— Egon Friedell (in Az újkori kultúra története II./ Az új Isten c. fejezet — részletek)
(*főcím: a szerk.)
Hegel mondja Vallásfilozófiájában: „Korunk kitüntető vonása, hogy tud mindenről és mindenkiről, a tárgyak végtelen tömegéről; csak éppen Istenről nem tud semmit. Korábban ez izgatta a legjobban a szellemet, hogy Istenről tudjon és megfejtse természetét [...] Korunk ezt a szükségletet, a vele járó fáradozást és küzdelmet elcsitította; végeztünk vele, kész, el van intézve [...] Tartalma szerint ez az álláspont a mi szemünkben az ember lealacsonyodásának legalsó foka, igaz, hogy e fokon annál gőgösebb, mert azt hiszi, ebben a lealacsonyodásban a legmagasabbat és igaz rendeltetését találta meg." De ennek a kornak már szüksége sem volt arra, hogy a keresztény Istenről tudjon, hiszen volt már egy másik, új Istene: a pénz. Emlékszünk rá az első kötetből: az újkor nyitányának egyik nagy eseménye a naturális gazdálkodás hanyatlása volt. Helyébe a pénz-, vagy helyesebben az aranygazdálkodás lépett, de hosszú ideig még ezt is rossz lelkiismerettel űzték. Lassanként eltűntek az aggályok; de még a rokokó idején is úgy festett a helyzet, hogy az uralkodó kaszt csak a földbirtokot ismerte, a pénzhez csak a pénzköltés és az eladósodás viszonya fűzte, s a pénzkeresés ösztöne gyermeteg, dilettáns és csökevényes valami maradt a többi rétegben is. A pénzérem bevezetése, erre már szintén utaltunk, nivellálódást idézett elő az emberek lelkében, hisz tulajdonukat és teljesítményüket bizonyos számú, uniform fémtermékkel azonosítja, melyek egymás között tetszés szerint cserélhetők. De egy darab kivert arany még mindig valóság, ha igen alacsony is; most azonban még lélektelenebb valami lép a helyére: a bankjegy, amely nem egyéb, mint egy számjegy üres fikciója. És éppen e lélek- és lényegtelen semmi előtt következett be most az emberiség egyetemes térdre borulása; megkaparintása immár nem csupán jó lelkiismerettel történik, de csillapíthatatlan becsvággyal, szenvedélyes szerelemmel, vallásos áhítattal.
Papírpénz volt már persze korábban is (elég a Law-féle csődre emlékeznünk), de csak most válik belőle a nap és a kor hőse. A javakban való gondolkodás most már úgy viszonyul a pénzben való gondolkodáshoz, mint a kézművesség (ami a kéz műve: a föld legnagyobb művészének a műve) az ipari termeléshez (ami a gép munkája: minden előállítók legszemélytelenebbikének darabra mért munkája), mint eleven hasonlóság a halott egyformasághoz, mint a művész és a középkor analógiaszemlélete — ez, nemde, fiziognomikus látással ragadja meg a szerves összefüggést — a tudós és az újkor induktív gondolkodásához — ez meg a mechanikusan egymás mellé rakott, egyes esetek sorából számítja ki a közös mértéket; röviden, mint minőség a mennyiséghez. A pénz a személyes tulajdon legnagyobb ellensége, mivel tökéletesen személytelen; és ezért nem akarják a kommunisták se megszüntetni, hanem csak államosítani, és ezért viseltetik a paraszt, a kommunizmus legádázabb ellensége minden bírvágyával együtt is mélységes bizalmatlansággal a "papírok" iránt, és a fémpénzben sem a címert értékeli, hanem csak az anyagot. A pénz minden tárgyat kicsupaszít szimbolikájából, mivel közös nevezőként fészkelődik közéjük, ezzel pedig megfosztja őket egyszeriségüktől és lelküktől. A pénz a plebejizmus legerősebb katalizátora, hiszen elérhető bárki számára, rangra és adottságra való tekintet nélkül. A pénz az ezeralakú, jellem és jelleg nélküli Próteusz, aki bármivé képes átváltozni, s emiatt szükségszerűen vált egy olyan emberiség jelképévé és bálványává, amelyik képes bármibe bebújni, önmaga azonban semmi, leír mindent, szeretni azonban semmit sem szeret, mindent tud és nem hisz semmit.
Mindehhez még szoros összefüggés van a pénzgazdálkodás és az egzakt természettudomány, egyáltalán minden modern tudomány között. Mindkettőben ott munkál a tehetség és a hajlam a „számító" gondolkodásra, arra, hogy mindent, de mindent egyetemes érvényű absztrakciókban, generálfogalmakban fejezzenek ki. Mármost a pénz messzemenően megfelel a követelményeknek, hogy ilyen képlet legyen, melyre egyszerűen minden lefordítható, ezért világuralma a racionalizmus egyik legnagyobb diadalát jelenti, igaz, csak látszatdiadalát: a pénz által számtanilag ábrázolható minden érték és minden valóság, még a legintimebb és a legintenzívebb is, mint a boldogság, a személyiség és az isteni adomány (vagy nem úgy van-e azóta, hogy a leggazdagabb számít a legboldogabbnak és leginkább csodálatra méltónak, és Balzac és Daumier nem tartották-e műveiket "megfizethetetlen"-nek?). Ámde többször hangsúlyoztuk már, hogy minden kultúra létrehozza nemcsak a maga költészetét és erkölcseit, harcászatát és kertépítészetét, jogrendszerét és erotikáját, de a maga természettudományát is: ezért mély rokonság áll fenn az ekkor kibontakozó plutokrácia vagy inkább plutolátria és az ugyancsak ekkor született doktrína között, mely az energia állandóságát hirdeti; azt mondja ez a tan, hogy a fény, a hő, a mozgás, az elektromosság, sőt még az életjelenségek is mind ugyanannak a semleges energiának a formái, ezért átalakíthatók egymásba, vagy más szavakkal: minden minőség mennyiség csupán. És valóban: abban a minutában, mihelyt elismerik, hogy minden érték kifejezhető pénzzel, az emberek lelki kapcsolatai és valamennyi sorsuk: boldogságuk és nyomoruk, diadaluk és bukásuk, üdvösségük és kárhozatuk nyomban a pénzenergia formaváltozásaira redukálódik, s ennek az energiának az összege, éppúgy, mint a világűr energiatőkéje, nem változó számérték.
Georg Simmel írja mélyenszántó, csak éppen nehezen olvasható könyvében, A pénz filozófiájában: „A pénz sokak számára végérvényesen lezárja a teleológiai sorokat, és mértéket teremt a számukra, az érdekek egységesítésének, az absztrakt fenségnek, az élet dolgaival szembeni szuverenitásnak a mértékét, mely elsorvasztja ama szükségletüket, hogy ugyanezen elégtételek fokozását a vallásos instanciában keressék." Istenben is meg a pénzben is egyszerre lehet hinni — a pénz így Isten pótszerévé válik. És éppen ezért, mert valóságfelettes princípium, mert vallásnak a tárgya, sajátja egyben az a tendencia is, hogy öncéllá nőjön. Már nem úgy imádkoznak hozzá, mint a vallásosság primitív fokán teszik az emberek — hogy kikönyörögjenek tőle valamit —, hanem azért imádják, mert imádatra méltó, mert ő az istenség. Az igazi pénzhívő nem azért tiszteli a pénzt, mert vele minden megvehető, hanem mert a pénz az ő legfelső instanciája, sarkcsillaga, ő ad értelmet életének. Nem vitathatjuk azt sem, hogy ez a vallás nem holmi kompakt-nyers babona, amilyen a fetisisztáké meg a zarándokoké, hanem a szublimáció magas fokú energiájával telített bálványimádás, nem egyszerű materializmus, hanem térdre borulás egy szellemi elv előtt; amiként ilyen elv az ördög is. És lám, a városokban kisvártatva hatalmas főszentélyek épülnek — tőzsdének hívják őket —, valamint kisebb templomok seregestül — ezek neve bank —; mágikus, mindenható, mindenütt jelen lévő, ám láthatatlan valamit imádnak bennük; állítólag felszentelt papok (valójában legtöbbször dilettánsok vagy hochstaplerek) hirdetik ki akaratát; a hívők tömegei készségesen áldozzák fel neki vagyonkájukat, miközben szent áhítattal mormolják egy ismeretlen nyelv varázsigéit. A credo kreditté; a hiszekegy "hitelezz"-zé lőn.
