— Hartl Péter
(Ludovika blogok)
Polányi Mihály (1891-1976) politikai és társadalomfilozófiai nézetei középpontjában a tudomány szabadsága és a szabad társadalom áll, s úgy véli, fel kell tárnunk a modernitás hibás filozófiai előfeltevéseit.
A morális inverzió alapvonásai
Polányi Mihály politikai és társadalomfilozófiai nézetei középpontjában a tudomány szabadsága és a szabad társadalom áll. A totalitárius állam fenyegetésével szemben, érvel Polányi, a modernitás és a liberalizmus elvei nem nyújtanak sem filozófiailag, sem gyakorlatilag kielégítő védelmet. Ezért a szabad társadalom és szabad tudomány értékes hagyományainak megőrzéséhez a modern liberalizmus reformja szükséges. Ehhez azonban Polányi szerint fel kell tárnunk a modernitás hibás filozófiai előfeltevéseit. Polányi a totalitarizmus kialakulásának folyamatát a morális inverzió fogalmával írta le, amely egyszerre értelmezhető a totalitarizmus eszmei és pszichológiai gyökereiről szóló elemzésként, valamint a modernségről szóló kritikus narratívaként. Cikkemben ennek a sokrétű koncepciónak a rövid bemutatására vállalkozom.
Polányi szerint a totalitarizmus abban, a modernitásban gyökerező, alapvetően téves ismeretelméleti és tudományfelfogásban gyökerezik, melynek egyik alapfeltevése az objektív értékek létezése iránti szkepszis, illetve szélső esetben az objektív értékek tagadása. Az értékek tagadása párosult a világ tökéletesítése iránti fanatikus erkölcsi szenvedéllyel. Mint Polányi írja:
„De Robespierre és utódai között kimutatható az a fejlődési folyamat, melynek során a messianisztikus erőszak valamilyen cél elérésének eszközéből öncéllá alakult. Akár személyes nihilizmus, akár a totalitárius erőszak alakját ölti magára, ez a végeredménye a morális szenvedély újkori megtestesülésének.Ezt az átalakulást én a morális inverzió folyamatának nevezem.”
Polányi Mihály: Túl a nihilizmuson, In Polányi Mihály filozófiai írásai II., 83. o., Atlantisz, 1992.
Polányi a morális inverziót a liberális társadalmi rend hibás filozófiai megalapozásából és a modernitás egymásnak ellentmondó eszméinek elkerülhetetlen összeütközéséből eredezteti. A magyar–brit tudós a totális diktatúra felé vezető folyamatban a szkeptikus és kritikai beállítódás, liberális tolerancia, tudományos objektivizmus és keresztény erkölcs egymást leromboló szellemi tendenciáit azonosítja.
A modern liberalizmus melletti két fő érv, amely kezdetben a vallási felekezetek közti tolerancia alapjául szolgált a tekintélyellenesség és a szkepszisre építő tolerancia. A kritikai és tekintélyellenes beállítódás, mint Polányi elismeri, szükséges volt a modern természettudomány kialakulásához. A hibásan értelmezett tekintélytisztelet elvetése nyitotta meg az utat a tudományos haladás előtt. Milton Areopagitica című művében úgy érvel, hogy az igazság kiderítése érdekében mindenkinek meg kell engedni hogy bármilyen nézetet szabadon kifejthessen, és szabad vitában másokat kritizálhasson. Az eszmék szabad vetélkedése során a győztes álláspont pedig közelítően igaznak vagy legalábbis racionálisnak tekinthető.
Azonban, figyelmeztet Polányi, ha a tekintélyellenességet és a szkepticizmust az erkölcs területére alkalmazzuk, akkor végül azokat az értékeket is megkérdőjelezzük, melyek szükségesek a toleráns szabad társadalom és az autonóm tudomány fennmaradásához. A morális szkepticizmus a kartezianizmussal elinduló modern kritikai attitűd logikus folyománya. Ha mindenben kételkednem kell, akkor felmerül a kérdés, miért lennének éppen az erkölcsi nézetek védettek a szkepszissel szemben.
A tolerancia melletti szkeptikus érvet Locke nyomán Polányi így rekonstruálja: mivel a vallás kérdéseiben soha nem tudhatjuk biztosan, hogy kinek van igaza, ezért nem szabad senkire semmilyen vallási nézetet rákényszeríteni. Ez az érvelés kezdetben elégséges volt a vallások közötti békés együttélés megindoklására. Azonban ha ezt az elvet az alapvető, a szabad társadalom alapjául szolgáló erkölcsi elvekre alkalmazzuk, ebből az következne, hogy ha ezeket az etikai elveinket nem tudjuk bizonyítani, nem kényszeríthetjük rá azokat másokra. Azonban minden működő társadalom, még a szabad és plurális társadalom is, szükségessé teszi a törvény adta keretek között az állami kényszer alkalmazását. Ezekből az következik, hogy ha az etikai elvek minden kétséget kizáróan nem bizonyíthatóak, a szabad és toleráns társadalom sem lesz fenntartható:
„[...] a hazugság, jogfosztás és a kegyetlenség rendszerét éppen úgy el kellene fogadnunk, az etikai elvek korábbiaknál egyenrangú rendszereként. De olyan társadalom, amelyben a gátlástalan propaganda, az erőszak és terror uralkodik, nem enged teret a toleranciának. Itt válik láthatóvá a kételkedés elvén nyugvó liberalizmus önellentmondása: ha a filozófiai kételyt kiterjesztjük a tradicionális erkölcsi eszmények területére, ez lerombolja a gondolkodás szabadságát.”
Polányi Mihály: A következetlenség veszélyei, In Polányi Mihály filozófiai írásai II., 53. o., Atlantisz, 1992.
Végül, a harmadik hibás filozófiai alapelv, amely a morális inverzió hátterében áll, a tudományos tudás olyan ideálja, melyből minden személyes elem hiányzik. Ennek alapján a modern tudomány a társadalmat és az embert hajlamos egy hibás és leegyszerűsített, mechanisztikus-materialista világkép alapján leírni. Ennek két szélsőséges formája egyfelől a behaviorizmus, mely szerint az ember nem más mint mechanikus inger-válasz interakciók összessége. Másfelől a marxizmus (illetve az úgynevezett tudományos szocializmus), amely az egyént materiális, gazdasági terminusokban (mint termelőerők, tőke, osztály) írja le. A közös alapfeltevés, amit Polányi kritizál az, hogy a valóság nem más mint ami tudományosan leírható. A tudomány értékmentes megközelítést alkalmaz és a tudományos materialista-reduktív emberképben az értékek nem mint objektív létezők, hanem csupán mint viselkedési mintázatok vagy szubjektív érzések jelenhetnek meg. Így adódik a következtetés: morális értékek objektíven nem léteznek.
Érdemes kiemelni, hogy az etikai elvek filozófiai igazolhatatlanságából néhány helyen, leginkább Angliában, nem következett a társadalom átalakításának radikális igénye. Az etikai szkepticizmus egyes angolszász utilitaristáknál, állapítja meg Polányi, konformizmussal illetve a társadalom lassú, pragmatikus alapokon történő reformjával párosult.
Azonban a kritikai szellem az európai kontinensen a fennálló társadalmi renddel, hagyománnyal, és tekintélyekkel szembeni radikálisan elutasító attitűdben öltött testet. Az etikai szkepticizmus, amely a túlhajtott tudományos racionalitás és kritikai szellem eredménye, kiegészült a kereszténységből eredő erkölcsi szenvedéllyel. Ez adta az alapját a morális inverziónak, amely a huszadik század elejére előkészítette a talajt a totalitárius ideológiák elterjedésének.
„Mert az objektivista álarcos bál csak addig tarthat, amíg az erkölcsi meggyőződések, amelyeknek a belső bizonytalanságát alátámasztja, viszonylag békések. Ha gejzírszerűen feltörnek a társadalmi életet érintő erkölcsi követelmények, ahogy a tizennyolcadik század végén történt, s azóta e gejzír árja elöntötte az egész világot, akkor erőteljesebb kifejezést kell találniuk. Ha egy haszonelvű sémába fecskendezik őket, átalakulnak, s átalakítják ezt a sémát is. Így válik az erkölcsi inverzió teljessé: az állatnak ábrázolt ember Minótaurusszá változik.”
Polányi Mihály: Személyes tudás: Úton egy poszt-kritikai filozófiához, I., 397. o., Atlantisz, 1994.
Nihilisták és felfegyverzett bohémok: a marxizmus mint a morális inverzió ideológiája
Polányi narratívája szerint a morális inverzió lényegi összetevője a morális szkepticizmusból fakadó morális nihilizmus és a hagyományos erkölcsi értékek kifordítása.
Ha az emberi cselekvés és motiváció tisztán materialista módon, a Freudista libidóval, a gyönyör iráni vággyal vagy az osztályérdekkel magyarázható, akkor kérdéses vannak-e egyáltalán univerzálisan érvényes erkölcsi kötelességeink. Mit kell akkor tennem, ha arra a következtetésre jutok, hogy az univerzális és objektív erkölcsi kötelesség illúzió?
Polányi rámutat arra, hogy az ember nem képes erkölcs ítéletek és értéktételezés nélkül élni. Erkölcsi ítéleteink szükségképpen univerzális intencióval rendelkeznek: mindenkire mindenhol egyformán érvényesek. Továbbá, az ember nemcsak intellektuális, hanem emocionális lény is. Erkölcsi ítéleteinket erkölcsi szenvedélyek, elsősorban a kereszténységnek a társadalmi igazságosságra irányuló szenvedélyei mozgatják, még ha ezek a 20. században már szekularizált formában jelentek meg.
A következetesen gondolkodó morális szkeptikus, Polányi szerint, morális nihilistává válik: nemcsak kételkedik, hanem határozottan tagadja az objektív értékeket és megpróbál ennek megfelelően élni. Ugyanakkor a nihilista következetlen, mivel egyszerre tagadja az erkölcsi értékeket, másfelől pedig erkölcsi szempontból ítéli el a világot, különösen a polgári világot. A nihilista olyan moralista aki elítéli a moralistákat. Felsőbbrendűnek tartja magát az átlagembernél, mivel ő úgymond "tudja" az igazságot és leleplezi a polgári világ képmutatását, ahol mindenki az erkölcsről papol. A nihilista számára a morális szkepticizmus és a világ jobbítására irányuló, fokozatosan fanatizmusba torkolló erkölcsi szenvedélyek egymást erősítik.
A nihilista figurája a 19. századi irodalomban több műben is megjelent: Turgenyev Apák és fiúk című regényében Bazarov diák, valamint Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődésében Raszkolnyikov alakjában. A nihilista kezdetben magányos, de később a 20. század elejére belőlük lettek, Polányi kifejezésével élve, a "felfegyverzett bohémok". Ennek az az oka, hogy a magányos nihilistát hosszú távon nem elégíti ki saját felsőbbrendűségének tudata. Olyan világnézetet keres, amely egyfelől védett a szkeptikus kihívásokkal szemben, vagyis tudományos (vagy legalábbis annak tűnik), másfelől kielégíti az ember erkölcsi szenvedélyeit olyan módon, hogy közben explicite nem hivatkozik erkölcsi értékekre.
A nihilistának tehát szüksége van egy számára tudományosnak tűnő igazolásra arról, hogy amit tesz vagy tenni akar a társadalom megjobbítása érdekében, az helyes. Továbbá, ennek a világnézetnek meggyőzően el kell tudni magyarázni, miért helyes a régi társadalmat eltörölni és miért vehető biztosra, hogy sikerül létrehozni a tökéletes világot. Polányi olyan lázadó nihilistának tekintette Marxot, aki megalkotta azt a politikai ideológiát, amely legalábbis pszichológiai szempontból meggyőző választ ad a fenti két kérdésre. A marxizmus-leninizmus nem utópiának, hanem társadalomtudományos elméletnek mutatja magát. A társadalomban és a történelemben törvényszerűségeket tételez, és azt jósolja, hogy a tökéletes társadalom (kommunizmus) a kapitalizmus szükségszerű összeomlása után biztosan be fog következni. Bár kifordított, inverz módon, egyszerre elégíti ki az ember tudományos igazság iránti intellektuális és az erkölcsi jó iránti morális szenvedélyeit.
„A filozofikus nihilista rejtett erkölcsi szenvedélyei mindig felhasználhatók politikai cselekvésre, ha ez a cselekvés nihilista előfeltevésekre alapozható. Biztonságosan belemerülhet erkölcsi szenvedélyeibe, ha elfogadja egy gátlástalan forradalmi hatalom inherens igazságosságát. Ha szenvedélyei az erőszak gépezeteit olajozzák, emberi aspirációi végre kiteljesedhetnek anélkül, hogy felidéznék a kétely veszedelmét, s egész személyisége boldogan reagál erre a bombabiztos közpolgári otthonra. Végre elköteleződött, biztonságban van.”
Polányi Mihály: Személyes tudás: Úton egy poszt-kritikai filozófiához, I., 400-401. o., Atlantisz, 1994.
A társadalmi szintű erkölcsi inverzió az egyénekben végbemenő erkölcsi inverzió következménye. Az első fázisban, melyet Polányi a francia forradalmi radikalizmussal, a jakobinizmussal azonosít, az erkölcsi értékek instrumentalizálása történik: a terrort az igazolja, hogy az szükséges a vágyott erkölcsi cél, a jó és igazságos társadalom megteremtéséhez. A morális inverzió végső fázisában, melynek a sztálini Szovjetunió a példája, megtörténik az erkölcsi elvek totális inverziója. Ez abban áll, hogy a totalitárius hatalom az erőszakot és elnyomást önmagáért való célként illetve történelmi szükségszerűségként igazolja, és ezáltal azt tekinti erkölcsösnek ami valójában erkölcstelen.
„Az ilyen emberekben megsemmisülnek az erkölcsi ideálok fenntartásának tradicionális formái, s morális szenvedélyeik azokba a megmaradt csatornákba terelődnek, amelyeket az ember és a társadalom mechanisztikus értelmezése nyitva hagyott számukra. Ezt a morális inverzió folyamataként írhatjuk le. A morális inverzió hatása alatt álló ember nem csupán a morális célokat helyettesíti filozófiailag anyagias célokkal, hanem a tetteiben teljes erővel megnyilvánuló, hazátlan morális szenvedélyeit is korlátozza, hogy azok csupán a célok tisztán materiális keretei között érvényesüljenek.”
Polányi Mihály: A következetlenség veszélyei, In Polányi Mihály filozófiai írásai II., 64. o., Atlantisz, 1992.
A kezdetben haszonelvű gondolkodásmód, amely a »cél szentesíti az eszközt« elvét alkalmazva egy jobb társadalom megteremtésének ígéretével legitimálja az erőszakot, végül az erőszakot az értékmentesnek beállított történelmi szükségszerűséggel indokolja meg. Végül az erőszak önmagáért az erőszakért lesz kívánatos, és teljessé válik a morális inverzió.
A szabad társadalom poszt-kritikai víziója
Polányi a totalitarizmus gyökereit a modern filozófia és részben a modern liberalizmus ellentmondásos, illetve nem kellően megalapozott eszméiben látja. Polányi arra is figyelmeztet, hogy a totalitárius rendszerek összeomlásával a totalitárius ideológiát lehetővé tevő téves filozófiai elvek nem tűntek el. A kritikai-szkeptikus hajlam és a reduktív-materialista emberkép továbbra is velünk van, mint ahogyan a kereszténységből örökölt morális szenvedélyek is tovább élnek szekularizált formában.
Polányi politikai filozófiájának fő célja, hogy megújítsa az angolszász liberalizmus hagyományát annak érdekében, hogy hatásosabban meg tudja védeni a szabad társadalom intézményeit és ideáljait. A libertarianizmus radikális individualizmusa, a kizárólag a negatív szabadságot védelmező minimális állam, a piaci fundamentalizmus vagy éppen a pragmatista-utilitarianizmus Polányi számára nem nyújtanak konzisztens és hihető filozófiai védelmet a szabad társadalom vívmányai (mindenekelőtt a tudomány szabadsága, alkotmányosság és a piacgazdaság) mellett. Mint írja, az európai történelem új korszakába léptünk, amikor komolyan szembe kell néznünk a modernitás ellentmondásaiból fakadó, szabadságot leromboló szellemi áramlatokkal, és az eddigiektől eltérő kiutat kell találnunk:
„A kritikai szellem kísérlete, amely életre hívta a reneszánszot és a reformációt, s elindította a tudomány, a művészet és a filozófia fejlődését, megérlelte végkövetkeztetéseit, s eljutott végső határaihoz. Új szellemi korszakba lépünk, amelyet a nyugati civilizáció poszt-kritikai korszakának neveznék. A mai liberalizmus tudatosítja saját hitre épülő alapjait, s szövetségre lép más, vele rokon hitekkel.”
Polányi Mihály: A következetlenség veszélyei, In Polányi Mihály filozófiai írásai II., 67. o., Atlantisz, 1992.
Összegezve, Polányi klasszikus liberális gyökerű, de a totalitarizmus ideológiai alapjaira kritikailag reflektáló politikai filozófiája elutasítja az emberi megismerésről szóló hibás előfeltevéseket, mindenekelőtt az erkölcsi szkepticizmust, valamint a tekintélyt és a hagyományt leromboló modern kritikai attitűd túlhajtásait. Ezzel szemben Polányi poszt-kritikainak nevezhető politikai filozófiájának alapjául szolgáló ismeretelmélet, tudományfilozófia és antropológia szerint az egyén megismerésében és értékítéleteiben a hallgatólagos tudás, bizalom, közösség és hagyomány nélkülözhetetlen szerepet játszik. Tudásunk és értékeink alapja a bizalom és nem a kétely, ezért a morális inverzió kiindulópontjául szolgáló szkepticizmus elvetendő. Polányi konklúziója szerint ezekre a belátásokra építve védhetjük ki a modernitás ellentmondásos eszméiben rejlő romboló szellemi tendenciákat, és így talán elkerülhetjük, hogy az ember újra Minótaurusszá váljon.
