna meg, aki erejénél fogva rákényszeríti, hogy lemondjon egy-egy vágyról, hogy összehúzza, hogy visszafogja magát. S akkor megtanulta volna a fegyelemnek azt az alapelvét, hogy "itt végződöm én, s itt kezdődik másvalaki, aki nálam többre képes. A világon láthatóan ketten vagyunk: én és valaki, aki felettem áll". Más korokban az átlagembernek nap nap után a tudomására hozta a környezete ezt az elemi bölcsességet, mert oly kezdetlegesen szervezett világ volt akkor, hogy egymást érték a katasztrófák, semmi sem volt biztonságos, bőséges, se tartós. Az új tömeg ezzel szemben olyan világba került, amely tele van lehetőséggel és még biztonságos is, és teljességgel az ő rendelkezésére áll, s ez semmilyen erőfeszítésébe nem került, úgy, ahogy mi is ott találjuk a magasban a napot, pedig nem magunk vittük fel oda a vállunkon. Egyetlen emberi lény sem mond köszönetet a másiknak a lélegzéshez szükséges levegőért, mert a levegőt senki sem készítette: azokhoz a dolgokhoz tartozik, ami "ott van", amire azt mondjuk, hogy "természetes", mert nem hiányzik. Ez az elkényeztetett tömeg olyan esztelen, hogy azt hiszi, hogy a mostani anyagi és társadalmi berendezkedés nemcsak úgy áll rendelkezésére, mint a levegő, hanem ugyanolyan eredetű is, hisz úgy tűnik, sosem mond csődöt, s oly tökéletes, mint valami természeti képződmény.
A következő hát a tételem: az, hogy a jólétben élő tömegek nem alkotásnak, hanem természeti képződménynek tartják a mai létet, abból a tökéletességből ered, amellyel a XIX. század megszervezte az élet egyes területeit. Ez megmagyarázza és meg is határozza a tömeg abszurd lelkiállapotát: őt csak a saját jóléte érdekli, ugyanakkor közömbös aziránt, hogy honnan származik a jólét. Minthogy nem látja a civilizáció vívmányaiban lévő sok csodálatos leleményt és alkotómunkát, amit csupán nagy erőfeszítéssel és elővigyázatossággal lehet elérni, abban a hiszemben él, hogy neki csak az a szerepe, hogy mindent azonnal kiköveteljen magának, mintha csak születési jogokról volna szó. Az ínségből támadó lázadások idején a néptömeg kenyeret akar szerezni, amit többnyire úgy old meg, hogy szétveri a pékségeket. Ez jól jelképezi azt a magatartást, amivel a tömegek ma nagy méretekben és fondorlatos módon élnek az őket tápláló civilizációval szemben. [...]
[digitalizálta/szerkesztette: pd]
