— Srdja Trifkovic
Az, hogy Hitler vonakodott a tudósításokat elfogadni, mert hadilábon állt a valósággal — amelyhez egyre irreálisabban viszonyult — felgyorsította Németország vereségét a második világháborúban. Olyan erősen hitt saját tévképzeteiben, hogy ezt Erwin Rommel vezértábornagy 1944 közepén úgy foglalta össze, hogy a Führer 'ábrándvilágban' élt. (Wolkenkuckucksheim, cloud-cuckoo-land)
Másrészt, már több mint egy évszázada — legalább is mióta Oswald Spengler 1918-ban publikálta 'A Nyugat alkonya' c. művét — a filozófusok, a politikai teoretikusok, a teológusok és mások figyelmeztettek — főleg azok, akik nem hittek a "haladásban" és az ember tökéletesíthetőségében —, hogy a civilizációnk veszélyben van. Az evidenciák súlyos tömegét mozgósították, amelyek azt bizonyították, hogy abnormális időket élünk, amelyet a morális normák és a civilizációs alapértékek összeomlása jellemez az Atlanti-óceán mindkét partján. Napjainkban e betegséget feltűnően súlyosbítja a weinengeri öngyűlölet áttétes burjánzása szerte az egész nyugati világban.
Egy borzalmas új rend van kiépülőben, amely egy kis ideig még hasonlíthat ugyan a 'régi köztársaságra', de csak úgy, mint ahogy Drakula gróf hasonlít egy élő személyre.
Következésképpen, az öreg kontinenset fokozatosan idegenek népesítik be, akik fizikailag Berlinben, Toulonban vagy Leedsben laknak, de lelkileg Anatóliában, Pandzsábban vagy a Magrebben. Ezek gyakran igen elszántak, hogy Európába jussanak, de ha egyszer megtelepedtek ott, akkor szeretnék lemásolni a szülőföldjük egyáltalán nem kellemes kulturális környezetét az új lakhelyükön. Lenézik a vendéglátóik marxista tolerancia- és sokszínűséghitét, és torkig vannak velük, és a megvetésük nem csillapítható a csúszó-mászó engedmények által sem.
Az EU-gépezet irányítói a Brexit után sem adták fel a szuperállam létrehozására vonatkozó terveiket. A társadalmi fejlődés sokszínűségének elvesztésében — ami a természet fogyatkozó sokszínűsége mentén halad — az európai nemzetek identitásának, azok sajátos színeinek és egyedülállóságának eltörlésére törekednek. A nemzeti választásokat (mint Magyarország és Lengyelország esetében) sérelemnek tekintik, minthogy a reakciós szuverenisták megzavarják a törekvéseiket, mint amikor muszlim migránsok kötelező kvótáját akarják kivetni minden tagállamra. A megszállottságuk — amelyet akár csupán két generációval ezelőtt is hóbortosnak vagy őrültnek tekintettek volna — ma uralja a nyugati fősodort.
Fél évszázaddal később Christopher Lasch Benda "árulásának" egy előrehaladottabb formáját diagnosztizálta. José Ortega y Gasset a 'Tömegek lázadása' c. könyvére utalva Lasch 'Az elit lázadása' címet adta esszégyűjteményének. A jelenség kulcsmozzanata a szakértői-vezetői elit — jogászok, médiaszakemberek, tudományos szakértők, think-tank elemzők, befektetési tanácsadók stb. — elkülönülése a hagyományos és természetes úton kialakuló közösségektől. Ez az új elit a manipulált információbevitel és információmegjelenítés absztrakt világában él — létrehozva egy új, erősen ideologikus formáját a politikai diskurzusnak, amely a szekularizmuson, az erkölcsi és kulturális relativizmuson és tagjainak a szélesebb közösséghez való tartozás mindennemű érzésének visszautasításán alapszik.
Két évvel később, Richard Gardner lelkesülten jelentette ki a külügyminisztériumban, hogy "a világrend épületét" alulról kell építeni, mintsem felülről lefelé: "egy ügyes manőverezés a nemzeti szuverenitás körül — amely apránként felmorzsolja azt — fogja megvalósítani, sem mint a régimódi frontális támadás." Ez nyilvánvalóan a Gramsci-féle 'hosszú menetelés az intézményeken át' téma egy variációja volt. Azután víziójáért és erőfeszítéseiért Gardnert Jimmy Carter spanyol- és olaszországi nagykövetséggel jutalmazta.
Ugyanebben a szellemben, Strobe Talbott külügyminiszter-helyettes nyilatkozta nem sokkal azután, hogy elhagyta hivatalát, hogy az Egyesült Államok nem fog létezni "jelen formájában" a 21. században, mert a nemzeti lét fogalma maga fog elavulttá válni. Talbott állította 1992-ben, és ismételgette 'A nagy kísérlet' (The Great Experiment) c. 2008-as könyvében azt, hogy a 21. században a "nemzeti lét, ahogy azt ismerjük, elavult lesz; minden állam el fog ismerni egy egyedüli globális hatóságot" és azt, hogy lényegét tekintve minden ország a változó körülmények szerinti társadalmi egyezségekből és alkalmazkodásokból áll. Nem számít, hogy ezek egy időben milyen állandónak vagy akár szentnek látszottak, valójában mesterségesek és ideiglenesek.
Remény és ellenállás
Az első áldozat a "haladás" gondolata lesz. Az átfordulás "a történelem jó oldala" alattomos gondolatától a hagyományok fenntartása felé, a megszállott valamivé válástól vissza a valós létezéshez: ez a gyógyulásunkhoz vezető változások kulcsa. A normális "nukleáris" családokat kellene visszaállítani, mint a túlélés alapvető egységeit. Az összeomló politikai struktúrák és a politikába vetett hit elvesztése közepette az uralkodó elit ideológiai rögeszméit az emberek el fogják vetni, mint abszurditásokat. A vér köteléke által összekötött embereket az emlékezés, a kultúra és a hit újra egyesíteni fogja, hogy életben maradjanak, és egyetlen Istenhez imádkozzanak. Ebből a szempontból további kihívás is adódik: a folyamatos árulás a szervezett kereszténységen belül, az elit uralkodó osztálya ötödik hadoszlopának beszivárgása az igen magas egyházi pozíciókba.
Amint szembenéznek a politikai rendszerük féktelen brutalitásával, az átlagos amerikaiaknak nem kell kétségbeesni. A játéknak nincs még vége, mert a történelemben semmi sem "szükségszerű". 1996-ban, amikor az orosz emberek szörnyű időket éltek, Moszkvában találkoztam a híres matematikussal és konzervatív gondolkodóval, Igor Safareviccsel, és megkérdeztem tőle, hogy lát-e arra bármi reményt, hogy Oroszország feltámadjon. Azt válaszolta: "Mint matematikus, nem tudok gyakorlatilag használható módot ajánlani a gyógyulásra; de mint ortodox keresztény hiszek abban, hogy a Szentlélek jóakarata képes rá, ennélfogva valószínű, tehát már közel az idő."
Természetellenes, gonosz ideológiák és rezsimek nem rendelkeznek az állandóság képességével. Az igazi emberek viszont fel vannak vértezve érzésekkel és értelemmel és saját mivoltuk tudatával. Az ő küzdelmük a — helytelenül — 'elitnek' nevezett hatalmon lévőkkel szemben: igazságos. Ennek kimenetele: bizonytalan. Közben az igazi nyugatiaknak mindezek ellenére lehetséges és kell is ragaszkodniuk a szépséghez, az igazsághoz és a hithez, és örülniük kell az életnek.
(fordította: pd)