HANNAH ARENDT: A TOTALITARIZMUS GYÖKEREI

— idézetek/részletek* [és jegyzetek]

 

[Korunk talán legégetőbb kérdésére keressük a választ H. Arendtnek a témában alapműnek számító munkája segítségével: vajon lehetséges-e az, hogy a civilizációnk alapjait deklaráltan lerombolni akaró, a minden történelmi és kulturális hagyományunkat eltörölni szándékozó, magának az embernek az átformálását követelő, megdöbbentően irracionális és könyörtelenül kizárólagosságra törekvő, szélsőliberális, globalista 'woke' ideológia, mozgalom és hatalmi szerveződés valójában már egy új típusú, 21. századi totalitarizmus felemelkedésének kezdetét jelenti?]

 

"A normális emberek nem tudják, hogy minden lehetséges."

  /David Rousset/

[Arendt ezt az idézetet választotta a könyv harmadik, 'Totalitarizmus' c. részének mottójául.]
 

(I. ANTISZEMITIZMUS — 1. Az antiszemitizmus mint a józan ész szégyene /7. oldal/)

Az [...] elsietett magyarázatok egyike az antiszemitizmust féktelen nacionalizmussal és annak idegengyűlölő kitöréseivel azonosította. Sajnos, ezzel szemben a tény az, hogy a modern antiszemitizmus akkor növekedett meg nagyságrendekkel, mikor a hagyományos nacionalizmus hanyatlásnak indult, csúcspontját pedig éppen akkor érte el, mikor az európai nemzetállamok rendszere és vészterhes erőegyensúlya összeomlott.

Mint köztudott, a nácik nem egyszerűen nacionalisták voltak. Nacionalista propagandájuk nem a már meggyőződéses híveik, hanem szövetségeseik felé irányult, míg az előbbieknek — épp ellenkezőleg — sohasem engedte, hogy nemzetek feletti politikai nézőpontjukat szem elől tévesszék. [...] A nácik eredeti és soha vissza nem vont tétele volt a nacionalizmus szűklátókörűsége, a nemzetállamok provincializmusa: újra meg újra elismételték, hogy mozgalmuk, mely a bolsevik mozgalomhoz hasonlóan internacionalista jellegű, fontosabb számukra, mint bármely állam, mely szükségszerűen kötődne valamely területhez. Nemcsak a nácik, de az antiszemitizmus ötvenéves története is bizonyítékul szolgálhat az ellen, hogy az antiszemitizmust a nacionalizmussal azonosítsuk. A múlt század végén a korai antiszemita pártok elsőként léptek fel a nemzetközi szerveződés igényével, kezdettől fogva nemzetközi konferenciákat rendeztek, és világméretű, de legalábbis európai összefogást hirdettek. (7-8. oldal)

[A jobboldalisággal aligha vádolható Arendt e meghatározó, monumentális művében végig jelen van a gondolat, hogy a 20. század katasztrófáinak okai között a legelső és legjelentősebb tényező a nemzetállamok megroppanása volt; és ami különösen fontos: a szabadságjogok megőrzése valójában a nemzetállamok jogi és társadalmi keretei között lehetséges. Ugyanakkor korunk egyik legszembetűnőbb politikai tapasztalata a nemzetállamok eltörlésére — ill. szuverenitásuk felszámolására — irányuló lázas globalista igyekezet, ami Arendt megfigyeléseinek tükrében igen aggasztónak látszik. Továbbá a fentiek szerint teljesen értelmezhetetlen és elfogadhatatlan a minden nemzeti-patrióta érzület és politika elleni a "rasszizmus" és "antiszemitizmus" vádjával történő folyamatos rágalmazás.]

Az alapvető különbség a modern diktatúrák és minden más, történelmi egyeduralmi rendszer között az, hogy napjainkban az erőszak nem az ellenfelek kiirtásának és megfélemlítésének egy módja, hanem a tökéletesen engedelmes tömegek feletti uralom eszköze. Az erőszak abban a formában, ahogyan azt ma ismerjük, minden előzetes provokáció nélkül sújt, áldozatai még az ítéletvégrehajtó szempontjából is ártatlan emberek. Ez következett be a náci Németországban, ahol az erőszak teljes gépezete a zsidók ellen irányult, vagyis egy közös jegyekkel rendelkező népcsoport ellen, magatartásuktól teljesen függetlenül. Szovjet-Oroszországban a helyzet bonyolultabb, de a tények, sajnos, ott is túlontúl egyértelműek. Egyrészről a bolsevik rendszer, a nácizmussal ellentétben, elveiben sohasem ismerte el, hogy erőszakot alkalmazna ártatlan emberekkel szemben, s noha a gyakorlat ismeretében ez egyszerű képmutatásnak tűnik, a különbség jelentős. Az orosz gyakorlat, másrészről, egy szempontból "fejlettebb", mint a német: az erőszak zsarnoksága, az osztálykategóriák ősi kötöttségétől megszabadulva, nem korlátozódik rasszista alapon, így a Szovjetunióban bárki hirtelen áldozatul eshet a rendőrségi terrornak. E helyen nem foglalkozunk a terror uralmának végső következményével — hogy ebben az esetben senki, még maguk az ítéletvégrehajtók sem lehetnek félelemtől mentesek —, feladatunk annak az önkénynek a vizsgálata, mellyel az áldozatokat kiválasztják. Ebből a szempontból számunkra az a döntő, hogy az áldozatok objektíve ártatlanok, és a kiválasztás attól függetlenül történik, hogy elkövettek-e valamit vagy sem.

˙

Egy totalitárius rendszer megteremtésekor az erőszakot úgy kell bemutatni, mint egy meghatározott ideológia megvalósításának eszközét, és a terror állandósításának időszakára ez az ideológia szükségképpen már sokak, esetleg a többség tetszését elnyerte. (10-11.)

[A totalitarizmusnak — az arendti értelmezés szerint — az alfája és az ómegája mindig egy képtelen, valóságidegen ideológia és az ezt egy végsőkig fanatikusan szolgáló mozgalom. E szöveggyűjtemény és segédlet célja az, hogy felhívja a figyelmet azokra a párhuzamokra, amelyek felfedezhetőek a 20. századi totalitarizmusok kialakulása és működése valamint korunk megdöbbentően abszurd és szürreális — agresszíven egyeduralomra törekvő — 'woke-izmusa' között, valamint a nácizmust és a bolsevizmust lehetővé tevő gazdasági, társadalmi és politikai körülmények és korunk viszonyai között.

Arendt szerint a totalitarizmus első fázisa: a modern tömegtársadalom érzületének, gondolkodásának, világlátásának és értékrendjének az ideológia mentén történő minél szélesebb körben való átformálása. Ennek igazi célja pedig nem magának az ideológia által hangoztatott politikai és társadalmi víziónak a tartalma, hanem — attól függetlenül és kizárólagosan — a tömegek fölötti totális uralom megszerzése és megszilárdítása az ideológia mint eszköz segítségével.

Ma — az Egyesült államokban és számos más nyugati országban — a 'woke' ideológia nevében szinte már naponta szégyenítenek meg, lehetetlenítenek el, rúgnak ki az állásukból közszereplőket vagy magánembereket, és vállalkozásokat és intézményeket perelnek be. Akinek ezekben az egyre aggasztóbb tüneteket mutató demokráciákban van bármi vesztenivalója, az ma már jobb, ha meggondolja, hogy miről és hogyan beszél munkatársai és ismerősei körében vagy esetleg miről és mit posztol a közösségi média felületein...]

Az európai nemzetállamok hanyatlásának és az antiszemitizmus előretörésének párhuzamát, a nemzetenként szervezett Európa bukásának és a zsidóság kiirtásának egybeesését, melyet a közvélemény meggyőzéséért folytatott küzdelemben az antiszemitizmusnak minden más -izmus felett aratott győzelme készített elő, fontos szempontnak kell tekintenünk az antiszemitizmus forrásának kutatásakor. (15.)

(2. A zsidók, a nemzetállam és az antiszemitizmus megszületése — I. Az emancipáció kétértelműsége és a zsidó állami bankár /16./)

A nemzetállam, a tizenkilencedik századi fejlődésének csúcsán, a zsidó polgárainak jogegyenlőséget adományozott. (16.)

Az imperializmus [...] a nemzetállam alapjait ásta alá, és az európai nemzetek jó viszonyába becsempészte az üzleti érdekek versenyszellemét. (20.)

[Coudenhove-Kalergi ködös nézetei a fasizmus természetéről, amelyet teljesen elhibázott módon valamiféle konzervatív forradalomként képzelt el, és amely mentén a nemzetállami létet tette bűnbakká, és Karl Poppernek a "nyílt társadalom" fikciójáról szőtt, a valóságtól hasonlóképpen elrugaszkodott gondolatai — amelyek ma a baloldali-liberális politikai filozófia magját képezik — a nemzetfelettiségnek azt az eszméjét hirdették, mint a béke és a szabadság zálogát, amely — ezen vágyott értékek tökéletes ellentéteként — valójában minden birodalomépítő törekvés ideológiai kiindulópontja, legelemibb eszköze és célja is egyben. Ma az az általános, szándékosan megtévesztő és tendenciózus baloldali nézet, amely a háborús konfliktusok és a világháborúk kitörésének felelősségével a nemzetállamok természetét és létét vádolja, tulajdonképpen a globalista hatalmi törekvéseknek a nemzeti szuverenitás ellen folytatott — nem hagyományos eszközökkel vívott — háborújának egyik ideológiai fegyvere, tehát szintén alaptalan koholmány. És ugyanígy az, hogy a balliberális-globalista propagandagépezet folyamatosan és célzatosan zúdítja a nemzeti szuverenitásuk megőrzésére törekvő államokra és azok kormányaira a szitokszóvá tett nacionalizmus, az ezzel önkényesen összekapcsolt rasszizmus és — a nevetségességig alaptalan és fárasztóan monoton módon hajtogatott — antiszemitizmus, a legújabb kommunikációs trendek szerint pedig a "xenofóbia" vádját, szintén nem egyéb, mint az állandó nyomásgyakorlás retorikai eszköze.

Arendt három fő részből álló könyvében a második foglalkozik az imperializmussal, mint a totalitarizmus kialakulását előkészítő egyik fő történelmi jelenséggel és korszakkal. Talán nem túlzás az ennek természetét feltáró megállapításait és a 20. század utolsó évtizedeinek neoliberális ámokfutását párhuzamba állítani: ez utóbbi is a mohó gazdasági terjeszkedés jegyében történő hatalmi térnyeréssel jelentkezett; a liberalizáció-dereguláció-privatizáció jelszavaival szinte gyarmatosítóként ejtve zsákmányul a mindaddig állami monopóliumként működő ágazatokat és a közvagyon jó részét — miközben a szinte felfoghatatlan gazdasági túlhatalmat bitorló érdekkörök formális és informális eszközökkel is vészesen kiterjesztették fennhatóságukat az állam politikai, majd társadalmi és kulturális intézményei fölött. A mai pénzügyi és gazdasági rendszer viszonyai között már hatványozottan áll rendelkezésre a befektetést kereső tőkefölösleg, és napjainkban is ugyanúgy megfigyelhető a kapitalizmus állandó, határt nem ismerő növekedésre való törekvése, és — ennek logikája szerint szükségszerűen — a hatalom folyamatos és vég nélküli kiterjesztése: a "növekedés a növekedésért" és az ebből fakadó "hatalom a hatalomért" mozgástörvényeinek mániákus kényszere.]

(III. Az első antiszemita pártok /40./)

Az antiszemiták nemzetfelettisége a nemzetközi szerveződés kérdését gyökeresen ellentétes nézőpontból közelítette meg. Céljuk egy olyan mindenek felett álló főszervezet létrehozása volt, mely elpusztított volna minden helyi, nemzeti szervezetet. Annak ellenére hirdethettek ultranacionalista ideológiát, hogy céljuk saját nemzetük politikai szervezetének elpusztítása volt, mivel a törzsi nacionalizmus, kérlelhetetlen hódítási kényszerével, elsődleges erőt jelentett a szuverén nemzetállam szűk és szerény határának megnyitásához. Minél hatékonyabb a soviniszta propaganda, annál egyszerűbb a közvélemény meggyőzése egy nemzet feletti szervezet szükségességéről, mely hatalmi monopóliuma és az erőszak eszközei révén, nemzeti megkülönböztetés nélkül uralkodhat. (46.)

[A mai rasszizmus: az "antirasszizmus" maskarájába bujtatott 'woke' fehérellenesség. Azzal, hogy a woke-izmus az ideológiájának és legitimációjának centrumába (a súlyát és fontosságát tekintve csak második helyet elfoglaló "genderizmus" mellett) a faji megkülönböztetést (CRT) helyezte, — a kultúr- ill. neomarxista gyökerei és a bolsevizmusra emlékeztető eszközei ellenére — ebben a tekintetben egyértelműen a nácizmussal mutat rokonságot.

Ugyanakkor a fehér, nyugati, kaukázusi típusú ember elleni egyre intenzívebb és aggasztóbb gyűlöletkeltéssel együtt — amelyet a woke mozgalom és propaganda hipokrita módon, felháborító cinizmussal éppen a "rasszizmusellenesség" és a "gyűlölettel való szembeszállás" nevében folytat — a zsidóság elleni támadások is megsokasodtak: a valóságos antiszemitizmus egyre fokozódó intenzitással kezd megelevenedni.]

... Chesterton metsző szavaival: "minden meghosszabbítja létét azáltal, hogy tagadja azt". (56.)

[Napjainkban az Egyesült Államokban a balliberális (helyesebben: 'woke', azaz már egyáltalán nem liberális, sőt, ma már egyre gyakrabban, határozottabban, jogosan és logikusan  az 'illiberal' kifejezéssel jellemzett) politikusok, kommentátorok és véleményformálók nem győzik hangsúlyozni, hogy nincs is olyan, hogy "cancel culture" és "woke-izmus", mindezek csak ködképek, amelyekkel az összeesküvés-elméleteket gyártó jobboldaliak vívják hagymázas szellemi és politikai csatáikat...]

(IV. A nép és a csőcselék /124./)

... a mi korunk általános tévedése az, hogy úgy képzeljük: a propaganda mindenre képes és mindenkit mindenre rá lehet beszélni, csak a rábeszélés legyen elég hangos és ravasz [...] [ezen] vélekedés arra az alapvető tévedésre vezethető vissza, amely azonosítja a néppel a csőcseléket, nem pedig annak karikatúráját látja benne.

A csőcselék alapjában véve olyan csoport, melyben minden osztály legalja megtalálható, s emiatt könnyen összetéveszthető az egész néppel, melyben, hasonlóképpen, a társadalom minden rétege jelen van. [...] a csőcselék éppúgy gyűlöli a társadalmat, melyből kiszorult, mint a parlamentet, melyben nem nyert képviseletet. (124.)

[A "csőcselék" fenti fogalmát Arendt az imperializmus korának sajátos társadalmi jelenségére alkalmazza. A két világháború között — ahogy azt kiemeli — viszont már a tömegtársadalom tömegembere játssza a fő szerepet. Kérdés: milyen nyomot hagytak az elmúlt száz év folyamatos és gyakran kétes — politikai, gazdasági, pénzügyi, technikai-technológiai, társadalmi, kulturális stb. — változásai a mai tömegtársadalom, jelenünk tömegembere természetében? Mutat-e valamiféle — esetleg komoly aggodalomra is okot adó — sajátos újszerűséget az X, Y és főleg a napjainkban felnövekvő Z generáció? Tehát amit alaposan meg kellene fontolnunk: korunk több szempontból is nyugtalanító állapotban lévő (poszt)modern tömegtársadalma vajon megfelelő táptalajt nyújthat-e egy új — és talán új típusú — totalitárius rendszer felemelkedéséhez?

Annyi bizonyos, hogy ma a Nyugat társadalmainak széles rétegénél figyelhető meg egy vészjósló bizalmatlanság, sőt, gyűlölet a demokratikus politikai intézményekkel, vagy már egyenesen a civilizációnkkal és végső fokon az egész emberi világunkkal szemben — ahogy ez különösen szembetűnő a módszeresen gerjesztett "klímaapokalipszis-hit" szektás fanatizmusának hívei és a deviáns viselkedés- és életformákat ünneplő, azokat szinte sérthetetlen szentségként, mintegy kultikus tisztelettel övező, agresszív woke aktivisták harciasságában.]

(II. IMPERIALIZMUS — 5. A polgárság politikai emancipációja /149./)

Az Afrikáért folyó hajszával és a pánmozgalmak kialakulásával végződött tizenkilencedik századot az 1884 és 1914 közötti három évtized választja el az első világháborúval kezdődő huszadiktól. Ez az imperializmus korszaka, Európában a tespedt csendé, Ázsiában és Afrikában lélegzetelállító eseményeké. Ez az időszak néhány fontos vonásában annyira közel áll a huszadik század totalitárius jelenségeihez, hogy egészében joggal tekinthetjük a jövendő katasztrófák előkészítő szakaszának... (149.)

A nemzeti intézmények végig ellenálltak az imperialista törekvések embertelenségének és nagyzási mániájának, s a polgárság csak változó sikerrel tudta az államot és erőszakszerveit a maga gazdasági érdekeinek szolgálatába állítani. (150.)

(I. Terjeszkedés és nemzetállam /150./)

"A terjeszkedés: minden", mondta Cecil Rhodes, és kétségbeesés fogta el, mikor éjszakánként látta fent "ezeket a csillagokat ... e roppant világokat, amelyeket sohasem érhetünk el. Birtokba venném a bolygókat, ha bírnám."

˙

"Ami az egyénnek a megalománia, az a nemzetnek a világpolitika" — mondta Eugen Richter (a német haladó párt vezére) nagyjából ugyanebben a történelmi pillanatban. (150.)

 

Inkább megérezték, mint megértették, hogy ez az új területszerző mozgalom, melyben "a hazafiság ... leginkább a pénzszerzésben fejeződik ki" (Huebbe-Schleiden) és a nemzeti zászló "kereskedelmi tőke" (Rhodes), szükségképpen lerombolja a nemzetállamot.

˙

A terjeszkedés mint állandó és legfőbb politikai cél az imperializmus központi politikai elve. Mivel nem jár vele sem átmeneti fosztogatás, sem a meghódított terület hosszasabb asszimilációja, ezért gyökeresen új fogalom a politikai gondolkodás és gyakorlat hosszú történetében. E meglepő eredetiségnek — azért meglepő, mert az egészen új szemlélet ritkaságszámba megy a politikában — egyszerűen az az oka, hogy ez a fogalom igazából nem is politikai természetű, hanem az üzleti vállalkozások világából ered, ahol a terjeszkedés az ipari termelés és a gazdasági csereügyletek tizenkilencedik századra jellemző állandó bővülését jelentette.

˙

Az imperializmus akkor született meg, amikor a tőkés termelést irányító osztály összeütközésbe került a gazdasági terjeszkedés nemzeti korlátaival. A polgárság gazdasági szükségből fordult a politikához, mert ha nem akarta feladni a tőkés rendszert, amelynek belső törvénye az állandó gazdasági növekedés, akkor e törvény alá kellett rendelnie a hazai kormányzást, és ki kellett nyilvánítania, hogy a külpolitika végső politikai célja a területszerzés. A polgárság a "terjeszkedés a terjeszkedés érdekében" jelszavával megpróbálta — részben sikerrel — rávenni a honi kormányzatokat, hogy tegyenek lépéseket a világpolitika irányába. (152.)

A politikai szerkezet a gazdaságitól eltérően nem terjeszthető ki akármeddig, mert nem az ember — valóban határtalan — termelékenységén alapul. A hatalmi és szervezeti formák közül a nemzetállam illik össze legkevésbé a korlátlan növekedéssel, mivel az alapjául szolgáló spontán egység nem nyújtható a végtelenségig, s a meghódított népek csak ritkán és nagy nehezen vehetők rá a beleegyezésre. Nyugodt lelkiismerettel egyetlen nemzetállam sem tehet még kísérletet sem idegen népek meghódítására, mivel a hódítók csak azzal igazolhatják önmaguk előtt a hódítás tényét, hogy általa valamilyen magasabb rendű törvényt terjesztenek ki barbárokra. A nemzet azonban egy sajátos nemzeti lényeg következményének fogja fel a maga törvényét, amely tehát határain túl vagy másokra már nem érvényes. (153.)

Az imperializmus nagysága csupán abban áll, hogy a nemzet elvesztette vele szemben a küzdelmet. (157.)

Az imperialisták jobban tudták, mint a nacionalisták, hogy a nemzetállam nem képes a birodalomépítésre. (159.)

[A korlátlan növekedés csillapíthatatlan vágyának ma is a globalista törekvésekkel dacoló egyes nemzetállamok szuverenitása jelent még bizonyos akadályt, amely országok ellen a transznacionális gazdasági-hatalmi körök folyamatos és nem is leplezett nyomásgyakorlással szinte hadat viselnek. De ezen túl már olyan megdöbbentő eszközöktől sem riadnak vissza általában a nemzetállam mint olyan meggyengítése érdekében, mint azoknak idegen etnikumú és kultúrájú tömegekkel való — ezen országok polgárai akaratával és érdekeivel ellentétes — elárasztása. (Ez a muszlimok esetében egyenesen egy teljesen más civilizációs hátterű, a mi világunkhoz nyíltan és határozottan ellenségesen viszonyuló, azt mélységesen megvető, a legbensőbb természete szerint hódító, soknemzetiségű — és gyakran egymással is gyűlölködő — népességnek titkosszolgálati módszerekkel szervezett, ellenőrizetlen, jogsértő, hatalmas gazdasági és társadalmi kihívást jelentő, a közbiztonságot egyre aggasztóbb mértékben rontó, sőt, a terrorveszélyt állandósító és hosszú távon szinte beláthatatlan következményekkel járó betelepítését jelenti.)]

(II. A hatalom és a polgárság /159./)

Amit az imperialisták valójában akartak, az a politikai hatalom kiterjesztése volt, nemzetállami alapok nélkül. Az imperialista terjeszkedést egy különös fajta gazdasági válság indította el: a tőketúltermelés és a "pénzfelesleg" megjelenése, amely a túlságos megtakarításokból származott, és a nemzeti határok között már nem talált jövedelmező befektetési lehetőségre. Először fordult elő, hogy nem a hatalom befektetése egyengette az utat a pénzbefektetés előtt, hanem a hatalom exportja indult engedelmesen a pénzexport után... (159.)

 ... a hatalom önmagában nem érhet el mást, csak még több hatalmat, s a hatalmat (és nem a törvényt) kiszolgáló erőszak romboló elvvé válik, amelynek nincs addig nyugta, míg marad valami, amin még nem tett erőszakot.

˙

A korlátlan terjeszkedés gondolata [...] képes valóra váltani a megálmodott korlátlan tőke-összpontosítást, s magával hozza a céltalan hatalom-összpontosítást... (162.)

 

[Ma a soha nem látott vagyoni különbségek, a történelmi viszonylatban is a legszélsőségesebb társadalmi polarizáció, a hatalmas vállalatszörnyek és óriásbankok, a felfoghatatlan magánvagyonok és a fékevesztett és gátlástalan kapzsiság és az eszelős hatalmi törekvések korában élünk. A legtöbb nyugati állam — amelyeknek szuverenitása és demokráciáinak valós volta már igencsak megkérdőjelezhető — szinte akadálytalanul biztosít egyre inkább egyoldalúan előnyös játékteret a globalista érdekkörök számára azok magánérdekeinek érvényesítéséhez. Mert a ma könyörtelen birodalomépítése ("imperializmusa") a neoliberális mohóság globalizmusa, amelynek új "gyarmataivá" és prédájává a saját nyugati civilizáció államai, annak közvagyona és középosztályának megtakarításai váltak. Ennek kíméletlen gazdasági és hatalmi ambícióit leplezi és szolgálja a mostanában egyre hangosabb és zajosabb woke-izmus szivárványos-délibábos — és mindinkább lidércessé váló — hókuszpókusza. (Ennek az összefüggésnek és összefonódásnak a hangsúlyozására jött létre a ma már elterjedt 'woke-kapitalizmus' /woke capitalism/ kifejezés.)]

Amikor az imperializmus korszakában az üzletemberek politikussá váltak és államférfivá kiáltattak ki, az államférfiakat pedig csak akkor vették komolyan, ha a sikeres üzletemberek nyelvét beszélték és "földrészekben gondolkodtak", ez a magángyakorlat és módszer fokozatosan átalakult a közügyek intézésének szabályává és elvévé. (163.)

Lényeges dolog, hogy a hatalom mai hívei teljes egyetértésben vannak annak az egyetlen nagy gondolkodónak a filozófiájával, aki a magánérdekből kísérelte meg leszármaztatni a közjót, s a magánérdek kedvéért kigondolt és körvonalazott egy Közösséget, amelynek alapja és végcélja a hatalom felhalmozása. Hobbes, mert róla van szó, csakugyan az egyetlen olyan nagy filozófus, akire a polgárság indokoltan és kizárólagosan jogot formálhat, még ha hosszú időn át nem ismerte is el tanait. Hobbes Leviatán-ja fejti ki az egyetlen olyan politikai elméletet, amely szerint az állam nem valamiféle alaptörvényre — isteni törvényre, természeti jogra vagy társadalmi szerződésre — épül, amely meghatározza, hogy az egyéni érdekek jók-e vagy rosszak a közügyek szempontjából, hanem magukra az egyéni érdekekre, úgyhogy "az egyéni érdek ugyanaz, mint a köz érdeke".
˙
A hatalom Hobbes szerint felhalmozott befolyás, amelynek birtokában az egyén úgy rögzítheti az árakat és szabályozhatja a keresletet és kínálatot, hogy az neki előnyére váljék. (164.)

Hobbes Embere nem tartozik hűséggel országának, ha azt legyőzték, és ha történetesen elfogják, senki sem ítélheti el azért, hogy árulóvá válik.

˙

Úgy tűnik, mintha ez az emberkép meghiúsítaná Hobbes célkitűzését: hogy alapot teremtsen a Közösségnek, s helyette inkább következetes viselkedésmintákat adna arra, hogyan lehet igazi közösségeket szétzülleszteni. (165.)

[Korunk végletes szellemi és morális züllés állapotába jutott társadalmainak — amelyek közösségi létének alapjai mára csaknem teljesen elporladtak — a megszervezésére már rendelkezésre áll az ideológia; és ha Arendtnek a totalitarizmusok életciklusai két fő korszakára vonatkozó elmélete igaznak bizonyul, akkor az ideológia korszakát valamikor a jövőben talán valóban a nyílt terror korszaka fogja felváltani.]

A fejlődés tizennyolcadik századi fogalma, ahogy azt a forradalom előtti Franciaországban értelmezték, a múlt bírálatát tekintette a jelen uralását és a jövő irányítását szolgáló eszköznek. (168.)

[Ma annak vagyunk tanúi, hogy az Egyesült Államokban — amely hegemón helyzeténél fogva a civilizációnk pénzügyi-gazdasági és politikai-hatalmi (bizonyos értelemben pedig kulturális-ideológiai) centruma — "a múltat végképp eltörölni" gondolata uralkodóvá vált, és mainstream politikai irányvonalként gőzerővel működik, és egyes iskolákban már a tananyagot is ennek elve szerint alakítják. (vö. 1619 Project, Project Curriculum) A múlt, a tradíciók és az egykori kultúra- és civilizációteremtő értékeink felszámolására való törekvés nem csillapodott annak dacára sem, hogy a modern kommunikációs technikák és technológiák segítségével ezen igyekezet végső győzelme már talán igen közel van. A minden emlékeztet eltörölni kívánó hajthatatlan akarat végső értelme, egyben veszélye és borzalma is abban áll, hogy az ezáltal immár teljesen gyökértelenné tett tömegek megjelenése széles teret nyit akár a legképtelenebb társadalmi kísérletek számára is, és az atomizált embereket végletesen kiszolgáltatottá teszi a hatalom önkényével szemben.]

Veszedelmes kellemetlenkedő minden ember és minden gondolat, ha nem szolgálja a gépezetet és nem vág egybe annak végső és egyetlen céljával, a hatalom megteremtésével és felhalmozásával. [ti. Hobbes hatalomról alkotott képe szerint — szerk.]

˙

Hobbes volt a polgárság igazi, bár egészében igazán soha meg nem értett filozófusa, mert felismerte, hogy a véghetetlennek felfogott vagyonszerzés csak a hatalom megragadásával biztosítható, mert a felhalmozás folyamata előbb-utóbb átszakít minden létező területi korlátot. Ő előre látta, hogy annak a társadalomnak, amely a határtalan szerzés útjára lép, gondoskodnia kell olyan erőteljes politikai szervezetről is, amely alkalmas az ennek megfelelő határtalan hatalomkifejtésre. (170-171.)

[A nyugati pénzügyi-gazdasági elit már régen a "határtalan szerzés útjára lépett", amelynek ma az egyre gátlástalanabb törekvései között élünk. És ezzel együtt szembetűnő a "határtalan hatalomkifejtés" irányába mutató, szemérmetlenül nyílt, plutokratikus igyekezete is — ez pedig igen vészjósló jelenség. De mindezekkel párhuzamban megfigyelhető még: a Nyugat demokratikus politikai intézményrendszerének minden oldalról történő folyamatos erodálódása; a mainstream média könyörtelen propagandagépezetté való átalakulása; a legzsarnokibb történelmi időszakokat idéző nyílt és egyre fojtogatóbb cenzúra megjelenése; a titkosszolgálati eszközökkel létrehozott és működtetett globalista nyomásgyakorló álcivil szervezetek (NGO-k) bonyolult hálózataiból álló magánhadseregeknek az egyre fokozódó politikai térnyerése és befolyása; a hivatalos irányvonallal dacolók elleni egyre gyakoribb intézkedések; a szélsőbaloldali militáns csoportok tagjai által elkövetett támadások és megfélemlítő akciók. Mindezek láttán a demokrácia és a szabadságjogok iránt elkötelezett embereknek már komoly aggodalmat kell érezniük.]

A tagjai összpontosított és kisajátított hatalmán nyugvó Közösség tehetetlenségre kárhoztatja az egyes embert, megfosztja természetes és emberi képességeitől. A hatalom-összpontosító gépezet fogaskerekévé alacsonyítja le őt, legfeljebb fennkölt gondolatokkal vigasztalhatja magát e gép vélt végső rendeltetését illetően, holott e gép eleve úgy van megalkotva, hogy pusztán a maga belső törvényét követve képes elnyelni a földgolyót. (172.)

(III. A tőke és a csőcselék szövetsége)

Marxista szóhasználattal élve, ez az új jelenség: a csőcselék és a tőke szövetsége annyira természetellenes és annyira ellentmond az osztályharc tanának, hogy teljesen elvonja a figyelmet az imperialista törekvések tényleges veszélyeiről: az emberiség felosztásáról uralkodó és szolgafajokra, magasabb és alacsonyabb rendűekre, színes bőrűekre és fehérekre, holott ezek a próbálkozások mind egy cél felé mutatnak, s ez a cél: a nép egységesítése a csőcselékre alapozva. (177.)

[Bár Arendt "csőcselék" kifejezése egy bizonyos kor sajátos társadalmi jelenségére utal, de a szó közönséges értelme eszünkbe juttathatja azt a zavarba ejtő jelenséget is, amelyben a woke mozgalom anarchista söpredéke és a nyugati plutokrata-oligarchikus elit ún.'woke kapitalistái' — tehát a BLM és az Antifa militáns csoportjaitól kezdve a transznacionális nagyvállalatok vezetői és tulajdonosi köréig — összefogtak az ideológia győzelmének érdekében...

Paradox módon a "nép egységesítése" — ami nem egyéb mint nivellálás és atomizálás, tehát a falanszterek egyformaságának megteremtése az "egyenlőség" és a "méltányosság" félrevezető jelszavainak leple alatt, (a CRT által pedig főként éppen a faji alapú megkülönböztetés eszközével) —  ma is a társadalom fragmentálása által történik.]

A tőke és a csőcselék szövetsége minden következetes imperialista politika megteremtésének alapja.

˙

De a történészeket sajnos túlságosan is lekötötte maga a jelenség, és ezért nem figyeltek fel arra, hogy a csőcselék nem azonosítható a növekvőben lévő ipari munkássággal, még kevésbé a nép egészével, hanem az osztályok hitványaiból verbuválódik. Ez az összetétel azt a látszatot keltette, hogy a csőcselék és annak képviselői megszüntették az osztálykülönbségeket, hogy az osztályokra bomlott nemzeten kívül állók együttese maga a nép [...], nem pedig annak elferdülése és torzképe. A borúlátó történészek felmérték ennek az új társadalmi rétegnek a lényegi felelőtlenségét, és jó előre pontosan látták, hogy a demokrácia zsarnokságba fordulhat át, hogy a zsarnokok a csőcselékből emelkedhetnek ki és e csőcselékhez folyamodhatnak támogatásért. Ezért nem vették észre aztán a felső tízezer egyre növekvő csodálatát az alvilág iránt, holott a tisztelet vörös fonálként húzódik végig a tizenkilencedik századon, nem figyeltek fel arra, hogy e felsőbb osztályok állandóan, lépésről lépésre hátrálnak minden erkölcsi meggondolás elől, és egyre nagyobb megértést mutatnak utódaik anarchista cinizmusa iránt.

˙

Egymagában az a tény, hogy az "eredeti tőkefelhalmozás" "eredendő bűne" további bűnöket tett szükségessé a rendszer működtetésére, sokkal hatékonyabban késztette a polgárságot a nyugati hagyományok megtagadására, mint akár ez osztály filozófusa, akár társadalmának legalja. S végezetül arra indította a német polgárságot, hogy levesse az álszenteskedés álarcát, nyíltan beismerje kapcsolatát a csőcselékkel, és nyíltan hozzájuk forduljon tulajdonosi érdekeinek védelmében.

˙

De mindaddig nem is lehetett teljesen elvtelen politikát űzni, amíg meg nem jelentek a színen elvektől tökéletesen mentes emberek, éspedig olyan nagy számban, hogy az állam és a társadalom már nem vehette a gondjaiba őket. (180-182.)

 

[Első pillantásra nagyon zavarba ejtőnek tűnhet az, hogy az ún. 'woke-kapitalizmus' nagyvállalati vezetői "szocialistának" minősíthető politikai elképzeléseket támogatnak és propagálnak — ugyanakkor pedig a különböző (gyakran antikapitalista jelszavakkal masírozó) szélsőbaloldali csoportok és a magukat "szocialistának" vagy "szociáldemokratának" valló pártok és politikusok nyíltan a globalista-transznacionális nagyvállalatok érdekeit képviselve tevékenykednek...

˙ 

Ma az "elvektől tökéletesen mentes" tömegemberek és főleg az "elvektől tökéletesen mentes" "elitek" korában élünk. És éppen az ideológia az, ami pótlékként a valódi értékek és elvek teljes hiányának elleplezésére szolgál. Az ideológia mint olyan lényegét tekintve nem "elv", hanem — Arendt megfigyelései szerint, amint azt majd alább látni fogjuk — inkább magának a totális elvtelenségnek az apoteózisa...]

(6. Faji szemlélet a fajelmélet előtt /193./)

Aligha véletlen, hogy korunk fő ideológiáinak ilyen hatalmas a meggyőző erejük. A meggyőzés nem nélkülözheti a tapasztalatokra vagy vágyakra, más szóval a közvetlen politikai szükségletekre való hivatkozást. Ezeknek a dolgoknak a kézenfekvő mivolta nem tudományos tényekből ered, ahogyan a különféle irányzatú darwinisták szeretnék velünk elhitetni, és nem is történeti szükségszerűségből, ahogyan a történészek vallják, akik igyekeznek felfedezni azt a törvényt, amely megszabja a civilizációk felemelkedését és hanyatlását. Az érett ideológiák egytől egyig politikai eszközként jöttek létre, éltek tovább és tökéletesedtek, nem pedig elméleti tantételként. Az ugyan igaz, hogy az ideológiák néha megváltoztatják eredeti politikai értelmüket — példa rá a rasszizmus —, az azonban elképzelhetetlen, hogy ne álljanak közvetlen kapcsolatban a politikai élettel. Kapcsolatuk a tudománnyal csupán másodlagos, és egyrészt abból adódik, hogy biztos érvekre van szükségük, másrészt abból, hogy meggyőző erejük tudósokat is magával ránt, s azokat azontúl nem kutatásaik eredményei érdeklik, hanem odahagyva laboratóriumukat, a sokaság előtt hirdetik új élet- és világfelfogásukat. Inkább ezeknek a "tudományos" prédikátoroknak, mintsem a tudomány eredményeinek tulajdonítható, hogy mára nem maradt egy tudományág sem, amelynek fogalomrendszerébe mélyen bele ne ivódott volna a faji szemlélet.

Nem a tudományoké a felelősség, hanem bizonyos tudósoké, akiket az ideológiának éppúgy sikerült hipnotizálnia, mint egyszerű polgártársaikat.

[Az ideológia nem tudomány és nem is filozófia, se elv, se eszme: hanem csupán merő hatalmi instrumentum.

E jóval több mint fél évszázada egy letűnt, borzalmas történelmi korszakról írt mű ezen kijelentése: "mára nem maradt egy tudományág sem, amelynek fogalomrendszerébe mélyen bele ne ivódott volna a faji szemlélet", akár mai is íródhatott volna. Mindez tökéletesen illik az Egyesült Államok egyetemeinek aktuális állapotára, amelyet a CRT narratívája ural, és amelynek berkeiben az "antirasszizmus" képében pózoló fehérellenes rasszizmus egyre képtelenebb megnyilvánulásai születnek naponta. Féktelen indoktrináció folyik a "tudomány" nevében, és a tudóstársadalom jelentős része képtelenül obskúrus tételeket hirdet szégyentelenül az ideológia terjesztése érdekében. Ez azért lehetséges, mert a felvilágosodásnak és a ráció tiszteletének ezek az oly büszke örökösei — akik az értelmet mégis gyalázatosan megtagadják — és velük az egész értelmiség gouldneri "új társadalmi osztálya" (New Class), már születésétől fogva korrupt volt. Alvin Gouldner kíváló — és a modern kor megértéséhez nélkülözhetetlen — tanulmánya (The Future of Intellectuals and the Rise of the New Class,1979) szerint e réteg létének lényege, hogy "haladó", azaz mintegy örök "forradalmi" lázban ég: a "progresszív" értelmiség tulajdonképpen egy hivatásos (ill. "megélhetési") forradalmi élcsapat (vanguard) — éppen ahogy arról Lenin beszélt —, amely legbensőbb természete szerint mindig a "forradalom a forradalomért" gondolatának bűvkörében él és tevékenykedik, mert az állandó és nyughatatlan újításaival végső fokon a saját szellemi tőkéje által megkaparintható előnyök és javak maximalizálására törekszik gátlástalanul.

A rasszizmus újra itt van velünk, mert ez a faji megkülönböztetésen alapuló, visszataszító ideológiai konstrukció a woke-izmus fehérellenes "antirasszista" rasszizmusában a feje tetejére állítva és igen veszedelmes formában visszatért. A hipokrita szólamokkal hirdetett CRT nyilvánvalóan nem egyéb, mint pőre faji uszítás az ókori 'divide et impera' gondolatának jegyében. Ennek eszközével folyik egy kíméletlen proxy háború a nemzetállami lét, a középosztály, és az egész társadalom ellen — sőt, ez az őrület egyenesen a civilizációnk alapjait és fennmaradását fenyegeti immár, mert egy ma még elképzelhetetlen káosz és terror számára kövezi ki az utat.]

Hogy a rasszizmus az imperialista politika fő ideológiai fegyvere, ez annyira nyilvánvaló tény, hogy úgy látszik, sok kutató el is kerüli mint elcsépelt közhelyet. Ehelyett újra lábra kap az a régi tévképzet, hogy a rasszizmus valamiféle túlhajtott nacionalizmus. [...] a rasszizmus nemcsak hogy gyökeresen más jelenség, de egyenesen a nemzetállam szétzilálása felé halad. Némelyek látván, hogy micsoda gigászi küzdelem folyik fajelmélet és osztályszemlélet között a modern ember gondolkodása feletti uralomért, hajlamosak a fajelméletnek nemzeti, az osztályszemléletnek nemzetközi irányultságot tulajdonítani, s ezért a nemzetit a nemzetek közötti háborúk szellemi előkészületének hiszik, a nemzetközit pedig a polgárháborúk ideológiájának. [...] a rasszizmus igenis képes polgári ellentéteket szítani minden országban, és a polgárháborúk előidézésére kigondolt eszközök között az egyik legagyafúrtabb.

˙

Történeti szempontból a rasszisták hazafiságból rosszabbul vizsgáztak, mint bármely más nemzetközi ideológia képviselői együttvéve, és egyedül ők tagadták meg tudatosan azt a nagy alapelvet, amelyre a népek nemzeti szervezetei épültek: a népek egyenlőségének és összetartozásának nagy elvét, amelynek záloga az emberiség fogalma. (194-196.)

[Ez az inverz rasszizmus látszik ma győzedelmeskedni az osztályszemlélet fölött, amely célzatosan és módszeresen szít faji ellentéteket és polgárháborús feszültséget. Ugyanakkor a woke-izmus ideológiai egyvelege ügyesen integrálta magába az "osztályharc" gondolatát is az "elnyomott" faji és a "szexuális kisebbségek" jogaiért folytatott álságos küzdelem képében, és ehhez kacsolódva mentett át néhány elemet a szocialista jelszavak közül is. És annak a furcsaságnak is tanúi lehetünk, hogy az Egyesült Államok éppen a "nemzetközi" LMBTQ-konstrukció ideológiáját használja nyomásgyakorló fegyverként a külpolitikájában — de ugyanez elmondható Brüsszel központosító törekvéseiről, és a mindenféle, a globalisták szolgálatában álló tekintélyes nemzetközi vagy a gombamód szaporodó álcivil magánszervezetekről is. Ebből is jól látszik, hogy a woke-izmus egy politikai kiméra, egy olyan ideológiai hibrid, amely egyaránt merít a 20. századi totalitárius elődeinek eszköztárából és módszereiből, és azokat kreatívan integrálja önmagába, miközben folyamatosan új elemekkel is bővül. Mindennek és az összehasonlíthatatlanul rafináltabb kommunikációs módszereinek — és persze a modern kommunikációs technológiák lehengerlő erejének — köszönhetően ezen ideológia, mozgalom és hatalmi szerveződés határozottan totalitárius jellege többnyire még a pallérozott elmék számára is alig vagy csak tétován körvonalazódik, a mit sem sejtő szimpatizáns tömegek előtt pedig teljesen rejtve van.]

(7. Faj és bürokrácia /225./)

Bár végül rasszizmus és bürokrácia sok tekintetben összefonódott, felfedezésük és kifejlesztésük idején függetlenek voltak egymástól. Azok közül, akiknek így vagy úgy részük volt kidolgozásukban, soha senki nem ébredt rá, hogy e kettő egyesülése micsoda lehetőségeket teremt a hatalom-összpontosítás és a pusztítás számára. (226.)

[Ma tanúi vagyunk a brüsszeli — korrupt, elszámolhatatlan és arcátlanul antidemokratikus — bürokratikus apparátus igyekezetének, amellyel nemcsak a nemzetellenes és a CRT-propagandát erőlteti elszántan, (mindezekkel pedig egy teljesen Európa-ellenes politikát folytat az untig hangoztatott, vérlázítóan ostoba és hazug ún. "európai értékek" semmitmondó jelszavának nevében), de céljai elérése érdekében attól sem riad vissza, hogy folyamatosan és makacsul Európának egy a miénktől teljesen idegen — és azzal határozottan ellenséges — civilizáció szülötteinek tömegeivel (ellenőrizetlenül és jogsértő módon) való elárasztásán fáradozzon.

Az Egyesült Államokban a DEI (Diversity, Equity & Inclusion) bürokrácia már egy kiterjedt, sokmilliárdos iparágként működik.]

(I. A Fekete Földrész kísértetvilága /226/)

A gyökértelenség jellegzetes vonása minden faji alapon történő szerveződésnek. Azt, amit az európai "mozgalmak" tudatosan megcéloztak: a nép hordává alakítását, laboratóriumi kísérletként figyelhetjük meg [...] A gyökértelenség állapota mint tudatos, kitűzött cél elsősorban annak a világnak a gyűlöletére épült, amelyben nincs helye a "fölösleges" embernek, s ezért válhat a legfőbb politikai céllá e világ elpusztítása... (236.)

[A modern fogyasztói társadalom konzumidiótává alacsonyított tömegemberi létének a "gyökere": a minden történelmi és kulturális hagyományától, elődei vallásától, hitétől, bölcsességeitől megfosztott embernek a teljes szellemi gyökértelensége. Ebből fakad a morális tájékozódásra való képtelensége is. Ez a gyökértelenség az, ami reménytelenül kiszolgáltatottá teszi korunk tömegtársadalmát, és védtelenné minden indoktrinációval szemben.

Nagyon nyugtalanító a woke-izmus tételeinek, dogmáinak és törekvéseinek képtelensége és irracionalitása, sőt, a nyilvánvaló romboló szándéka és pusztításvágya egyenesen hátborzongató. Az ilyen totalitárius mozgalmaknak nemcsak demagóg eszköze a — patetikus szónoklatokkal leplezett — gyűlölet, de legbensőbb természetükben lakozó öntudatlan lényege és célja is egyben. Különösen visszataszító — és bénítóan hat —, hogy ez a mélyen ember- és életellenes ideológia mindeközben ördögi módon éppen a "gyűlöletellenesség" pózában tetszeleg.]

(III. Az imperialista jellem /246./)

A bürokrata azért zárkózik el minden általános törvény elől, kizárólag rendeletekkel oldva meg az előadódó konkrét helyzeteket, mert a törvény és az általa biztosított stabilitás állandó közösség létrejöttével fenyeget, amelyben senki sem lehet isten, hisz mindenki köteles tiszteletben tartani a törvényt. (256.)

[Mára a törvénytárak ugyan átláthatatlan dzsungelekké növekedtek, de korunk egyre antidemokratikusabb "jurisztokráciája" mégis számos esetben egyenesen a törvénytelenséget látszik pártolni, és a természetes jogérzéket mélyen felháborító bírósági ítéletek csaknem mindennapossá váltak.]

(8. A kontinentális imperializmus: a pán-mozgalmak — II. A törvénytelenség hagyománya /291./)

A totalitárius bürokrácia, jobban átlátva az abszolút hatalom jelentését, kíméletlenül beleavatkozott az egyén magánszférájába és lelki életébe is. (294.)

[Például ma a "genderizmus" "emberjogizmusa" — amelyet az EU bürokratikus apparátusa is teljes gőzzel propagál — valójában nem egyéb, mint a nukleáris család elleni proxy háború, amely végső fokon az emberek magánéletének intimitása ellen folyik, és amely ezáltal a társadalom fragmentálásának és az emberek atomizálásának egyik legvisszataszítóbb, legkíméletlenebb, legembertelenebb és legveszedelmesebb eszköze. (vö.: Stella Morabito: 15 érv: az azonos neműek házasságának "egyenlősége" nem a házasságról és nem is az "egyenlőségről" szól...)]

Ezek az emberek elkezdték hirdetni az alja népnek, hogy bármelyikük valamely eszmény két lábon járó, kimagasló, roppant fontosságú megtestesülésévé válhat, ha csatlakozik mozgalmukhoz. S aki ezt a lépést megteszi, annak attól fogva nem kell hűnek, nemes lelkűnek vagy bátornak lennie, hiszen automatikusan átváltozik a testet öltött Hűséggé, Nemeslelkűséggé és Bátorsággá...

[Megdöbbentő a napjaink korlátolt és nevetséges szélsőbaloldali aktivistáinak és politikusainak a pökhendi magabiztossága, önelégültsége és a saját vélt morális fölényükbe vetett fesztelen hite — a minden nap lelepleződő ostobaságaik, szégyentelen hazugságaik, árulásaik és korrupt cselekedeteik tükrében.]

A mozgalmakat ez a kizárólagosság választja el legvilágosabban a pártstruktúráktól és azok politikai elfogultságától; ez szolgált ürügyül arra, hogy igényt formáljanak az egyéni lelkiismeret minden ellenvetésének félresöprésére. Az egyes ember sajátos létének valósága az általános és egyetemes hamis valóságával szembesült, és elhanyagolható mennyiséggé zsugorodott, vagy alámerült az egyetemesség dinamikus mozgásának árjába. Ebben az áradatban a személyiséggel együtt semmivé lesz az eszköz és cél közötti különbség; innen ered az ideologikus politika iszonyatos erkölcstelensége. Minden, ami számít, a működő mozgalomban testesül meg; minden eszmét és értéket elnyel a vakhitre épült áltudományos immanencia hömpölygő folyama. (297-298.)

(III. Párt és mozgalom /298./)

A kormánytól és a hatalomtól elvileg elkülönült kontinentális pártokkal nem az a baj, hogy a sajátos érdekek szűkösségének csapdájába esnek, hanem sokkal inkább az, hogy szégyellik ezeket az érdekeket, és ezért folyamodnak olyan önigazolásokhoz, amelyek szükségképpen olyan ideológiába torkollnak, amely azt hirdeti, hogy ezek a sajátos érdekek egybeesnek az emberiség egyetemes érdekeivel. [...] Fennkölt ideológia és földhözragadt érdekek e különös kombinációja csak első pillantásra tetszik paradoxnak. (301.)

[Ez maga a Nyugat áldemokratikus mainstream politikájának a lényege: folyamatosan óriási hangzavart kell kelteni mindenféle elvont vagy egyenesen kínnal kreált "emberi jog" vagy bármely kitalált álprobléma körül, mert a valódi szándékai és céljai nyilvánosan felvállalhatatlanok, minthogy azok kizárólag a plutokrata oligarchiának (és a rendszer egyéb haszonélvezőinek) önző érdekeit, gyarapodását és hatalmát szolgálják. Továbbá egy ilyen kormányzás mindennapos realitásairól és ezek következményeiről jó okkal kívánják elterelni a közvélemény figyelmét a közbeszéd állandó és megtervezetten félrevezető tematizálásával. Tulajdonképpen a kommunikációnak ez a hazug, valóságidegen, képzeletbeli párhuzamos univerzuma az, amelyben az ideológia alakot ölt — ebben a fantáziavilágban gyökerezik minden szándékosan érthetetlen és értelmetlen ideológiai fikció végső "értelme", jelentősége és célja is egyben.]

A totalitárius mozgalmak végső soron eljutottak odáig, hogy figyelmen kívül hagyták magát a népet is, amelyet azonban változatlanul kihasználtak propagandacélokra [...] A "totalitárius állam" csak látszatra állam, és valójában a mozgalom sem azonosul már a nép szükségleteivel. Eddigre a mozgalom már fölötte áll államnak is, népnek is, és kész mindkettőt feláldozni ideológiai céljai oltárán [...] Ahhoz, hogy reálisan mérjük föl az európai nemzetállam fennmaradásának esélyeit, tanácsos nem törődnünk különösebben azokkal a nacionalista jelszavakkal, amelyeket e mozgalmak alkalomadtán felkapnak valódi céljaik elleplezésére, hanem inkább arra figyelnünk, ami mára mindenki előtt világos: ezek a mozgalmak nemzetközi szervezetek helyi vállalatai, hogy tagjaikat a legkevésbé sem zavarja, ha nyilvánvalóvá válik, hogy politikájuk egy másik, éppenséggel ellenséges hatalom külpolitikai érdekeinek szolgálatában áll, és hiába nevezik e mozgalmak vezetőit ötödik hadoszlopnak, hazaárulónak stb., ez a tagságot nemigen befolyásolja. Ellentétben a régi pártokkal, a mozgalmak túlélték a második világháborút, és manapság ők az egyedüli "pártok", amelyek élnek és hatással vannak saját tömegeikre. (313-314.)

(9. A nemzetállam hanyatlása és az emberi jogok megszűnése /328./) °

Az emberek megfosztása nemzetiségüktől a totalitárius politika hathatós fegyverévé vált, és mivel az európai nemzeti államok alkotmányai képtelenek voltak arra, hogy a nemzetiségi jogaikat elvesztett személyek emberi jogait biztosítsák, lehetővé vált az üldözés gyakorlatához folyamodott kormányok számára, hogy saját értékrendjüket ellenfeleikkel is elfogadtassák. (330.)

(I. A "Kisebbségek Nemzete" és az országukat vesztett népek /331./)

A modern kor hatalmi viszonyai, melyek csúfot űznek a nemzeti szuverenitásból, az óriás államokét kivéve, az imperializmus térhódítása és a különféle pán-mozgalmak kívülről aknázták alá Európa régi, nemzeti államrendjét. Mindazonáltal e tényezők egyike sem fakadt közvetlenül maguknak a nemzeti államoknak a hagyományaiból és intézményrendszeréből. Belső szétesésük csak az első világháborúval indul el, részint a békeszerződések teremtette kisebbségi csoportokkal, részint a forradalmak nyomán menekülők egyre növekvő áradatával. (331.)

[Ma a — bőszen hangoztatott humanitárius és gazdasági érvek szempontjából is értelmezhetetlen — mesterségesen gerjesztett és szervezett migránsáradat a nemzetállamok és vele a nemzeti lét ellen folytatott globalista háború legfontosabb és legpusztítóbb fegyvere.]

(II. Az emberi jogok keltette bonyodalmak /349./

... kivétel nélkül minden menekült vagy deportált személyekből összeállt csoport egyaránt ádáz és heves csoporttudatot fejlesztett ki, és hangosan követelte jogait...

[Nyugat-Európa nagyvárosai ma már a csecsen, afgán, török, kurd stb. klánok versengéseinek és villongásainak színtereivé váltak; de a muszlimok együttesen is egyre öntudatosabban és markánsabban követelik saját "jogaikat". Ezen etnikumok integrációjának lehetősége nem pusztán bárgyú illúzió, hanem sokkal inkább egy nyilvánvalóan képtelen és veszedelmes hazugság.]

Még nagyobb baj volt, hogy az emberi jogok védelmére alakult társaságokat, az emberi jogokat deklaráló új törvény előállítására irányuló kísérleteket mindig a társadalom peremén mozgó alakok vették szárnyaik alá — néhány politikailag tapasztalatlan nemzetközi jogász vagy hivatásos emberbarátok, akik a hivatásos idealisták tétova érzelmeiből merítettek támogatást. A csoportok, amelyeket alkottak, a nyilatkozatok, amelyeket megfogalmaztak, nyelvezetükben és tartalmukban egyaránt hátborzongató hasonlóságot mutatnak az állatvédő ligák deklarációival. (351.)

[Ma a "hivatásos jogvédők" személyes kvalitásainak gyengeségei — a morális integritás hiányáról nem is beszélve — és a szervezeteik (NGO-k) politikai nyilatkozatainak és tevékenységének kétes volta ugyanilyen szembetűnő.]

... az ember jogát jogai birtoklására [az "emberiség" és az "emberi jogok" fogalmainak viszonylatában — szerk.], más szóval minden ember jogát arra, hogy az emberiséghez tartozzék, magának az emberiségnek kellene garantálnia. És egyáltalán nem biztos, hogy ez megvalósítható. Mert a lehető legjobb szándéktól vezérelt, arra irányuló emberi erőfeszítés ellenére, hogy a nemzetközi szervezetektől kicsikarják az emberi jogok új nyilatkozatát, meg kell értenünk, hogy ez az eszme meghaladja a nemzetközi jog mai szféráját, mely még mindig szuverén államok közötti megegyezések és szerződések formájában működik, és nemzetek felett álló jogi szféra egyelőre nem létezik. Mi több, ezt a dilemmát semmiképpen sem oldaná meg egy "világkormány" létrehozása. Noha egy ilyen kormány létrejötte a lehetőségek birodalmába tartozik, az ember méltán él a gyanúperrel, hogy a valóságban nagyon is másmilyen lenne, mint amilyennek idealista felfogású szervezetek ma elképzelik. Az emberi jogok ellen elkövetett bűnök, amelyek a totalitárius rendszerek sajátosságaivá váltak, könnyen igazolhatók azzal az ürüggyel, hogy csak az jogos, ami az egész és nem ami a rész javát és hasznát szolgálja. [...] nagyon is elképzelhető, és nem esik a valóságos politikai lehetőségek birodalmán kívül, hogy egy szép napon a magas fokon szervezett és gépesített emberiség abszolút demokratikusan — vagyis többségi határozattal — úgy dönt, hogy az emberiség egésze szempontjából kívánatos egy részének felszámolása.

˙

Úgy tetszik, ezek a tények és gondolatok kései, keserű és gúnyos igazolásul szolgálhatnak Edmund Burke híres érveinek, amelyekkel a francia forradalom kiáltványát, az Emberi jogok nyilatkozatát cáfolta. Alátámasztani látszik azt a burke-i állítást, mely szerint az emberi jogok puszta "absztrakció", és sokkal bölcsebb dolog a jogok "ránk hagyományozott örökségére" építeni, amelyet az ember úgy ad tovább gyermekének, mint magát az életet is, és az egyén jogait inkább "egy angol jogainak" nevezni, semmint az ember elidegeníthetetlen jogainak. Burke szerint a jogok, melyeket alkalmazunk, "a nemzet kebeléből fakadnak", miért is semmi szükség a jog forrásaként természetjogra, isteni parancsolatra vagy az emberiség Robespierre-féle felfogására — "emberi nem", "a föld szuverén ura" — hivatkozni. (359.)

Burke felfogásának pragmatikus józansága ma, nagyszámú tapasztalatunk fényében kétségbevonhatatlannak látszik. Nemcsak az igaz, hogy a nemzeti jogok elvesztése mindig és mindenütt együtt járt az emberi jogok elvesztésével, hanem az is, [...] hogy az emberi jogok helyreállítása csak ott és annyiban sikerült, ahol és amennyiben helyreállították vagy megteremtették a nemzeti jogokat. Az emberi jogoknak az a fogalma, mely az emberi lénynek — mint ilyennek — vélt létezésére épül, abban a pillanatban csődöt mondott, amikor azok, akik azt hirdették magukról: hisznek benne, először találták szembe magukat olyan emberekkel, akik csakugyan megfosztattak minden más minőségüktől, egyet kivéve: megmaradtak emberi lénynek. A világ egy cseppet sem tekintette szentnek az emberi lény absztrakt pőreségét.

[Ma már nemcsak a nemzetállam, és emiatt a nemzettudat vagyis a nemzeti identitás ellen folytat ádáz küzdelmet a woke-izmusnak a liberalizmus torzójából előbújt őrült ideológiája, de már a természet legelemibb törvényszerűségein alapuló nemi identitásától is meg akarja fosztani a jövő utópisztikusan elképzelt társadalmának emberét — a már nevében is vészjósló "transzhumanizmus"  és "poszthumanizmus" morbid képzelgéseinek jegyében. Minden társadalmi szerveződés legelső mozzanata és alapja a nemek közötti viszony, a nemi szerepek meghatározása, minden társadalom szerkezetének legelemibb struktúráját a családi kapcsolatok rendszere adja — szögezte le a leghatározottabban Claude Lévi-Strauss a múlt század egyik legkiválóbb antropológusa. Aki ezt az alapot akarja lerombolni, az nyilvánvalóan magát az adott kultúrát vagy civilizációt szándékozik gyökerestől kitépni és elpusztítani, ezzel annak társadalmát is halálra ítélve. Csak a torz gondolkodású megszállottak és a legügyefogyottabb elmék hihetik azt, hogy egy porrá zúzott civilizáció romjaiból majd valami szebb és jobb világ, vagy valamiféle nagyobb és teljesebb "Szabadság" fakadhat. Nem: egy ilyen őrült rombolás káoszából holtbiztosan az ellenkezője következhet csak, semmi egyéb. És hiábavalóság lenne ebben az egyre terjedő kollektív őrületben valamiféle ostoba de jóhiszemű idealizmust keresni; nem, ahogy fentebb azt Arendt könyörtelen őszinteséggel kimondta: itt egy az egész társadalom elleni gyűlölet, a pusztítás vágya az, ami — a többségnél talán öntudatlanul — megnyilatkozik.

Tévedés a woke-izmussal kapcsolatban — egy divatos szóhasználattal élve — "szoft-totalitarizmusról" beszélni. Ma még a társadalomnak az ideológia általi ellentmondást nem tűrő leigázásának fázisában vagyunk. Az arendti képlet szerint mindig ez az első, ezt követi a totális terror időszaka, amely a már megvalósult totális uralom fázisában következik be. Teljes bizonyossággal nem zárhatjuk ki — bármilyen valószerűtlennek is tűnik még — ez utóbbinak a megvalósulását sem. De egy már alaposan megváltozott világban miért ne jöhetne létre a totalitarizmusnak egy másik, eddig ismeretlen formája és típusa? Veszélyes abban a hitben ringatni magunkat, hogy mert a koncentrációs táborok és a Gulág pokla ma már szinte elképzelhetetlennek tűnik, ezért a totalitárius szörny már örökre a történelemkönyvek letűnt korainak világához tartozik, vagy hogy ma csak egy amolyan kvázitotalitarizmus az, amellyel szembe kell néznünk. Mert a minden természetes vagy szervesen fejlődött identitás teljes elsorvasztására irányuló ádáz és vérfagyasztóan embertelen törekvés, amely az egész társadalmat identitás- és személyiségzavaros homunkuluszokká kívánja transzformálni, együtt azzal az elszánt akarattal, amely a hódítók szenvedélye által fűtött idegen népek millióival tervszerűen kívánja elárasztani a nyugati országokat, olyan katasztrófák lehetőségét vetíti előre, amelyek nyilvánvalóan még nagyobb és még jóvátehetetlenebb pusztulással fenyegetnek, mint amilyeneket a 20. századi totalitarizmusok borzalmai okoztak.

Az emberek jó része pedig már ma úgy viszonyul az ideológia legképtelenebb téveszméihez, a politikai és társadalmi élet legtorzabb jelenségeihez is, mint valamiféle új normalitáshoz...]

A haláltáborok túlélői, a koncentrációs és internálótáborok lakói Burke érvei nélkül is arra a belátásra jutottak, hogy a legnagyobb veszélyt az hozta rájuk, hogy ők, a szó absztrakt pőreségében, csupáncsak emberi lények. Ezért nézték őket mindenütt vadembereknek, s ők azért ragaszkodtak nemzetiségükhöz, egykori állampolgárságuk utolsó maradványához, mert attól féltek, végül már vadállatszámba mennek, minthogy ez — nemzetiségük — volt az utolsó megmaradt és mások által is elismert szál, mely őket még az emberiséghez fűzte. Bizalmatlanságuk a természetes emberi jogok s előszeretetük a nemzetiség adta jogok iránt pontosan annak felismeréséből fakad, hogy a természetes jogok kijárnak még a vadaknak is. Már Burke-öt aggasztotta, hogy az "elidegeníthetetlen" természetes jog csak a "pőre vad" jogait ismerné el, és ezzel a vadság fokára szállítaná le a civilizált nemzeteket. Mivel csak a vadaknak nincs több vesztenivalójuk a puszta ember mivoltuknál, az emberek még inkább ragaszkodnak nemzetiségükhöz, ha elvesztették azt a jogot és védelmet, amelyet ez a nemzeti hovatartozás adott nekik. Csak múltjuk s a vele járó, rájuk "hagyományozott örökség" látszik azt a tényt bizonyítani, hogy még a civilizált világhoz tartoznak.

˙

Ha egy emberi lény elveszti politikai státusát, pontosan olyan helyzetbe kerül, amelyben az általános emberi jogokról szóló nyilatkozat oltalmat kínálna neki, ha jogai csakugyan veleszületettek és elidegeníthetetlenek volnának. Valójában az ellenkezője igaz. Úgy tetszik, az az ember, aki csak ember és semmi más, éppen ama tulajdonságait veszítette el, amelyek lehetővé teszik, hogy más emberek embertársukként bánjanak vele. (360-361.)

Nem születünk egyenlőnek; egyenlővé csupán egy csoport tagjaiként válunk, ha elég erős az a közös elhatározásunk, hogy kölcsönösen egyenlő jogokat biztosítunk egymásnak. (362.)

(III. TOTALITARIZMUS/10. Osztály nélküli társadalom/I. Tömegek /377./)

A maradandóságnak [...] a hiánya kétségkívül összefügg a tömegek legendás változékonyságával, s azzal, hogy a dicsőség is a tömegek szeszélyén múlik. De sokkal inkább a totalitárius mozgalmak örökmozgó jellegével, mániákus mozgásigényével magyarázhatjuk; e mozgalmak csak addig tudnak hatalmon maradni, amíg mozognak és mindent mozgásban tartanak maguk körül. [...] Hiszen ha létezik valami olyasmi, mint totalitárius személyiség vagy mentalitás, akkor ennek egyik legfeltűnőbb vonása éppen a rendkívüli alkalmazkodóképesség, valamint az állandóság hiánya. Tévedés volna tehát azt feltételezni, hogy a tömegek következetlensége és feledékenysége arra utalna, hogy kigyógyultak a totalitárius téveszméből, [...] valószínűleg ennek éppen az ellenkezője igaz. (377.)

[Ma a woke ideológia folyamatos újításainak és burjánzó követeléseinek zaklatottságában élünk. A woke-izmus mindig dinamikus mozgásban van: így tartva állandó feszültségben a társadalmat. A nyughatatlan aktivitás maga a totalitárius mozgalmak meghatározó lételve.

És ugyanígy a szüntelen és lázas újítás annak a "progresszív" értelmiségnek ("New Class") is a meghatározó lételeme, (mint a szellemi tőkéje maximalizálásának eszköze), amelynek szentélyeiből, az egyetemek világából ez az egyre szélsőségesebb ideológia a hódító útjára indult. Ma az "áruló írástudóknak" éppen ez az "osztálya" az, amely az egyre szédítőbb kulturális, politikai és társadalmi változásoknak a fő kezdeményezője, szorgalmazója, végrehajtója és haszonélvezője is egyben.

Egy újabb — és új típusú — totalitarizmus kialakulásának feltételei nem múltak el: óriási gazdasági és politikai hatalom koncentrálódik a legnagyobb pénzügyi és gazdasági szereplők kezében; a propagandagépezet erejét megsokszorozó modern kommunikációs technikák és technológiák hatékonyságát és uralmát lehetetlen túlbecsülni; egy erőszakosan terjesztett, a világot és magát az embert is gyökeresen megváltoztatni akaró hatalmi ideológia zsarnoksága a szemünk láttára készül végleg maga alá gyűrni az egész Nyugatot s annak társadalmait; a tömegek pedig minden nappal fogékonyabbá válnak egy szélsőségesen újító, mindent felforgató, utópisztikus társadalmi kísérlet elfogadására, sőt, igenlésére. Igazából már minden készen áll a ma még elképzelhetetlen megvalósítására...]

Valójában a totalitárius mozgalmak propagandájára, amely megelőzi és kíséri a totalitárius rendszereket, az őszinteség mindig ugyanúgy jellemző volt, mint a hazudozás. A jövendőbeli totalitárius vezetők rendszerint azzal kezdik pályafutásukat, hogy eldicsekszenek múltbéli bűneikkel, és gondosan eltervezik a jövőben elkövetendőket. A nácik, "meg voltak győződve róla, hogy a gonosztetteknek morbid vonzereje van". A bolsevikok pedig Oroszországon belül és kívül egyaránt mindenkit biztosítottak arról, hogy nem ismerik el az általános erkölcsi alapelveket; éppen ez a kommunista propaganda egyik tartópillére. A tapasztalat újra és újra bebizonyította, hogy a gonosztettek propagandaértéke és az erkölcsi normák megvetése független a puszta önérdektől, amely állítólag a legerőteljesebb lélektani tényező a politikában.

[Ma a társadalomnak egy széles rétege hevesen vonzódik az olyan közszereplőkhöz és politikusokhoz, akik szinte kérkednek "az erkölcsi normák megvetésével" — minthogy azokból minden megnyilatkozásukkal és tettükkel szégyentelenül gúnyt űznek. A rossznak és az ocsmánynak ezek a rajongói mint választópolgárok még saját érdekeiket is hajlandóak feláldozni politikai prioritásaik oltárán. És ezeknek az embereknek vélhetően egy jó része ahhoz az embertípushoz tartozik, amelyből a 20. század totalitarizmusainak a végrehajtói is kikerültek. A frusztrált tömegek söpredéke ma is türelmetlenül várja az alkalmat, hogy végre szabadon engedhesse a felgyülemlett indulataiból fakadó gonosz vágyait — vagy akár intézményes keretek között élhesse ki azokat.]

Abban persze semmi új nincsen, hogy a tömegmentalitás vonzódik a gonoszhoz és a bűnhöz. Mindig igaz volt az, hogy a csőcselék szívesen látja "az erőszakos cselekedeteket, és bámulatát ekképp fejezi ki: lehet, hogy aljasság, de nagyon okos." A totalitarizmus sikereiben sokkal inkább az a tény a zavaró, hogy követői őszintén önzetleneknek mutatkoznak. Végül is érthető, hogy egy nácit vagy egy bolsevikot nem rendítenek meg meggyőződésében az olyan bűnök, amelyeket a mozgalmon kívül állók vagy a mozgalom ellenségei ellen követnek el. A meglepő az, hogy még akkor sem inog meg, amikor a szörny saját gyermekeit kezdi felfalni, sőt még akkor sem, amikor ő maga válik üldözés áldozatává, amikor őt magát gyanúsítják és őt magát ítélik el, amikor kizárják a pártból és kényszermunka- vagy koncentrációs táborba zárják. Ellenkezőleg, az egész civilizált világ bámulatára, olykor még arra is hajlandó, hogy segédkezzen a saját elítélésében és maga írja meg a halálos ítéletét, ha mindez a mozgalomban betöltött státuszát nem érinti. Naivitás volna egyszerűen lángoló idealizmussal magyarázni ezt a makacsul kitartó meggyőződést, amely minden valóságos tapasztalat ellenére fennmarad, és amely minden közvetlen önérdeket semmissé tesz. Az idealizmus, legyen őrült vagy hősies, mindig valamilyen egyéni döntésből vagy meggyőződésből származik, s így tárgya lehet a tapasztalatnak és a megvitatásnak. A totalitárius rendszerek fanatizmusa, ellentétben mindenfajta idealizmussal, abban a pillanatban meginog, amikor a mozgalom cserbenhagyja fanatizált követőit, s így kiöli belőlük a meggyőződésnek ama maradványait, amelyek esetleg túlélhették volna a mozgalom bukását. Ám a mozgalom szervezeti keretein belül, mindaddig, amíg e keretek fennállnak, a fanatizált tagokhoz sem a tapasztalat, sem az érvek nem juthatnak el; a mozgalommal való azonosulás és a tökéletes konformizmus mintha elpusztította volna magát a tapasztalatszerzésre való képességet, még akkor is, ha olyan szélsőséges helyzeteket kell megtapasztalni, mint a kínzás vagy a halálfélelem.

[A fanatikus hit — legyen bár az vallási vagy politikai — olyasvalami, ami végigkíséri a történelmet, és amelynek lehetősége vélhetően mélyen az emberi természetben és annak esendőségében gyökerezik, és amelynek megértésénél az összehasonlító vallástudománynak a tárgyhoz kapcsolódó pszichológiai természetű megfigyelései lehetnek leginkább a segítségünkre. Ironikus módon ma éppen a "fejlődésnek" azok a — büszkén ateista és harciasan vallásellenes, a saját "felvilágosultságukba" oly gyanútlanul önelégült — hívei esnek tömegesen egy olyan (premodern, sőt, határozottan felvilágosodás- és tudományellenes) obskurantizmus csapdájába, amely a legkezdetlegesebb vallási babonáknál is képtelenebb hiedelmekre ragadtatja őket. Nincs félelmetesebb, mint annak a — minden kulturális tájékozódási ponttól teljesen megfosztott, ezáltal szellemileg és morálisan is beszámíthatatlan — gyökértelen, atomizált, irracionális és manipulálható tömegembernek a zavarodottsága és kiszolgáltatottsága, amely az ideológia megváltó "eszméiben" és a mozgalom nyájszellemében keres menedéket.]

A totalitárius mozgalmak arra törekednek — mégpedig sikeresen —, hogy tömegeket szervezzenek. (378-379.)

A totalitárius uralom, a totalitárius mozgalomtól eltérően, csak ott lehetséges, ahol nagy embertömegek vannak feleslegben, vagy ahol pótolni lehet a veszteséget anélkül, hogy katasztrofális elnéptelenedés következnék be.

Totalitárius mozgalmak mindenütt lehetségesek, ahol a tömegekben valamilyen oknál fogva felébred a politikai szervezettség iránti vágy. A tömegeket nem a közös érdekek tudata tartja egybe; nincs meg bennük az a sajátos, osztályalapú artikuláció, amely meghatározott, korlátozott és elérhető célokban fejeződik ki. A "tömegek" kifejezés csak abban az esetben alkalmazható, ha olyan emberekről van szó, akik puszta számszerűségük miatt vagy közömbösségük okán — esetleg e kettő kombinációja folytán — nem integrálhatók politikai pártokba, helyi önkormányzatokba, szakmai szövetségekbe vagy szakszervezetekbe.

[A progresszió új "zöld" élharcosainak a "klímakatasztrófával" való programszerű riogatása — mint egyfajta apokaliptikus hisztériakeltés — vélhetően a "politikai szervezettség iránti vágy" fokozását is szolgálja.]

Jellemző volt a náci mozgalom keletkezésére Németországban, és a kommunista mozgalmakéra Európában 1930 után, hogy tagjaikat e látszólag közömbös emberek tömegéből toborozták, azok közül, akikről a többi párt lemondott, mivel túlságosan fásultnak vagy ostobának látszottak ahhoz, hogy felhívják magukra a figyelmet. Az eredmény az lett, hogy e mozgalmak tagsága többségében olyan emberekből állt össze, akik azelőtt sohasem jelentek meg a politikai színtéren. Ez pedig lehetővé tette, hogy egészen új módszereket vezessenek be a politikai propagandába, továbbá azt is, hogy a politikai ellenfelek érvei süket fülekre találjanak. Ezek a mozgalmak nem csupán kívül helyezték magukat a pártok rendszerének egészén, sőt szembehelyezték magukat e rendszerrel, hanem olyan tagságra leltek, amelyet korábban a pártrendszer nem tudott elérni, nem tudott "elrontani". Vagyis nem volt szükségük arra, hogy megcáfolják az ellenfelek érveit, és következetesen előnyben részesítették a halállal végződő módszereket a meggyőzés módszereivel, a rettegést a meggyőződéssel szemben. A véleménykülönbségeket úgy állították be, hogy azok mindig valamiféle mélységes — az egyén által nem kontrollálható — természeti, társadalmi vagy lelki forrásból erednek, ennélfogva kívül esnek a ráció határán.

˙

Ezek a mozgalmak viszont bebizonyították, hogy a politikailag semleges és közömbös tömegek könnyen válhatnak többséggé egy demokratikusan kormányzott országban, hogy tehát a demokrácia működhet olyan szabályok mellett is, amelyeket csupán egy kisebbség ismer el aktívan. A totalitárius mozgalmak megsemmisítették a második demokratikus illúziót is, azt, amely szerint ezek a politikailag közömbös tömegek nem számítanak: valóban közömbösek, s pusztán a nemzet artikulálatlan, visszamaradott rétegeiből állnak. A totalitárius mozgalmak nyilvánvalóvá tették azt, amit a közvéleménynek semmilyen más szerve nem tudott sohasem kimutatni: a demokratikus kormányzás éppen annyira nyugszik a lakosság közömbös és strukturálatlan rétegeinek csendes jóváhagyásán és toleranciáján, mint amennyire az ország artikulált, látható intézményein és szervezetein. [...] Valójában sikerült meggyőzniük az emberek nagy részét arról, hogy a parlamenti többség csalóka látszat, és nem szükségképpen felel meg az ország valódi erőviszonyainak. Ily módon pedig sikerült aláásniuk a kormányzó erők önbecsülését és önbizalmát, mivel ezek is inkább a többségi uralomban hittek, mint saját alkotmányaikban. (381-382.)

 

Néhány kiemelkedő európai tudós és államférfi már a tizenkilencedik század elejétől fogva előre látta a tömegembernek és a tömegek korának eljövetelét. A tömegviselkedéssel és a tömeglélektannal foglalkozó, bőséggel megjelent irodalom arra törekedett, hogy bebizonyítsa és népszerűsítse azt az antik gondolkodók előtt jól ismert bölcsességet, amely rokonságot lát a demokrácia és a diktatúra, a csőcselék uralma és a zsarnokság között. Ezek az írók a felvilágosult nyugati közvélemény bizonyos, politikailag tudatos, túlságosan is tudatos rétegeit készítették fel a demagógok eljövetelére, a hiszékenységre, a babonára és a brutalitásra. A jóslatok bizonyos értelemben valóra is váltak, ám sokat veszítettek jelentőségükből, midőn bekövetkeztek azok a váratlan jelenségek, amelyeket nem lehetett előre látni: az önérdek követésének radikális csökkenése, a cinikus vagy unott közöny a halállal és más személyes katasztrófákkal szemben, a szenvedélyes hajlam a legelvontabb fogalmaknak az élet vezérfonalául való elfogadására, a józan ész legnyilvánvalóbb szabályainak mélységes megvetése. 

˙

Hamarosan kiderült, hogy a nagy műveltségű emberek különösen vonzódnak a tömegmozgalmakhoz, s hogy, általánosságban, a magas fokon differenciált individualizmus és kifinomultság nem csupán nem akadályozta meg, hanem olykor még erősítette is a tömegben való önfeladást, amelyre a tömegmozgalmak lehetőséget teremtettek. Mivel senki nem volt felkészülve arra a szemmel látható tényre, hogy sem az individualizáció, sem a műveltség nem képes megakadályozni a tömegattitűdök kialakulását, ezért többnyire a modern értelmiség nihilizmusát, morbid hangulatát, az állítólag tipikusan értelmiségi öngyűlöletet, a szellem "életellenességét" és az életkedvvel való szembenállását tették felelőssé. A sokat kárhoztatott értelmiség azonban csak a legillusztratívabb példája és a legékesszólóbb bizonyítéka egy sokkal általánosabb jelenségnek. A tömegmozgalmak kialakulását a társadalom atomizációja és a szélsőséges individualizáció előzte meg, így ezek a mozgalmak sokkal könnyebben és korábban tudták magukhoz vonzani — szemben a hagyományos pártok társas beállítottságú, nem individualista tagjaival — a teljesen szervezetlen embereket, a tipikus "nem csatlakozókat", akik individualizmusukból kifolyólag nem voltak hajlandók elismerni a társadalmi kötelékeket és kötelességeket. (387-388.)

[Ma nemcsak az örök forradalmi "áruló írástudók" állnak lelkesen a mozgalom élére: mellettük az elhivatott véleményformálókként feltűnő "művészek", a sztárként ünnepelt élsportolók és a mindenféle celebek is egymás sarkát taposva igyekeznek hűségnyilatkozatot tenni az aktuális mainstream politikai trendek mellett — vagy akár olyan államok kormányfőit és politikáját bírálják kioktató hangon, amelyek országait talán még a térképen sem tudnák egykönnyen megtalálni... Teszik mindezt ezek a nagy nyilvánosságot élvező, milliomos vásári komédiások olyan összehangoltan, mintha valamiféle jól szervezett de informális intézményként működnének együtt a tömegek gyors és hatékony átnevelése érdekében.]

Az a tény, hogy a totalitárius mozgalmak nem annyira a tömegtársadalom strukturálatlanságából, hanem egy atomizált és individualizált tömeg sajátos feltételeiből eredtek, akkor válik a legszembetűnőbbé, ha összehasonlítjuk a nácizmust és a bolsevizmust, amely igencsak különböző körülmények között született meg Németországban, illetve Oroszországban. Lenin forradalmi diktatúráját Sztálin csak úgy tudta kifejlett totalitárius uralommá átalakítani, hogy először is mesterségesen létre kellett hoznia az atomizált társadalmat, azt az atomizáltságot, amelyet a nácik számára Németországban történelmi körülmények készítettek elő. (389.)

[A ma fogyasztói társadalmában az individualizáció túlhajtása az egoizmus jellemhibájának már szinte kortünetté válásához vezetett; a jelen életformája — a természetéből fakadóan — pedig mindenestől az egyre fokozódó atomizáció irányába mutat. De a kulturális hagyományok maradékainak szűnni nem akaró, módszeres és könyörtelen támadása, a természetes és az organikusan fejlődött identitások — a nemi és a nemzeti identitás — valamint a nukleáris család ellen folytatott valóságos háború ezeket a tendenciákat nagy mértékben erősítik. Ugyanakkor a társadalmi és egyéni élet olyan igencsak kedvezőtlen jelenségeivel is számolni kell, amelyek már messze túlmutatnak az individualizáció és atomizáció körén: az egyre több zavarral és feszültséggel terhelt társadalmi és az egyre alacsonyabb színvonalú, mindig infantilisebb, otrombább sőt betegesebb mediatikus környezetben szocializálódó nemzedékek testi-lelki és szellemi-morális egészségének egyre aggasztóbb hanyatlása figyelhető meg. A különböző, eddig szinte ismeretlen, újabbnál újabb civilizációs betegségek és pszichés zavarok járványszerű terjedése az egész társadalom és benne az egyének személyiségének felbomlását jelzi. Egy olyan világban, amelyben várhatóan az egyre súlyosabb kihívásokkal az egyre degeneráltabbá váló nemzedékeknek kell majd szembenéznie és megbirkóznia, a demokrácia jövője erősen kérdésesnek tűnik.]

... sikerült a bolsevik vezetőknek megteremteniük egy atomizált és individualizált társadalmat — ennek olyan formáját, amely korábban sohasem létezett, és amelyet különféle események és katasztrófák önmagukban sohasem tudtak volna előidézni.

A mozgalmak az atomizált, elszigetelt egyének tömegszervezetei. Minden más párttal és mozgalommal összehasonlítva, legszembetűnőbb külső jellemzőjük, hogy tagjaiktól teljes, korlátlan, feltétel nélküli és visszavonhatatlan hűséget követelnek. Ezt a követelményt a totalitárius mozgalmak vezetői már hatalomra kerülésük előtt meghirdetik. A feltétlen lojalitás követelménye rendszerint megelőzi azt, hogy e vezetők az országot tényleges birtokba vennék, és egyenesen következik ideológiájukból, amely azt hirdeti, hogy el fog jönni az idő, amikor szervezetük az egész emberiséget átfogja majd. Ahol azonban a totalitárius uralmat nem készítette elő totalitárius mozgalom (Németországgal ellentétben ez volt a helyzet Oroszországban), ott a mozgalmat utólag kellett megszervezni, és mesterségesen kellett létrehozni a mozgalom fejlődését szolgáló feltételeket, hogy elérhető legyen a totális hűség: a totális uralom pszichológiai alapja. Az ilyenfajta lojalitás csak a tökéletesen elszigetelt embertől várható el, aki semmi más társadalmi kapcsolattal nem rendelkezik, akit nem fűznek szálak rokonokhoz, barátokhoz, sőt ismerősökhöz sem, és aki ennélfogva úgy érzi, hogy a világban elfoglalt helye egy mozgalomhoz való tartozásból vagy a párttagságból adódik.

Tökéletes lojalitás csak akkor lehetséges, ha a hűséget megfosztják minden konkrét tartalmától, vagyis olyan tartalmaktól, melyek alapján a vélemények természetszerű módon megváltozhatnak. A totalitárius mozgalmak mindent megtettek — mindegyik a maga módján — azért, hogy megszabaduljanak a pártprogramoktól, amelyek konkrét tartalmakat emeltek ki, és amelyeket e mozgalmak még a korábbi, nem totalitárius fejlődési szakaszból örököltek. Bármilyen radikális legyen is a megfogalmazás, minden olyan meghatározott politikai cél, amely nem pusztán a világuralmi törekvéseket szögezi le vagy írja körül, minden olyan politikai program, amely "a korszakos fontosságú ideológiai kérdéseknél" konkrétabb témákkal is foglalkozik, akadályt jelent a totalitarizmus számára. Hitlernek — aki a náci mozgalmat fokozatosan alakította ki egy jellegzetesen nacionalista kispárt félbolond, obskúrus tagságából — legnagyobb teljesítménye e mozgalom szervezésekor abban állt, hogy a mozgalmat megszabadította a párt korábbi programjától. Mégpedig nem úgy, hogy megváltoztatta vagy hivatalosan eltörölte volna, hanem oly módon, hogy egyszerűen nem volt hajlandó beszélni róla, nem volt hajlandó a programpontokat vita tárgyává tenni. E programpontok — amelyek mind tartalmukat, mind frazeológiájukat tekintve viszonylag mérsékeltek voltak — nagyon gyorsan el is avultak azután. Sztálinnak ebből a szempontból, csakúgy, mint más szempontokból is, nehezebb feladattal kellett megbirkóznia, hiszen a bolsevik párt szocialista programja sokkal nehezebb poggyász volt, mint egy amatőr közgazdász és hóbortos politikus huszonöt pontja. Miután azonban eltörölte a párton belüli frakciókat, végül neki is sikerült elérnie ugyanezt az eredményt, mégpedig a kommunista párt irányvonalának állandó változtatgatásával, a marxizmus folytonos átértelmezésével, illetve alkalmazásával, megfosztva így az eszmét minden tartalmától, hiszen nem volt már lehetséges előre látni, milyen cselekvési módokra ösztönözhet az eszme. Az a tény, hogy a legtökéletesebb marxista-leninista műveltség sem lehetett többé a politikai cselekvés vezérfonala — hogy, éppen ellenkezőleg, a pártvonalhoz csak úgy lehetett igazodni, hogy az ember minden reggel elismételte, amit Sztálin előző este mondott —, természetszerűleg vezetett el ugyanahhoz a lelkiállapothoz, ugyanahhoz a koncentrált engedelmességhez, amelynél fel sem merülhet az, hogy valaki megpróbálná megérteni, mit tesz... (394-395.)

[A mai Nyugat elmosódott körvonalú pártjai és azok jelleg- és jellemtelen "politikusai" mintha már csak statisztákként szavalnák a mainstream ideológia frázisait, amelyek mellett elhomályosulnak a csökevényes és ködös pártprogramok — vagy éppen ezzel leplezik a valós programok hiányát valamint a nyilvánosan vállalhatatlan céljaikat és törekvéseiket.

Ugyanígy szembetűnő, hogy Magyarországon a globalista-woke hatalmi körök helyi fiókjaként működő — ma már az egykori szélsőjobboldali pártot is magába foglaló — teljesen elvtelen pártszövetség nem is próbálkozik egy valós, a gazdasági és társadalmi életre vonatkozó program kialakításával és meghirdetésével. Ennek a horrorisztikus szövetségnek a képviselői szintén kizárólag a progresszív ideológia üzeneteit makogják, amikor azokat egyáltalán nyíltan fel merik vállalni, vagy arra időt szánnak a hatalomtechnikai célokat szolgáló elsődleges kommunikációs tevékenységük során, amely kizárólag a politikai ellenfeleik hangos rágalmazásában, a róluk való gátlástalan hazudozásban, az emberek legalantasabb indulatainak felkorbácsolásában és a folyamatos és a semmitől sem visszariadó zavarkeltésben nyilvánul meg. A politikusi, emberi, szellemi és morális minőségtelenségnek ez a kétségbeejtően alacsony, egyenesen infernális színvonala már önmagában komoly aggodalomra adhat okot a demokrácia és a szabadságjogok jövőjét illetően.]

A totalitarizmus azonban sohasem elégszik meg azzal, hogy külső eszközök — nevezetesen az állam és az erőszakszervezetek — révén uralkodjék. A totalitarizmus — sajátos ideológiájának, valamint annak a szerepnek köszönhetően, amelyet eme ideológia betölt a kényszerítő apparátus működésében — felfedezte a módszert arra, miképpen lehet belülről uralni és megfélemlíteni az embereket.

["A politika korrektség kommunista propaganda kicsiben. A kommunista társadalmak tanulmányozása során arra a következtetésre jutottam, hogy a kommunista propaganda célja nem a rábeszélés és a meggyőzés volt, és nem is a tájékoztatás, hanem a megalázás — és ezért a legkevésbé sem kívánt megfelelni a valóságnak.

Mikor az embereket arra kényszerítik, hogy maradjanak csendben, mikor nyilvánvaló képtelenségeket mondanak nekik, vagy ami még ennél is rosszabb, arra kényszerítik őket, hogy ezeket a hazugságokat maguk is ismételgessék: ezzel egyszer s mindenkorra elveszítik a becsületesség iránti érzéküket. A nyilvánvaló hazugságok helyeslése a gonosszal való együttműködést jelenti, és bizonyos mértékig maga is bűn.

A morálisan kasztrált és gyengévé tett hazudozók társadalmát könnyű kontroll alatt tartani. Azt gondolom, ha megvizsgáljuk a politikai korrektséget, pontosan ugyanez a hatása és a célja is egyben.” (Anthony Daniels)]

Sem a nemzetiszocializmus, sem a bolsevizmus nem hirdetett új kormányzati formát, és egyik sem állította, hogy céljait elérte a hatalom megragadásával és az államgépezet birtokbavételével. Uralmi ideáljuk az volt, aminek elérésére semmilyen állam, semmilyen erőszakszervezet nem képes, amit csupán egy folyamatosan mozgásban tartott mozgalom képes elérni: állandó uralkodás minden egyes egyén felett az élet minden egyes szférájában. A hatalom erőszakos megragadása sohasem öncélú, hanem csupán eszköze a célnak, a hatalom megszerzése egy adott országban csak örvendetes, ámde átmeneti szakasz, sohasem a mozgalom célja. A mozgalom gyakorlati célja az, hogy önnön keretei között a lehető legtöbb embert szervezze meg, s hogy mozgásba lendítse és mozgásban tartsa őket. Olyan politikai cél, amely a mozgalom célját alkotná, egyszerűen nem létezik. (396-397.)

[A totalitarizmus legfélelmetesebb vonása éppen az, hogy egy olyan öncélú és mechanikusan önjáró konstrukciója a kollektív őrületnek, ami addig menetel előre az ideológiája által kijelölt úton, amíg a maga által előidézett katasztrófában meg nem semmisül.]

(II. Időleges szövetség a csőcselék és az elit között /397./)

Az a kétségtelen vonzerő, amelyet a totalitárius mozgalmak nemcsak a társadalom csőcselék elemeire, hanem az elitre gyakorolnak, lelki békénk szempontjából még zavaróbb, mint eme mozgalmak tagjainak feltétlen hűsége és a totalitárius rendszereknek nyújtott össznépi támogatás. Elhamarkodott volna tehát művészi hóbortnak vagy tudósi naivitásnak tulajdonítva figyelmen kívül hagyni ama kiválóságok elképesztő névsorát, akiket a totalitarizmus szimpatizánsai, útitársai és bejegyzett tagjai közé sorolhat.

Az elitnek ez a vonzódása ugyanolyan fontos szerepet játszik a totalitárius mozgalmak (ámbár aligha a totalitárius rendszerek) megértésében, mint e mozgalmaknak a csőcselékhez fűződő — sokkal nyilvánvalóbb — kapcsolata. Jelzi ugyanis azt a különleges atmoszférát és azt az általános hangulatot, amelyben a totalitarizmus megszületik. (397.)

A totalitárius mozgalmak vezetőit és értelmiségi szimpatizánsait — miként az imperialista korszakban a csőcselékembert és a kalandort — az köti össze, hogy már a struktúra összeomlása előtt mindannyian kívül álltak a tisztes európai társadalom osztály- és nemzeti struktúráján. [...] ők is arra vágyakoztak, hogy "elveszítsék énjüket", és heves utálatot éreztek minden létező norma, minden fennálló hatalom iránt. (398.)

Jóval azelőtt, hogy a nácizmus értelmiségi szimpatizánsai kijelentették volna, hogy "amikor meghallom a kultúra szót, elsül a pisztoly a zsebemben", a költők a "rothadt kultúra" iránti megvetésüket énekelték meg, és elpusztítására szólítottak fel: ,,ti barbárok, szittyák, négerek, indiánok — tapossátok el!"

[Mintha csak ugyanez a kísérteties, a saját kultúra, a hagyományok és vele az egész társadalomnak az önveszélyes, nihilista-anarchista gyűlölete, a "barbárok" általi teljes elpusztítása iránti vágya nyilvánulna meg ma is a "WELCOME REFUGEES!" feliratú táblákkal masírozó aktivistáknak, a baloldali-szélsőliberális értelmiségnek és a globalista-bevándorláspárti politikai elitnek a "multikulturalizmus" és Európának afrikai és ázsiai — többnyire muszlim — tömegeivel való elárasztása iránti megszállottságában.]

Ám az is való igaz, hogy a "frontgeneráció" tagjait, éles ellentétben a választott szellemi atyákkal, teljesen áthatotta az a vágy, hogy romjaiban lássák a hamis biztonság, a hamis kultúra, a hamis élet egész világát. Olyan erős volt ez a vágy, hogy hatásában és hangvételében messze túlment azokon a korábbi kísérleteken, amelyek "az értékek átalakítására" irányultak... (399.)

Az ő szemükben az erőszak, a hatalom és a kegyetlenség a legfőbb képessége az olyan embereknek, akik végérvényesen elveszítették helyüket a világegyetemben, és akik túlságosan büszkék ahhoz, hogy a hatalomnak egy olyan elméletére szomjazzanak, amely visszavinné és újból integrálná őket a világba. Elég volt számukra az, hogy vakon pártjára álljanak, függetlenül a tartalomtól és a teóriától, mindannak, amit a tiszteletre méltó társadalom tilt, és a kegyetlenséget a fő erény szintjére emeljék, mivelhogy szemben áll a társadalom humanista és liberális képmutatásával. (401.)

Ezek az emberek erősen vonzódtak a totalitárius mozgalmak hangsúlyozott aktivizmusához, e mozgalmak azon különös és látszólag ellentmondásos sajátosságához, hogy egyszerre ragaszkodtak az abszolút cselekvés elsődlegességéhez, ugyanakkor az abszolút szükségszerűség mindent felülmúló erejéhez.

˙

A totalitárius rendszerek hangsúlyozott aktivizmusa, a terrorizmus előnyben részesítése a politikai tevékenység minden egyéb formájával szemben, nagy vonzerőt gyakorolt az értelmiségi elitre és a csőcselékre egyaránt, éppen azért, mivel ez a fajta terrorizmus alapvetően különbözött a korábbi időszak forradalmárklubjainak terrorizmusától. A terrorizmus most már nem valamiféle kiszámított politikát jelentett, amely a merényletben látta az egyetlen eszközt arra, hogy eltávolítsanak bizonyos fontos személyiségeket, akik politikájuk vagy pozíciójuk révén az elnyomás szimbólumai lettek. A terrorizmust az tette oly vonzóvá, hogy egyfajta filozófiává vált, amely alkalmasnak bizonyult a csalódottság, a sértettség, az elvakult gyűlölet kifejezésére; egyfajta politikai expresszionizmus lett belőle, amely bombákat használt az önkitejezés eszközeként, amely elragadtatott gyönyörrel figyelte, miként reagál a nyilvánosság a harsány tettekre, és amely az élettel is hajlandó fizetni azért, hogy rákényszerítse az egyes egyén létének elismerését a társadalom normális rétegeire. (402-403.)

 

[A modern kor szüntelen újításai mentén megfigyelhető folyamatos szellemi-morális leépülés örvénylő zavarodottságában a nihilizmus állandó kísértésének és az ebből fakadó anarchista dühnek a gyúelegye ma is készen áll a társadalmi normák maradékainak és a jelen egyre töredezettebb rendjének a szétrobbantására. Erre utalnak az egyre harciasabbá váló szélsőbaloldali csoportok és a mind gyakoribb — különböző és olykor már alig artikulált jelszavak nevében szervezett — állampolgári tüntetések zavargásai is szerte a nyugati országokban.

Az pedig különösen aggasztó, hogy a szélsőséges woke ideológia politikusai, aktivistái és szimpatizánsai és a már jelentős számban Európában élő muszlimok — szögesen ellentétes értékrendjük dacára létrejött különös és vészjósló — szövetsége annak ellenére is megingathatatlannak látszik, hogy ez utóbbiaknak a nyugati civilizáció bomlástermékei által megmérgezett, frusztrált, gyakran bűnöző életformát folytató, és mindezek által radikalizálódott, a harcias és hódító iszlám dzsihádista hagyományainak bűvkörébe került több tíz- vagy százezres tömegének tagjai rendszeresen követnek el — a nyugati társadalom engesztelhetetlen gyűlöletéből fakadó — véres terrorcselekményeket, és teszik állandóvá a terrorveszélyt az egykor a gondtalan jólét és szabadság hazájának számító Nyugat-Európa mindennapjaiban.

Ugyanakkor a woke-izmus agresszíven térítő és könyörtelenül egyeduralomra törő, a fehér ember, annak kultúrája és civilizációja ellen nyíltan és megveszekedetten uszító ideológiája egy olyan társadalomra zúdul, amelyet nemcsak az általános szellemi-morális felbomlás jegyeit mutatja, de amelyet már a pszichés zavarok járványszerű terjedése is sújt. Ennek egyik legérthetetlenebb tünete (a nem muszlimok által elkövetett) random iskolai, munkahelyi vagy utcai lövöldözés jelensége, amely tulajdonképpen az egoizmusba beleőrült ámokfutó — többnyire már minden politikai megfontolástól mentes — terrorista "expresszionizmusa". Egy a szabadságot és az egyenlőséget istenítő, de valójában gyűlölettel és pusztításvággyal teli, őrült ideológia, és egy mind betegebb társadalom kombinációja — egy kihívásokkal teli világban — egyenesen végzetesnek tűnik.]

Az elit tagjainak egyáltalán nem volt ellenére, hogy megfizessék az árat — a civilizáció elpusztítását — azért a mulatságért, hogy saját szemükkel láthassák: hogyan küzdik bele magukat azok, akik korábban igazságtalanul ki voltak zárva belőle. Az elit nem volt különösebben felháborodva azokon a nagyszabású történelemhamisításokon, amelyeket minden totalitárius rendszer elkövet, és amelyek meglehetős világossággal megmutatkoznak a totalitárius propagandában is. Meggyőzték magukat arról, hogy a hagyományos történetírás eleve hamis alapokon áll, mivel az a jogfosztottakat és az elnyomottakat kirekesztette az emberiség emlékezetéből. Akiket saját koruk elutasított, azokat rendszerint elfelejtette a történelem; ezek az igazságtalan sérelmek pedig elviselhetetlenek lettek az érzékeny lelkiismeretű emberek számára, mióta csak megszűnt a hit a túlvilági életben, ahol az utolsókból lesznek az elsők. A múltbeli és a jelenlegi igazságtalanságok tűrhetetlenné váltak, mihelyt kiderült: nincs már remény rá, hogy az igazság mérlege egyszer majd, valamikor, a helyére billenjen. Marx nagy kísérlete arra, hogy újraírja a világtörténelmet az osztályharc szemszögéből, azokat is lenyűgözte, akik nem hittek e tételek igazságában, mivel Marx eredeti szándéka az volt, hogy találjon valami olyan módszert, amelynek segítségével a hivatalos történelemből kimaradt sorsokat mégiscsak bele lehet vésni az utókor emlékezetébe.

[A társadalmaink állapotát tükrözően degenerált értelmiségi elit felelőtlen lelkesedéssel és a rombolás morbid kéjével szolgálja az egyre szélsőségesebb és fenyegetőbb ideológia előretörését úgy, hogy a zsigeri múlt- és hagyományellenessége ma már a legkezdetlegesebb, legostobább történelemhamisításoktól sem riad vissza. Mindeközben az egész nyugati világunk döbbenten nézhette végig a történelmünk alakjainak szobrai és a különböző emlékművek tucatjainak megrongálását, meggyalázását és ledöntését az anarchista tömegek zavargásai által — a politikusok és a hatóságok cinkos passzivitásának mintegy hallgatólagos támogatásával. És ez a háborodott értelmiségi réteg a színes bőrű kisebbségek harsány szószólójaként folyamatosan és gátlástalanul szítja a faji ellentétek tüzét, és teszi magát ezáltal a történelmi igazságszolgáltatás fogadatlan prókátorává.] 

Az elit és a csőcselék közötti időleges szövetség nagyrészt azon alapult, hogy az előbbi őszinte örömmel szemlélte, ahogyan az utóbbi elpusztítja a tiszteletre méltó társadalmat. Ennek megvalósulása volt az, ahogyan a német acélbárók arra kényszerültek, hogy szóba álljanak Hitlerrel, a szobafestővel és egykori — saját bevallása szerint — züllött kalandorral, sőt befogadják őt a társaságba; ez a pusztítás mutatkozott meg azokban a durva és közönséges hamisításokban, amelyeket a totalitárius rendszerek követtek el a szellem minden területén, mégpedig oly módon, hogy az európai történelem minden szemetét, alávalóságát egyetlen összefüggő képbe hordták össze. Ebből a szemszögből nézve nagy elégtételt jelenthetett az, hogy a bolsevizmus és a nácizmus hozzálátott ahhoz, hogy még saját ideológiáinak azokat a forrásait is kiküszöbölje, amelyek akadémiai vagy egyéb hivatalos körökben némi elismerést vívtak ki maguknak. A történelem újraírói immár nem Marx dialektikus materializmusából, hanem a háromszáz család összeesküvéséből, nem Gobineau és Chamberlain dagályos tudományosságából, hanem a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből, nem a katolikus egyház kimutatható befolyásából és az antiklerikalizmusnak a latin országokban játszott szerepéből, hanem a jezsuitákról és a szabadkőművesekről szóló zugirodalomból merítenek ihletet. Felettébb változatos konstrukciók születtek abból a célból, hogy a hivatalos történelmet mint valami viccet járassák le, s hogy kimutassák: a történelemben titkos befolyások érvényesülnek, a látható, nyomon követhető, ismert történelem csupán homlokzat, amelyet szándékosan emeltek azért, hogy becsapják a népet.

A szellemi elit tehát mélyen megvetette a hivatalos történetírást, meg volt győződve róla, hogy a történelem, amely amúgy is eleve hamisítás, minden további nélkül a különféle rögeszmés őrültek játszótere lehet. Ehhez adódik hozzá az ijesztően demoralizáló vakhit abban a lehetőségben, hogy a hatalmas hazugságokat és a fantasztikus hamisításokat végső soron kétségbevonhatatlan tényként lehet megalapozni, hogy az ember szabadon, tetszése szerint változtathatja a múltját, s hogy az igazság és a hamisság közötti különbség megszűnhet objektívnak lenni, s pusztán hatalom és agyafúrtság, erőszak és végtelen ismétlés kérdésévé válhat. Ezt az elragadtatást nem Sztálinnak és Hitlernek a hazugság művészetében való jártassága váltotta ki, hanem az a tény, hogy ezek a vezetők képesek voltak a tömegeket úgy megszervezni, hogy azok egy emberként, lenyűgöző ünnepélyességgel álltak a hazugságok mögé. Úgy látszott, hogy mindaz, ami a tudomány szempontjából közönséges hamisítás, magától a történelemtől kapja meg a jóváhagyást, amikor a hamisításokat a mozgalmak egész masírozó valósága támogatja, és úgy tesz, mintha belőlük merítené a cselekvéshez szükséges ösztönzést.

Az a vonzerő, amelyet a totalitárius mozgalmak gyakorolnak az elitre, mindaddig, ameddig és ott, ahol még nem jutottak hatalomra, igencsak zavaró tény, mivel a kívülálló, a puszta megfigyelő számára sokkal feltűnőbbek a totalitárius tanok vulgáris és önkényes állításai, mint a pretotalitárius légkörre jellemző általános hangulat. Ezek a doktrínák olyannyira eltértek az általánosan elfogadott intellektuális, kulturális és erkölcsi normáktól, hogy arra lehetett következtetni: a lelkesedés, amellyel az elit magáévá tette a tömeg "eszméit", aligha magyarázható mással, mint az értelmiségiek alapvető jellembeli fogyatékosságával, "az írástudók árulásával" (Julien Benda) vagy a szellemnek valamiféle torz öngyűlöletével. A humanizmus és a liberalizmus szószólói, akik tele vannak keserű csalódással és nincsenek tisztában a kor általánosabb élményeivel, általában elfeledkeznek róla, hogy egy olyan légkör,amelyben a hagyományos értékek és tételek érvényüket vesztették (a tizenkilencedik századi ideológiák megsemmisítették egymást, és kimerítették életerejüket), bizonyos értelemben könnyebbé tette a nyilvánvalóan abszurd tételek elfogadását, mint a régi igazságokét, amelyek jámbor banalitássá váltak — és ez éppen azért volt így, mert senkitől sem várták, hogy komolyan vegye ezeket az abszurditásokat. A közönségesség, a tiszteletre méltó normák és elfogadott elméletek cinikus elutasítása a rossz őszinte beismerésével és mindenféle mentegetőzés mellőzésével járt együtt, ezt pedig könnyen össze lehetett téveszteni a bátorsággal és valamiféle új életstílussal. (404-406.)

Ami az elitet igazán magával ragadta, az éppen a radikalizmus volt — mint olyan. Marx reményteljes jóslata, amely szerint az állam el fog halni és egy osztály nélküli társadalom fog létrejönni, már nem volt eléggé radikális, már nem volt eléggé messianisztikus. Ha Bergyajevnek igaza van abban, hogy "az orosz forradalmárok ... mindig totalitáriusok voltak", akkor az a vonzerő, amelyet Szovjet-Oroszország szinte egyformán gyakorolt a nácizmus és a kommunizmus értelmiségi útitársaira, éppen azzal a ténnyel magyarázható, hogy — Bergyajev szavaival — "a forradalom vallás volt és filozófia, nem pusztán az élet társadalmi és politikai szféráit érintő konfliktus". Az igazság az, hogy az osztályoknak tömeggé való átalakulása, a politikai intézmények presztízsének és tekintélyének hanyatlása a nyugat-európai országokban is az oroszországira emlékeztető állapotokat hozott létre, nem véletlen tehát, hogy a nyugat-európai forradalmárok is átvették a jellegzetesen orosz forradalmi fanatizmust, amely nem a társadalmi és politikai viszonyok megváltoztatását, hanem minden meglévő hitvallás, érték, intézmény lerombolását tűzte ki céljául. A csőcselék csupán kihasználta ennek az új, fanatizmusra hajló felfogásnak az előnyeit, és rövid életű szövetséget sikerült összetákolnia egyfelől a forradalmárok, másfelől a bűnözők között, akik mindig jelen voltak a cári Oroszország nagyszámú forradalmi sejtjeiben, de feltűnő módon hiányoztak az európai színtérről. (409.)

[A forradalom — a politikai hatalom és a társadalmi rend felkeléssel való megdöntésének eredeti értelmétől elszakadva — a "permanens forradalom" gondolatának jegyében egy állandósult szellemi attitűddé, életformává, politikai módszerré, társadalomszervező elméletté, tehát egyfajta "filozófiává" változott. Végső fokon pedig az állandó "fejlődés", a "progresszió", tehát az örökös, nyughatatlan és kényszeres újítás és — főleg az ahhoz szorosan kapcsolódó — rombolás és pusztítás mámorának a kvázivallásává alakult. A woke-izmusban az elit és a "csőcselék" éppen abban a szenvedélyes rombolásvágyban talált egymásra, "amely nem a társadalmi és politikai viszonyok megváltoztatását, hanem minden meglévő hitvallás, érték, intézmény lerombolását tűzte ki céljául."]

Az intellektuális tevékenység minden magasabb formájának módszeres üldözése az új tömegvezetők részéről nem egyszerűen abból a természetes megvetésből fakadt, amellyel elutasítottak mindent, amit nem értettek. A totális uralom az élet egyetlen területén sem engedi meg a szabad kezdeményezést, nem hagy teret semmi olyan tevékenységnek, ami nem teljesen megjósolható. A hatalomra jutott totalitarizmus az elsőrangú tehetségeket, függetlenül attól, hogy szimpatizánsok-e vagy sem, minden esetben azokkal az ütődöttekkel és félbolondokkal cseréli fel, akiknél az intelligencia és a kreativitás hiánya lojalitásuk legfőbb biztosítéka. (411.)

[A tudóstársadalom és vele az egész értelmiségi réteg — talán a politikai és ideológiai mainstreamhez való állandó igazodás kényszere alatti kontraszelekció miatt is — mára már a szellemi és morális színvonal szembetűnően alacsony és kritikus szintjére hanyatlott. A "tudomány" nevében már százával jelennek meg ideológiailag motivált, egyszerűen nevetséges publikációk. Ugyanakkor a "művészet" ma általában már nem több, mint a harsány feltűnésvágy, a hatásvadász képtelenségek és a megveszekedett ikonoklasztázia vurstlijában való részeg tobzódás; a média: otromba, csikorgó propagandagépezet, a gyomorforgatóan primitív és durva demagógia és az új, totalitárius ideológia szócsöve; a szórakoztatóipar pedig az örök gyermekkor infantilizmusára kárhoztatott felnőtteknek szóló ostoba mesék, a beteges fantáziálás, a trágárság és mindenféle perverzió pergő képáradatának és zajának delíriuma. Maga a "politika" pedig a demens és tehetetlen Bidenek és Junckerek nyomorúságos bábjainak, és a Gyurcsányok és a Jakabok cinikus, fehér galléros bűnözőinek világában nem lehet egyéb, mint pusztán ízléstelen színjáték, amelyet az óriási cégbirodalmakkal és a felfoghatatlan vagyonnal rendelkező, népek, országok, sőt kontinensek sorsát eldönteni képes informális hatalommal bíró valóságos politikacsinálók oligarchikus köre rendez a demokrácia kulisszái mögött rejtőzködő plutokrácia könyörtelen valóságában.]

(11. A totalitárius mozgalom/I. A totalitárius propaganda /425./)

A totalitarizmus lendülete csak az elitet és a csőcseléket ragadja magával; a tömegeket meg kell nyerni, mégpedig a propaganda eszközével. Alkotmányos kormányzás és véleményszabadság feltételei között a hatalomért küzdő totalitárius mozgalmak a megfélemlítés módszerét csak korlátok között tudják használni, ezért más pártokkal együtt ugyanúgy szükségük van arra, hogy híveket toborozzanak és hogy szavahihetőnek látsszanak egy olyan közvélemény előtt, amely még nincs szigorúan elzárva minden egyéb információforrástól.

Régóta felismerték és gyakran hangoztatták is, hogy a totalitárius országokban a propaganda és a terror ugyanannak az éremnek a két oldala. Ott, ahol a totalitarizmus abszolút uralomra tesz szert, a propagandát indoktrinációval váltja fel, és az erőszakot nem annyira abból a célból veti be, hogy megfélemlítse az embereket (ezt csak a kezdeti szakaszban teszi, amikor még létezik politikai ellenzék), hanem azért, hogy ideológiai doktrínáit és gyakorlati hazugságait folytonosan valósággá tegye. (425.)

Mivel a totalitárius mozgalmak olyan világban lépnek fel, amely maga nem totalitárius, arra kényszerülnek, hogy a közönségesen propagandának nevezett módszerre támaszkodjanak. Az ilyen propaganda azonban mindig a külső szférákat célozza meg — legyenek azok az ország lakosságának nem totalitárius rétegei vagy a nem totalitárius külföldi országok.

˙

A propaganda valójában a "lélektani hadviselés" szerves része... (326-327.)

A totalitárius propaganda az ideológiai tudományoskodást és a kijelentések jóslatok formájában való megtételének technikáját a módszertani hatékonyság és a tartalmi abszurditás tekintetében tökélyre emelte, mert, demagógiai értelemben, aligha van jobb módszer a vita elkerülésére, mint az, ha egy érvet kiveszünk a jelen kontrollja alól, és azt mondjuk, hogy csak a jövő fogja majd eldönteni érvényességét. (429.)

Felmerül Enfantin példája, aki már "látta, közeleg az idő, amikor a 'tömegek megmozgatásának művészete' olyan tökélyre jut, hogy a festő, a muzsikus, a költő képes lesz rá, hogy ugyanolyan biztonsággal szerezzen örömet az embereknek és indítsa meg őket, ahogyan a matematikus megold egy geometriai problémát, vagy ahogyan a vegyész analizál egy anyagot", ebből pedig egyesek arra következtetnek, hogy ekkor és itt született meg a modern propaganda.

˙

Ám egyik [...] teória sem feltételezi, hogy lehetséges volna "átalakítani az emberi természetet", ahogyan a totalitarizmus a valóságban megpróbálja ezt az átalakítást. Ellenkezőleg, közvetlen vagy közvetett módon abból indulnak ki, hogy az emberi természet mindig ugyanaz marad, hogy a történelem a változó objektív körülmények és rájuk adott emberi reakciók története, továbbá hogy az érdek, ha helyesen fogjuk fel, elvezethet a körülmények megváltozásához, de sohasem vezethet el az emberi reagálásmódok mint olyanok átalakulásához. (430.)

Az európai történelem szinte valamennyi eseménye sok évszázad óta arra tanította az embereket, hogy minden politikai cselekedetet a cui bono? kérdése szerint ítéljenek meg, és minden politikai eseménynél megvizsgálják a mögöttük rejlő konkrét érdekeket — most viszont váratlanul szembekerültek egy eddig soha nem tapasztalt mértékű kiszámíthatatlansággal. Demagóg jellege miatt a totalitárius propagandát — amely már jóval a hatalomátvétel előtt világosan megmutatta, hogy a tömegeket mily kevéssé vezérli az önfenntartás nevezetes ösztöne — nem vették komolyan. A totalitárius propaganda sikere azonban nem annyira a demagógián múlik, mint inkább annak felismerésén, hogy az érdek mint kollektív hatóerő csak ott működik, ahol stabil társadalmi szervezetek biztosítják a szükséges transzmissziót az egyén és a csoport között; a csupán az érdekre ható propaganda nem lehet hatásos a tömegek között, amelyeknek fő jellegzetessége éppen az, hogy nem tartoznak semmiféle társadalmi vagy politikai szervezethez, és amelyek ennélfogva az egyéni érdekek kaotikus sokféleségét mutatják. Az önmaguk feláldozására is elszánt tömegekre jellemző önérdeknélküliség szüli meg a totalitárius mozgalmak tagjainak fanatizmusát, azt a fanatizmust, amely minőségét tekintve olyannyira eltér a közönséges pártok tagjainak még a legnagyobb fokú lojalitásától is. (431.)

[A szivárvány színeiben önfeledten páváskodó tömegeket már magával ragadta az önpusztító ideológia iránti odaadás. Ezeknek a sikeresen "megtérített" embereknek — és különösen azok fanatikusainak — a gondolkodása és viselkedése már teljesen érthetetlen mindazok számára, akik még kétkedve szemlélik az ideológia dogmáit és a mozgalom törekvéseit, és látják annak képtelenségét, fonákságát és romboló voltát. Éppen a mozgalom ideológiájának és követői viselkedésének ez a nyilvánvaló és megdöbbentő irracionalitása az, amin mélyen el kell gondolkodnunk, mert arról tanúskodik, hogy itt nem egyszerűen csak valamiféle politikai irányzattal vagy divattal állunk szemben. Ez valami olyan jelenség, amely túlmutat az egyes emberek és a társadalom még valóban értelmezhető érdekein — sőt, egyenesen szembemegy azokkal, mert egy kis józan gondolkodás után bárki számára egyértelművé kellene válnia annak, hogy ez az ideológia nem igazi értékeket szolgál, csak önző érdekeket és veszedelmes hatalmi törekvéseket, és eljövendő katasztrófák magvait hinti el. De mindezek ellenére a woke-izmus előretörése és térhódítása feltartóztathatatlannak látszik.]

A totalitárius mozgalmak a szocializmust és a rasszizmust úgy használják fel, hogy mindkettőből kiölik az utilitárius tartalmat, az osztály- illetve nemzeti érdekeket. A csalhatatlan előrelátás, amelybe ezeket a fogalmakat becsomagolták, fontosabbá vált, mint a tartalom. A tömegek vezetőjének fő tulajdonsága a csalhatatlanság lett: soha nem vallhatja be egyetlen tévedését sem. A csalhatatlanság feltételezése nem annyira valamiféle magasabb rendű intelligencián alapszik, mint inkább a történelem vagy a természet lényegi mozgatóerőinek helyes felismerésén — ezek az erők pedig sem vereség, sem pusztulás esetén nem bizonyulhatnak tévesnek, mivel igazságuk hosszú távra van méretezve. A tömegek hatalmon lévő vezetőit egyetlen dolog érdekli, s ez minden utilitárius megfontolást félretol: céljuk az, hogy jóslataikat valóra váltsák. A háború végén a nácik habozás nélkül arra használták fel még érintetlen szervezetük koncentrált erejét, hogy Németország pusztulását oly teljessé tegyék, amennyire csak lehetséges, így váltva valóra azt a jóslatukat, hogy vereség esetén elpusztul a német nép. (432.)

[Félrevezető, vagy egyenesen bénítóan hat, ha korunk gazdasági vagy társadalmi szempontból teljesen értelmetlen vagy nyilvánvalóan káros politikai törekvéseiben mindenáron valamiféle rejtett haszonelvűséget vagy mögöttes érdeket keresünk és feltételezünk. A totalitarizmus őrületének önjáró világában mindez csak tévedéshez vezethet, mert az (ön)pusztító irracionalitás a jelenség lényegéhez tartozik: éppen ebben a démoni, személytelen, vak mechanikusságban gyökerezik a totalitarizmus rettenete.]

Mielőtt a tömegvezérek magukhoz ragadják a hatalmat, hogy a valóságot hazugságaikhoz igazíthassák, propagandájukat a tények mint olyanok mélységes megvetése jellemzi, hiszen szerintük a tények teljes egészében annak az embernek a képességeitől függnek, aki kitalálja őket. [...] a csalhatatlan jóslatok módszere minden egyéb totalitárius propagandatechnikánál jobban elárulja a végső célt, a világ meghódítását, mivel a totalitárius vezető csak egy olyan világban tudja megvalósítani hazugságait és valóra váltani minden jövendölését, amelyet teljes egészében a kezében tart.

[Korunk egyik legmegdöbbentőbb jelensége éppen a tények széles körben tapasztalható mélységes megvetése, amelynek legszembetűnőbb példáit talán a "genderizmus" teljesen tudomány- és értelemellenes képtelenségei szolgáltatják. De ugyanígy a Nyugat szinte egész politikai elitje a valóságtól — feltűnő és egyre veszélyesebb módon — elfordulni látszik. Mindez persze csak úgy lehetséges, hogy ennek a tébolyszerű viselkedésnek megvan a maga társadalmi bázisa is, amely az egyre disszonánsabb politikai jelenségeknek utat nyit. Ha például megfigyeljük a magyar woke-liberálbolsevik ellenzéki politikai oldal már egyenesen groteszk demagógiáját, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a szégyentelen hazugságok, a teljesen légből kapott rágalmak, az arcpirítóan gyerekes és ostoba politikai performanszok és az elképesztő zagyvaságok e szédítő orgiája sokat elárul azoknak a tömegeknek a szellemi-morális színvonaláról is, amelynek mindez az ijesztően primitív és visszataszítóan otromba politikai kommunikáció szól, és amely minderre nemcsak vevő, de ezt igényli is. Ernst Nolte — a "fasizmus korának" kitűnő szakértője — szerint az infantilis Hitler egyenesen azért volt képes egyáltalán felemelkedni és megragadni a teljhatalmat, mert korának közhangulatát és közszellemét testesítette meg önmagában. Bár a színfalak mögötti politika érdekszövetségeinek világát már jól érzékelhetően az olajozottan működő konspiratív hálózatok szövevénye hatja át, mégsem szükséges minden aggályos jelenség mögött összeesküvést keresni, mert maga az utat vesztett korunk és annak a teljes szellemi és morális felbomlás állapotában lévő embere már önmagában hordozza az (ön)pusztító őrület jegyeit, és talán már semmiféle jó szándék sem lenne képes letéríteni az útjáról, amelyen világának determinisztikus kényszere alatt mindinkább tehetetlenül sodródik tovább a végzete felé.]

A tömegek, ellentétben az osztályokkal, a győzelemre és a sikerre mint olyanra szomjúhoznak, mégpedig a legelvontabb értelemben vett győzelemre és sikerre. A tömegeket ugyanis nem azok a konkrét közös érdekek tartják egybe, amelyek egy csoport túlélése szempontjából döntőek, és amelyeket a csoport még legkedvezőtlenebb feltételek között is ki tud nyilvánítani. A tömegek számára az ügynél, amely győztes, és a vállalkozásnál, amely sikeres lehet, fontosabb a győzelem, legyen az bármilyen vállalkozásé. (433-434.)

[A mesterségesen felkorbácsolt vágyainak és indulatainak teljesen ki van szolgáltatva az a tömeg, amely már nem számol és nem mérlegel, amely a tényekkel együtt az érveket, sőt, magát a gondolkodást is megveti: csak az ügy győzedelmeskedjen, amelynek vak fanatizmusában magát odadobta — kerül amibe kerül. Ez a totalitarizmus és a társadalmi katasztrófa receptje is egyben.]

Az effajta propaganda hatékonysága a modern tömegek egyik legfőbb tulajdonságára utal. Nevezetesen: nem hisznek a láthatóban, saját tapasztalataik valóságában, nem a szemükben és a fülükben bíznak, hanem csak képzelgéseikben. Ezekre pedig bármi olyasmivel hatni lehet, ami egyetemes és ugyanakkor önmagában következetes. A tömegeket nem a tények győzik meg — még csak nem is a kitalált tények, hanem csakis ama rendszer következetessége, amelynek maguk is részei.

[A modern kor szülötteire nagyságrendekkel több információ zúdul, mint a történelem bármely korának, kultúrájának vagy civilizációjának emberére. Az egykor volt társadalmak sokkal zártabb közösségekben és sokkal familiárisabb környezetben éltek, amelyekben az információk mennyisége az ember értelmi és érzelmi működésének képességeivel arányban állt; a változások — rendes körülmények között — lassan, generációkon vagy évszázadokon keresztül történtek; az élet dolgaiban való tájékozódást a hagyományok kipróbált, évszázados tapasztalatai segítették; a közösség élete a közös hitrendszerben nyert értelmet; annak rendezettségét és kifinomultságát a ritualizált érintkezési és viselkedésformák biztosították; a stabilitást pedig a társadalmi hierarchia tekintélye garantálta. Ma mindennek a legszélsőségesebb módon és — antropológiai távlatból szemlélve: szinte felfoghatatlan intenzitással és léptékben — a szöges ellentétében élünk. Napjaink aggasztó szociológiai és pszichológiai-pszichiátriai jelenségeinek sokaságát és súlyosságát vizsgálva okkal feltételezzük, hogy az ember a hosszú evolúciós fejlődése során nem úgy jött létre, hogy egy ilyen információáradatban, az ennyire gyors változások forgatagában, valamint a tárgyi és a társadalmi környezet ilyen felfoghatatlanul tarka kavalkádjában éljen. Bizonyosnak látszik, hogy mindezek olyan kihívások elé állítanak minket, amelyeknek való megfelelés messze túlmutat a természet adta képességeinken. Pillanatnyilag a gazdag és fejlett nyugati világ még képes üzemeltetni az egyébként bámulatos és igen bonyolult — és ebbéli minőségében egyre sérülékenyebb — civilizációját, de a politikai és társadalmi kérdésekben való tájékozódás képessége a tömegek jelentős részénél még kezdetlegesnek sem nevezhető. Elemi tapasztalatunk az embereknek az információk forrásának és tartalmának értékelésére, azoknak helyes egymáshoz rendelésére, logikus összekapcsolására való kétségbeejtő képtelensége és a legprimitívebb demagógiának és a valóban lehengerlő propagandagépezeteknek való szinte teljes kiszolgáltatottsága. Ma a tömegek politikai képzetei, nézetei, preferenciái ügyefogyott szóbeszédeken és pletykákon, lapos közhelyeken, a legalacsonyabb színvonalú demagóg sablonokon és szánalmasan együgyű képzelgéseken alapulnak. Mindez egy olyan politikai rendszerben, amelyben a kormányok legitimitása az — elvileg és ideális esetben — értelmes és felelős választó polgárok képviseleti demokráciáján nyugszik, komoly veszélyt hordoz: a ma tömegemberének kiszolgáltatottsága félelmetes de szilárd bizonyosság.]

Amit a tömegek nem tudnak felismerni, az éppen a valóságot átható esetlegesség. Azért állnak készen mindenfajta ideológia fogadására, mert az ideológiák a tényeket a törvények puszta illusztrációiként mutatják be, a koincidenciákat pedig kiküszöbölik, mégpedig úgy, hogy kitalálnak valamilyen mindenhatóságot, amely megtalálható volna minden akcidencia gyökerénél. A totalitárius propaganda erre a menekülésre épít: a valóságból a fikcióba, az esetlegességből a következetességbe való menekülésre.

A totalitárius propaganda legfőbb gyengesége abban van, hogy a tömegeknek ezt a tökéletesen konzisztens, érthető és előre látható világ iránti vágyakozását képtelen kielégíteni anélkül, hogy ne kerülne összeütközésbe a józan ésszel.

[A modern világ átláthatatlan dzsungelében tévelyegve az emberek nyitottá válnak az olyan egyszerűsítő és a befogadóképességükre szabott világmagyarázatokra, amilyeneket az ideológiák kínálnak fel számukra. Ezek az ideológiai fikciók ugyanakkor nem képesek tükrözni a valóságot és megfelelni annak — túl azon, hogy mindezt a legkevésbé sem tartják feladatuknak és céljuknak, minthogy nem is egyebek merő hatalmi instrumentumoknál. Az önkényes és fantasztikus ideológiai konstrukciókkal hipnotizált tömegek társadalma pedig szükségképpen téved el, és ütközik előbb-utóbb a valóság szilárd falába: ezért a társadalmi katasztrófák bekövetkezése csak idő kérdése.]

Míg tehát egyfelől igaz, hogy a tömegek megszállottan vágyakoznak a valóság elől való menekülésre, mivel alapvető hontalanságukban nem tudják már elviselni a világ véletlenszerűségét és érthetetlenségét, másfelől az is igaz, hogy fikcióéhségük valamilyen módon kapcsolatban van az emberi elme azon képességeivel, amelyek szerkezeti konzisztenciájuk folytán a puszta esetlegesség fölé emelkednek. A tömegek menekülése a valóság elől egyben ítéletmondás ama világ felett, amelyben élni kényszerülnek, és amelyben nem tudnak létezni, mivel a véletlen lett a legfőbb uralkodó. Márpedig az embereknek szükségletük az, hogy a zűrzavart, a véletlenszerű feltételeket folytonosan átalakítsák a viszonylagos konzisztencia ember alkotta szerkezetévé. A tömegek lázadása a "realizmus", a józan ész, "a világ minden valószínűsége" (Burke) ellen következménye volt atomizálódásuknak, társadalmi státusvesztésüknek, amelyek során egész területeket veszítettek el azokból a közösségi viszonyokból, amelyek közepette a józan észnek értelme van. Szellemi és társadalmi otthontalanságuk folytán nincs többé lehetőségük a spontán és a tervszerű, a véletlenszerű és a szükségszerű kölcsönös összefüggésének tárgyilagos felmérésére. A totalitárius propaganda csak ott tud igazán erőszakot tenni a józan észen, ahol a józan ész elveszítette érvényességét. Ha a tömegeknek azon alternatíva között kell választaniuk, hogy vagy szembenéznek az anarchia elhatalmasodásával és a pusztulás teljes esetlegességével, vagy meghajolnak valamely ideológia merev, képtelenül fiktív következetessége előtt, akkor valószínűleg minden esetben az utóbbit fogják választani — nem azért, mert buták vagy gonoszak volnának, hanem azért, mert az általános katasztrófában ez a menekülés legalább némi kis önbecsülést nyújt nekik.

[A szélsőséges politikai hitvallásoknak a valóságtól és a józan észtől elforduló elszánt fanatizmusa a világ kozmikus rendjének mitikus magyarázata iránti — az ember vallásalkotó természetéből fakadó — örök vágyunkkal mutat rokonságot. A woke-izmus hiedelmeinek és dogmáinak szembetűnő irracionalitása, híveinek vakbuzgósága, különös rituáléi, szimbólumainak rendszere, "szent könyvei" és "mártírjai" mind a vallási szekták fülledt világának atmoszféráját idézik. Egyesek már valóban a vallási jelenségekhez hasonlítják, vagy egyenesen a gnosztikus szekták új formában történő visszatérését látják benne — talán nem is teljesen alaptalanul. De természetesen a woke-izmus csak bizonyos vallásszociológiai és valláspszichológiai értelemben hasonlítható a vallásokhoz, mint valamiféle vallásszurrogátum vagy pszeudovallás, hiszen tartalmát tekintve és lényege szerint éppen a vallásától megfosztott társadalom kétségbeesett immanenciahite és dühös ateizmusa ölt formát benne.] 

A náci propaganda specifikuma az volt, hogy a tömegek következetesség iránti vágyából húzott hasznot, ezzel szemben a bolsevik módszerek szinte laboratóriumi feltételek között mutatták be e módszereknek az elszigetelt tömegemberre gyakorolt hatását.

˙

A mesterségesen létrehozott őrületnek ez a szélsőséges foka persze csakis egy totalitárius világban érhető el.

[Az nem lehet kétséges, hogy a Nyugat az "államvallássá" tett woke-izmussal már ma is a "mesterségesen létrehozott őrület" egy bizonyos szintjének a világában él, és az is nyilvánvaló, hogy annak egy "szélsőséges foka" felé menetel feltartóztathatatlanul.]

A totalitárius mozgalmak, mielőtt hatalomra jutnak és létrehoznak egy doktrínáikkal egyező világot, a következetesség hazug világával kápráztatnak el — olyan világgal, amely inkább az emberi lélek szükségleteinek felel meg, semmint magának a valóságnak. Ebben a világban a gyökértelenné lett tömegek merő képzelgés révén otthon érezhetik magukat, és megkíméltetnek azoktól a soha véget nem érő csapásoktól, amelyekkel a való élet és a való tapasztalat sújtja az embereket és minden várakozásukat. A totalitárius propaganda ereje — mielőtt még a mozgalmaknak hatalmukban lett volna vasfüggönyöket felállítani annak megakadályozása céljából, hogy bárki is megzavarhassa, akár a legcsekélyebb realitással, a minden ízében képzelt világ baljóslatú csendjét — abban a képességében rejlik, hogy elzárja a tömegeket a való világ elől.

[Ez ma a woke álom, és ez a holnap célja: egy "safe space"-szé tett egész ország és világ — egy boldog öntudatlanságban szendergő, szivárványos falanszter.]

A mozgalom hazugságai ugyanakkor sokkal kifinomultabbak. Rávetik magukat a társadalmi és politikai élet minden olyan oldalára, amely rejtve marad a közvélemény elől. Leginkább ott sikeresek, ahol a hivatalos hatóságok titkolózásba burkolóznak. A tömegek szemében e hazugságok egy magasabb "realizmus" szintjére emelkednek, mert tényleges, ámde rejtve maradó viszonyokról szólnak. Az előkelő társaság botrányai, a politikusok visszaélései, mindaz, ami a zugújságírás tárgykörébe tartozik, a totalitárius mozgalmak számára több mint szenzációértékkel rendelkezik. (434-437.)

[A woke-izmus leleplezte a nagy titkot: a mindenhol jelenlévő, a minden mélyén ott rejlő "intézményes rasszizmust". És ennek jegyében indítja meg harcát és forradalmát, amelynek végső célja a nyugati világ teljes átformálása és a "nyitott társadalom" létrehozása.]

A már létező zsidó uralom fantazmagóriája volt az alapja egy eljövendő német világuralom illúziójának. Erre gondolt Himmler, amikor azt mondta, hogy "a zsidóknak köszönhetjük a kormányzás művészetét", nevezetesen a Jegyzőkönyvnek, amelyet, "a Führer kívülről megtanult". A Jegyzőkönyv ugyanis a világ meghódítását gyakorlati lehetőségként mutatta be, és azt sugallta, hogy az egész dolog csak megfelelő inspiráció és agyafúrtság kérdése, és hogy senki sem áll útjában a németeknek az egész világ legyőzésében azon a feltűnően kicsiny népen, a zsidókon kívül, akik anélkül uralkodnak a világon, hogy ehhez az erőszak eszközeivel rendelkeznének. Könnyű ellenfelek lesznek tehát, ha egyszer feltárulnak a titkaik, és módszereiknek nagyobb versenyben kell helytállniuk. (442.)

Miután a nácik hatalomra kerültek, ez a fogalom [ti. a "népközösség" — a szerk.] fokozatosan elvesztette a jelentőségét, és átadta helyét egyfelől a német nép iránti általános megvetésnek (amelyet a nácik mindig is tápláltak, de korábban nyilvánosan nem nagyon hangoztattak), másfelől pedig a nagy igyekezetnek, hogy saját soraikat más nemzetek "árjáival" egészítsék ki (ez utóbbi elképzelés a hatalomra jutás előtti náci propagandában csak kis szerepet játszott). A népközösség eszméje csak propagandisztikus előkészítője volt az "árja" faji társadalomnak, amely végül pusztulásra ítélt volna minden népet, beleértve a németet is. 

 

[Egykor a forradalmakban a "nép" lázadt a hatalmasok és a fennálló politikai és társadalmi rend ellen, hogy leváltsa azt; ma a hatalmasok "forradalma" váltja le a népet egy olyanra, amely kívánalmaiknak inkább megfelel. Ennek érdekében ma egy új világ készül:  

— az alkotmányos és demokratikus értékek a polgári szabadságjogok vívmányaival együtt fokozatosan háttérbe szorulnak;

— hogy utat nyissanak az elnyomott színes bőrű kisebbségek felemelkedésének és a nekik járó történelmi igazságtételnek;

 — és hogy a fehér emberek társadalma (de valójában bőrszíntől függetlenül az egész, sokáig a társadalom fő tartópillérét alkotó, és ma már egyre inkább morzsolódó középosztály) az igazságosság nevében végre a megérdemelt helyére kerülhessen, és megfizesse minden vélt és valós társadalmi probléma árát;

— a "mérgező" (természetes nemzeti és nemi) identitásuktól megszabadított emberek pedig végre feloldódhatnak majd a társadalmi eszménnyé tett szodómia mesterségesen kreált és szabadon választható és cserélgethető "gendereinek" boldog és önfeledt promiszkuitásában;

— miközben az "Emberiség" iránti szent elkötelezettségünkben magunkhoz öleljük a jobb élet reményében tömegesen érkező, harmadik világbeli migránsokat vagy menekülteket; 

— tesszük mindezt majd a klímaváltozás elleni harc zöld kommunizmusa közös lemondásainak aszkézisében;

— természetesen az "Emberi Jogok" iránt elkötelezett transznacionális óriásvállalatok és tech-cégek és a milliárdos "filantrópok" vezetése és bábáskodása segítségével.]

 

A totalitárius propaganda igazi célja nem a meggyőzés, hanem a szervezés — "a hatalom koncentrálása anélkül, hogy rendelkezésünkre állnának erőszakos eszközök". E cél szempontjából az ideológiai tartalom eredetisége csak szükségtelen akadálynak tűnik. Nem véletlen, hogy korunk két totalitárius mozgalmának — melyek olyannyira félelmetesen "újak" voltak az uralmi módszerek terén, és oly leleményesek a szervezeti formák tekintetében — egyike sem hirdetett egyetlen olyan tant, nem talált fel egyetlen olyan ideológiát, amely már ne lett volna eleve népszerű. Nem a demagógia múló sikerei nyerték meg a tömegeket, hanem az "élő szervezet" látható realitása és hatalma. [...] Ami valóban megkülönbözteti a totalitárius vezetőket és diktátorokat, az nem más, mint a naiv, de eltökélt céltudatosság, amellyel a létező ideológiákból kiválasztják azokat az elemeket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy egy másik, tökéletesen fiktív világ alapjául szolgáljanak. A Jegyzőkönyv fikciója éppen úgy megfelelt, mint a trockista összeesküvés fikciója, hiszen mindkettőben volt valamennyi igazságmag — a zsidók nem nyilvános befolyása a múltban, illetve a hatalmi harc Sztálin és Trockij között —, amely nélkül még a totalitarizmus fiktív világa sem tud biztonsággal megállni a lábán. Művészetük abban áll, hogy választott fikciójukban felhasználják és ugyanakkor túllépik a valóság, a bizonyítható tapasztalat elemeit, majd ezeket az elemeket olyan régiókban általánosítják, amelyeket végképp kivonnak az egyéni tapasztalat minden lehetséges ellenőrzése alól. Ilyen általánosítások segítségével a totalitárius propaganda létrehoz egy olyan világot, amely alkalmas rá, hogy versenyre keljen a való világgal, hiszen ez utóbbinak az a fő fogyatékossága, hogy nem logikus, nem konzisztens és nem szervezett. A fikció következetessége és a szervezet szigorú fegyelme lehetővé teszi, hogy az általánosítások túléljék az egyes konkrét hazugságok alapjainak megszűnését...

˙

A rasszizmus a nácik szemében már nem kétes tudományos értékkel rendelkező, vitatható elmélet volt, hanem olyasvalami, ami mindennap megvalósult egy politikai szervezet működése során, és amit e szervezet keretein belül ugyancsak "nem volt realisztikus" megkérdőjelezni. [...] A totalitárius propaganda fölénye minden más párt vagy mozgalom propagandájával szemben az, hogy tartalma, legalábbis a mozgalom tagjai számára, többé már nem tárgyi kérdés, amelyről az emberek véleményt alkothatnak — ellenkezőleg, ez a tartalom úgy vált valóságos és érinthetetlen részévé életüknek, ahogyan a matematikai szabályok. Az élet egész szövedékének egy ideológia szerint történő megszervezése teljesen csak egy totalitárius rendszerben érhető el. A náci Németországban, ahol csakis a faji eredet számított, ahol egy életpálya sikere az "árja" arcberendezésen múlott (Himmler fényképek alapján válogatta ki az SS-be jelentkezőket), az élelmiszer-fejadag pedig attól függött, hogy valakinek hány zsidó nagyszülője van, a fajelmélet és az antiszemitizmus érvényességének kétségbevonása egyet jelentett a világ létezésének kétségbevonásával.

[Az Egyesült Államokban a faji alapú megkülönböztetés a "pozitív diszkrimináció" intézménye által már jó ideje része a hétköznapok tapasztalatának. A homoszexualitás és transzszexualitás iránti folyamatos és lázas "érzékenyítés" pedig — ami valójában nem egyéb, mint népszerűsítés és reklámozás — egy szűk rétegnek a médiában és a politikában való módszeres felülreprezentálása által valami olyasmiből csinál központi társadalmi kérdést, programot, víziót és eszményt, amelyről a célzatos és propagandisztikus törekvések nélkül a társadalom jó része még csak tudomást sem szerzett volna soha. (Harsog, dübörög a propagandagépezet, kreált álproblémáktól zeng az egész világ és zúg az emberek feje reggeltől estig, a hét minden napján; a woke mítosz gigászi erők élet-halál harcáról regél folyamatosan /a hátrányos helyzetű színes bőrűek a gonosz fehérek ellen és a szegény, elnyomott szodomiták az aljas, "nácifasiszta" "homo- és transzfóbok" ellen/, miközben a nagy ricsajban esély nincs arra, hogy végre valóságos kérdések fogalmazódhassanak meg az életünkkel és a világunkkal kapcsolatban, és végre a létező problémákra próbáljunk megoldásokat találni — pedig lennének ilyenek bőséggel.) Mindezek miatt a woke fikció már ma a megkérdőjelezhetetlen valóság képében tűnik föl.]

Nem szorul bizonyításra, milyen előnyei vannak az olyan propagandának, amely "a szervezet erejét teszi hozzá" az érvek gyenge és megbízhatatlan hangjához, és ily módon megvalósítja, úgyszólván abban a pillanatban, amit mond. A totalitárius propaganda bombabiztos minden olyan érvvel szemben, amely a valóságból indul ki, abból a valóságból, amelyet a mozgalom meg akar változtatni; ugyanígy az ellenpropagandával szemben, amely eleve nem hiteles, már csak azért sem, mert ahhoz a világhoz tartozik vagy azt a világot védelmezi, amelyet a tehetetlen tömegek nem tudnak és nem akarnak elfogadni... (443-445.)

[A mozgalom elveivel és céljaival való azonosulás, vagy éppen a mozgalomhoz való aktív tartozás konformitásának vonzalma — főleg a hihetetlen befolyással bíró film- és popsztárok és mindenféle celebek nyilvános hitvallásai és példamutatása nyomán — szinte ellenállhatatlan erővel hat a modern kommunikációs technológiák bűvkörében szocializálódó és élő fiatalok újabb és újabb generációira. És kétségbeejtő az a mindennapos tapasztalat is, hogy az így indoktrinált fiatalokról — éppúgy, ahogyan a mozgalom politikai képviselőiről és ideológusairól — gyakorlatilag mindenféle diskurzus minimális lehetősége nélkül már eleve lepereg mindenféle érv, vagy akár a tények bármely szemléletes felsorakoztatása. Mert mindenki, aki ellenáll az ideológia tanainak, annak követői szemében már eleve diszkvalifikálta magát mint "rasszista", ("antiszemita"), "xenofób", "homofób", "transzfób" stb. Sőt, már nemcsak a társadalom politikailag és morálisan elfogadható tagjai közül zárta ki magát, hanem egyenesen az ilyen-olyan "fóbiákkal" küzdő pszichotikus betegek stigmatizált köréhez tartozik: tehát az ilyen ember már eleve hülye vagy egyenesen elmebeteg. Tehát az ilyennel minden kommunikáció hiábavalóság. Ezzel kezdetét is veszi a woke-izmus egyeduralmával dacolókkal szembeni dehumanizálás borzalma.]

(II. A totalitárius szervezet /446./)

A totalitárius mozgalom formái, ellentétben ideológiai tartalmával és propagandisztikus jelszavaival, teljesen újak. A szervezeteket abból a célból teremtették, hogy a mozgalom propagandisztikus hazugságait, amelyek egy központi fikció — a zsidók, a trockisták vagy a háromszáz család összeesküvése — köré szövődnek, működő valósággá alakítsák át, és hogy, akár nem totalitárius körülmények között is, felépítsenek egy olyan társaságot, amelynek tagjai egy fiktív világ szabályai szerint cselekednek és reagálnak. Ellentétben a látszólag hasonló fasiszta vagy szocialista, nacionalista vagy kommunista orientációjú pártokkal, amelyek, amint a szélsőségesség egy bizonyos stádiumát elérik (ez nagyrészt tagjaik kétségbeesésének szintjétől függ), propagandájukat terrorizmussal támasztják alá, a totalitárius mozgalom tulajdonképpen komolyan veszi a saját propagandáját, ami még félelmetesebben nyilvánul meg a követők megszervezésében, mint az ellenfelek likvidálásában. A szervezés és a propaganda [...] ugyanannak az éremnek a két oldala. (446.)

[Ma az ideológia mögött felsorakozó mozgalom szervezettsége egyenesen ámulatba ejtő és félelmetes is egyben. A politikai pártok hagyományos struktúrái mellett ott állnak a tudósok, az egyetemek és mindenféle iskolák, a mainstream média gőzhengere, minden állami intézmény, a művészek, a popsztárok, az élsportolók, az álcivil szervezetek (NGO-k) kibogozhatatlanul szövevényes hadserege, a militáns szélsőbaloldali aktivista csoportok, de még a nagy transznacionális cégek is, és — egy már szinte mindent magába foglaló gigantikus hálózatként — együttesen, szervezetten és összehangoltan cselekszenek az ideológia teljes győzelmének érdekében.] 

Hitler volt az első, aki tudatosan azt a politikát folytatta, hogy állandóan tágította a szimpatizánsok körét, miközben a párttagok számát szigorú korlátok között tartotta. (447.)

[Ma sem azokba a pártokba szervezik be tömegesen az embereket, amelyek már inkább csak díszletei a demokrácia színjátékának, és mint ilyenek, egymással szinte felcserélhetővé váltak, mert a néhány üres jelszó monoton hangoztatása mellett már csak a funkcionáriusok pártként szerveződő klikkjeinek vetélkedései jelentenek némi ellentétet és különbséget köztük. Ma ott tartunk, hogy a nagy transznacionális cégek a szivárványos zászló alatt vezénylik alkalmazottaikat felvonulásokra, és "érzékenyítő" tréningeken való részvételre kötelezik őket. Bizonyos munkahelyeken és pozíciókban ma már elvárás a rendszeres és nyilvános hűségnyilatkozat a mozgalom ügyeinek támogatása melletti elkötelezettség folyamatos bizonyítására.]

A szimpatizánsok, akik minden látszat szerint ártalmatlan állampolgárok egy nem totalitárius társadalomban, aligha nevezhetők megszállott fanatikusoknak. Az ő révükön a mozgalom a maga fantasztikus hazugságait még szélesebb körben elfogadhatóvá tudja tenni, a propagandát enyhébb, tisztelettudóbb módon folytathatja, egészen addig, amíg az egész légkört meg nem mérgezi totalitárius elemekkel, amelyek azonban ekként alig felismerhetők, és továbbra is normális politikai reagálásoknak vagy véleményeknek látszanak. Az útitársszervezetek a totalitárius mozgalmakat a normalitás és a tiszteletreméltóság fátylával takarják be, és a tagokat éppen úgy becsapják a külvilág valódi mivoltát illetően, ahogyan a külvilágot is becsapják a mozgalom valódi mivoltát illetően. (448.)

[A foglyul ejtett — gyakran tiszteletreméltó múlttal rendelkező és nagy tekintélyű — intézmények hivatalos nyilatkozatai és programjai már mind a woke-izmus diadalát harsogják. Emellett feltűnő az is, hogy az ideológia hivatásos szószólóiként, nagy hatású véleményformálókként fellépő, émelyítő politikai nyilatkozatokat tevő, széles körben ismert és csodált hollywoodi sztárok, popzenészek és milliomos élsportolók oroszlánrészt vállalnak az új hiedelmek és dogmák népszerűsítésében és elfogadtatásában.] 

Egy militáns csoport tagja [...] tökéletesen azonosul a mozgalommal, nincs attól független foglalkozása vagy magánélete. Amiképpen a szimpatizánsok védőfalat emelnek a mozgalom tagjai körül, és a külvilágot képviselik számukra, a közönséges párttagok a militáns csoportokat veszik körül, és képviselik számukra a külvilágot.

˙

A szervezetnek ez a típusa elejét veszi annak, hogy a tagok valaha is közvetlenül konfrontálódjanak a külvilággal, amelynek ellenséges mivolta pusztán ideológiai előfeltevés marad számukra. Oly tökéletesen védettek lesznek így a nem totalitárius világ valósága ellen, hogy a totalitárius politika óriási kockázatait fel sem tudják becsülni.

Nem kétséges, hogy a totalitárius mozgalmak radikálisabban támadják a status quót, mint bármelyik korábbi forradalmi párt. Ezt a — tömegszervezetekhez látszólag olyannyira nem illő — radikalizmust azért tudják elérni, mert a szervezet ideiglenes pótlékát nyújtja annak a hétköznapi, nem politikai életnek, amelyet a totalitarizmus valójában fel akar számolni. A "hivatásos forradalmárnak" vagy teljesen el kell szakadnia a nem átpolitizált társadalmi kapcsolatok világától, vagy pedig el kell fogadnia ezt a világot, úgy, ahogy van. Ez a világ a mozgalomban a kevésbé militáns csoportok képében létezik; ebben a hierarchikusan szervezett világban a világ meghódítására és a világforradalomra törekvő harcosok soha sincsenek kitéve annak a sokkhatásnak, amely elkerülhetetlenül együtt jár a "forradalmi" meggyőződés és a "normális" világ közötti diszkrepancia felismerésével. E mozgalmak a hatalomra jutás előtti, forradalmi szakaszukban éppen azért tudnak oly sok nyárspolgárt magukhoz vonzani, mert a tagok a normalitás csalóka mennyországában élnek; a párttagokat a szimpatizánsok normális világa, az elitalakulatokat pedig a közönséges tagok normális világa veszi körül. Ennek a totalitárius modellnek egy másik előnye az, hogy korlátlanul lehet bővíteni... (449-450.)

[Az NGO-k aktivistáinak széles köre él már ma is azokból a szervezetekből, amelyek tulajdonképpen a mozgalom elitalakulatait alkotják. Ezek élén — többnyire a háttérbe húzódva — a globalista pénzügyi-gazdasági plutokratikus-oligarchikus elit áll a maga tulajdonképpen már korlátlan erőforrásaival és határtalan hatalmi törekvéseivel. Ezen körök alapítványai finanszírozzák az NGO-k elitalakulatait, de a politikai befolyásuk nyomán e szervezetek már az adófizetők pénzéből is egyre nagyobb mértékben részesednek. Továbbá az is figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államokban történt szervezett zavargások idején a mozgalom militáns csoportjainak tagjai, a BLM- és Antifa-aktivisták, napidíjat kaptak, és a jogi védelmüket és az óvadékok kifizetését központilag szervezték meg — ugyanezen elit támogatásával. De az is elgondolkodtató, hogy az Európai Unió bürokratikus apparátusának korrupt tagjai szinte mintha vezényszóra cselekednének a woke-izmus irányítóinak akarata szerint. Tulajdonképen már mai is tömegek megélhetését vagy jólétét biztosítja az ideológiához való hűség vagy a mozgalom közvetlen szolgálata. Így mindezek igencsak elkötelezetten és aktívan munkálkodnak annak teljes győzelemre jutása érdekében.] 

A mozgalmak számára a döntő tényező az, hogy már hatalomra jutásuk előtt is azt a benyomást tudják kelteni, hogy a társadalom minden rétege mögéjük sorakozik. (A náci propaganda végső célja az volt, hogy az egész népet szimpatizánsként szervezze meg.) A nácik egy lépéssel továbbmentek ebben a játékban, és pszeudo-ügyosztályok egész sorát állították fel (külügyi, oktatási, kulturális és sportosztályt stb.), amelyek a szokásos államigazgatás modelljét utánozták. Egyik ilyen szervnek sem volt több professzionális értéke, mint a rohamosztagosok hadseregutánzatának, de együttesen mindezek tökéletes látszatvilágot alkottak, amely csalva, de szolgailag lemásolta a nem totalitárius világ valamennyi realitását. A megkettőzésnek ez a módszere persze teljesen használhatatlan volt a kormány megdöntésének céljára, de rendkívül eredményesnek bizonyult az aktívan működő intézmények aláásásában és "a status quo felbomlasztásában", amelyet a totalitárius mozgalmak minden körülmények között előnyben részesítenek erejük nyílt megmutatásával szemben. (452.)

[Ma a "működő intézmények aláásásában és a status quo felbomlasztásában" komoly szerepet játszanak a politikai és társadalmi élet szinte minden területére árnyékként rátelepedő NGO-k. Például már ott tartunk, hogy a "függetlenség bástyáinak" tekintett bírói testületek tagjainak tartanak "érzékenyítő" tréningeket, amelyek tulajdonképpen az érintetteknek az ideológia nevében történő átnevelését vagy továbbképzését illetve be- és megszervezését jelenti.] 

Az álszervezetek gyakorlati jelentősége akkor mutatkozott meg, amikor a nácik hatalomra kerültek, és egy csapásra készen álltak, hogy a meglévő pedagógusszövetséget egy másik pedagógusszövetséggel tegyék tönkre, az ügyvédegyesületet egy nácik támogatta ügyvédegyesülettel számolják fel és így tovább. Pillanatok alatt meg tudták változtatni, nem egyszerűen a politikai életet, hanem az egész német társadalom szerkezetét, mivel annak pontos modelljét már saját soraikon belül felépítették.

˙

Bár a paramilitáris alakulatok jelentősége a totalitárius mozgalmak számára nem kétes katonai értékükben rejlik, de nem is teljesen abban, hogy ezek nem mások, mint a reguláris hadsereg hamis utánzatai. Mint elit alakulatok, ezek az egységek sokkal jobban el vannak zárva a külvilágtól, mint más csoportok. A nácik nagyon hamar felismerték, hogy szoros kapcsolat van az állandó harci készenlét és a normalitás világától való tökéletes elszakítottság között: a rohamosztagosokat sohasem osztották be lakóhelyük szűkebb közösségén belüli feladatteljesítésre, a hatalomra jutás előtti SA, illetve a náci rezsim alatti SS aktív káderei pedig olyannyira mozgásban voltak és annyiszor cserélték ki őket, hogy általában nem volt módjuk beleszokni vagy gyökeret ereszteni a hétköznapi világ semmilyen más részébe. A bűnöző bandák modellje szerint szervezték meg és szervezett gyilkosságra használták fel őket. Ezeket a gyilkosságokat a magasabb náci vezetőréteg nyilvánosan ünnepelte és hivatalosan be is vallotta. Ez a nyílt bűnrészesség pedig tulajdonképpen lehetetlenné tette a tagok számára, hogy a mozgalommal szakítsanak, még a nem totalitárius kormányzat idején sem, és akkor sem, ha régebbi bajtársaik nem fenyegették volna őket (márpedig fenyegették). Ebből a szempontból az elit alakulatok funkciója éppen ellentétes a frontszervezetek funkciójával. Az utóbbiak a tiszteletreméltóság látszatával vonják be a mozgalmat és növelik az iránta táplált bizalmat, az előbbiek viszont a bűnrészesség kiterjesztése útján, minden párttagot felvilágosítanak arról, hogy mindörökre elhagyta a normális világ, amely üldözi a gyilkosokat, és hogy az elit által elkövetett minden bűnért felelőssé fogják tenni. Ez már a hatalomra jutás előtti időszakban is megvalósult, amikor a vezetőség következetesen felelősséget vállalt minden bűnért, és nem hagyott kétségeket afelől, hogy ezeket a bűnöket a mozgalom érdekében követték el.

A mesterségesen megteremtett polgárháborús állapotoknak, amelyek közepette a nácik hatalomba csempészték magukat, nem csupán az volt az előnyük, ami nyilvánvaló: a zavarkeltés. A mozgalom szempontjából a szervezett erőszak a leghatásosabb védőfal, amely körülveszi a fiktív világot, amelynek valódisága bebizonyosodik, mihelyt a mozgalom tagjai egyszer csak jobban félnek elhagyni a mozgalmat, mint szembenézni az illegális akciókban való részvétel következményeivel; mihelyt tagként inkább biztonságban érzik magukat, mint ellenfélként. A szervezet fiktív világának épsége szempontjából ez a biztonságérzet, amely abból a szervezett erőszakból fakad, amellyel az elit alakulatok megvédik a párttagokat a külvilágtól, ugyanolyan fontos, mint a megtorlástól való félelem. (453-454.)

A totalitárius vezető igazi titka abban a szervezetben rejlik, amely lehetővé teszi számára, hogy teljes felelősséget vállaljon a mozgalom elit alakulatai által elkövetett összes bűnért, és ezenközben a legnaivabb útitárs becsületes, ártatlan, tiszteletre méltó jóindulatára is számot tartson.

A totalitárius mozgalmakat "fényes nappal alapított titkos társaságoknak" nevezték. [...] a totalitárius mozgalmak, amelyeknek pártokként és frakcióként nem voltak előzményeik, leginkább a titkos társaságok bizonyos szembetűnő vonásaira emlékeztetnek. A titkos társaság hierarchiákat alkotnak a "beavatás" fokozatai szerint, tagjai életét titkos és fiktív előfeltevés szerint szabályozza, [...] továbbá az effajta társaság következetesen hazudik, hogy megtévessze a beavatatlan kívülállók tömegeit, feltétlen engedelmességet követel tagjaitól...

˙

A totalitárius mozgalmak abban is hasonlítanak a titkos társaságokhoz, hogy a világot dichotóm módon, felosztják "felesküdött barátokra" és az "esküdt ellenségek" szürke, tagolatlan tömegére. A pártok és nyilvános társaságok általában csak azokat tekintik ellenségeiknek, akik kifejezetten szemben állnak velük, a titkos társaságok alapelve viszont mindig is az volt, hogy "aki nincs kifejezetten benne, az ki van zárva belőle". (456.)

A totalitárius szervezetek esetében sokkal inkább az a figyelemre méltó, hogy a titkos társaságok oly sok szervezési módszerét át tudták venni anélkül, hogy valaha is megkísérelték volna titokban tartani saját céljaikat. Sohasem volt titok, hogy a nácik meg akarják hódítani a világot, deportálni akarják a "fajilag idegen" népeket és megsemmisíteni az "alacsonyabb rendű biológiai örökséggel" rendelkezőket, s az sem volt titok, hogy a bolsevikok világforradalomért harcolnak. Éppen ellenkezőleg, ez mindig is része volt propagandájuknak. Vagyis a totalitárius mozgalmak lemásolják a titkos társaságok összes kellékét, de kiürítik belőle azt az egyetlen dolgot, ami mentheti e módszereket, vagy legalábbis a menthetőség látszatát adja nekik: a titok védelmének szükségességét. (458.)

Ami a tömegeket a titkos társaságok tagjainak rendíthetetlen hűségéhez hasonló lelkesedéssel töltötte el, az nem annyira a titok volt, hanem a Mi és az összes többi ember közötti különbség. (460.)

[A mozgalom hatékonyan szervezett hálózata a politikai, a gazdasági, a társadalmi és a kulturális élet szinte minden szféráját és intézményét elérte már, azok szövetébe mélyen beépült, és fölöttük jól érzékelhetően befolyást szerzett. Ma ott tartunk, hogy az Egyesült Államok hadserege, sőt még a CIA is a genderpropagandát harsogva hirdeti önmagát és toboroz.

Korunk "álszervezetei" az (ál)civil szervezetek: az NGO-k minden területen ott nyüzsögnek — folyamatosan nyomás alatt tartva a hagyományos intézményeket — a hivatalosság látszatát keltő propagandával és informális befolyásszerzéssel is. De az olyan titkosszolgálati módszerekkel folytatott akciókkal is beavatkoznak országok és egész régiók belügyeibe, mint az illegális bevándorlás megszervezése és az embercsempészet, de a különböző kormányok elleni puccsok előkészítésében és megszervezésében is aktívan részt vesznek. Ezek hierarchikusan szervezett aktivistái adják a mozgalom működtetésének a legbensőbb körét, akik — a néhány kiszivárogtatott vagy titkos felvétel szerint — egymás között a "beavatottak" cinizmusával kommunikálnak, míg a mozgalom szimpatizánsait és a kívülállókat gátlástalanul megtévesztik, hiszen egyik legfontosabb feladtuk éppen a módszeres dezinformáció és a zavarkeltés. Élükön a "legnaivabb útitárs becsületes, ártatlan, tiszteletre méltó jóindulatára számot tartó", de folyamatosan kétes ügyletekbe keveredő, aggályos személyiségjegyekkel terhelt "filantrópok" páváskodnak a "társadalomjobbítók" szerepében. (És senki ne gondolja, hogy csak a nyilvánosságot kedvelő G. Soros rendelkezik álcivil szervezetek szövevényes láncolatából álló magánhadsereggel. Hasonló alapítványi hálózat fölött diszponál szinte minden milliárdos pénzügyi és tech-mogul, mint például az eBay alapítója, Pierre Omidyar: The billionaire takeover of civil society.)

A szervezett mozgalom ereje egyértelműen megmutatkozik a "Mi és a többiek" szociológiai és pszichológiai szempontból egyaránt jelentős kettősségének ellenállhatatlanul csábító csoportszellemében is. Ugyanakkor azt, aki egyszer is óvatlanul kibeszél a "társasághoz" való tartozás konformitásának köréből, azt elrettentő módon szégyenítik meg és lehetetlenítik el. Amennyiben a totalitarizmusok ereje és félelmetessége valóban a szervezettségben gyökerezik, akkor az ma már igen kiterjedt formában, valóságos, szinte ellenállhatatlan hatalommal, intenzíven és hatékonyan működve egy új, világformáló hatalmi törekvés számára készen áll.]

A totalitárius szervezet azt hirdeti, hogy a mozgalmon kívüli világban minden "halódik". Ezt az állítást valóra is váltja, mégpedig drasztikus módon, a totalitárius uralom gyilkos feltételei közepette, de már a hatalomra jutás előtt is hihetőnek tűnik a tömegek szemében, akik a felbomlás és az eltévelyedés elől a mozgalom fiktív otthonában lelnek menedékre. (461.)

[A világot az "ember okozta klímakatasztrófa" fenyegeti; a társadalmainkat az "intézményes rasszizmus" mérgezi, a "szexuális kisebbségek" tagjait hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés sújtja. Az egész emberi világunk halódik, és megérett egy nagytakarításra: ez a woke-izmus felülről szervezett "forradalmának" mozgató rúgója.] 

A titkos vagy összeesküvő társaságok szervezeti struktúrájának és erkölcsi alapelveinek legfőbb haszna a tömegszervezetek szempontjából azonban még csak nem is ez a beépített garancia, amely biztosítja a feltétel nélküli odaadást és hűséget, valamint a külvilággal szembeni kérlelhetetlen ellenségesség szervezeti kinyilvánítását. Legfőbb hasznuk abban van, hogy felülmúlhatatlan módon képesek, következetes hazugságok révén arra, hogy létrehozzanak és fenntartsanak egy fiktív világot. A naiv útitárstól a párttagokon és az elit alakulatokon át a Vezér legbenső köréig és magáig a Vezérig, a totalitárius mozgalmak hierarchikus struktúrája leírható a hiszékenység és a cinizmus furcsán váltakozó keverékeként, amellyel az egyes tagoknak, a mozgalomban betöltött rangjuktól és pozíciójuktól függően, reagálniuk kell a vezetők változatosan hazug kijelentéseire és a mozgalom középponti, változatlan ideológiai fikciójára.

A hiszékenység és a cinizmus keveredése, mielőtt a tömegek körében mindennapos jelenséggé vált volna, már a csőcselékmentalitásnak is feltűnő jellegzetessége volt. Egy örökké változó, felfoghatatlan világban a tömegek eljutottak odáig, hogy mindent elhisznek és semmit sem hisznek el; azt gondolják, hogy minden lehetséges, és azt is, hogy semmi sem igaz. Ez a keveredés önmagában is figyelemre méltó, mivel a végét jelezte annak az illúziónak, miszerint a hiszékenység a gyanútlan, primitív lélek gyengesége, a cinizmus pedig a magasabb rendű, kifinomultabb elmék bűne. A tömegpropaganda felfedezte, hogy közönsége mindig kész arra, hogy elhiggye a legrosszabbat, akármennyire képtelenség is, és nem nagyon töri magát, hogy tiltakozzék, amiért becsapták, hiszen tudja, hogy minden kijelentés elejétől fogva hazugság volt. A totalitárius tömegvezérek arra a jogos pszichológiai előfeltevésre építették propagandájukat, hogy ilyen körülmények között az emberekkel egyik nap el lehet hitetni a legfantasztikusabb állításokat, de meg lehet bízni benne, hogy ha másnap az emberek cáfolhatatlan bizonyítékokat kapnak arról, hogy az előző napi állítások hamisak voltak, akkor cinizmusba menekülnek. Nem a vezetőt fogják elhagyni, aki hazudott nekik; be fogják vallani, hogy eleve tudták: mindez hazugság, és annál jobban fogják csodálni a vezetőket kivételes taktikai bölcsességük miatt.

A tömeges publikumnak ez a bizonyítható reagálása fontos hierarchikus elvvé vált a tömegszervezetek számára. A hiszékenység és a cinizmus keveredése jellemző a totalitárius mozgalom szintjére: minél magasabb a szint, annál inkább a cinizmus van túlsúlyban a hiszékenységgel szemben. Az útitárstól a Vezérig az a meggyőződés hatja át a mozgalom sorait, hogy a politika nem egyéb, mint csalárd játszma... (461-462.)

[Korunk egyre minőségtelenebb és torzabb politikai életének primitív és nevetséges demagóg megnyilvánulásai és szégyentelenül aljas uszításai kapcsán — főleg azok érthetetlen sikerét látva — zavarba ejtő, sőt, igencsak nyugtalanító kérdések merülhetnek fel bennünk: A vérmes elszántsággal szónokló, de nyilvánvalóan ostobaságokat beszélő politikusok vajon tényleg komolyan is gondolják azokat a képtelenségeket, amiket mondanak? És vajon a szimpatizánsaik és a szavazóik valóban elhiszik mindezt? Miért nincs semmiféle következménye azoknak a szinte már mindennapos eseteknek, mikor egy otromba politikai hazugság egyértelműen lelepleződik? Vagy annak, mikor a ma kétes politikai nyilatkozatai egyszerre tökéletes ellentmondásba kerülnek a tegnap fennhangon hirdetett hazugságaival? Igencsak baljóslatú az az általános tapasztalatunk, hogy ilyenkor a szimpatizánsoknak ugyanúgy még csak a szeme sem rebben, mint a hazudozást gátlástalanul tovább folytató politikusaiknak és ezek propagandistáinak és skriblereinek. Hogyan lehetséges mindez? Úgy tűnik, hogy a hiszékenységnek és a cinizmusnak ez a különös keveréke már annak a tömegembernek a sajátja, amely nemcsak készségesen elhiszi mindenről és mindenkiről a hazugságot, a rosszat, az ocsmányat harsogó demagógiát, de zsigerileg igényli is ezt a visszataszítóan alacsony színvonalú és aljas kommunikációt. És ennek a népségnek a söpredéke képviseli vélhetően azt az embertípust, amely a holdkóros világjobbító fikciók jelszavait skandálva már bármikor hajlandó lenne a fennálló társadalmi rendet feldúlni — pusztán a rombolás kedvéért, kerül amibe kerül. A mozgalom híveinek (a "tódósoktól" és a "művészektől" kezdve a "politikusokon" és az átlagpolgárokon át egészen a legaljasabb firkászokig és a legsötétebb odúlakókig) ez a folyamatos, szinte önkéntelen és ösztönös készsége és fogékonysága a — már egyenesen orwell méltán híres disztópiájának nyomasztó világát idéző — szimultán hazudozásra, hiszékenységre és cinizmusra még elborzasztóbb, ha látjuk ezeknek a alakoknak az egyszerre nevetséges és pimasz önelégültségét, a saját vélt szellemi és morális felsőbbrendűségükbe vetett megingathatatlan, fanatikus hitét és hamis tudatát.]

Egyetlen olyan csoport van, amelytől elvárják, hogy hűségesen, szöveg szerint higgyen a Vezér szavaiban. Ez a csoport a szimpatizánsok csoportja; az ő bizalmuk veszi körül a mozgalmat a becsületesség és a nyíltság légkörével, ők segítik hozzá a Vezért ahhoz, hogy teljesítse feladatát, vagyis a bizalom felkeltését a mozgalmon belül. A párttagok sohasem hiszik el a nyilvános kijelentéseket, és nem is várják el tőlük, hogy elhiggyék: ám a totalitárius propaganda azzal udvarol nekik, hogy elhiteti velük: magasabb intelligenciájuk különbözteti meg őket a környező nem totalitárius világtól, amelyet viszont csupán a szimpatizánsok kóros hiszékenysége alapján ismernek.

˙

A Vezér hazugságai egyszerűen nem működnének a mozgalomnak elit alakulatokra, tagokra és szimpatizánsokra való felosztása nélkül. A cinizmus fokozódása, amely egy megvetési hierarchiában fejeződik ki, legalább annyira szükségszerű az állandó cáfolatok hatására, mint a közönséges hiszékenység. Arról van szó, hogy a frontszervezetekbe tömörülő útitársak megvetik polgártársaikat, amiért azok tökéletesen híján vannak a kezdeményezőkészségnek; a párttagok lenézik útitársaikat hiszékenységük és radikalizmushiányuk miatt, az elit alakulatok tagjai pedig hasonló okokból vetik meg a párttagságot. Végül pedig az elit alakulatokon belül is működik a megvetésnek egy hasonló hierarchiája, amely végigkísér minden új alapítást és fejleményt. Ennek a rendszernek az a következménye, hogy a szimpatizánsok hiszékenysége hihetővé teszi a hazugságokat a külvilág számára, miközben a tagság és az elit alakulatok érett cinizmusa kiküszöböli azt a veszélyt, hogy a rendszer valaha is rákényszerüljön saját propagandájának súlyánál fogva, hogy kijelentéseit és látszólagos jó hírét komolyan vegye. A totalitárius rendszerekkel tárgyaló külvilágnak éppen az volt az egyik fő gyengesége, hogy nem ismervén a rendszert, abban bízott, hogy egyfelől a totalitárius hazugságoknak éppen ez a rendkívüli mérete lesz a vesztük, másfelől pedig lehetséges szaván fogni a Vezért, és rákényszeríteni, hogy eredeti szándékától függetlenül komolyan vegye, amit mond. A totalitárius rendszerek azonban, sajnálatos módon, biztosítják magukat az ilyenfajta normális következmények ellen. Leleményességük éppen abban rejlik, hogy ki tudják iktatni a valóságot, amely vagy leleplezi a hazudozót, vagy pedig arra kényszeríti, hogy játssza végig a hazugságait.

 

Noha a tagság nem hiszi el a nyilvános fogyasztásra szánt kijelentéseket, annál lelkesebben hisz az ideológiai magyarázatok szokásos kliséiben...

˙

Ellentétben a mozgalom taktikai hazugságaival, amelyek szinte napról napra változnak, az ideológiai hazugságokban a párttagok úgy hittek, vagy legalábbis úgy látszottak hinni bennük, mintha azok szent és érinthetetlen igazságok volnának. Ezeket a hazugságokat "tudományos" bizonyítékok gondosan kialakított rendszerébe csomagolták. (463-464.)

[Ami a vallásos múltban a teológia és a dogmatika volt, az volt egykor a "marxizmus-leninizmus" szent és sérthetetlen "tudománya" és a "tudományos szocializmus" hitrendszere, ma pedig ugyanez az áltudományos dogmatika jelenik meg a "kritikai társadalomtudományok" mindent uraló rendszerében, a faji megkülönböztetést rasszista módon a társadalomszemlélet és a politikai gondolkodás központjába helyező CRT-ben, és a tudományos gondolkodás legalapvetőbb szabályaira és a józan észre már provokatív módon fittyet hányó, a legsötétebb babonák világának letűnt korait idéző, nevetségesen együgyű és visszataszítóan morbid "gendertudományban", amely tulajdonképpen nem egyéb, mint a társadalmi vízióvá és kötelező eszménnyé tett szodómia uralmának kváziteológiája.] 

... ezen alakulatok tagjai megtanulták a lehető legnagyobb mértékben megvetni mindazt, ami tény és valóság.

˙

A mozgalom sohasem volna képes előre lépni fikciójának megvalósítása felé, ha nem állna rendelkezésére az elit, amely mesterségesen arra van nevelve, hogy ne tudja a tényeket tényekként megérteni, s hogy képtelen legyen elválasztani az igazságot a hamisságtól. A totalitárius elit legszembetűnőbb negatív tulajdonsága, hogy megszűnik gondolkodni a valódi világról, és a hazugságokat sohasem veti össze a valósággal. (465.)

A faji társadalom valósága, egy állítólag faji szempontok alapján kiválogatott elit megteremtése sokkal hatásosabban védi a fajelméleti doktrínákat, mint a legkifinomultabb tudományos vagy áltudományos bizonyíték. (466.)

... totalitárius körülmények között annak eldöntése, hogy mi a siker és mi a kudarc, túlnyomórészt a közvélemény kellő megszervezésén és megfélemlítésén múlik. Egy tökéletesen fiktív világban a kudarcokat nem szükséges feljegyezni, bevallani, nem is kell emlékezni rájuk. A tények világának további létezése a nem totalitárius világ létezésétől függ. (468.)

(12. A hatalomra jutott totalitarizmus /487./)

Azt a kormányzati formát, amelyet a két mozgalom kialakított, pontosabban, amelyik szinte automatikusan jött létre a totális fennhatóság és a globális uralom kettős igényéből, Trockij "permanens forradalom" jelszava jellemzi legtalálóbban... (487.)

A totalitárius uralom ugyanis kettős, első pillantásra abszurdan ellentmondásos feladattal kerül szembe: a mozgalom fiktív világát a hétköznapi élet kézzelfogható valóságává kell alakítania, egyszersmind viszont meg kell akadályoznia, hogy ez az új világ szilárd formát öltsön. Törvényeinek és intézményeinek stabilizálódása ugyanis minden bizonnyal megsemmisítené magát a mozgalmat, s ezzel a világ végső meghódításának reményét is. A totalitárius uralomnak mindenáron meg kell akadályoznia, hogy a normalizálódás elérjen arra a pontra, amelyen új életforma alakulhatna ki — olyan életforma, amely egy idő után már nem megy különlegességszámba, s elfoglalja helyét a föld népeinek rendkívül eltérő és mélyen ellentétes életformái között. (488.)

[A totalitarizmus uralmi módszereinek és szervezeti formáinak alapvető jellemzője és taktikája tehát az állandó mozgás, a változékonyság, a folyamatos és kényszeres transzmutáció. Ezért is jelenik meg és működik mindig mozgalom formájában. Ez az oka a megdöbbentő valóságidegenségének, a kérlelhetetlen valóságellenességének. Ebben gyökerezik a zavaros képzeletvilága, a hazug retorikája, az obskúrus "tudományossága" és az egész képtelen "hitrendszere". És a valótlanságnak ebből a zsarnoki uralmából fakad minden totalitárius rendszer mélységes erkölcstelensége, sőt, zsigeri erkölcsellenessége. És folyamodjunk ismét bátran a teológia nyelvezetének művészien kifejező erejéhez: a totalitárius rendszereknek ebből a már szinte transzcendens hazugságából, mintegy 'a Hazugság' manifesztációjából és apoteózisából fakad e politikai-társadalmi szörnyszülöttek elborzasztó, sátáni aljassága.]

A hatalomra jutott totalitarizmus paradoxona tulajdonképpen az, hogy a kormányzati hatalom és az erőszak valamennyi eszközének birtoklása egy adott országban nem feltétlenül egyértelműen előnyös egy totalitárius mozgalom szempontjából. A tények figyelmen kívül hagyása, a merev ragaszkodás egy fiktív világ szabályaihoz egyre nehezebben tartható fenn, mindazonáltal éppoly lényeges marad, mint korábban volt. A hatalom a valósággal való közvetlen szembesülést jelenti, és a hatalomra került totalitarizmus folyton ezen a kihíváson próbál úrrá lenni. A propaganda és a szervezet már nem elegendő annak kinyilatkoztatására, hogy a lehetetlen lehetséges, hogy a hihetetlen igaz, hogy a világ fölött esztelen következetesség uralkodik. Elvész a totalitárius fikció fő lélektani támasza, az aktív elégedetlenség az adott helyzettel, amelyet tömegek nem hajlandók az egyetlen lehetséges világnak elfogadni. A legcsekélyebb tényleges információ, amely átjut a másik, nem totalitárius oldalról eredő valóság állandóan fenyegető beáramlásának megfékezésére emelt vasfüggönyön, nagyobb veszélyt jelent a totalitárius uralomra, mint az ellenpropaganda a totalitárius mozgalmakra nézve.

[Arendt megfigyelései szerint — ahogy azt fentebb már láthattuk — a totalitarizmusnak két fő korszaka különböztethető meg: az első az ideológia hódító szakasza, amelynek segítségével a totalitárius mozgalom és hatalmi szerveződés bűvkörébe hajtja a társadalom nagy részét, és ezáltal sikerül magához ragadni a teljes hatalmat; majd ezután veszi kezdetét a második időszak, amelyben az ideológia helyét már az indoktrináció szigorú gépezete foglalja el, és a hatalomgyakorlás és a társadalomszervezés elsődleges és legfontosabb eszközévé a terror válik. Ennek szükségszerűségét pedig talán éppen az követeli meg, hogy a hatalomátvétel után "megszűnik a totalitárius fikció fő lélektani támasza", a megveszekedett demagógiával módszeresen szított "aktív elégedetlenség az adott helyzettel", mert a győzelem után elvileg az ideológia által ígért rendnek, vagy az utópia földi paradicsomának kellene megvalósulnia. De mivel ez elmarad, mert ez — az egész jelenségkör természetéből adódóan — nyilvánvalóan teljesen lehetetlen, ezért a totális hatalom fenntartását a továbbiakban már csak a nyílt terror képes biztosítani.]

A totalitárius rendszerek lényegéből fakad, hogy a föld egész lakossága feletti totális uralomért, továbbá minden versenytársként fellépő nem totalitárius valóság megszüntetéséért küzdenek. Ha nem a globális uralmat tűzik ki végső célul, nagy valószínűséggel még azt a hatalmat is elveszítik, amelyet már kezükben tartanak. Még egyetlen individuum felett is csak globális, totalitárius körülmények között szerezhető meg az abszolút, valóban feltétlen uralom. A hatalomra kerülés tehát elsősorban azt jelenti, hogy létrehozzák a mozgalom hivatalos és hivatalosan elismert főhadiszállásait (vagy, a csatlós országok esetében, ennek fiókintézményeit), és kialakítják azt a laboratóriumot, amelyben kísérletezni lehet a valósággal, vagy még inkább a valóság ellenére. E kísérletek arra szolgálnak, hogy megszervezzék az embereket olyan végső célok érdekében, amelyek az individualitást éppúgy figyelmen kívül hagyják, mint a nemzeti hovatartozást, mégpedig olyan körülmények között, amelyek bevallottan nem tökéletesek ugyan, fontos részeredmények elérésére mégis megfelelőek. A hatalmon lévő totalitarizmus a világ meghódításának hosszú távú célja érdekében és a mozgalom szekcióinak irányítására használja fel az államgépezetet; létrehozza a titkosrendőrséget, s ez végrehajtja és felügyeli az országon belüli kísérletet, amelynek során a valóságot állandóan fikcióvá alakítják át; végül pedig gyűjtőtáborokat állítanak fel, amelyekben mint speciális laboratóriumokban a totális uralom megvalósításának kísérlete folyik. (489-490.)

[Sokak számára teljesen érthetetlen, hogy az Észak-Amerikában és Nyugat-Európában győzedelmeskedő woke-izmus miért nem képes és hajlandó eltűrni, hogy a szabadságukat csak néhány évtizede visszanyerő közép-európai országok a maguk útját járhassák és tetszésük szerint szervezhessék meg saját társadalmaikat. Az Európai Unió bürokratikus apparátusa például már szinte őrjöngve visel hadat a szuverén államiságát és nemzeti kultúráját megőrizni kívánó tagországok, Lengyelország és Magyarország ellen. Ennek oka pedig az, hogy "még egyetlen individuum felett is csak globális, totalitárius körülmények között szerezhető meg az abszolút, valóban feltétlen uralom". A totalitárius szerveződés és gondolkodás nem tűrhet semmiféle ellenvéleményt és különutasságot — hiszen még a neve is ere utal: csak a teljes, azaz a "totális" hatalom elfogadható számára. Ezért ameddig egyetlen ország vagy személy is marad a civilizációjának hatókörén belül, amely nyíltan vonakodik behódolni a woke-izmus dogmáinak és követeléseinek, addig ez a mozgalom és hatalmi szerveződés teljes erejével és minden eszközzel harcolni fog uralma korlátlan kiterjesztése érdekében — a végső győzelemig. A totalitárius rendszer számára egyetlen renitens léte sem elfogadható. Sőt, a 20. századi totalitarizmusok a már legteljesebb győzelem fázisában sem konszolidálódtak, hanem valós ellenzék híján a "potenciális ellenségek" újabb és újabb, önkényesen választott csoportjai ellen fordították zsarnoki hatalmuk rettenetes eszközét: a terrort.]

(I. Az úgynevezett totalitárius állam /490./)

... az történt, hogy Szovjet-Oroszországban és a náci Németországban a terror a belső politikai ellenzék erejével fordított arányban fokozódott, így az a benyomás keletkezett, hogy a politikai ellenzék nem ürügy a terror gyakorlására (miként a rendszer liberális ellenfelei gyakorta állították), hanem inkább a terror teljes tombolásának utolsó gátja. (491.)

Ne feledjük, hogy struktúrája csak építménynek lehet, mozgalomnak azonban — ha a kifejezést olyan komolyan és szó szerint akarjuk venni, mint a nácik — csak iránya; a jogi vagy kormányzati struktúra bármely formája csak hátrányt jelenthet egy olyan mozgalom számára, amely egyre gyorsulva halad bizonyos irányba. A totalitárius mozgalmak hatalomra kerülésük előtt is azokat a tömegeket képviselték, amelyek már nem voltak hajlandók valamilyen struktúrában élni, függetlenül annak jellegétől; olyan tömegeket, amelyek azért lendültek mozgásba, hogy elsöpörjék a kormányzat által biztonságosan megállapított jogi és földrajzi határokat. Ezért, kormányzati és állami struktúrafelfogásunk felől ítélve, ezeknek a mozgalmaknak, amíg fizikailag még meghatározott területre korlátozódnak, szükségképpen meg kell próbálniuk lerombolni minden struktúrát...

[A ma már teljesen gyökértelen, végletesen atomizált, sőt, egyenesen "pszichotizált" tömegembere nemcsak hogy nem "hajlandó valamilyen struktúrában élni", de valójában már egyre kevésbé is alkalmas arra. Meglepő módon a mai hatalomtechnikai módszerek mégis lehetővé teszik a tömegek hatékony vezetését és megszervezését: a politikai szabadságot — amely csak a gondolkodás képességében és az értelmes közös cselekvésben nyerhetne valóságos tartalmat — már felszámolni sem kell, mert a lehetőségei is egyre kevésbé adottak. Elég pusztán annak hiányát elfedni az ilyen-olyan — gyakran mesterségesen kreált — szabadságjogok fogalmainak a propagandagépezet általi folyamatos és monoton mantrázásával és az egyéni hóbortok szabadosságának ünneplésével. Egyébként pedig a tömegtermelés és a szórakoztatóipar által biztosított — a történelem elmúlt korszakaival még csak össze sem mérhető — jólét és a fogyasztói "testi-lelki" jóllakottság világában a politikai szabadság fogalma már eleve erősen elmosódik. A modern kommunikációs technikák és technológiák eszközeivel ma már a tömegek érzéseit, indulatait és képzeteit könnyedén lehet irányítani — az egész társadalom átneveléséhez már nem is kellenek generációk, néhány év vagy akár néhány hónap is elég hozzá. A tömegtársadalom annyira képlékeny, hogy könnyűszerrel lehet immár folyamatosan és dinamikusan változtatni annak érdekében, hogy "minden ugyanaz maradhasson" — azaz, hogy a valóságos politikacsinálók helyzetét és a mára csaknem korlátlan uralmát senki és semmi ne veszélyeztethesse komolyan. Sőt, e tömegemberi masszát már igen könnyű mozgásba lendíteni és rávenni arra, hogy szembeforduljon minden olyan struktúrával, és maga segédkezzen azok lerombolásában, amelyek az elődök életének keretet adtak, és az emberi életet egykor valamiféle értelemmel és méltósággal ruházták fel.]

Hitler Harmadik Birodalmának polgára nemcsak versengő hatalmak versengő és gyakran egymással szemben álló fennhatósága alatt állt, (például közigazgatás, SA, SS). Abban sem lehetett biztos, s nyíltan sohasem mondták meg neki, hogy kinek a fennhatóságát kellene a legfontosabbnak tartania. Egyfajta hatodik érzéket kellett kifejlesztenie, hogy adott pillanatban tudja: kinek engedelmeskedjen s kit hagyjon figyelmen kívül. (494-495.)

Az egyetlen szabály, amelyben egy totalitárius államban mindenkinek bizonyosnak kell lennie, az az, hogy minél láthatóbbak a kormányzati szervek, annál kisebb a hatalmuk, s minél kevesebbet lehet tudni valamely intézmény létezéséről, az végül annál hatalmasabbnak bizonyul. Ennek a szabálynak megfelelően az írott alkotmány által a legfelső állami tekintélynek elismert szovjeteknek kisebb a hatalmuk, mint a bolsevik pártnak. A bolsevik pártnak, amely nyíltan toborozza tagjait, s amely az elismert uralkodó osztály, kevesebb hatalma van, mint a titkosrendőrségnek. Az igazi hatalom ott kezdődik, ahol a titkosság területére lépünk. (498.)

[A számos — a legtöbb ország gazdaságánál jóval nagyobb vagyonnal rendelkező — óriásbank és vállalatszörny globális világában igen naivnak kell ahhoz lenni, hogy valaki a gyakran nyilvánvalóan dróton rángatott kormányoknak és az ügyefogyott bábokként botladozó és makogó, korrupt politikusoknak bármiféle szuverenitást és valós politikai hatalmat tulajdonítson. A legelső amit tudomásul kell venni: a mai Nyugat országainak kormányzati formája a demokrácia látszatával fedett megkérdőjelezhetetlen és könyörtelen plutokrácia.]

A gengszterek cinkossága viszont, amely a náci diktatúra korai szakaszában bizonyos szerepet játszott, mindenfajta összetartó erejét elveszti, mert a totalitarizmus pontosan arra használja fel hatalmát, hogy a egész lakosságban elterjessze ezt a cinkosságot, s az egész, uralma alá vont népességet bűnössé szervezze. (502.)

[Egykor a hatalmon lévők a közerkölcs fenntartásában, védelmében és erősítésében látták a politikai és társadalmi stabilitás zálogát, és nagy figyelmet szenteltek a jövő nemzedékeinek szigorú fegyelemre való nevelésének. Az elmúlt évtizedekben egy olyan kísérletnek lehettünk tanúi, ami nyilvánvalóan egy ezzel teljességgel ellentétes úton kívánja biztosítani a hatalmat: a hétköznapjaink számos tapasztalata azt sugallja, hogy a társadalom szellemi és morális lezüllesztése szándékosan és módszeresen történik; a jövő generációi pedig már egy olyan társadalmi és mediatikus környezetben szocializálódnak, amely a fegyelemnek még a fogalmát sem ismeri, és mindannak a szöges ellentétét jeleníti meg, amit egykor szellemnek, erkölcsnek vagy erénynek neveztek. Korunk mesterségesen (is) gerjesztett anómiája fontos hatalomtechnikai instrumentum.]

A totalitárius diktátorok persze nem tudatosan lépnek rá az őrültséghez vezető útra. A totalitárius állam minden haszonelvű megfontolást félresöprő jellegének láttán érzett zavarunk inkább abból a téves elképzelésünkből fakad, hogy végtére is közönséges állammal — bürokráciával, zsarnoksággal, diktatúrával — van dolgunk. Nem vesszük figyelembe a totalitárius uralkodó arra vonatkozó szenvedélyes megnyilatkozásait, hogy csupán a világ meghódítására törő nemzetközi mozgalom ideiglenes központjának tekintik azt az országot, amelyben történetesen megragadták a hatalmat, s hogy a győzelmeket és vereségeket évszázadokban vagy évezredekben számolják, továbbá a globális érdekek mindig fontosabbak saját területük helyi érdekeinél. A híres jelszó: "Helyes az, ami jó a német népnek", csak a tömegpropaganda eszköze volt. A náciknak azt mondták: "helyes az, ami jó a mozgalomnak", és ez a két érdek korántsem esett mindig egybe. A nácik nem azt gondolták, hogy a német uralkodó faj, ezért övé a világ; inkább azt, hogy őket is, mint bármely más nemzetet egy uralkodó fajnak kell vezetnie, amely azonban még csak születőben van. Nem a németek voltak az uralkodó faj csírái, hanem az SS. A "germán világbirodalom", ahogy Himmler mondta, vagy az "árja" világbirodalom, miként Hitler nevezte, mindenesetre csak az eljövendő századokban fog megvalósulni. A "mozgalom" számára fontosabb volt annak bizonyítása, hogy más "fajok" megsemmisítésével létre lehet hozni egy új fajt, mint az, hogy megnyerjenek egy korlátozott célú háborút. Ami a megfigyelőt az "elképesztő őrültség színdarabjaként" döbbenti meg, az egyszerűen annak következménye, hogy a mozgalom abszolút elsődlegességet élvez nemcsak az állammal, hanem a nemzettel, a néppel és az uralkodók által birtokolt hatalmi pozíciókkal szemben is. A totalitárius uralom leleményes eszköztárát, a hatalom egyetlen ember kezében történő abszolút és felülmúlhatatlan összpontosítását azért nem próbálták ki sohasem korábban, mert egyetlen közönséges zsarnok sem volt elég bolond ahhoz, hogy minden korlátozott és helyi — gazdasági, nemzeti, emberi és katonai — érdeket feláldozzon valamely, a meghatározatlanul távoli jövőben bekövetkező tisztán fiktív valóság oltárán. (505.)

A totalitárius rendszerek nem riadnak vissza a világhódítás logikus következményeitől, még akkor sem, ha fordított úton járnak és így a saját népük érdekeit károsítják. [...] Ha a totalitárius hódító mindenütt úgy viselkedik, mintha otthon volna, a saját népéhez is idegenként kell viszonyulnia. Tökéletesen helyénvaló megállapítás, hogy a totalitárius mozgalom nagyjából ugyanolyan értelemben ragadja meg a hatalmat, ahogy egy idegen hódító foglalhat el egy országot, amelyet nem önmagáért, hanem valami vagy valaki más javára kormányoz. A nácik idegen hódítókként viselkedtek Németországban, amikor, a nemzeti érdekekkel ellentétben, megkísérelték — félig-meddig sikerrel —, hogy a vereséget az egész német nép végső katasztrófájává változtassák.

˙

A totalitárius diktátor idegen hódítóhoz hasonlóan zsákmányforrásnak és az agresszív terjeszkedés következő lépését szolgáló eszköznek tekinti bármely ország (ideértve a sajátját is) természeti és ipari kincseit. A módszeres harácsolásnak ez a gazdasága a mozgalmat és nem a nemzetet szolgálja, ezért valószínűleg nincs olyan, potenciális haszonélvezőnek számító nép vagy terület, amely, igényei kielégülése miatt, gátat szabhatna ennek a folyamatnak. A totalitárius diktátor valójában idegen hódító, aki a semmiből jön, és akinek harácsolása valószínűleg senki javát sem szolgálja. A dézsma elosztásának nem az anyaország gazdaságát kell erősítenie; az csupán átmeneti manőver. Gazdasági célok szempontjából a totalitárius rendszerek pontosan annyira vannak otthon saját országukban, mint a közmondásban szereplő sáskaraj. Az hogy a totalitárius diktátor úgy uralkodik országában, mint valami idegen hódító, még tovább ront a dolgokon, mert a könyörtelenséget olyan hatékonysággal tetézi, amely idegen környezetben uralkodó zsarnokokból szembetűnően hiányzik.

[Arendt tanulmányának aktualitása annyira szembetűnő, hogy helyenként néhány szó behelyettesítése által akár a mai viszonyok leírására is kiválóan alkalmas: A globalista plutokrácia — amelynek zsarnokságát ma szinte az egész világ nyögi — lényege éppen az, hogy "a globális érdekek mindig fontosabbak saját területük helyi érdekeinél." A globalista oligarchák "nem riadnak vissza a világhódítás logikus következményeitől, még akkor sem, ha ... saját népük érdekeit károsítják." Ha a globalista "hódító mindenütt úgy viselkedik, mintha otthon volna, a saját népéhez is idegenként kell viszonyulnia." A globalizáció "nagyjából ugyanolyan értelemben ragadja meg a hatalmat, ahogy egy idegen hódító foglalhat el egy országot, amelyet nem önmagáért, hanem valami vagy valaki más javára kormányoz." A globalista "idegen hódítóhoz hasonlóan zsákmányforrásnak és az agresszív terjeszkedés következő lépését szolgáló eszköznek tekinti bármely ország (ideértve a sajátját is) természeti és ipari kincseit. A módszeres harácsolásnak ez a gazdasága ... nem a nemzetet szolgálja, ezért valószínűleg nincs olyan, potenciális haszonélvezőnek számító nép vagy terület, amely, igényei kielégülése miatt, gátat szabhatna ennek a folyamatnak." A globalista "diktátor valójában idegen hódító, aki a semmiből jön, és akinek harácsolása valószínűleg senki javát sem szolgálja." "Gazdasági célok szempontjából" a globalista "rendszerek pontosan annyira vannak otthon saját országukban, mint a közmondásban szereplő sáskaraj."]

A totalitárius rendszerekkel nem az a probléma, hogy különösen könyörtelen hatalmi politikát űznek, hanem az, hogy politikájuk mögött egy teljesen új és előzmény nélküli hatalomfelfogás rejlik, ahogy a reálpolitika hátterét is a valóság teljesen új és előzmények nélküli fogalma alkotja. A nemzetközi politikában nem annyira a könyörtelenség, mint a közvetlen következmények abszolút figyelmen kívül hagyása, nem annyira nacionalizmus, mint inkább gyökértelenség és a nemzeti érdekek elhanyagolása, nem annyira az önérdek mértéktelen követése, mint inkább a hasznossági indítékok megvetése, nem annyira hataloméhség, mint inkább "idealizmus", vagyis egy fiktív ideologikus világba vetett rendíthetetlen hit vezetett be olyan új tényezőt, amely zavaróbb volt, mint amilyen a puszta agresszivitás lehetett volna. (509-510.)

 

[A globalista plutokrácia ma az önérdek korlátlan érvényesítésének elvét és a bármi áron történő haszonszerzés akaratát ötvözi az ideológia eszközével megszervezett tömegek "idealizmusával". Az nem deríthető ki, hogy az egyes "pathokrata" (Andrzej Łobaczewski) szereplők elméjében a gazdasági előnyökre és haszonszerzésre irányuló gátlástalan törekvés cinizmusa miként keveredik az ideológiai konstrukciók fikciói iránti lelkesedéssel. Csak annyit tudhatunk biztosan, hogy a hatalmas vagyonokkal befolyást és hatalmat lehet vásárolni, amely további vagyonszerzés számára nyit új utakat, és a felhalmozott óriási vagyonok önmagukban már szinte értelmüket vesztve a merő hatalmi ambíciókban összpontosulva nyernek végső formát és új értelmet. Még egyszer ugyanez: a pénz azoknak, akik annak egész rendszerét működtetik, nem azt jelenti, mint nekünk, egyszerű halandóknak: számukra az nem a vásárlás és a fizetés de még csak nem is a befektetés eszköze, hanem végső fokon már csak egy robusztus hatalmi instrumentum. Mára az egész pénzügyi rendszer tulajdonképpen a hatalomszerzés és hatalomgyakorlás folyton zakatoló, embertelen gépezetévé vált, amelynek üzemeltetésével mindent birtokba lehet venni, és mindenek fölött ki lehet terjeszteni az egyre korlátlanabb uralmat.] 

A nem totalitárius világ képtelen megérteni azt a gondolkodásmódot, amely emberek és anyagok minden józan számításon alapuló figyelembevételétől függetlenül működik, és tökéletesen közömbös a nemzeti érdekkel és saját népe jólétével szemben. (511.)

[Az érthetetlen borzalom nemcsak a totalitárius vezetők gaztetteiben gyökerezik, mert ahogy Hamvas Béla írta: "Az elnyomott és az elnyomó között, mint a béke és háború között nincs eltérés, csak a kétféle szégyen különböztethető meg." Minden totalitárius szörny végső fokon mintha csak a történelmi változások egyre gyorsuló világában a múltját, a hagyományait, a hitét — tehát a tájékozódási pontjait — elhagyó modern ember, vagy mintha egy az élet valóságos értékeit és vele annak egész értelmét elvesztő, az emberi létezés útján reménytelenül eltévedt civilizáció tébolyának és őrjöngésének infernális manifesztációja lenne.]

(II. A titkosrendőrség /511./)

... a hadsereg értéke még háborús időkben is kétségessé válik. Mivel a totalitárius uralkodó egy végül létrejövő világkormány feltevésének az alapján politizál, agressziójának áldozatait úgy kezeli, mintha lázadók vagy hazaárulók volnának, következésképpen a megszállt területek felett szívesebben uralkodik rendőri, mint katonai eszközökkel.

A mozgalomnak már hatalomra kerülése előtt is van több országra kiterjedő titkosrendőrsége és kémszolgálata. Ügynökei később több pénzt kapnak, nagyobb hatalomra tesznek szert, mint a reguláris katonai hírszerzés tagjai, és gyakran a külföldön lévő követségek és konzulátusok titkos főnökei lesznek. A titkosrendőrség fő feladatai közé tartozik, hogy ötödik hadoszlopokat hozzon létre, irányítsa a mozgalom osztagait, befolyásolja az egyes országok belpolitikáját, és általában készüljön fel arra az időszakra, amikor a totalitárius vezető — a kormány megbuktatása vagy a katonai győzelem után — nyíltan otthon érezheti magát külföldön. (513.)

A despotikus és a totalitárius titkosrendőrség közötti fő különbséget a "gyanúsított" és az "objektív ellenség" különbsége jelenti. Az utóbbit a kormány politikája és nem a saját, a kormányzat megdöntésére irányuló vágya minősíti. Sohasem olyan egyén, akinek veszélyes gondolatait ki kell provokálni, vagy akinek múltja igazolja a gyanút, hanem "tendenciák hordozója" ugyanabban az értelemben, ahogy betegséghordozóról is beszélünk. A totalitárius uralkodó tulajdonképpen úgy jár el, mint az az ember, aki addig sérteget valakit, amíg már mindenki tudja, hogy az illető az ellensége, és így ha megöli, nagy valószínűséggel önvédelemnek fogják tekinteni. Ez bizonyára kissé durva eljárás, de beválik... (516.)

[A woke-izmus könyörtelen elszántsággal küzd az olyan "tendenciák hordozói" ellen, akiknek a szabadságról és a társadalmi igazságosságról alkotott elképzelései nem egyeznek a mozgalom által meghirdetett eszményekkel. Szerintük az ilyen országok, kormányok, politikusok, közszereplők és magánemberek mind olyan pszichés "betegségek hordozói", amelyek megmérgezik a társadalmat. Ilyen szörnyű kórságban szenvednek a multikulturalizmus létjogosultságát és működőképességét megkérdőjelező, patrióta érzelmű, saját országuk szuverenitását megőrizni kívánó "xenofóbok", a szodómia istenítését visszautasító "homo- és transzfóbok" stb. Az ilyeneknek nincs helyük a civilizált világban, karanténba kell őket zárni, ki kell gyógyítani őket a betegségükből, ha makacskodnak, akkor meg kell büntetni őket, végül pedig valamiképpen meg kell tőlük szabadulni.]

Egy adott csoport kiválasztása az általában vett mozgalom bizonyos propagandaszükségleteit is szolgálhatja...

˙

Az "objektív ellenség" fogalma (megtestesülése a körülményektől függ, ezért mihelyt megsemmisítették az egyik csoportot, azonnal háborút lehet üzenni a következőnek) pontosan annak a tényhelyzetnek felel meg, amelyet a totalitárius vezetők folyton ismételgetnek: az ő rendszerük nem a hagyományos értelemben vett kormányzat, hanem mozgalom, amely előrehaladása során állandóan új, kiküszöbölendő akadályokba ütközik. Amennyire egyáltalán jogi gondolkodásról beszélhetünk a totalitárius rendszeren belül, annak az "objektív ellenfél" a központi eszméje. (517.)

A gyanúsítottnak objektív ellenséggé történő átalakulásánál jogi szempontból még érdekesebb az, ahogy a totalitarizmus felcseréli a gyanított kihágást a lehetséges bűnténnyel. A lehetséges bűntény semmivel sem szubjektívabb, mint az objektív ellenség. A gyanúsítottat azért tartóztatják le, mert képesnek tartják a személyiségéhez (vagy gyanított személyiségéhez) többé-kevésbé illő bűntény elkövetésére, a lehetséges bűntett totalitárius változata objektív fejlemények logikai előrejelzésén alapszik. (519.)

A totalitarizmus középponti feltételezése — minden lehetséges — ily módon, minden ténybeli korlát következetes kiküszöbölésével arra az abszurd és borzalmas következtetésre vezet, hogy minden olyan bűntettet, amelyet az uralmon lévők egyáltalán el tudnak képzelni, büntetni kell, függetlenül attól: elkövették-e vagy sem. (519.)

[Az ideológia lehengerlő erővel hirdetett tanainál is fontosabb maga az "ellenség", amelyet az egész fiktív világkép a célkeresztjébe helyez, és amely ellen a mozgalom forradalmi hevülete irányul. A mintegy "genetikailag rasszista" fehér középosztály megfélemlítése, megalázása és szabadságjogainak csorbítása, a heteroszexuális embereknek a szodomiták perverz serege általi folyamatos provokációja, a nemzeti, patrióta, konzervatív érzületű polgárok elleni mindenféle támadás (beleértve az országaik és lakóhelyük idegen etnikumú és civilizációs hátterű tömegekkel való módszeres elárasztását is) nem egyéb, mint az egész társadalom és a normalitás ellen folytatott háború, amelynek leple alatt a valóságos politikacsinálók fokozatosan terjesztik ki a hatalmi ambícióik körét.]

A provokáció, amely egykor csak a titkos ügynök specialitása volt, a totalitárius rendszerekben az embertársainkkal való érintkezés módszerévé válik, amellyel, akarva-akaratlanul, mindenki kénytelen élni. Valamilyen módon mindenki mindenkinek az agent provocateur-je; hiszen nyilvánvalóan mindenki annak mondja magát, ha "veszélyes (vagy időközben veszélyessé vált) gondolatok" baráti cseréje valaha is a hatóságok tudomására jut. Természetesen korábban is előfordult, hogy a lakosság együttműködött a politikai ellenfelek megrágalmazásában, korábban is jelentkeztek önkéntes beugratók, a totalitárius országokban azonban az ilyesmi annyira jól meg van szervezve, hogy a szakemberek munkája szinte már fölösleges. A mindenütt jelenvaló kémkedés rendszerében, ahol bárki lehet rendőrügynök és mindenki állandó ellenőrzés alatt érzi magát, ráadásul olyan körülmények között, ahol az egyén pályafutása rendkívül bizonytalan, és a leglátványosabb emelkedések és bukások mindennapi eseménynek számítanak, kétértelművé és visszamenőleges "értelmezésre" alkalmassá válik minden szó. (522.)

A modern technikával felszerelt totalitárius rendőrség modern álma összehasonlíthatatlanul riasztóbb. A rendőrség most arról álmodozik, hogy elég egyetlen pillantás az iroda falán lévő gigantikus térképre ahhoz, hogy bármely pillanatban meg lehessen állapítani, ki és milyen közeli kapcsolatban van bárki mással. Elvileg ez az álom nem is megvalósíthatatlan, bár technikai megvalósítása bizonyára némi nehézségekbe ütközik. Ha valóban létezne ez a térkép még az emlékezés sem állhatna a totalitárius uralmi igény útjában; az ilyen térkép segítségével nyomtalanul ki lehetne törölni embereket, mintha sohasem léteztek volna. Ha hinni lehet a letartóztatott NKVD-ügynökök beszámolóinak, az orosz titkosrendőrség kellemetlenül közel jutott a totalitárius uralomnak ehhez az eszményéhez. A rendőrségnek titkos aktái vannak az óriási ország valamennyi lakosáról, amelyekben gondosan regisztrálják az emberek közötti számtalan kapcsolatot, a véletlen ismeretségektől az igazi barátságig és a családi kapcsolatokig... (525-526.)

[Lehetetlen, hogy ennél a szövegrésznél ne jusson eszünkbe azoknak a tech-cégeknek a hatalmas szerverei — a tárolt felfoghatatlan mennyiségű adataikkal együtt —, amelyeknek politikai szerepvállalása, propagandatevékenysége és szemérmetlenül nyílt cenzúrája több mint aggasztó. És ma már valóban "nyomtalanul ki lehetne törölni embereket" — legalább is a közéletből, egyelőre —, mikor egyszerre szervezetten szabotálják a nyilvánosan meghirdetett előadásaikat az egyetemeken vagy más intézményekben, a monopolhelyzetben lévő tech-cégek megszüntetik a platformjaikat, a webböngészők megakadályozzák az internetes oldalaik elérését, a bankok zárolják a számláikat, az internetes áruházak megtagadják könyveik árusítását stb. Fontos üzenete volt annak, amikor a még mindig a világ vezető hatalmának számító Egyesült Államok hivatalban lévő elnökének hivatalos oldalait örökre törölték a legnépszerűbb közösségi médiumok felületeiről: innentől kezdve bármikor bárkire lesújthat a "cancel culture" cenzúrájának és inkvizíciójának pallosa.]

A totalitárius rendszerek azért képesek rá, hogy ilyen tökéletesen valósítsanak meg egy fiktív, a feje tetejére állított világot, mert a külső, nem totalitárius világ, amelybe mindig beletartozik a totalitárius ország lakosságának jelentős része is, szintén a vágyak által vezérelt gondolkodás rabja, és a valóságos őrülettel szembekerülve éppúgy elhárítja a valóságot, ahogy a tömegek a normális világgal szemben. A józan észnek ezt a vonakodását attól, hogy elhiggye a borzalmat, állandóan erősíti a totalitárius vezető is, aki gondoskodik arról, hogy sohase kerüljenek nyilvánosságra megbízható statisztikák, ellenőrizhető tények és számadatok; így csupán szubjektív, ellenőrizhetetlen és megbízhatatlan beszámolók állnak rendelkezésre az élőhalottak birodalmáról. (529.)

(III. A totalitárius uralom /529./)

A totalitárius rendszerek koncentrációs és megsemmisítőtáborai olyan laboratóriumok, amelyekben igazolódik a totalitarizmus alapvető hittétele: az, hogy minden lehetséges. (529.)

A táborokat nemcsak emberek megsemmisítésére és emberi lények megalázására hozták létre. Baljós kísérletek terepéül is szolgálnak: tudományosan ellenőrzött körülmények között küszöbölik ki az emberi viselkedés kifejeződései közül a spontaneitást, és az emberi személyiséget puszta dologgá alakítják át, olyasmivé, aminek még az állatok sem nevezhetők. [...] Az ilyen kísérlet csakis a koncentrációs táborokban válik egyáltalán lehetővé, ezért az ilyen tábor nemcsak a "megvalósult legtotalitáriusabb társadalom" (David Rousset), hanem általában is a totális uralom vezérlő társadalmi eszményképe. (530.)

[Ma — minden aggályos politikai és társadalmi jelenség ellenére — a totalitarizmus lehetőségéről vagy netán jelenvalóságáról azért nehéz a nevetségessé válás nélkül elmélkedni, mert a két 20. századi szörnybirodalmat fémjelző, személyi kultusszal övezett diktátorhoz hasonló egyeduralkodóról most nem beszélhetünk. Nincs tehát "Vezér", amely nélkül ezt a hatalmi struktúrát tulajdonképen még csak el sem tudjuk képzelni, mert a teljhatalmú zsarnok — a személye köré épült torz intézményességgel együtt — minden történelmi ismeretünk szerint valóban a totalitárius állam lényegi részét képezte, annak mintegy fő ismérve. Továbbá nincsenek — és szerencsére ugyanígy még csak feltételezni sem vagyunk képesek a lehetőségüket — koncentrációs táborok, amelyeknek a szerepe az Arendtnek a totalitarizmusról alkotott képe szerint is központi jelentőséggel bírt. Ezek a borzalmas ipari méretű börtönök és vesztőhelyek mintegy a rendszer esszenciáját jelentették. A 20. századi totalitarizmusok e két tartópillére bemutatásának Arend hosszú fejezeteket szentelt, mert ezek a korszak totalitárius államainak hatalomtechnikai struktúrájához valóban szorosan hozzátartozó intézmények voltak.  

De a totalitarizmusok lényegét mégis egyrészt a kompromisszumok nélküli kizárólagosságot követelő ideológia, másrészt pedig az azt a fanatizmus rémisztő irracionalitásával a végsőkig és bármi áron szolgáló mozgalom jelentette. És annyi bizonyos, hogy ezeknek sajátos változataival ma mi is szembesülünk, és ez az új ideológia és mozgalom szintén az egész civilizációnk, sőt, magának az embernek az átformálására tartanak igényt — és már nyilvánvalóan ezek megsemmisítésével fenyegetnek. Ugyanis a woke-izmus bizonyos szempontból még veszélyesebb is, mint a tömeggyilkos 20. századi elődei voltak: ideológiájának tartalma alapján — és annak teljes győzelme esetén — vélhetően még pusztítóbb és végzetesebb lesz a civilizációkra nézve, mert rombolása véglegesebb is lesz egyben. Mert a fehér nyugati kultúra és a fehér ember elleni egyre veszettebb uszítás, a faji ellentétek módszeres szítása, a migráció iránti megszállottság, az iszlamizáció támogatása, a szexuális perverziók és minden deviáns életforma programszerű népszerűsítése az olyan jelenségekkel együtt, mint a megállíthatatlan demográfiai hanyatlás, az egyre torzabb formákat öltő pénzügyi-gazdasági rendszer, a klímaváltozás (és annak gerjesztett hisztériája) et cet. egy "tökéletes vihar" kialakulása felé sodorja immár az egész emberi világunkat. Továbbá a ma rendelkezésére álló propagandaeszközök hatékonysága és a korunk tömegtársadalmának kiszolgáltatottsága és egyre aggasztóbb tüneteket mutató állapota is arra engednek következtetni, hogy — minden jólétünk és gyanútlanságunk ellenére — súlyosabb kihívásokkal kell majd szembenéznünk, mint a tragikus sorsú múlt századi elődeinknek.

De miért is lenne szükségszerű, hogy egy új totalitarizmus ugyanolyan 'Vezér'-elvű hatalmi séma szerint működjön a 21. század sokszorosan megváltozott pénzügyi-gazdasági-társadalmi-kulturális környezetében, mint ahogy azt a 20. századi elődeinél megismertük? Miért ne lehetne elképzelni egy új típusú totalitárius zsarnokságot a wolini "fordított totalitarizmus" (Sheldon Wolin, 'inverted totalitarianism', 2008) decentralizált, oligarchikus-plutokratikus formájában? 

És ugyanígy: nem lehetséges-e az, hogy a korunk félelmetesen hatékony kommunikációs technikái és technológiái, a fogyasztói társadalom sajátosságai stb. világában egy új típusú totalitárius hatalomnak már nincs is szüksége az embertelenül sivár és primitív koncentrációs táborokra, mert ezen teljesen más körülmények között is kénye-kedve szerint teheti az egész társadalmat "kísérleti laboratóriumává", amelyben az emberi létezés totális kifosztását és megalázását — más módszerekkel és stílusban ugyan — szintén a végsőkig viheti?]

A totalitárius uralom kezdeti szakaszában tapasztalható rendkívül véres terror valóban kizárólag arra szolgál, hogy legyőzzék az ellenfeleket, és minden további ellenállást lehetetlenné tegyenek; a totális terror azonban csak azután indul meg, hogy ezen a kezdeti szakaszon már túljutottak, és a rendszernek már nincs félnivalója az ellenzéktől. Ezzel összefüggésben gyakran megjegyzik, hogy ilyen esetekben az eszköz céllá válik. Ez azonban végül csupán paradox álcában történő beismerése annak, hogy már nem érvényes "a cél szentesíti az eszközt" elve: a terrornak már nincs "célja", azaz már nem az emberek megfélemlítésének eszköze. Az a magyarázat sem kielégítő, hogy — mint például a francia forradalom esetében — a forradalom felfalja saját gyermekeit, hiszen a terror még azután is folytatódik, hogy már régóta "felfaltak" mindenkit, akit valamilyen minőségben a forradalom gyermekének lehetett nevezni — az orosz frakciókat, a párt, a hadsereg és a bürokrácia hatalmi központjait. (532.)

A koncentrációs táboroktól való félelem és a totális uralom természetének ebből következő felismerése ezért alkalmas lehet arra, hogy érvénytelenítsen minden jobb- és baloldalra építő elavult politikai megkülönböztetést, és ezek mellett vagy fölött honosítsa meg korunk eseményeinek megítélésére a legfontosabb politikai normát: nevezetesen azt, hogy azok a totalitárius uralmat szolgálják-e vagy sem.

[Arendt e művében már '51-ben leírta, amit sokaknak még ma is nehezére esik tudomásul venni: számos alapvető politikai kategóriánk a többszöri jelentésváltozás során a használhatatlanságig kiüresedett. Az egyre inkább ízetlen komédiává züllő hivatalos politika világában a jobb- és baloldaliság címkéi már olyanok, mint kopott jelmezek. Ezen kifejezések értelmetlenségéről, és vele a "kaviárbaloldalról" és a szélsőségesen liberális ideológiának teljesen behódoló egykori jobboldali-konzervatív pártokról és politikusaikról — az e fogalmakkal való folyamatos visszaélések világában — itt most több szót nem érdemes ejteni. De az túlságosan is kényelmetlen, hogy például a magyar jobboldali-konzervatív politikusok, elemzők és véleményformálók még mindig a "liberálisokkal" dacolnak, mintha ma a Nyugatot uraló ideológia és annak képviselői legitim örökösei lennének az egykori liberalizmusnak. Ez a kifejezés mára a többszöri jelentésváltozás miatt nemcsak kiüresedett, de az egyre szélsőségesebbé váló liberális politika torzójából előbújt woke-izmusban mintegy önmaga ellentétébe fordult. Ma angol nyelvterületen azt a woke-izmust — amely éppen napjainkban számolja föl a liberális demokrácia maradékait és a szabadságjogokat — a leghatározottabban az 'illiberal' jelzővel illetik. (Ezért meglehetősen szerencsétlen volt a magyar miniszterelnök részéről, amikor a magyar konzervatív paradigmát és különutasságot az "illiberális" szóhasználattal jellemezte. Mert a makacsul hangoztatott minden keresztény retorika mellet Magyarország — szerencsére még — liberális demokrácia a szó klasszikus értelmében, annak minden intézményével és szabadságjogaival együtt — számos nyugati ország egyre fojtogatóbb woke zsarnokságával ellentétben.) Annak leírására, ami ma velünk történik, még megfelelően pontos, tudományos igényű kifejezéseink sincsenek, ezért kényszerülünk az olyan ad hoc szavak használatára, mint a woke-izmus (woke, wokeness, wokeism). De idegenszerűsége miatt is ennek a terminusnak a magyar politikai diskurzusban, közéletben és főleg a közbeszédben való meghonosítása sajnos igen nehézkesnek tűnik. Ugyanakkor korunk torz és fenyegető politikai és társadalmi jelenségeire a mára végletesen elkopott "liberális" kifejezés használata már elfogadhatatlanul félrevezető; az általa — hibásan — megnevezett jelenségkör valóságos tartalma és a szó etimológiája között pedig már bántóan nevetséges ellenmondás feszül. Ez, amivel ma fel kell vennünk a küzdelmet, nem "liberalizmus", hanem egy zsarnoki ideológia, mozgalom és hatalmi törekvés, amely a totalitarizmusokkal mutat rokonságot. Sajnos úgy kellene szembeszállnunk e fenyegető jelenséggel, hogy még a kielégítően pontos megnevezése is nehézséget okoz. Mindenesetre az ügyefogyott és a valóságot eltorzító "liberális" kifejezést ideje lenne elengedni végre. (A "liberálnáci" kissé erőltetetten összefércelt terminus technicus a határozottan pejoratív és az általa jelölt valóság veszedelmes természetéhez méltóan kellőképpen offenzív volta miatt akár még megfelelőnek is tűnhetne, mint ahogy a "liberálbolsevik" szó is: de az első azért disszonáns, mert a woke-izmus alapvetően a kultúrmarxista irányzatokból fejlődött ki; ez utóbbi, valamivel tetszetősebb műszó pedig azért kelthet némi hiányérzetet, mert a woke-izmus hibrid volta miatt ez is némiképp egyoldalú, hiszen ezen ideológia alapjának és legitimációjának lényegét éppen a faji megkülönböztetés, egy — visszájára fordított — rasszizmus adja, és e szempontból kifejezetten a nácizmussal mutat rokonságot.)] 

Ma azonban már tudjuk: a gyilkosság csupán korlátozott rossz. A gyilkos, aki megöl valakit, akinek végtére úgyis meg kell halnia —, még mindig az élet és halál számunkra ismerős tartományában mozog; a kettő voltaképpen szükségszerű kapcsolatban áll, ezen alapul dialektikájuk, még ha öntudatlan módon is. A gyilkos holttestet hagy maga után, s nem tesz úgy, mintha áldozata sohasem létezett volna; ha egyáltalán eltüntet nyomokat, ezt azért teszi, hogy őt magát ne lehessen azonosítani, nem pedig azért, hogy kitörölje az áldozat nyomát azon személyek emlékezetéből és gyászából, akik szerették őt. Elpusztít egy életet, de nem pusztítja el magát a létezés tényét. (534.)

Valamiféle — korábban ismeretlen — radikális rossz megjelenése vet véget a minőségek fejlődésére és átalakulásaira vonatkozó elképzelésnek. Nem érvényesek itt sem politikai, sem történelmi, sem egyszerűen morális normák... (535.)

[De ugyanígy nem érvényesek és elégségesek itt már a "politikai, a történelmi és a morális" fogalmaink sem: a tudományos nyelv már erőtlennek tűnik annak a teljes szellemi, esztétikai és morális felbomlásnak a leírására, amelynek örvénylése ma szédítő sebességgel tépi darabjaira az emberi értelmet és mindazt, ami egykor az emberi életnek méltóságot adott. A "radikális rossz megjelenésének" és a nyomában járó egyre infernálisabb felfordulásnak a leírására már igazából inkább csak a mitológiák művészien megformált szimbólumainak és a vallási képzetek teológiáinak nyelve vállalkozhatna kellő kifejezőerővel — de ez volt az első, amit a modern kor hajnalán leromboltak, és amitől mára teljesen megfosztottak minket.] 

A modern tömegeket talán semmi sem különbözteti meg annyira gyökeresen a korábbi századok tömegeitől, mint az Utolsó Ítéletbe vetett hit elvesztése. A legrosszabbak elvesztették a félelmet, a legjobbak pedig a reményt. Nem tudván azonban élni félelem és remény nélkül, ezek a tömegek minden olyan törekvéshez vonzódnak, amely annak az ember alkotta Paradicsomnak az ígéretével kecsegtet, melyre régóta vágytak, s a Pokoléval, melytől féltek. Ahogy Marx osztály nélküli társadalmának népszerű változata furcsa hasonlatosságot mutat a messiási korral, úgy a koncentrációs táborok valósága semmire sem hasonlít annyira, mint a Pokol középkori képeire. (539.)

["Amikor az emberek nem hisznek már Istenben, nem az a baj, hogy semmiben sem hisznek, hanem inkább az, hogy bármiben hinni fognak." (C. S. Lewis) Az emberi természet olyan, hogy ugyanúgy — kétely és reflexió nélkül — képes hinni a politikai babonák világában, mint ahogy a történelem folyamán mindig is hitt a különféle vallások képzeteiben. Így tehát a felvilágosodásnak a "rációba" vetett lelkes hite is (annak piedesztálra emelésével együtt) csak egy volt az újkor profán babonái közül — éppen úgy, ahogy az ebből születő, a felvilágosultságára oly büszke, korlátoltságában és ostobaságában mérhetetlenül öntelt ateizmus szellemtelensége és gyerekes ügyefogyottsága, és vele a — mintegy visszájára fordított — vallássá lett materializmus primitívsége és reménytelen alantassága is.]

Az önkényuralmi rendszer célja az, hogy az egész lakosság polgárjogait megszüntesse, s így a polgárok végül éppoly törvényen kívülivé váljanak a saját országukban, mint az állampolgárság nélküliek és a hontalanok. Az ember jogainak megszüntetése, a benne lévő jogi személyiség kiölése annak előfeltétele, hogy teljesen uralkodjanak felette. (543.)

Az élőhalottak létrehozásában a következő döntő lépés: a morális személy kiölése az emberből. (544.)

[Ma a woke-izmus diktatúráját nyögő nyugati országokban a polgári szabadságjogok folyamatos megkurtítása mindennapos tapasztalattá vált, és már koncentrációs táborok sem kellenek ahhoz, hogy — nem is a "jogi személynek", hanem — egyenesen magának az emberi személynek mint olyannak a "kiölésére" irányuló kísérleteknek vessék alá az egész társadalmat. A fehér emberek elleni nyílt hadjárat pedig azzal fenyeget, hogy lassan már mindenkit "törvényen kívüliként" kezdenek el kezelni. A "morális személy" létének felszámolása pedig már régóta gőzerővel folyik. És mindezek által az "élőhalottak" zombiszerű tömegtársadalmának disztópikus falansztervilágához érezhetően egyre közelebb kerülünk.] 

Olyan feltételeket teremtve, amelyek között a lelkiismeret nem működhet megfelelően, és a jótett abszolút lehetetlenné válik, az összes ember tudatosan megszervezett cinkosságot vállal a totalitárius rendszerek bűneiben, s ez az áldozatokra is kiterjed: így lesz a rendszer valóban totális. (545.)

A régi ösztönös kegyetlenkedés átadta a helyét az emberi testek hűvös és módszeres szétrombolásának, amelynek célja az emberi méltóság megtörése volt. (546.)

[Mi más a "transzgenderizmusnak" a propagandagépezet teljes erejével való erőszakos terjesztése, a kisgyermekek könyörtelen indoktrinációjára való elszánt és vérlázítóan aljas törekvés, a serdületlenek teljesen elmebeteg hormonkezeléseinek — a náci orvosok rémségeivel vetekedő — emberkísérletei, az emberi testet megcsonkító "nemátalakító" műtétek sarlatánságának testet-lelket megnyomorító borzalma, mint az "emberi testek hűvös és módszeres szétrombolása, amelynek célja az emberi méltóság megtörése".]

Ha komolyan vesszük a totalitárius törekvéseket, és nem hagyjuk félrevezetni magunkat attól a józan észre valló állásponttól, miszerint e törekvések utópikusak és megvalósíthatatlanok, ebből az következik, hogy a haldoklóknak a táborokban létrehozott társadalma az egyetlen olyan társadalmi forma, amelyben feltétel nélkül uralkodni lehet az ember felett. Akik totális uralomra törnek, azoknak a spontaneitás mindazon formáit meg kell semmisíteniük, amelyeket az individualitás puszta létezése mindig magával hoz, és még magánjellegű formáikban is üldöznie kell őket, bármily politikamentesek és ártatlanok legyenek is. A totalitárius állam "mintapolgára" pavlovi kutya, a legelemibb reakciókra korlátozott emberpéldány, az a reakcióköteg, amely mindenkor megsemmisíthető és azonosan viselkedő más reakciókötegekkel helyettesíthető. Az ilyen polgár táborokon kívül csak tökéletlen formában hozható létre.

[Egykor az inkvizíció úgy próbálta kontroll alatt tartani az emberi szellemet, hogy üldözte a szabad gondolkodást, felügyelte a könyvnyomtatás, és amit nemkívánatosnak ítélt, azt indexre tette. Ma ennek ellenkezőjével a szellemi rabságot sokkal hatékonyabban lehet fenntartani, sőt, súlyosbítani. Tíz- és százezerszám adnak ki könyveket — ki találja meg köztük az igazán figyelemre méltóakat? Bárki bármit mondhatott és írhatott — legalábbis mostanáig, ugyanis a cenzúra és az öncenzúra újra megjelent —, mert az önkényes, exhibicionista, valódi szellemi minőséget és értéket nélkülöző nézetek és gondolatok bábeli zűrzavara sokkal magasabb falakat épít az emberek elméje köré, mint egykor az inkvizíció szigorú, korlátozó igyekezete. A fullasztó hírözön és a szórakoztatóipar zagyvaságainak óceánja nyomasztóbb tudatlanságot és sötétséget idéz elő, mint amilyet a történelem bármely uralmának legsúlyosabb elnyomása valaha is okozhatott. Ma úgy lehet megnyomorítani az emberi szellemet és a lelkeket, és magát az embert rabságra kényszeríteni — miközben a zakatoló propagandagépezet reggeltől estig a "Szabadságról" zengedez dicshimnuszokat —, hogy a testileg és lelkileg mindenfélével a csömörig jóllakatott emberek a törvénnyé tett individualizmus egyéni hóbortjainak és önkényének őrületében tobzódva minderről még csak tudomást sem szereznek.

A tömegtermelésnek és tömegszórakoztatásnak a világában mi szükség lenne azoknak koncentrációs táboroknak a nyomorúságára, amelyek megszervezése és üzemeltetése nem kis feladatot jelentett az államapparátus számára, és amely táborok kényszermunkájának olyan alacsony volt a hatékonysága és termelékenysége, hogy még e táborok fenntartását is alig volt képes biztosítani. Jelen körülmények között semmi nem tehetné indokolttá az ilyen primitív, sivár és nehézkes gépezetek üzemeltetését. Hiszen a totalitarizmus őrületének célja — a fogyasztói társadalom nagy vurstlijának jövedelmező és tarka világában — sokkal hatékonyabban megvalósulhat már az emberi lélek sivatagának mesterséges létrehozása helyett annak inkább vad dzsungellé való változtatása által. A szolgáltatásokra épülő gazdaság világában a mozgalom kiterjesztése előtt már tágas tér nyílik, és a modern tömegkommunikációs technikák és technológiák korában a társadalommérnökösködés és a kollektív emberkísérletek nemcsak könnyűvé és hatékonnyá válnak, de ezek segítségével már a legőrültebb utópisztikus fikciók megvalósításának lehetőségei csaknem korlátlanok.

Burke a francia forradalom kutatása során arra a következtetésre jutott, hogy a terror és a tömeges kivégzések kegyetlensége annak a haragnak az őrült orgiái voltak, amelyekkel az újonnan támadt, végletes ateizmus a trónjáról letaszított istenség ellen fordult, hogy azon az emberek megalázása és megtiprása kéjében álljon bosszút. A totalitarizmus végsőnek látszó célja, a hatalom parttalan fokozásának értelmetlensége fölött ma is ott lebeg az emberek és az emberi létezés meggyalázásának ez a szinte felfoghatatlan, de mégis nyilvánvaló, cinikus, sőt, "sátáni" megszállottsága.]

Az uralmon lévők és az alávetettek igen gyorsan visszasüllyednének a "régi burzsoá rutinba"; a kezdeti túlkapások után behódolnának az emberi törvények által szabályozott mindennapi életnek; röviden, abba az irányba fejlődnének, amelyet a józan észre hallgató valamennyi megfigyelő szívesen jósolgat. Mindezek a próféciák egy még biztos világban születtek, és tragikus tévedésük az a feltételezés volt, hogy egyszer s mindenkorra adott az emberi természet, amelyet a történelemmel azonosítottak, és ennek alapján jelentették ki, hogy a totális uralom eszméje nemcsak embertelen, hanem irreális is. Azóta rájöttünk: az ember hatalma akkora, hogy valóban azzá teheti magát, amivé akarja. (548.)

[Ma az emberi természetnek a legképtelenebb módon és programszerűen történő, az erőszakos ideológia általi átformálása éppen azt bizonyítja, hogy Arendtnek azon gondolata, amely szerint "az ember hatalma akkora, hogy valóban azzá teheti magát, amivé akarja", mára általános hitelvvé vált, és a diadalmas ateista materializmusnak a földi paradicsom megteremtésére vonatkozó ígéretének a zálogává. (Ennek legszemléletesebb, legkirívóbb és legőrültebb példája a társadalmi eszménnyé tett szodómia "genderizmusa" és annak "nemváltó" és "nemátalakító" emberkísérletei.) Ma ennek jegyében folyik az ember és vele a társadalom mivoltának gyökeres és teljes, minden képzeletet felülmúlóan szélsőséges, abszurd és szürreális átalakítása. Az új embertípus kitenyésztésének vagy megteremtésének utópisztikus vágya a totalitárius rendszerek egyik fő ismérve.]

A totalitarizmus nem az emberek fölötti zsarnoki uralomra törekszik, hanem egy olyan rendszerre, amelyben fölöslegesek az emberek. [...] mivel az ember erőforrásai igen nagyok, teljes uralom alá csak akkor hajtható, ha az ember nevet viselő állatfaj egyik alpéldányává válik. [...] A totalitárius államok állandóan az ember fölöslegessé tételére törekszenek... (549.)

[A fölöslegesség érzésének és tudatának nyomorúsága ma tort ül a nyugati fehér ember — minden eszközzel módszeresen szított — önutálatában, amely mára már a demográfiai természetű kollektív öngyilkosság vágyának delíriumáig jutott, és a saját kipusztulásának jövőbeni jóslataiban gyönyörködik. Az "ember okozta klímakatasztrófa" hisztériájának flagellánsai és a család- és életellenes politikai aktivizmus moronjai nemcsak az ember fölöslegességét hirdetik, de végső fokon minden igyekezetükkel annak eltűnését is szolgálják.]

Az emberek fölöslegessé tételére irányuló totalitárius kísérletben a modern tömegeknek az a tapasztalata tükröződik, hogy fölöslegesek a túlnépesedett földön. A haldoklás világában az embereknek olyan életmódon át tanítják meg fölöslegességüket, amelyben a büntetést úgy mérik rájuk, hogy nem vonatkozik bűntettre, amelyben a kizsákmányolást haszon nélkül űzik, és amelyben a munkavégzésnek nincs terméke: ez a világ olyan hely, amely nap nap után újratermeli az értelmetlenséget. A totalitárius ideológia keretei között azonban mi sem lehetne értelmesebb és logikusabb. Ha a foglyok férgek, logikus, hogy mérges gázzal kell megölni őket; ha elfajultak, nem szabad megengedni, hogy megfertőzzék a lakosságot; ha "rabszolgalelkük" van (Himmler), senkinek sem szabad arra vesztegetnie az idejét, hogy átnevelje őket. [...]

[A Nyugat először megtagadta a saját történelmét és hagyományait, majd lerombolta a kultúrát, a vallást és a hitet, elsilányította az emberi szellemet, felbomlasztotta a morális rendet, mára pedig a hitványból és alacsonyból csinált divatot és az elmebetegségből és ocsmányságból "erényt": sikerült a végletekig lealacsonyítani az embereket, kiüresíteni és értelmetlenné tenni az emberi létezést. Ma pedig a hatalmasok, az ún. "új feudális urak" ezt a méltóságától megfosztott, sok milliárdos tömeget vetik meg — a hipokrita jóemberkedés és az üres jelszavak hamis pátoszának álcája mögött is — jól érzékelhető cinizmussal. Soha nem volt még ennyire sok ember, és sosem volt még ennyire "fölösleges" és megvetendő — mindez egy olyan világban, amely a szinte felfoghatatlan vagyonnal és hatalommal rendelkező, a magukat isteneknek képzelő, pszichopata plutokraták fogságába került...]

A totalitárius rendszerek ily módon eltökélten és cinikusan megfosztják a világot az egyetlen dologtól, amelynek a józan ész haszonelvű várakozásai szempontjából értelme van, egyszersmind ráerőszakolnak egy olyan fölöttes értelmet, amelyre az ideológiák valójában mindig is gondoltak, amikor azt állították magukról, hogy ráleltek a történelem kulcsára vagy a világegyetem rejtélyeinek megoldására. A totalitárius társadalom fölött ideológiai babonájának nevetséges fölöttes értelme trónol. Az ideológiák csak addig ártalmatlan, kritikátlan és önkényes vélemények, amíg komolyan nem hisznek bennük. Mihelyt totális érvényességigényüket szó szerint veszik, olyan logikai rendszerek magvává válnak, amelyekben, miként a paranoiások rendszereiben, az első előfeltevés elfogadásából minden érthetően, sőt kényszerítő erővel következik. Az ilyen rendszerek őrültsége nemcsak az első előfeltevésből fakad, hanem magából felépítésük logikus jellegéből is. Az "izmusok" furcsa logikussága, együgyű bizalma a makacs odaadás megváltó értékében, tekintet nélkül a sajátos és változó tényezőkre, mindig magába foglalja már a valóság és a tények totalitárius megvetésének első csíráit.

A haszonelvű gondolkodáshoz szokott józan ész azért tehetetlen ezzel az ideologikus fölöttes értelemmel szemben, mert a totalitárius rendszerek az értelmetlenség működő világát teremtik meg. A tények ideologikus megvetése még tartalmazta a világ feletti emberi uralom büszke feltételezését; végtére is, a valóság megvetése teszi lehetővé a világ megváltoztatását, mesterséges emberi képződmények létrehozását. (550.)

Az ok kizárólag ideológiai: következetessé kell tenni a világot, be kell bizonyítani, hogy fölöttes értelmének igaza van. Főként e fölöttes értelem, a tökéletes következetesség kedvéért van arra szüksége a totalitarizmusnak, hogy még az írmagját is megsemmisítse annak, amit mindközönségesen emberi méltóságnak nevezünk. Az emberi méltóság tiszteletéből ugyanis az következik, hogy embertársaimat vagy nemzettársaimat alanynak, a világ építőinek vagy egy közös világ építőtársainak ismerem, ismerjük el. [...] A totalitárius ideológiák célja ezért nem a külvilág átalakítása vagy a társadalom forradalmi megváltoztatása, hanem magának az emberi természetnek az átalakítása. [...] Maga az emberi természet forog kockán... (551.)

[Korunk lehengerlő erővel egyeduralomra törő — a sci-fi és a disztópikus irodalom és filmek fantáziavilágát idéző — "transz- és poszthumanista" ideológiája azért visszataszító és veszélyes, mert valójában "antihumanista", azaz nyilvánvalóan emberellenes. Ott tartunk, hogy az évmilliók fejlődése során létrejött embervoltunk antropológiai gyökerei, létünk legalapvetőbb meghatározottságai, tehát mindaz, ami az embert emberré teszi, és ami egykor az emberi életnek egyáltalán értelmet adott, ami azt képes volt valamiféle szépséggel és méltósággal felruházni, ma már minden oldalról ostrom alatt áll, és azt végveszély fenyegeti. Ezért korunk — a kissé már nehézkes és elavult szóhasználattal — "balliberálisnak" vagy — jobb híján — "woke"-nak nevezett egész jelenségköre nem egyszerűen csak valamiféle politikai és társadalomfilozófiai irányzat, hanem egy olyan szellemi-morális lepra, amely lényegét tekintve ember- és életellenes, és mint ilyen: az egész létünket fenyegető kór, végső fokon egy katasztrofális vég felé vezető evolúciós zsákutca. Tehát messze több forog itt kockán, mint amit politikai irányzatok vagy pártok felületesen szemlélt vetélkedéseink tulajdonítani egyáltalán képesek vagyunk.]

Ama totalitárius hiedelem, hogy minden lehetséges, mostanáig csak azt bizonyította be, hogy minden elpusztítható. Mégis, a totalitárius rendszerek, miközben azt próbálták bizonyítani, hogy minden lehetséges, anélkül hogy tudták volna, felfedezték, hogy vannak bűntettek, amelyeket az emberek sem megbocsátani, sem megbüntetni nem képesek. Amikor a lehetetlent lehetővé tették, az eredmény a megbüntethetetlen, megbocsáthatatlan abszolút rossz lett, amelyet már nem lehetett az önérdek, a kapzsiság, a pénzsóvárság, a rosszakarat, a hatalomvágy és a gyávaság gonosz motívumaiból megérteni és megmagyarázni; és amelyet ezért a harag nem bosszulhatott meg, a szeretet nem viselhetett el, a barátság nem bocsáthatott meg. Ahogy a halálgyáraknak vagy a feledés odúinak áldozatai kivégzőik szemében már nem "emberiek", ugyanúgy a bűnözőknek ezen legújabb fajtájára sem vonatkozhat az emberi esendőség elismeréséből fakadó szolidaritás.

[A modern kor szédítő forgatagának ártalmaiból következő zavarodottság, a társadalmi anomáliák, a pszichés zavarok és az ún. civilizációs betegségek bajait tetéző, az emberi természet szándékos eltorzítására — az őrült ideológia nevében — tett erőfeszítések, és az emberi élet minden eszközzel történő lealacsonyításának és bemocskolásának perverzitásában kéjjel gyönyörködő, mára már fékevesztett szörnyetegként tomboló "ellenkultúra" módszeres rombolása, és az emberi lét fölöslegességének érzetét szító körülmények és tévképzetek együttesen egy életveszélyes kombinációt alkotnak. Nem nehéz belátni, hogy mindez így mindannyiunkat szükségképpen egy olyan kataklizma irányába sodor, amelyet ma még talán körvonalaiban sem vagyunk képesek elképzelni, és amelynek pusztítása akár messze meghaladhatja a 20. századi totalitarizmusok százmilliók életét követelő borzalmait. Hiszen mi egyébhez is vezethetne a mesterségesen értelmetlenné tett világ gyűlölete és a művileg létrehozott, "a már nem emberi emberek" megvetése a sokmilliárdnyi népesség fölöslegességének sőt káros voltának képzetével együtt?]

Egész filozófiai hagyományunk lényegéből fakad, hogy nem vagyunk képesek felfogni a "radikális rosszat". [...] Egyetlen dolog látszik csupán felfoghatónak számunkra. Azt mondhatjuk, hogy a radikális rossz egy olyan rendszerrel összefüggésben jelentkezett, amelyben minden ember egyformán fölöslegessé vált. A rendszer működtetői éppúgy hisznek a saját fölöslegességükben, mint másokéban. A totalitárius gyilkosok éppen azért rendkívül veszélyesek, mert nem törődnek saját magukkal sem: hogy élők-e vagy holtak, hogy valaha éltek-e vagy sohasem születtek meg. A hullagyárak és a feledés odúi azért veszélyesek, mert manapság, amikor mindenütt növekszik a népesség és a hontalanok száma, állandóan egész embertömegek válnak fölöslegessé, ha továbbra is a hasznosság szemszögéből vizsgáljuk világunkat. A politikai, társadalmi és gazdasági események mindenütt szinte titkos cinkosul fogadják az emberek fölöslegessé tételére kiagyalt totalitárius eszközöket. A burkolt kísértés nagyon is felfogható a hasznosságelvű józan ész számára mindazokban a tömegekben, amelyek a legtöbb országban már annyira kétségbeesettek, hogy nem félnek különösebben a haláltól. A nácik és a bolsevikok biztosak lehetnek abban, hogy megsemmisítőgyáraik, amelyek a leggyorsabb megoldást kínálják a túlnépesedés, a gazdaságilag fölösleges és társadalmilag gyökértelen embertömegek problémájára, legalább annyira jelentenek vonzó példát, mint figyelmeztetést. Meglehet, hogy a totalitárius megoldások túlélik a totalitárius rendszerek bukását, és olyan erős kísértések formájában élnek tovább, amelyek ismételten felbukkannak, valahányszor lehetetlennek látszik emberhez méltó módon enyhíteni a politikai, társadalmi vagy gazdasági nyomorúságon. (552-553.)

[Arendt, aki maga is megjárta a koncentrációs táborok poklát, és aki elszánt kísérletet tett a végletesen és végzetesen értelmetlen és érthetetlen megértésére, a "radikális rossz" metapolitikai jelenségével szembesült. De e fogalom már önmagában is azt sugallja, hogy a "tudomány" számára szalonképes "metapolitikai" kifejezés helyett mennyivel időszerűbb lenne végre ezt inkább már — az időszerűtlenné és száműzötté tett — "metafizikai" jelzővel illetni. Mert a múlt e szörnyű fejezetei, és mindaz, ami ma a szemünk láttára történik, már nem írható le az "áruló írástudók" kanonizált akadémiai tolvajnyelvén. Mert mindazt, amit Arendt megtapasztalt és feltárt, és azt, aminek most mi tanúi vagyunk, sokkal értelmesebb és érthetőbb lenne annak a "metafizikai rossznak" a manifesztációjaként felfogni, amelynek babonás képzetét az "új tudósok" az új babonáik kedvéért elvetették.  

Hiba lenne azt hinni, hogy az ilyen szörnyűségek ideje mindörökre lejárt, és hogy hasonló dolgok velünk vagy utódainkkal már nem történhetnek meg. A modern kor embere a jövő ígéreteiért, a "fejlődés" gondolatáért való rajongásból és ezzel párhuzamosan a múlt el- és megvetéséből született. Ezért köz- és önveszélyes barbársága végső fokon abban a törvényben gyökerezik, amely szerint: az az ember, aki nem tiszteli a múltat, az nem becsüli a jövőt sem. Azaz: a múltját lenéző és elfelejtő ember nem rendelkezik a jövő generációi iránti felelősségérzettel sem. És mint ilyen állandóan a nihilizmus kísértésében él, és az anarchia és a káosz felé sodródik.]

(13. Ideológia és terror: új kormányzati forma /557./)

... a totalitarizmus lényegileg tér el a politikai elnyomás más formáitól, például az önkényuralomtól, a zsarnokságtól és a diktatúrától. Bárhol jutott is hatalomra, teljesen új politikai intézményeket hozott létre, és lerombolta az adott ország valamennyi társadalmi, jogi és politikai hagyományát. Ideológiájának sajátos nemzeti hagyományától vagy szellemi forrásától függetlenül, a totalitárius kormányzat mindig tömegekké alakította át az osztályokat, a pártok rendszerét nem egypárti diktatúrával, hanem tömegmozgalommal váltotta fel, a hatalmi centrumot a hadseregről a rendőrségre helyezte át, külpolitikájában pedig nyíltan világuralomra törekedett. A mai totalitárius kormányzatok egypártrendszerekből fejlődtek ki; mihelyt ezek valóban totalitáriussá váltak, olyan, minden mástól gyökeresen eltérő értékrendszer szerint kezdtek működni, hogy hagyományos jogi, erkölcsi vagy a józan észen alapuló hasznossági kategóriáink egyike sem lehetett segítségünkre cselekedeteik megértésében, megítélésében vagy előre látásában.

[Az elmúlt évek során a "valamennyi társadalmi, jogi és politikai hagyomány" lerombolására irányuló törekvések különösen az Egyesült Államokban voltak szembetűnőek, ahol már nemcsak az ország történelmét kérdőjelezték meg, hanem már annak alapító dokumentumai érvényességét is. Ugyanakkor Nyugat-Európának az iszlám kultúrához való lassú de folyamatos igazodása és fokozatos önfeladása is ebbe az irányba mutat. A mozgalom és annak zsigerileg ikonoklaszta ideológiája a szüntelen újítás lázában ég, ennek mentén átalakul a nyelv, ehhez igazodva a politikai és kulturális intézmények állandóan transzmutálódnak, mindig újabb emberjogi célok fogalmazódnak meg és új nyilatkozatok születnek, végrehajtásukra pedig új intézmények jönnek létre. Ma is szinte zavarba ejtően értelmezhetetlen folyamatok sorjáznak egymás után — követhetetlen tempóban.] 

Ha igaz az, hogy a totalitarizmus elemeire a rendszerint századunk válságának nevezett jelenség történetét felidézve és politikai folyományait elemezve bukkanhatunk rá, ebből kikerülhetetlenül következik, hogy ez a válság nem pusztán külső fenyegetés, Németország vagy Oroszország agresszív külpolitikájának egyszerű következménye, s hogy Sztálin halálával éppúgy nem fog eltűnni, ahogy a náci Németország bukásával sem tűnt el. Még az is meglehet, hogy korunk igazi veszélyei majd csak akkor nyerik el igazi — bár nem szükségképpen legkegyetlenebb — formájukat, amikor a totalitarizmus már a múlté lesz. (577.)

[A náci és a szovjet totalitarizmus már a múlté, de — túl azon, hogy Arendt szerint egy új totalitarizmus kialakulásának a politikai és társadalmi feltételei továbbra is fennállnak — ezek hatalomtechnikai újításai is velünk maradtak, és  tovább fejlődve vélhetően egyrészt még megtévesztőbbekké, másrészt hatékonyabbakká váltak. Ma olyan gazdasági források, politikai módszerek és intézmények, technikai eszközök, kommunikációs technikák és technológiák, szervezetek és hálózatok állanak a politikacsinálók hatalmi körének a rendelkezésére, amilyenekről a 20. századi elődeik még csak nem is álmodhattak.

A woke-izmus torz ideológiája — a "nyílt társadalom" utópiája a társadalmi programmá tett szodómiával, a harcias, hódító iszlám híveinek a "multikulturalizmus" nevében történő tömeges betelepítésével, a fehérellenes rasszizmus öngyűlölő tébolyának kultuszával stb. — az egész civilizációnk mély megvetését tükrözi, és nem is titkolva próbálja annak alapjait és vele az egész építményét lerombolni. Sőt, ez az egyszerre nevetségesen és felháborítóan primitív, aljas ideológia már egyenesen magát e civilizációt létrehozó nyugati, fehér embert vette célkeresztjébe, és legveszettebb aktivistái attól sem riadnak vissza, hogy a fehér faj eltörlése és eltűnése iránti sóvár vágyukat nyíltan hangoztassák. És a tömegek már erre a képtelen hadüzenetre, a létük megsemmisítését kívánó program deklarálására sem kapják fel a fejüket. Mert ahhoz, ami ma velünk történik, már nem kellenek koncentrációs táborok, gázkamrák és tömegmészárlások: egyszerűen elveszik a múltunk, a hagyományaink, a kulturális értékeink maradékait, vele az identitásunkat, az önazonosságunkat, ezzel az értelmi és erkölcsi ítélőképességünket, az önbecsülésünket és mindezek eredményeként: az élet értelmes és értékes voltába vetett hitet, és az élni és fennmaradni akarás vágyát. Mindezekkel együtt egy olyan végzetes demográfiai lejtőre terelik dekadens társadalmainkat, ahonnan már nincs visszaút: a marxista gondolkodásnak a nukleáris család elleni megszállottsága már viszonylag hosszú múlttal rendelkezik; és ma a legádázabb woke mozgalmárok már nem az abortusz jogi lehetőségét követelik, hanem — a teológiai nyelv kifejezőerejét ismét kölcsönvéve: szinte "sátáni" vagy "sátánista" kéjjel, mint valami csodálatos "emberi jogot" és értéket — valósággal ünneplik azt. Ez az egész woke-izmus végső fokon nem egyéb, mint egy beteg civilizáció öngyilkos tébolyának őrjöngése.]

A totalitárius uralom iszonyatos, mégis látszólag megdönthetetlen igénnyel lép fel. [...] teljes mértékben kész bárki közvetlen létérdekeit feláldozni annak az oltárán, amit a Történelem vagy a Természet törvényének tekint. A pozitív törvények elutasítása egy magasabb rendű legitimáció nevében történik, amely magukból a forrásokból táplálkozik, és ezért ügyet sem kell vetnie a kicsinyes törvényességre. A totalitárius törvényesség azt állítja magáról, hogy megtalálta a módját a földi igazságosság megteremtésének — amire a pozitív törvényesség, saját bevallása szerint, soha nem lenne képes. A jog és az igazságosság közötti szakadékot sohasem lehetne áthidalni, mert a helyes és a helytelen normái, amelyekre a pozitív törvény lefordítja tekintélyének forrását — az egész világegyetemben uralkodó "természettörvények", az emberi történelemben feltáruló isteni törvény vagy az összes ember érzéseiben élő közös törvényt kifejező szokások és hagyományok —, szükségképpen általánosak, megszámlálhatatlan és előre láthatatlan számú esetre kell érvényesnek lenniük, emiatt valójában egyetlen konkrét, a körülmények megismételhetetlen láncolatát magába foglaló esetre sem alkalmazhatók.

[Ma pontosan abban a zavarba ejtő helyzetben vagyunk, hogy azok, akik azt állítják magukról, hogy "megtalálták a módját a földi igazságosság megteremtésének", és politikai ellenfeleiken gépies monotonitással és ádáz harciassággal kérik számon az ún. "jogállamiságot", maguk nyíltan fittyet hánynak minden törvényességre, ha céljaik elérése azt megkívánja. Teszik mindezt minden aggály nélkül, és még csak nem is mentegetőznek, mint olyanok, akik hitük szerint — a viselkedésükből ez egyértelműen kitűnik — a törvények fölött állónak képzelik magukat.

A politika világának ezek a zsarnoki szereplői a "magasabb rendű legitimációjuk" forrását — aminek égisze alatt úgy érzik, hogy nekik maguknak "ügyet sem kell vetniük a kicsinyes törvényességre" — a fehér faj 'eredendő bűnének' felfedezésében és leleplezésében találták meg. Ez az új és szégyentelen faji alapú elmélet nem kevesebbet állít, mint hogy a fehér emberek mindegyike, kivétel nélkül, függetlenül a személyes érzéseiktől, gondolkodásuktól és tetteiktől, eredendően, determinisztikusan, megváltoztathatatlanul és 'megválthatatlanul', mintegy genetikailag kódolva: rasszisták — akár tudnak róla, akár nem. Maguk a mozgalom hívei pedig azok, akik azt a mindenek fölötti hivatást kapták, hogy a fehér emberek ezen bűnös magatartásával szembeszálljanak, és orvosolják a színes bőrű emberekkel szembeni, az "intézményes rasszizmus" által elkövetett igazságtalanságokat, és ezzel helyére billentsék a világ kozmikus rendjét, és szent küzdelmükkel szolgálják az általuk mitikusan elképzelt "Szabadság" eljövetelét és diadalát — ahogy azt Ibram X. Kendi gyakorlatilag kanonizált, a woke-izmus egyik "szent könyvévé" vált, a 'How to Be an Antiracist' (2019) c. műve is hirdeti.] 

A legalitással dacoló totalitárius törvényesség, amely azt állítja magáról, hogy az igazságosság közvetlen uralmát teremti meg a földön, úgy hajtja végre a Történelem vagy a Természet törvényét, hogy azt nem fordítja le az egyéni viselkedés helyességének vagy helytelenségének normáira. Közvetlenül az emberiségre alkalmazza a törvényt, és nem bajlódik az emberek viselkedésével. A Természet vagy a Történelem törvényének várható végterméke, helyes végrehajtás esetén, az emberiség; ez a várakozás rejlik minden totalitárius kormányzat globális uralmi igénye mögött. A totalitárius politika azt állítja magáról, hogy az emberi fajt egy olyan törvény tevékeny és tévedhetetlen hordozójává alakítja át, amelynek különben csak passzívan és vonakodva engedelmeskedne.

˙

Itt válik világossá az alapvető különbség a totalitárius és bármely más törvényfogalom között. A totalitárius politika nem törvények egyik csoportját helyettesíti egy másikkal, nem teremti meg saját consensus iuris-át, nem hozza létre, forradalom útján, a legalitás új formáját. Dacol mindenféle pozitív törvénnyel, még azokkal is, amelyeket saját maga hozott, és ebből kiviláglik, hogy úgy véli: elboldogul bármifajta consensus iuris nélkül is, mégsem kell a törvénytelenség, önkény és félelem zsarnoki állapotára hagyatkoznia. Azért nincs szüksége consensus iuris-ra, mert azt ígéri, hogy a törvény teljesülését függetleníti az emberi cselekvéstől és akarattól; földi igazságosságot pedig azért ígér, mert arra vállalkozik, hogy magát az emberiséget tegye a törvény megtestesülésévé. (579-580.)

 

A totalitárius kormányzat politikai szervezetében a pozitív törvények helyét a totális terror foglalja el, amelynek célja valósággá változtatni a történelem vagy a természet mozgástörvényét.

[Ma az egész Nyugat pontosan az "emberiség" egy ilyen kvázitranszcendens, utópisztikus víziójának lázában ég — amelynek megvalósítása érdekében ellentmondást nem tűrő elszántsággal (gyakran még a törvényességnek a látszatával sem törődve) szállnak síkra a politikai hatalom képviselői, az oktatás és a kulturális élet intézményei, a show business világa, a mainstream média, a nagy pénzügyi és gazdasági szereplők, a tech-óriások, de már az önmagukból kifordult egyházak és vallási közösségek is. Minden történelmi és a társadalmak életével kapcsolatos ismeretünk és tudásunk szerint az ilyen utópisztikus elképzelések a fantázia világához tartoznak és egyben megvalósíthatatlanok, mert ellentmondanak az emberi létezés realitásainak és legalapvetőbb törvényszerűségeinek. Eddig minden kísérlet, amely megpróbálta a többé-kevésbé szervesen fejlődött társadalmi formákat valamiféle mesterségesen kiagyalt, utópisztikus konstrukciókkal felváltani, egy diktatórikus vagy a 20. században totalitárius zsarnoksághoz vezetett, olyan disztópikus rémállamhoz, amelynek mozgató rúgójává és törvényévé a terror vált. Már ma az alkotmányos értékek megvetése, a demokratikus intézmények tekintélyének erodálódása, a törvényességhez való egyre szabadosabb viszonyulás, a polgári szabadságjogokat fojtogató zsarnokság politikai és társadalmi környezetében élünk.]

A terror a mozgás törvényének megvalósulása; fő célja, hogy lehetővé tegye a természet vagy a történelem erejének, hogy szabadon, semmiféle spontán emberi cselekvéstől nem gátolva söpörjön végig az emberiségen. A terror azért próbálja "stabilizálni" az embereket, hogy felszabadítsa a természet vagy a történelem erőit. Ez a mozgás választja ki az emberiség ellenségeit, akikkel szemben szabadjára engedik a terrort; sem a szabad ellenkezés, sem a szabad rokonszenv nem avatkozhat be a Történelem vagy a Természet "objektív ellenségének" kiküszöbölésébe. A bűnösség és az ártatlanság értelmetlen fogalmakká válnak; "bűnös" az, aki azoknak a természeti vagy történelmi folyamatoknak az útjában áll, amelyek kimondták az ítéletet az "alacsonyabb rendű fajok", az "életképtelen" egyének, a "halódó osztályok és romlott népek" fölött. Az ítéletet a terror hajtja végre, amelynek bírósága előtt szubjektíve ártatlan minden érintett: a meggyilkoltak azért, mert semmit sem tettek a rendszer ellen, a gyilkosok pedig azért, mert valójában nem gyilkoltak, csupán egy magasabb ítélőszék által kimondott halálos ítéletet hajtottak végre. Az uralmon lévők sem állítják magukról, hogy igazságosak vagy bölcsek, csupán azt, hogy történelmi vagy természeti törvényeket hajtanak végre. Nem törvényeket alkalmaznak, hanem egy mozgásnak engedelmeskednek annak belső törvényei szerint. A terror törvényesség, ha a törvény valamely emberfeletti erő, a Természet vagy a Történelem mozgástörvénye.

A terror, mint egy olyan mozgástörvény végrehajtása, melynek végcélja nem az emberek jóléte vagy egyetlen ember érdeke, hanem az emberiség megteremtése, az egyéneket a faj, a "részeket" az "egész" oltárán áldozza fel. [...]

Az alkotmányos kormányzás viszonyai között a pozitív törvények célja az, hogy határokat jelöljenek ki, és kommunikációs csatornákat hozzanak létre az emberek között, akiknek közösségét állandóan veszélyeztetik a beleszülető új emberek. Minden születéssel új kezdet születik a világban, potenciálisan új világ jön létre. A törvények szilárdsága az emberi ügyek állandó mozgásának felel meg, annak a mozgásnak, amely mindaddig, amíg emberek születnek és meghalnak, sohasem érhet véget. Minden új kezdetet törvények határolnak körül, egyszersmind mozgásszabadságot is adva neki, annak lehetőségét, hogy valami teljesen új és megjósolhatatlan jöjjön létre. A pozitív törvények határai ugyanazt jelentik az ember politikai létezése számára, amit történelmi létezése számára az emlékezet: egy közös világ előzetes létezését garantálják, annak a folyamatosságnak a valóságát, amely túlmutat egy-egy nemzedék élettartamán, magába szív minden új kezdetet és belőlük táplálkozik.

[Az egész modern világunk tulajdonképpen nem egyéb, mint egy grandiózus kísérlet, amelynek lényege, hogy elvetette — az eddig minden más kor számára nélkülözhetetlen és mindig tisztelettel őrzött — történelmi emlékezetet. Lemondott elődei hitéről és hagyományairól, mint a "közös világ előzetes létezését garantáló folyamatosság valóságról", és a felnövekvő nemzedékeknek pedig úgy nyitott utat, hogy azokat nemhogy nem kapcsolta össze múltjukkal, elődeikkel és azok tiszteletreméltó hagyományaival, de ez a különös korszak a leghatározottabban azon igyekezett, hogy az újabb és újabb nemzedékeket megfossza a történelmüktől, kulturális örökségétől és minden emlékezettől. Ráadásul a felejtésnek ezt a kollektív módját hatékonyan segítette a 20. század folytonos újításainak örvénylő kavalkádja is, a totalitárius szörnyetegek kíméletlenül hagyományellenes rombolásairól nem is beszélve. Ma ott tartunk, hogy az életünknek már szinte minden területét fenyegető válságjelenségek egyre tornyosuló viharfelhői alatt mit sem sejtve felnövekvő, a ma még megjósolhatatlan természetű TikTok-idióták nemzedékeinek kell majd szembenéznie és megbirkóznia a vélhetően valaha volt legnagyobb történelmi kihívásokkal.]

A totális terrort azért oly könnyű a zsarnoki kormányzat tünetének tekinteni, mert kezdeti szakaszában a totalitárius kormányzatnak zsarnokságként kell viselkednie, és le kell rombolnia az ember alkotta törvény határait. (582-583.)

Totalitárius nézőpontból csupán a magasabb erők megzavarásának tekinthető az a tény, hogy az emberek születnek és meghalnak. A terrornak — mint a természeti vagy történelmi mozgás engedelmes szolgájának — ezért nemcsak a sajátos értelemben vett szabadságot kell kiküszöbölnie, hanem ennek a szabadságnak legvégső forrását is, amelyet az ember születésének ténye jelent, és amely abban a képességében rejlik, hogy új kezdetet alkot. A terror vasbilincsében — amely megszünteti az emberek sokféleségét, és a sokaságból olyan Egységet hoz létre, amely tévedhetetlenül úgy cselekszik, mintha maga is a történelem vagy a természet menetének része volna — nemcsak a történelmi és a természeti erők felszabadításának eszközére leltek rá, hanem arra az eszközre is, amelynek segítségével ezek önmaguktól soha el nem érhető sebességre gyorsíthatók. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a terror azonnal végrehajtja azokat a halálos ítéleteket, amelyeket a feltevés szerint a Természet mondott ki az "életképtelen" fajokra vagy egyénekre, illetve a Történelem a "halódó osztályokra" — és nem vár a természet vagy a történelem lassabb és kevésbé hatékony folyamataira. (584-585.)

A totalitárius nevelésnek sohasem az volt a célja, hogy meggyőződéseket gyökereztessen meg az emberekben. Ellenkezőleg, még a képességet is ki akarta ölni bármiféle meggyőződés kialakítására. (586.)

[A képviseleti "demokráciában" —  amelynek alapját a "népszuverenitás" és a "szabad választások" képezik — különösen aggasztó korunk tömegemberének a zagyva és folyton változó ideológiai képzelgéseknek és a propagandagépezet demagóg uszításainak való teljes kiszolgáltatottsága; a szellemi és morális ítélőképességének teljes szétforgácsolódása; valamint a legelemibb érdekeit vagy már egyenesen a létét fenyegető képtelenségekkel szembeni közönye és tehetetlensége.]

Ahhoz, hogy a totalitárius uralom irányíthassa alattvalóinak viselkedését, mindannyiukat egyformán jól kell felkészítenie a végrehajtó és az áldozat szerepére egyaránt. (587.)

Az ideológiák történetiek, a létrejövéssel és a pusztulással, a kultúrák keletkezésével és bukásával foglalkoznak, még akkor is, ha valamilyen "természettörvény" segítségével próbálják magyarázni a történelmet. A "faj" szó a fajelméletben nem valódi kíváncsiságot jelöl az emberi fajok mint a tudományos kutatás tárgyai iránt; hanem olyan "eszme", amelynek segítségével a történelem mozgását egyetlen következetes folyamatként magyarázzák. (588.)

Az ideológiákban mindig az a feltételezés rejlik, hogy egyetlen eszme segítségével adott premissza minden következménye megmagyarázható, továbbá, hogy a tapasztalat nem taníthat semmire, mert a logikai levezetésnek ez a következetes folyamata már mindent tartalmaz. A veszély, amely abban rejlik, hogy a filozófiai gondolkodás szükségszerű bizonytalanságát egy ideológia és a belőle fakadó világnézet totális magyarázatára cseréljük fel, nem is annyira az, hogy ezzel magunkra vesszük valamilyen rendszerint közönséges és mindig kritikátlan feltevés elfogadásának kockázatát, hanem az, hogy az ember gondolkodási képességében rejlő szabadságot cseréljük fel a logika kényszerzubbonyára, amely éppoly erőszakot tehet az emberen, mint bármely külső hatalom.

[Ma a woke-izmus határozottan, nyíltan és programszerűen elveti a nyugati filozófiai gondolkodás hagyományát és módszereit, sőt, már ott tartunk, hogy sorra bélyegzi meg és ítéli fölöslegesnek vagy egyenesen ártalmasnak az olyan szellemi erőfeszítést igénylő tevékenységeket és azok eredményeit, mint például a helyesírás, a matematika, a klasszikus zene stb. Teszi mindezt annak az egyszerre nevetséges és ijesztően primitív gondolatnak a nevében, hogy mindez "túlságosan fehér". Egy a fontos: hogy valaki minél jobban elkötelezze magát a mozgalomnak, és ezáltal minden mást, ami az ideológia körén kívül esik, már figyelmen kívül lehet hagyni, vagy egyenesen fölöslegesnek lehet ítélni. Vagy még inkább: mindent át lehet és kell értékelni az ideológiához való viszonya szerint. Nem lehetnek illúzióink: a woke-izusban a legszörnyűbb történelmi korok sötétsége tért vissza.]

Másrészt, valamennyi ideológia tartalmaz totalitárius elemeket, de ezek csak totalitárius mozgalmakban fejlődnek ki teljesen, és ebből fakad az a csalóka benyomás, hogy csak a rasszizmus és a kommunizmus tekinthető totalitáriusnak. [...]

[Tehát egy sikeresen, azaz hatékonyan működő, egyre nagyobb tömegeket meghódító mozgalom bármely — akár a legkezdetlegesebb, legostobább, legőrültebb — ideológiából is képes totalitarizmust építeni. Így korunk woke-izmusa, a "neoliberális kapitalizmus luxusszocializmusa", a "színes bőrűeket piedesztálra emelő inverz nácizmus", a "neomarxista rasszizmus", az "államvallássá tett szodómia szexuálkommunizmusának ateista teokráciája" — mint a modern kor összes társadalmi kísérletének bukásából következő infernális zagyvaságnak és káosznak a szinte már apokaliptikus manifesztációja — készen áll egy új, minden eddiginél morbidabb és szürreálisabb totalitarizmus megvalósítására.]

... az ideológiák, totális magyarázatigényükkel, hajlanak arra, hogy ne azt magyarázzák, ami van, hanem azt, ami kialakul, születik és elmúlik. Valamennyi esetben kizárólag a mozgás érdekli őket, vagyis a szokásos értelemben vett történelem. Az ideológiák mindig a történelemmel foglalkoznak, még akkor is, ha — mint a rasszizmus esetében — látszólag természeti premisszákból indulnak ki; a természet itt csupán arra szolgál, hogy magyarázatot adjon a történelmi kérdésekre és azokat természeti problémákra vezesse vissza. A totális magyarázat igénye valamennyi történelmi esemény magyarázatát ígéri: a múlt teljes magyarázatát, a jelen teljes ismeretét és a jövő megbízható előrejelzését. [...] ebben a minőségben az ideológiai gondolkodás függetlenné válik mindenfajta tapasztalattól, amelytől még akkor sem tanulhat semmi újat, ha olyasmiről van szó, ami éppen létrejött. Az ideológiai gondolkodás így megszabadul attól a valóságtól, amelyet öt érzékünkkel észlelünk, és az érzékelhető dolgok mögött rejlő "igazabb" valósághoz ragaszkodik, amely rejtekhelyéről uralkodik e dolgok felett, és amelynek felismeréséhez hatodik érzékre van szükségünk. Ezt a hatodik érzéket éppen az ideológia nyújtja, az a sajátos ideológiai indoktrináció, amelyet külön erre a célra létrehozott oktatási intézményekben tanítanak: itt, a nácik Ordensburg-jaiban vagy a Komintern és a Kominform iskoláiban képezik a "politikai katonákat". A totalitárius mozgalom propagandája arra is szolgál, hogy a gondolkodást felszabadítsa a tapasztalat és a valóság alól; mindig is arra törekszik, hogy titkos jelentéssel ruházzon fel minden közérdekű, megfogható eseményt, és titkos szándékot gyanítson valamennyi nyilvános politikai cselekedet mögött. Mihelyt hatalomra jutottak ezek a mozgalmak, hozzálátnak, hogy a valóságot ideológiai igényeiknek megfelelően alakítsák át. (589-590.)

Mihelyt az ideológiai gondolkodás megállapította premisszáját, kiindulópontját, a tapasztalatok már nem avatkoznak be, és a gondolkodás nem is tanulhat a valóságból. (591.)

[Ez az önmagába zártság és teljes megszólíthatatlanság, ez a démonian személytelen mechanikusság minden szektás fanatizmus lényege, amelynek éppen ebből fakad az elviselhetetlen embertelensége — és a terror, mint végső hatalmi eszköz iránti fogékonysága és vágya. Ez magyarázza a dermesztő gondolatnélküliségnek és a tények makacs megvetésének az egyre aggasztóbb mértéket öltő, általánossá váló tapasztalatát korunk egyre durvább és közönségesebb politikai jelenségeinek világában. Talán éppen ez az, aminek elsőként kellene arra figyelmeztetnie minket, hogy egyáltalán nem zárható ki a történelmi múlt borzalmainak megismétlődése a jövőben.]

Az ideológiai politikának természetében rejlik — és ez nem egyszerűen az önérdek vagy a hatalomvágy érdekében elkövetett árulás —, hogy az ideológia valóságos tartalmát (a munkásosztályt vagy a német népet), amely eredetileg megteremtette az "eszmét" (az osztályharcot mint a történelem törvényét vagy a fajok harcát mint a természet törvényét), felfalja az a logika, amellyel az "eszmét" valóra váltják. (592.)

A forradalom felfalja gyermekeit, az "ideológiai politika" pedig felfalja mindazokat, akiknek a "jogai" és "szabadsága" nevében (proxy) háborúba indul. Korunk egyik legtragikomikusabb példájával a feminizmus küzdelmeinek végkifejlete szolgál: a család intézménye minden oldalról folyamatos ostrom alatt áll; az anyaság méltóságát ocsmány módon gyalázzák; ha egy nő mégis családot és gyermeket vállal, akkor a háztartás és a gyermeknevelés oroszlánrésze jó eséllyel továbbra is rá hárul majd, méghozzá úgy, hogy a legtöbb esetben éppen olyan jövedelemszerző tevékenységre kényszerül, mint a férfiak; a "szexualizálás" tekintetében oly érzékeny aktivisták ugyanahhoz az ideológiai áramlathoz tartoznak, mint a szodomita lobbi, amely már nem egyszerűen a szexuális szabadságért lelkesedik, de a minden létező, lehetséges és lehetetlen szexuális perverzitás szentségét és sérthetetlen voltát hirdeti, amely a nőiség minden valaha volt szépségét és méltóságát lábbal tiporja; továbbá a nőknek ma már sok helyen arra sincs lehetőségük, hogy a nemük szerinti mosdó vagy öltöző intimitását élvezzék a "genderizmus" nevetséges és egyben felháborítóan abszurd követelései miatt; a női sportolók helyzete is kezd ellehetetlenülni ugyanígy a "transzneműeknek" nevezett identitás- és személyiségzavaros perverz elmebetegek lobbijának a nyomása alatt (akik egyébként szentek, sérthetetlenek, és minden kritikán fölül állnak, és akiknek "személyiségi jogaiért" a szélsőbaloldali politikusok és véleményformálók habzó szájjal küzdenek); sőt, ma már ott tartunk, hogy a nő fogalmát mint olyat is elkívánják törölni (mint ahogy az anya szót is). Íme, ezt jelenti a nők "szabadsága" ma. De a BLM mozgalom ugyanígy nem fejt ki valóságos szociális tevékenységet és nem jelent igazi politikai képviseletet a fekete társadalom számára; a tevékenységének egyetlen célja és eredménye a faji ellentétek szítása, amely már most többet árt a feketéknek, mint használ, nem is beszélve a jövő kilátásairól. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a világ hatalmasai, akiket már több közéleti kommentátor egyenesen az "új feudális uraknak" nevez — és akik ott állnak minden ilyen aktivista csoport mögött — komolyan a szívükön viselik az etnikai kisebbségek sorsát. Ugyanígy rettenetes áldozatokat követel a globalista oligarchák álcivil magánhadseregei által szervezett népvándorlás — nem is beszélve azokról a gaztettekről, amelyekkel ugyanezek a plutokrata hatalmi körök működő országokat romboltattak le háborús erőszakkal vagy titkosszolgálatok által szervezett forradalmakkal Ázsiában és Afrikában, mely katasztrófák nyomorúsága miatt tömegek lakhelye vált élhetetlenné. A traumatizált és frusztrált, a dekadens Nyugat fertőjével is megmérgezett muszlimok Európában letelepedett tömegeinek sorsa is bizonytalan, és vélhetően súlyos kihívásokkal kell majd szembesülniük az "integráció" teljes lehetetlensége, az egyre fokozódó törzsi ellentéteik valamint a bűnözői klánok egyre brutálisabb villongásai miatt, de egy civilizációs alapú polgárháború kilátása is egyre sötétebb árnyékot vet a képzeletbeli "nyílt társadalom" és "multikulturalizmus" jövőjére. A hipokrita szólamok mögött az ostoba ideológia csak a mozgalmat szolgálja, és nem az embereket, főleg nem a "szabadságot" — a mozgalom pedig végső fokon nem egyéb, minta hatalom koncentrációjának öncélú eszköze.]

A totalitárius kormányzat csak annyira érezheti magát biztonságban, amennyire képes mozgósítani az ember akaraterejét, hogy belekényszerítse a Történelem vagy a Természet ama gigantikus mozgásába, amelynek az emberiség állítólag csak anyaga, és amely nem ismer sem születést, sem halált.

˙

Ahogy a terror, még a totalitarizmust megelőző, pusztán önkényuralmi formájában, lerombol minden emberek közötti viszonyt, az ideológiai gondolkodás ént kényszerítő mivolta a valósághoz való viszony egészét semmisíti meg. A felkészülés akkor mondható sikeresnek, ha az emberek embertársaikkal és a körülöttük lévő valósággal egyaránt elvesztették a kapcsolatot; ezekkel a kapcsolatokkal együtt ugyanis a tapasztalás és a gondolkodás képességét is elvesztik. A totalitárius uralom eszményi alanya nem a meggyőződéses náci vagy kommunista, hanem az a nép, amely számára már nem létezik különbség tény és fikció (vagyis a tapasztalat valósága) és igaz és hamis (vagyis az igazság mércéi) között.

 

[Napjaink megkerülhetetlen és ugyanakkor hátborzongató tapasztalata éppen az embereknek a politikai és a társadalmi kérdéseket illető tájékozódásra való már sokkoló képtelensége, az ebből fakadó manipulálhatósága és kiszolgáltatottsága. Ezt tapasztaljuk, mikor tömegek dőlnek be a legócskább és legbecstelenebb politikai kalandorok botrányosan primitív demagógiájának; amikor könnyedén veszik rá őket, hogy olyan dolgokat támogassanak aktívan vagy passzívan, amelyek napnál világosabban a legelemibb érdekeikkel is szembemennek; mikor a legotrombább hazugságokra sem kapják már fel a fejüket, vagy amikor azok végképp tarthatatlanná válnak és teljesen lelepleződnek, még csak a szemük sem rebben; és már égbe kiáltó gaztettek sem képesek őket gondolkodásra bírni. Minden jel arra utal, hogy korunk tömegemberével és tömegtársadalmával már bármit és bárminek az ellenkezőjét el lehet hitetni, és szinte bármire rá lehet venni. Ezen állapotok miatt — ismerve a propagandagépezet könyörtelen hatékonyságát és a Nyugat fölött már ma csaknem korlátlan hatalmat gyakorló politikai elit gátlástalanságát és korlátoltságát — minden okunk megvan arra, hogy komoly aggodalmat érezzünk a demokrácia jelenét és jövőjét illetően. Hiszen miféle demokrácia az, amelyben az emberek számára "a tény és a fikció" egyre megy, és miféle társadalom az, amelyben már elenyészett "az igaz és a hamis" közötti különbség?]

A kérdés [...] az, hogy miféle alapvető tapasztalat hatja át az emberek együttélését egy olyan kormányzati formában, amelynek lényege a terror, és amelynek cselekvési elve az ideológiai gondolkodás logikussága. [...]

˙

Gyakran megfigyelték, hogy a terror csak olyan embereket keríthet teljesen hatalmába, akik el vannak szigetelve egymástól; ezért minden önkényuralmi kormányzatnak legelőször arra van gondja, hogy megteremtse ezt az elszigeteltséget. Az izoláció kezdete lehet a terrornak; bizonyára annak legtermékenyebb talaja; és mindig belőle fakad. Ez az izoláció úgyszólván totalitarizmus előtti; megkülönböztető jegye a tehetetlenség, a hatalom ugyanis mindig az együtt "összhangban" (Burke) cselekvő emberek sajátja. Az egymástól elszigetelt emberek eleve hatalom nélküliek.

 

[Tulajdonképpen a napjaink tömegemberét körülvevő társadalmi és mediatikus környezet valamint a politikai légkör minden mozzanata azokat a képességeket lehetetleníti el és rombolja le, amelyek nélkülözhetetlenek az értelmes cselekvésre képes közösségek szerveződéséhez, létrejöttéhez. Ide tartozik:

— az irányt és mértéket adó történemi-kulturális örökségtől való szándékos elidegenítés;

— az oktatási és kulturális intézmények színvonalának erodálása, működésük eltorzítása;

— a szélsőséges individualizmus szorgalmazása, egészen az egoizmus dicsőítéséig;

— minden egykori erkölcsi norma relativizálása és ezáltal való megsemmisítése;

— az "erény" minden más kor és kultúra számára oly fontos fogalmának, az arra való törekvésnek és nevelésnek szinte teljes eltűnése;

— a fogyasztásban, a szórakozásban és az egyéni hóbortokban való feloldódás ösztönzése;

— a társadalmi és politikai megosztottság minden eszközzel való növelése, és a indulatok módszeres felkorbácsolása;

— a folyamatos cinikus hazudozás általi, üzemszerűen működő zavarkeltés és dezinformáció;

— a bizonytalanság és a félelem érzésének bármely eszközzel való előidézése és fenntartása;

— a nyelv és vele a gondolkodás megfontolt és aljas szándékkal történő összezavarása stb.

De ezen — a társadalmi létezést és az egyéni életet egyaránt romboló jelenségek sora — már csaknem a végtelenségig folytatható lenne, mert ma ez a szellemiség (vagy még inkább szellemtelenség) hatja át, határozza meg az egész világunkat, amelyben élünk. Ma az "izoláció" és az "összhang hiánya" a modern ember elemi tapasztalata.]

Az elszigeteltség és a tehetetlenség, vagyis a cselekvésre való alapvető képtelenség mindig is jellemző volt az önkényuralmakra. Önkényuralmi kormányzás alatt gyengülnek az emberek közötti politikai kapcsolatok, kudarc fenyegeti az emberi cselekvő- és hatalmi képességet. De nem törik szét az emberek közötti minden kapcsolat, nem semmisül meg valamennyi emberi képesség. Érintetlen marad az egész magánszféra, a tapasztalás, az előállítás és gondolkodás képességeivel együtt. Tudjuk, hogy a terror acélbilincse nem hagy teret ilyen magánéletre, és hogy a totalitárius logika énkényszere éppoly biztosan rombolja le az ember tapasztalásra és gondolkodásra való képességét, miként cselekvőképességét is. (594-595.)

... a magányos ember, mondja Luther, "mindig egy dolgot vezet le egy másikból, és mindenről a legrosszabbat gondolja". A totalitárius mozgalmak hírhedt szélsőségességének távolról sincs semmi köze az igazi radikalizmushoz. Ez tulajdonképpen ebben a "mindenről a legrosszabbat gondolás"-ban rejlik, vagyis egy olyan levezetési folyamatban, amely végül mindig a lehető legrosszabb végkövetkeztetéshez jut el.

A nem totalitárius világban az készíti fel az embereket a totális uralomra, hogy a magány, amely egykor bizonyos marginális társadalmi körülményekkel, például az öregkorral együtt járó határélmény volt, századunkban egyre nagyobb embertömegek mindennapi tapasztalatává vált. Az a könyörtelen folyamat, amelybe a totalitarizmus hajtja és szervezi az embereket, szinte öngyilkos menekülésre készteti őket a valóságtól. A "jéghideg okfejtés" és a dialektika "hatalmas csápja", amely "befog minden oldalról", az utolsó menedéknek látszik egy olyan világban, amelyben senki sem megbízható és semmiben sem lehet bízni. Az egyén önazonosságát már nem a másokhoz fűződő viszonya erősíti meg, hanem a belső kényszer, amelynek egyetlen tartalma az ellentmondások szigorú elkerülése. Ez idomítja a terror acélos bilincséhez még akkor is, ha egyedül van, márpedig a totalitárius uralom arra törekszik, hogy az egyén sohase legyen egyedül, kivéve azt a szélső helyzetet, amikor magánzárkában ül. Ha megszűnik mindenfajta tér az emberek között, és egymáshoz vannak préselve, még az elszigeteltség megtermékenyítő lehetőségei is megsemmisülnek. [...]

Mai körülmények között a politikát valóban ezek a pusztító homokviharok fenyegetik. Veszélyük nem abban rejlik, hogy állandó világot hozhatnak létre. A totalitárius uralom, csakúgy, mint a zsarnokság, saját pusztulásának csíráit hordozza. Ahogy a félelem és forrása, a tehetetlenség a politikaellenesség elveit alkotják, és az embert olyan szituációba vetik, amely ellentétes a politikai cselekvéssel, a magány és a belőle fakadó legfőbb rossz logikai-ideológiai levezetése társadalomellenes helyzetet teremt, és egy olyan elvet dédelget, amely lerombol mindenfajta emberi együttélést. A szervezett magányosság mégis jóval veszélyesebb, mint mindazok szervezetlen tehetetlensége, akik fölött egyetlen ember zsarnoki és önkényes akarata uralkodik. A veszély abban rejlik, hogy az általunk ismert világ — amely mindenütt mintha véget érne — elpusztításával fenyeget, mielőtt még a végből fakadó új kezdetnek ideje lett volna megnyilvánulnia.

E megfontolásoktól eltekintve is — amelyeknek mint előrejelzéseknek alig van jelentőségük és csekély vigaszt nyújtanak —, marad a tény, hogy korunk válságából és annak középponti tapasztalatából egy teljesen újfajta kormányzat született, amelynek lehetősége és örökké jelenvaló veszélye mostantól nagy valószínűséggel velünk marad, ahogy a többi, más történelmi pillanatokban született és eltérő alaptapasztalatokon nyugvó kormányzati formák — a monarchiák és köztársaságok, a zsarnokságok, diktatúrák és önkényuralmak —, átmeneti vereségük ellenére, szintén végigkísérték az emberiséget. (559-560.)

[Tehát a totalitarizmus, mint kormányzati forma — és mint az egyáltalán elképzelhető legszörnyűbb hatalmi és társadalomszervező mechanizmus — lehetősége örökre velünk marad, és valamilyen alakban történő újbóli megjelenésének a veszélye fennáll. Ezért kezdeteinek felismerése, és hatalomra jutásának megakadályozása a politikai és társadalmi élet egyik legfontosabb kihívása — amikor ennek realitása bármilyen csekély mértékben is felmerül. És ma egy új — és bizonyára új típusú — totalitarizmus kialakulásának feltételei és lehetősége már messze túl vannak azon, amit "csekélynek" nevezhetnénk...]

(14. Epilógus: gondolatok a magyar forradalomról/I. Oroszország Sztálin halála után /605./)

Olyan ellenőrzési rendszert tervez [ti. Hruscsov — szerk.] , amelyet nem valamilyen külső (rendőri) testület gyakorol, hanem maga a nép [...] Ezzel válna intézményessé és feltehetően hatékonyabbá is a kölcsönös megfigyelésnek az az elve, amely valamennyi totalitárius társadalmat áthatja [...] Egy másik újítás ugyanebbe az irányba mutat. Hruscsov új rendeletéről van szó a "társadalmon élősködőkkel" szemben, akik közül maga a lakosság választja ki, hogy kit kell koncentrációs táborba zárni. [...] Hruscsov tehát azt javasolja, hogy a titkosrendőrség bizonyos funkcióit a csőcselék szervezett uralmával váltsák fel; mintha csak azt gondolta volna, hogy most már a népre lehet bízni: legyen a saját rendőre és maga kezdeményezze az áldozatok kiválasztását. (607.)

[A hatalomgyakorlásnak és elnyomásnak az ilyen jellegű decentralizálása ma az amerikai egyetemi kampuszok diákuralma és lázongásai, a szakmai testületek anatémái, a közösségi média verbális lincselései, az összehangolt médialejáratások, a megtűrt, sőt, támogatott szélsőséges, militáns csoportok (BLM, Antifa) terrorja, a munkahelyi — sőt, már a családon belüli — feljelentgetésekre való ösztönzések korában már újra megvalósulni látszik.]

Hruscsov Sztálintól tanulta meg, hogy szét kell zúzni minden embercsoportot, amely az osztályazonosság és -szolidaritás jeleit mutatja: ideológiailag az osztály nélküli társadalom érdekében, gyakorlatilag pedig az atomizált társadalom érdekében, mert csakis az hajtható totális uralom alá. Amit azonban Sztálin a permanens forradalom és az időszakos óriási tisztogatások segítségével ért el, azt Hruscsov olyan új eszközök révén reméli elérni, amelyek úgyszólván magába a társadalmi struktúrába épültek be, és a belülről történő atomizálódásról gondoskodnak. (608.)

[A modern fogyasztói társadalom szélsőséges individualizmusának — amely az egoizmust egy általánosan elfogadott lételvvé avatta — az atomizáció már egyenesen elkerülhetetlen következménye. A történelmi hagyományok, a közös kultúra és a tőle elválaszthatatlan közös vallás és erkölcsi rend, a minden civilizációalkotó érték célzatos és módszeres lerombolása és elpusztítása úgy hozta létre a falansztervilág reménytelen egyformaságának tömegemberét, hogy az eltérő fogyasztói szokások és hóbortok tarkabarka világába belefeledkező egyének mindezt még csak észre sem vették, sőt, még önfeledten örvendeznek és tetszelegnek is saját vélt egyediségük és szuverenitásuk délibábjában. Ez az új, minden közösségalkotó értéktől és erénytől megfosztott embertípus már nem képes azoknak a valóságos közösségeknek az építésére, amelyek az értelmes és hatékony társadalmi cselekvés feltételei.]

De sohasem volt veszélyesebb tévedés, mint éppen ma, amikor ugyanazok a technikai felfedezések, amelyek összességükben egy valóban megváltozott világot alkotnak számunkra, azoknak is rendelkezésére állnak, akik halálos komolyan pusztán eszközöknek tekintik őket, azaz olyasminek, aminek segítségével valóra váltható egy hazugságokra épített és a tények tagadásán alapuló tisztán fiktív világ. Az emberiség szabadsága, nem is beszélve fennmaradásáról, nem a szabad piacgazdaságtól függ; ám mind a szabadság, mind fennmaradásunk nagyon is függhet attól, sikerül-e vagy sem rábeszélnünk a világ másik részét arra, hogy annak ismerje el a tényeket, amik, és békéljen meg a világ tényszerűségével, úgy, ahogy az létezik. (616.)

[A villódzó kijelzők virtuális világába zárt, egyre infantilisebb nemzedékek kiszolgáltatottsága mind nyomasztóbb képet mutat. Huxley Szép új világának egyformára kondicionált, gyanútlan, gyermekded klónjai és azok disztópikus falansztertársadalmának kísérteties jelenségei látszanak megelevenedni. Az elődök világ- és emberismerete elveszett bölcsességének és az emberi élet valóságának a helyét a virtuális univerzum képáradatának hipnotikus kavalkádja vette át.]

(II. A magyar forradalom /616./)

... a totalitárius ideológiák és mozgalmak eddig mindig vonzották magukhoz az értelmiségieket, és a tapasztalat azt mutatja, hogy nincs senki, akit oly könnyű megvesztegetni, megfélemlíteni és az értelmetlenségnek való engedelmességre késztetni, mint a tudósokat, írókat és művészeket. (618.)

[A korrupt, gyáva és az értelmetlenségnek készségesen behódoló értelmiségiek és a velük szövetséges, széles nyilvánosságot kapó mindenféle közszereplők nemcsak lelkes szolgálói az ideológiának, de a modern kommunikációs technológiák segítségével gyakorlatilag könnyedén uralják a közbeszédet és a közgondolkodást. Egy filmsztár vagy egy ünnepelt sportoló dilettáns politikai megnyilatkozása már hatékonyabban segíti a politikacsinálók akaratának érvényre jutását, mint az egyre minőségtelenebb és jellegtelenebb hivatásos politikusok — gyakran semmitmondó, sablonos — beszédei, akik ügyefogyottan és kényszeredetten játsszák szerepeiket a nyilvánosság előtt a mára már hiteltelen és szánalmas komédiává silányuló hivatalos politikai intézmények és fórumok színpadain.]

A tények valóságának hatása, mint bármely más emberi tapasztalat, csak a beszéd segítségével élheti túl magának a tapasztalásnak a pillanatát, másokkal való beszélgetésre és érintkezésre van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon önmagában való bizonyossága. A totális uralom akkor jár sikerrel, ha meg tud szakítani minden kommunikációs csatornát, a magánélet négy fala között zajló személyes kommunikációt éppúgy, mint a nyilvánosat, amelyet demokráciákban a szólás- és véleményszabadság garantál. Nehéz megmondani, hogy [...] sikerrel jár-e ez a folyamat, amelynek során mindenkit elhallgattatnak, mindenesetre időt igényel, és nyilvánvaló, hogy a folyamat a csatlós országokban távolról sem befejezett. Amíg a terrort nem egészíti ki a belülről jövő ideológiai kényszer, amely oly irtóztatóan nyilvánult meg a koncepciós perek önleleplezéseiben, addig sértetlen marad az emberek képessége arra, hogy az elemi tényekben különbséget tegyenek igazság és hazugság között; az elnyomást ezért annak érzik, ami, és követelik a szabadságot. (619.)

[Nyomasztó híradások szólnak a — mára már teljesen kiüresedett és elavult szóhasználattal — "liberálisnak" nevezet országokban működő cenzúráról, a média egyoldalúságáról és az emberek félelmeiről, amely megakadályozza őket abban, hogy nyilvánosan és őszintén elmondhassák a politikai és a különböző társadalmi jelenségekkel kapcsolatos véleményüket. Sőt, egyre nyilvánvalóbb, hogy az egyes nyugati országok polgárainak átnevelése annyira előrehaladott állapotban van, hogy a többség már minden kétely és ellenállás nélkül teljesen a "belülről jövő ideológiai kényszer" hatása alatt áll.]

Végül ami a legérdekesebb: a gazdaság elsődlegességére vonatkozó minden marxista szöveg ellenére, az egyetlen terület, amelyen lehetségesnek és bölcsnek ítéltek átmeneti engedményeket, éppen a gazdaság volt, ahol csupán a munka megszervezése, a fogyasztás módja és a fogyasztási javak elsajátítása forgott kockán.

Ezeket az intézkedéseket nyilván nem a materialista ideológia diktálta. Az a nagyon józan felismerés rejlett mögöttük, hogy a szabadság a cselekvés és gondolkodás emberi képességében, nem pedig a munkában és a megélhetésben rejlik. Mivel a munka és a megélhetés, miként valamennyi szigorúan vett gazdasági tevékenység, mindenképpen a szükségszerűségnek van alávetve és az életszükségletekhez kapcsolódik, nem tartották valószínűnek, hogy a több szabadságjog követelése ebben a szférában valaha is önmagától a szabadság igényléséhez vezet. Bármit gondoljon is a szabad világ arról, hogy mi forog kockán a totalitarizmussal fennálló konfliktusában, maguk a totalitárius diktátorok a gyakorlatban mutatták meg, hogy nagyon jól tudják: a gazdasági rendszerek különbsége távolról sem a végső ellentét lényege — sőt ez az egyetlen terület, amelyen lehetséges engedményeket tenni. (626-627.)

[A forradalom leverése és a megtorlások után a gazdasági életben valóban bizonyos engedmények következtek. Ezeknek köszönhetően vált Magyarország végül a szocialista országok táborának "legvidámabb barakkjává". Ez a viszonylagos jólét aztán a fokozott mértékű szellemi és morális korrupciónak is utat nyitott, amelynek káros következménye a rendszerváltás utáni idők zavaros világában vált nyilvánvalóvá, és amelynek hatása máig érezhető. De mára kiderült, hogy a nyugat-európai jóléti államok összehasonlíthatatlanul magasabb életszínvonala milyen dekadenciához, morális és szellemi leépüléshez vezetett, és hogy ezen 'bulitársadalmak' bőségében a "cselekvés és gondolkodás emberi képességében rejlő szabadság" az anyagi jólét csalóka szabadságának csillogása hátterében szinte észrevétlenül elenyészett. A gazdagság — amely ma főként a technika vívmányainak és a fejlett gyártási technológiáknak köszönhető — természetesen érték, de mindezért igen súlyos árat fizettek ezek az országok, amennyiben e jólét önfeledtségében az értelmes politikai gondolkodás és cselekvés képessége elsorvadt. Mindez önmagában is komoly veszélyt jelent a demokrácia és a szabadságjogok számára, de sajnos az irigylésre méltó gazdagság sem olyasvalami, aminek örökkévalósága garantálható. Mert a kétpólusú világ rivalizálásának megszűnése után megindult a neoliberális hiénakapitalizmus mohóságának célpontjává váló jóléti állam fokozatos aláásása is, majd egy súlyos pénzügyi válság — amely majdnem végzetes összeomlást és egy fájdalmas gazdasági válságot okozott — megmutatta a rendszer ingatagságát. Ma már a jóléti állam és a — meggondolatlan és túlságosan is nagylelkű bevándorláspolitika terheitől is roskadozó — szociális rendszer szolgáltatásainak fenntartása egyre nagyobb kihívás elé állítja a kormányokat, és ezzel együtt az elégedetlenség és a társadalmi feszültségek is megjelentek. Sajnos egyáltalán nem zárható ki annak a lehetősége, hogy valamikor majd ezek az országok egy újabb súlyos pénzügyi-gazdasági és az azt követő társadalmi megrázkódtatással szembesüljenek: és mindez egy olyan helyzetet is előidézhet, amelyben az ideológiai indoktrináció mértéke és hatása, a politikai és emberi szabadságjogok valóságos állapota és a tényleges politikacsinálók hatalmának természete és erőviszonyai egyszerre feltárulnak és nyilvánvalóvá válnak...

Arendtnek az a felismerése, amely szerint "a gazdasági rendszerek különbsége távolról sem a végső ellentét lényege", abban a tényben is igazolást nyert, amely szerint a mi kommunistáink úgy váltak egyik napról a másikra (rabló) 'kapitalistákká', a 'szocialista' szemléletüket pedig úgy cserélték le hirtelen — de mégis minden zökkenő nélkül — a 'liberális' sablonokra az ún. 'rendszerváltás' történelmi pillanatában, mintha a negyvenéves hazug diktatúrájuk csak egy rossz álom lett volna. De hasonlóan a világon bárhol hiába skandálják anarchista csoportocskák a kapitalizmus elleni jelszavaikat, hiába szónokolnak a magukat szocialistának valló politikusok demagóg ígéreteikről: a lényegi ellentét nem a 'szocializmus' és a 'kapitalizmus' között feszül — hasonlóan ahhoz, ahogy a 'baloldali' és 'jobboldali' szavak mára csaknem értelmüket vesztették. Ezen fogalmak napjaink politikai jelenségei és történései lényegének a pontos leírására már nem alkalmasak. Ez a jelentésnélküliség mutatkozik meg a jellegtelenné vált pártok elmosódott 'politikájában', a woke-kapitalizmus ellentmondásosságában, a globalista oligarchia és a lakájaik neomarxista ideológiájában, a kínai 'államkapitalizmus' különös valóságában is. (De ugyanígy vesztette el minden egykori jelentését a 'liberalizmus' is a woke-izmus demagógiájának totalitárius diktatúrájában.) Az igen jelentős és félelmetesen gyors politikai és társadalmi változások korában a valóság feltárására és értelmezésére alkalmas fogalmak nélkülözhetetlenek. Az elavult terminológia és a hozzá kapcsolódó szemlélet már nem segíti a politikai diskurzus világosságát, inkább szolgálja a valós kérdések és problémák elleplezését.]  

(III. A csatlós országok rendszere /627./)

Az imperializmus egészében véve azért vallott kudarcot, mert ellentétbe kerültek a nemzetállam jogi alapelvei és a más népek állandó elnyomásához szükséges módszerek. [...] Az imperializmus akkor lehetett volna sikeres, ha a nemzetállam hajlandó lett volna megfizetni ennek árát: öngyilkosságot elkövetni vagy zsarnoksággá alakulni át. (629.)

[Ma Nyugat-Európa országairól, mint "nemzetállamokról" beszélni már anakronizmus lenne: mint azóta kiderült, valóban hajlandók voltak az öngyilkosságra a "nyitott társadalom" és a "multikulturalizmus" meséinek nevében és a teljes kulturális önfeladás lemondásában. Mert miközben a "fagylalttársadalmuk" (Hamvas Béla) jólétében szenderegtek, a demokráciájukat a neoliberális-globalista önkényurak szinte észrevétlenül egy jól álcázott diktatúrává alakították át.]

*  *  * 

[* Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó 1992 — a szövegrészek digitalizálása és jegyzetek: pd]