— Hamvas Béla: Értekezés a közigazgatásról (in Patmosz, 1958-1964) [részletek]
(*a bejegyzés címe: a szerk.)
[Ez valójában "csak" egy igen szellemes, humoros és szatirikus irodalmi esszé, amely egy tudományos értekezés hangvételét utánozza, de ezzel együtt (vagy talán éppen ezért) sokszor a modern kor — és gyakran napjaink — politikai-társadalmi valósága még megragadóbb szemléletességgel jelenik meg benne, mint a valóságos tudományos igényű kutatásokban.
Fontos lenne megérteni azt, hogy hogyan válik fokozatosan az emberi és a társadalmi élet szinte minden területe egyre személytelenebbé (azaz bürokratikussá, mintegy "hivatallá").
Aki képes élvezettel végigolvasni ezt a megnyirbálva is kissé hosszú írást, annak számára még világosabbá válik a "bürokratikus apparátusok" természete — mint például az egyre torzabb és fenyegetőbb brüsszeli sóhivatalé... — pd]
[...] Valójában és sok helyütt, ahol a hivatal rendkívüli módon megerősödött, nem a hivatal függ az államtól, hanem az állam a hivataltól. Ugyanitt a politikumtól megkülönböztethető elhivatalosodási folyamat indul meg (governmentalization). Ez teremtette a kínai, a bizánci, a perui, a japán és a cári oroszországi bürokráciát. A hivatal az államon belül autonóm organizáció, amely a hatalmat befelé saját önkénye szerint gyakorolja.
[...] Az emberiségnek pillanatnyilag hatékony fegyvere a hatalmasok ellen nincsen. A kormányzói palota sokkal veszedelmesebb az emberiségre, mint amilyen akár a farkas, akár a horda volt. Azok ellen az ember humánumának teljes bevetésével a harcot fölvehette, a kormányzat ellen azonban erre nincsen lehetőség, mert az éppen a humánumot bénítja meg. Hogyan teszi? Úgy, hogy terrort gyakorol, kizsákmányol és hazudik. Ha az erőszak, a kizsákmányolás és a hazugság hármas szövetsége uralomra kerül, megalakul a három bázis-hivatal: a rendőrség, az adóhivatal és a sajtó.
Az emberiségnek, miután beláthatatlan idő óta, és folyamatosan, és minden ember beleegyezésével az alulról támadó erők életrontása ellen küzdött, és a civilizációt megteremtette, most arcvonalat kell változtatnia, mert az életrontó erők nem alulról, hanem felülről fenyegetik. [...] Amit az emberiség számára a múltban a farkas és a horda jelentett, azt most a hivatal jelenti. Ez azonban a való helyzet megfogalmazásának csak a fele. A hivatal a bűncselekményt nem életrontásnak, hanem jognak és igazságnak és törvénynek tünteti fel, és felülről legális apparátussal követi el. S ez az, ami a dolgot hallatlanul szövevényessé teszi. Alig van kínosabb, mint a pozícióelőnyben lévő tehetségtelen ember hatalma alatt állni. Az intézmény, amit azért teremtettek, hogy az életet szolgálja, most az élet ellen fordult. Ezért, amit Oussard (1942) felülről való hamisításnak nevez, annak két arca van, az egyik a filantropikus vigyorgás, amit a nyilvánosság felé mutat, s amellyel azt kívánja igazolni, hogy az emberiség védelmezője, a másik a megkínzott ember szenvedésében való gyönyörködés, ami a tulajdonképpeni lényeges. Lorenz Teig (1955) ezt a kettősséget hívja érzelgésnek és bestialitásnak. A dúvad és a barbár ehhez képest ártalmatlan, mert az ellen a ház és a fegyver védelmet nyújtott, de most a hatalom ül a házban, és a fegyver az ő kezében van. Oussard Saint-Justre hivatkozik, aki szerint nincs nagyobb öröm, mint a népet gyötörni. [...]
Lewis Hudson (1948) szerint ennek az új veszélynek két ismertető jele van. Először, hogy mint hatalommal felruházott szervezet működik, a második, hogy hatását a szentélyből fejti ki. Ez teszi a helyzetet pillanatnyilag megoldhatatlanná. Az emberiség a felülről való életrontással szemben tehetetlen. Egész sereg esetet beszél el a kínai, a perui, az egyiptomi, a muzulmán, a középkori történetből, amelyek mind azt látszanak igazolni, hogy bizonyos jellegű ember rablásösztönét, bosszúját, irigységét és kegyetlenségét normális polgári helyzetben nem tudta gyakorolni, de elment rendőrnek vagy elöljárónak, és itt bűncselekményeit szabadon elkövethette.
A közigazgatást az irigy és a sunyi, a stréber és az alattomos, az árulkodó és a hazudozó jellemek nem véletlenül és nem kivételesen árasztják el. Az ember elálmélkodik, hogy ilyen feltételek mellett bűnözők miért folytatnak saját szakállukra magánpraxist, és miért vállalják a törvénnyel való összeütközés kockázatát, amikor hatósági személyként ugyanezeket a gaztetteket hivatalos segédlettel elkövethetik. A másik körülmény ennél lényegesebb. Ez pedig L. Hudson szerint, hogy a közigazgatás a nép meggyötrésének nemcsak szabad folyást enged, hanem a hivatalnoki gyakorlat a népgyötrés gyakorlatától elválaszthatatlan. A közigazgatási aktus maga az, amit életrontásnak neveznek.
[...] Nem lehetetlen, sőt valószínű [...], hogy — amint az lenni szokott — a társadalom a lehajlás korszakában hajlamos olyan intézmények megteremtésére, amelyek a társadalmat nem szolgálják, hanem azt aláássák. Más szóval negatív szociális funkciót fejtenek ki. [...] A közigazgatás, mint negatív társadalmi funkció, a társadalom tönkretevésében a legfontosabb tényező. [...] A hivatalnok, mint a szervezett közigazgatás alkalmazottja, csak ott jelenik meg, ahol az uralkodó a néptől, illetve a nép az uralkodótól elidegenedett. A közigazgatási hivatalt a kölcsönös bizalmatlanság teremti meg.
Akárki volt az a személy, aki a király és a nép közé ékelődött, és akármilyen tevékenységet folytatott, helyzeténél fogva saját működési körét hangsúlyoznia kellett. A jelenséget Mr. Thorndyke (1931) hatásköri pátosznak nevezte el. Ez minden vérbeli hivatalnok fő jellemvonása. A valódi hivatalnok minden esetben arról a sajátságos önelégültségről ismerhető fel, amely különös büszkeséggel veszi tudomásul intézkedéseinek minél kizárólagosabb hatalmi jellegét. A hatásköri pátosz [...], fordított viszonyban áll az emberi jellem pozitív értelmi és erkölcsi tulajdonságaival. A magas hatásköri pátosz minden esetben korlátolt intellektusra és rongált jellemre vall. [...]
Az őshivatalnok helyzetét a hatásköri pátosz megjelenése szilárdította meg. Tudta, hogy az uralkodó és a nép között csak akkor maradhat a helyén, ha magát az uralkodó és a nép előtt nélkülözhetetlennek tünteti fel. Mialatt nyíltan a közvetítő szerepét játszotta, titokban az uralkodó és a nép között lévő viszonyt megrontani igyekezett. A hivatal helyzete abban az arányban erősödött, amelyben az uralkodó és a nép viszonya lazult. Az egyre növekvő kölcsönös elidegenedés tett szükségessé egyre több hivatalt, és egyre több hivatalnokot.
P. P. Savetier-nek (1958) köszönhető a hatásköri pátosz elemzése olyan területen, amelyet eddig a standard szerzők nem méltattak figyelemre. A hatásköri pátosz teremti meg a hivatalban a rendfokozat létrát. Ezt természetesen sem a hierarchiával, sem a rangsorral összetéveszteni nem szabad. Később ki fog derülni, hogy a hierarchia alapja szerves, a rendfokozat mindössze szervezeti. Ez teremti meg a külső ruházati és viseleti jelvényeket. A történeti társadalmakban az emberi élet elképzelhetetlen erejét és idejét a viseleti jelvényekért való küzdelem foglalja el. Sok millió ember sóvárog magasabb rendfokozatért és magasabb címért. A modern korban ez körülbelül annyit jelent, hogy hozzá csak több előszobán át lehet eljutni, az előszobákban titkárok és titkárnők őrködnek, akik az emberek bebocsátása ellen küzdenek. A főnök minél magasabb hivatali rendfokozatot tölt be, annál kimértebb, hangja annál jobban recseg, arca annál inhumánusabb és bárgyúbb és önhittebb. [...]
[...] A hivatalnok egzisztenciális magatartása a ressentiment. A rejtett bosszúösztönt nevezték el így, s ez a népnyúzás gyönyörének magva. Amikor a szellemi tulajdonságokat elosztották, a hivatalnok valószínűleg igen rosszul járt. Egészen természetes, hogy ezért bosszút kell állnia. Ez a bosszú a hivatalnok alapállása. [...]
Nők, szól Mr. Thorndyke, a férfiaknál sokkalta jobb hivatalnokok. Pedánsabbak és indolensebbek, szervilisebbek és gyűlölködőbbek, több bennük a ressentiment, restebbek, és főként stréberebbek. Nők általában képtelenek arra, hogy indulatok nélkül gondolkozzanak és cselekedjenek. Ezért mindig nehézségekkel kell megküzdeniök, amikor az indulatoknak vagy megfékezésére, vagy legalább megfinomítására kényszerülnek. Az érzelgés és a bestialitás nők részére maradéktalanabbul realizálható, és a népgyötrés gyönyörében őszintébbek tudnak lenni. Néha megható példáit láthatjuk annak, hogy ezt a tevékenységüket milyen odaadással gyakorolják. C. Charpente (1952) ezen a területen kutatásokat végzett, és művében érdekes eredményekről számol be. Ahol a hivatalnok visszautasítást, durvaságot, komiszságot, kegyetlenséget és aljasságot kell hogy tanúsítson, ott különös előszeretettel nőket alkalmaznak, éspedig, mint mondják, feltűnően jó eredménnyel. Ezért a világon a legjobb titkár a nő. A makacs korlátoltság, ami sok nő jellemvonása, hivatalokban kitűnően alkalmazható. A férfi hivatalnokok a hatásköri pátoszért való versengésben aránylag nagy százalékban karrieristák, úgyhogy bennük a jellegzetes hivatalnok tulajdonságok másodlagosak lehetnek. Főként az árulkodás és a stréberség, a pedantéria, a pletyka, a gyűlölködés. A szamárlétrán feljebb emelkedve a karrierista tulajdonságait elhagyja, hogy azokat még alacsonyabb rendűekkel cserélje fel, mint amilyenek a gőg, a hetykeség, a pökhendiség, és más hasonló. Nők ritkán karrieristák, és így hivatalnoki ösztöneiket zavartalanabbul kiélhetik.
Semmi sem látszik természetesebbnek, írja C. Charpente, mint az, hogy a hangya- és a méh-államokban a munkások nem hímek, hanem elkorcsosult nőstények. A hímek arra a bornírt türelemre és együgyű monoton gépiességre, amire ezek a nemtelen amazonok, nem képesek. Nem alkalmasak arra a bárgyú pedantériára, amelyre ezek az államok felépülnek, sem a begyakorolt mozdulatok egyhangú és örökös ismétlésére, amit a hangyák és méhek a szabad ösztön és a játék minden árnyalata nélkül kedélytelenül végeznek, mint ahogy a pszichoanalizáltak végzik a szerelmet, a neutralizált nőstények, akiktől elvették a mámort és a gyermeket és a családot, és számukra nem maradt más, mint a hivatal. A jövő, ha tényleg a hivatalnokállam felé halad, annak bázisa biztosan ez a nemtelen nőstény lesz, és csakis az lehet. Csak a sterilizált amazon kedélytelensége tarthat fenn olyan társadalmat, amely teljesen közigazgatássá alakul át.
A három bázishivatal: a rendőrség, az adóhivatal és a sajtó. A közigazgatás ezzel a három szervével gyakorolja hatalmának fenntartása érdekében az erőszakot, a kizsákmányolást és a hazugságot. A három aktus soha a történetben külön nem jelentkezett, akármelyik és bármilyen társadalomban jelent meg, a másik kettő ott volt. Úgy látszik, hogy szervezetileg legkésőbben a sajtó fejlődött ki, már csak a demokráciák idején, a francia forradalom után. De C. Charpente utal az őshivatalnok szerepére, akinek legfontosabb tevékenysége a királyt a nép, és a népet a király felől félrevezetni. A sajtó ősfunkciója: a király és a nép megtévesztése egymás felől. Ez minden hivatal létjogosultságának legelső feltétele. Ilyen módon az őshivatalnok első lépése sajtó-lépés, vagyis a megtévesztés. A napilap ennek a hivatali ősfunkciónak már kései és technizált alakja.
A legújabb időben kifejlődött közigazgatás, szól Mr. Thorndyke, a tudomány recens eredményei alapján, nem egyéb, mint kolosszális arányokban megnövekedett őshivatal, ahol egyetlen őstitkár szerepét sok ezer hivatalnok játssza. A hivatal a nép és az uralkodó között támadt mesterséges résben él. Idők folyamán ezt a rést annyira kitágították, hogy a nép az uralkodót, és az uralkodó a népet nem is látta, és kettőjük között minden kapcsolat megszűnt. A hivatal az uralkodóban rossz lelkiismeretet ébresztett, és a népet az uralkodó ellen fellázította. A hivatal működése eredettől fogva törvényellenes, mert a társadalom természetes rendjét felforgatja. A hivatal által keltett bizalmatlanság következtében a nép az uralkodót elűzte, s most a hatalmat az a minisztérium gyakorolja, amely az árulást elkövette. Hogy ennek a kormányzatnak milyen politikai hiedelmei vannak, az nagyobbára mindegy. Az insolence of office (a hivatal packázása) minden politikai magatartásban ugyanaz. Ezért a dolgokat nem az államelmélet dönti el, hanem a közigazgatási organizáció. A hivatalnak sikerült a nép primordiális közösségét felbontani, és mesterséges közösséget teremteni. Ez így most már nem az eredeti organikus népi kommunitás, hanem organizált kollektivitás. Az ős-sajtó vagyis az őshivatal legelső tevékenysége következtében az uralkodó eltűnt, és helyébe a Leviathán lépett. Minden sajtótevékenység értelmét abban kell látni, hogy az a természetes társadalmi rendet felbontja. A társadalmon belül a sajtó a hazugság funkcióját fejti ki.
A hazugság az erőszakért van, és az erőszak a hazugságért. Nincs sajtó rendőrség, és rendőrség sajtó nélkül. Az erőszak a kizsákmányolásért, a kizsákmányolás az erőszakért van. Nincs rendőrség adóhivatal, és adóhivatal rendőrség nélkül. Ahhoz, hogy a hivatal fennálljon és működjék, három tevékenységre van szükség. A társadalom normális állapotában, ha a király törvénytelenséget követett el, mindig az önkény jegyében állott, és ez a komisz uralkodó bűne volt. Ugyanaz az aktus most a hivatal révén szabályozott és rendezett gyakorlat lett. Körülbelül ez az, szól Mr. Thorndyke, amit monarchia és a köztársaság különbségének lehet nevezi. A királytalan társadalomban az állam tulajdonképen megszűnik, és a társadalom nem kommunitásban, csupán kollektivitásban él. Nem nép többé, hanem tömeg. A királytalan társadalomban nem alkotmányos hatalom uralkodik, hanem a hivatal.
[...] Saint-Oran (1954) azt állítja, hogy amíg az állam élén a király állott, a gyökeres megoldásra lett volna lehetőség. Az államnak volt természetes centruma, amelyből az organizációt meg lehetett volna változtatni. Amióta a népek demokratikus köztársaságban élnek, centrumtalanok, és a társadalom elnyomó tehetetlensége semmiféle ellenintézkedéssel nem küszöbölhető ki. A köztársaság jellegzetesen lefejezett társadalom, már nem organizmus, csupán organizáció. A demokrácia a terrorisztikus kisebbségek jellegzetes államformája. Ez az állam azzal az alaphazugsággal tartja fenn magát, hogy a kisebbség terrorját a többség szabad választásának tünteti fel. Ebben a tudatos megtévesztésben a kisebbségnek elengedhetetlen szüksége van olyan organizációra, amely ezt a megtévesztést fenntartja, vagyis, amely hazudik, de ha hazudik, már terrorizál, és ha terrorizál, már kizsákmányol. Más szóval, a kisebbség életfeltétele a hivatal. Ezért a demokráciákban soha nem sejtett elhivatalosodás indult meg, és ez a társadalom minden területére kiterjed. A monarchiák elnyomása általában kétféle: vagy fegyverrel, vagy pénzzel történik. A köztársaság azonban az elnyomást funkcionálisan gyakorolja, mint normális és törvényszerű közigazgatási tevékenységet. Ez a hivatal jelentősége és feladata a köztársaságban. A hivatal a politikusok erőtlenségét és megbízhatatlanságát helyettesíti. Azelőtt az volt a kérdés, hogy miképpen éljünk kegyelem nélkül, most az a kérdés, miképpen éljünk igazság nélkül — írja Camus. Most teljesül Jaurés gondolata, újabb és véglegesebb megfogalmazásban: a nihilisták ma a trónuson ülnek. [...]
Mr. Thorndyke a modern államnak három típusát különbözteti meg. Az első a politikai, a második a részvénytársasági, a harmadik a hivatali állam, aszerint, hogy az állam bázisa inkább az erőszak, vagy a kizsákmányolás, vagy a hazugság.
A politikai állam paradigmája a II. Frigyes-féle állam. Burkoltan, vagy nyíltan, de mindig diktatórikus. Élén egyetlen személy áll, de néha hatalmi szervezet, párt vagy egyéb összeesküvők. Erre az államformára jellemző, hogy eszmékben igen szegény, a közáltatással nem sokat törődik, a gazdasági kérdések is másodrendűek. Van benne bizonyos puritán jelleg, egyszerű és nyers, ellenvéleménnyel nem törődik, ellenségeivel nem alkuszik, nem békülékeny, tanácsot nem fogad el, ahhoz túl korlátolt. „Az ember a természetből az erőszakba lép, az erőszakból az erkölcsbe". Az erőszak állama mindig és feltétlenül morális, vagy ami ugyanaz, hipokrita. A politikai állam egy idő múlva olyan sivár lesz, hogy az uralkodó maga is ásítani kezd. Je suis las de régner sur les esclaves — szörnyen meguntam, hogy rabszolgák fölött uralkodjam — mondja II.Frigyes halálos ágyán. A főhivatal ebben az államban a rendőrség. Minden hivatalnok rendőr. A közigazgatást csak hajszál választja el a rémuralomtól.
A II. Frigyes-féle államrend nem politikai eszme, hanem lelkiismereti meghatalmazás önkénye. Huzamos ideig egyetlen nép sem bírja ki, mert a hatalom csak egyfajta kollektívumot ismer, a kaszárnyát, és egyfajta individuumot, a diktátort. A felülről ható demoralizáló hatalom azonban olyan durva és nehézkes, hogy otromba mozdulatai elől az ember megtanul kitérni. Sok búvóhely persze nincs. De ami a legfontosabb, megmarad: a privát. Mert ez az államforma nem annyira az individuum destrukciója, mint inkább a közösségé. Ami privát, az a kuckóban megmarad. A hivatal legfontosabb feladata, hogy az összes szociális és szerves szálakat elvagdalja, mert legitim társadalomnak csak a mesterségesen összerakott organizációt ismeri el. A természetes kaszthierarchia eltűnik, és helyébe a szamárlétra lép, amelynek rendfokozatait a rendőrök láthatóan viselik. Lásd: Peru, Bizánc, Kína, Japán, Oroszország. A kitüntetéseknek hallatlan jelentősége van. A politikai államban a valódi élet magát a suttogásban tartja fenn. A nyilvános nyelv merev és élettelen, szürke, szomorú, szigorú, szillogisztikus.
Ez az államforma új fogalom bevezetését teszi szükségessé. Ez a fogalom a politikai klerikalizmus. Klerikalizmus alatt olyan rendszert értünk, amelyben a világi hatalmat szellemi eszközök pressziójával akarják biztosítani. Ilyen eszközzé degradált szellemi valóságok lettek az állami közigazgatásban az eszmék és a vallások. A diktátor az atrocitásért nem vállal felelősséget, és intézkedéseit a vallásra és az eszmére hárítja, és azokat teszi érte felelőssé. Ezért a politikai állam igen fontos tényezője a papság, persze fordított rangsorban, mint a tradicionális államban volt. Itt nem a brahman (a szellemi autoritás) vezeti a kormányzói kasztot (a végrehajtó hatalmat), hanem a politikai kaszt utasítja a szellemi embert eszmei szolgálatra. A politikai állam mindig bitorlás. A diktátor a hatalmat államcsíny útján szerzi meg és a politikai klerikalizmus feladata, hogy a csínyt utólag eszmeileg és vallásilag igazolja.
Az organizált állam másik típusa a részvénytársasági állam. Ami a politikai államban a terror, az itt a korrupció. A politikai állam ősképe a laktanya, a részvénytársaságié a bordély. Itt aztán nem kell suttogni. Mindenki szónokolhat, amennyit csak akar. A politikai állam a közösséget védi, ami annyit jelent, hogy azt destruálja. A részvénytársaság az egyént védi, vagyis az egyént destruálja. Újabb időben jaj annak, akit megvédenek. Nincs itt semmi, ami ne lenne megvehető vagy eladható. A részvénytársaságban egy idő múltán olyan zsivaj lesz, hogy az embernek szanatóriumba kell vonulnia. A legfontosabb hely az adóhivatal. A közigazgatást csak hajszál választja el a zsibvásártól. Huzamos ideig ezt egyetlen nép sem bírja ki, és fáradalmait a politikai terrorállamban piheni ki. Sokan azt mondják, hogy a fegyház kellemesebb, mint a bordély. A magánélet és a közélet között nagy különbség nincs, mindenki állandó hajszában van. Az emberek egymáshoz való viszonyát a konkurencia szabja meg. Mivel minden megvásárolható, a politikai befolyás is az. Az ember ebben a társadalomban elveszti individuális jellegét és gazdasági funkcióvá lesz. Ez az állam minden esetben köztársasági, éspedig demokratikus. A demokrácia azt jelenti, hogy minél több pénze van valakinek, annál szemtelenebb.
A hivatali államot (office state) a történet aránylag ritkán valósította meg teljesen, mintha ezt a kiváltságot a huszadik század számára tartotta volna fenn. [...] Csak a modern korban lehetett chance-a a hivatal-államnak, amikor az állam kialakulását az értelemnek az az egyre fokozódó elhomályosodása előzte meg, amelyet később hivatalosan felvilágosodásnak neveztek. A hivatalállam csak a racionalizmustól, vagyis a szcientifizmustól megrontott gondolkodás nyomán valósulhatott meg. A felvilágosodás intellektuális és morális demoralizáló hatásán kívül a machiavellista állam eszeveszett terrorja és a politikai klerikalizmus által teremtett sűrű hazugságszövevény után a társadalomban a csömörnek és a tiltakozásnak és az utálatnak az az állapota vált uralkodóvá, amely a közösséget rendesen elárasztja, amikor elhatározza, hogy „jöjjön bármi, csak ez ne", és amely állapot a történetben a legsúlyosabb ballépéseket meg szokta előzni. A hivatal-állam a moralitástól és értelmétől megfosztott társadalom kétségbeeséséből bontakozott ki. Ezt az állapotot egyébként nihilizmusnak is hívják.
A politikai állam a kollektívumot helyezte előtérbe, és az individuumot elnyomta. A részvénytársasági állam fordítva. Persze mindegyik azt tette tönkre, amit támogatott. A hivatal-állam sem individuumot, sem kollektívumot nem ismer el, csak mesterségesen organizált rajokat, amelyeknek semmiféle organikus jellegük többé nincs, és nem szervesen, hanem pragmatikusan-racionálisan tartoznak csak össze. A hivatal negatív szociális funkció, vagyis azt rontja meg, amit támogat. Az egyéni és a közösségi élet teljesen felbomlik, és az egész állam egyetlen kolosszális hivatallá alakul át.
A nihilizmustól eddig nem féltünk, mert azt hittük, hogy nihilista állam nincs, és ilyenben nem lehet élni. Most látjuk, hogy nihilista állam van. Ez az, ahol semminek sincs többé szankciója. Nincsenek végleges elvek. Látszólag van valami hivatalos világnézet-féle, de valójában az erősebb önkény hatalmaskodik, amíg lebuktatják és akkor a nála erősebb önkény hatalmaskodik. De végül a rend az erőszakban, a hazugságban, a kizsákmányolásban is felbomlik és cseppfolyóssá válik, ahol senki sem vállal többé semmit. A szavak és a tettek személytelenül és süketnémán működnek, felelős pozíciókban rendesen pojácák ülnek, de senki sem tudja, kinek pojácái, de ezek is hirtelen eltűnnek a süllyesztőben, mások jönnek, és azok is eltűnnek. Semmi sem állandó, csak a hivatali rettenet.
A régebbi gyerekes, úgynevezett szellemtörténeti felfogás, természetesen anélkül, hogy ennek az organizációnak valódi természetét felismerte volna, abban a gondolatban tetszelgett, hogy az individuumot és a kollektívumot szembeállította, mondván, a társadalom egyik szervezete az egyiket, a másik a másikat kedveli. Ma már tudjuk, hogy van olyan államforma is, amely egyiknek sem kedvez, és amely magát a humánumot demoralizálja. A hivatal-állam sem nem individualista, sem nem kollektivista. Erre az államra tulajdonképpen már a hivatal jellemzője sem illik, amelynek egyetlen gyönyöre a nép megkínzása. A hivatal államában ennek a gyönyörnek csak kivételes ember a részese, és egyre kivételesebb és egyre ritkább. Már csak azért is, mert minél magasabb pozíciót tölt be valaki, helyzete annál labilisabb. A hivatali aktivitást bizonyos fokon még valamiképpen erkölcsileg igazolni kellett. Ebben a kései alakban ilyesminek már nincs jelentősége. Úgy tűnik, hogy a közigazgatás a maga egészében permanens bűncselekménnyé alakult át. [...]
R. Ingersoll amerikai vezérkari tiszt, aki az 1944-es partraszállás történetét írja meg, elmondja, hogy Németországban a legsötétebb jelenség nem a koncentrációs tábor volt. Az olyan, mint a nagy szemérmetlen őrület szimptómája. Nem, a legsötétebb jelenség a behódolás volt. A behódoltak rendes ételt és lakást kaptak. Ezek az alkalmazkodó és hunyász emberek, valamely előnyért, jobb állásért, jövedelemért, pénzért. Hivatásos szociológusok talán meg tudják magyarázni azt a folyamatot, ahogyan ez az erkölcsi elkorcsosulás végbement. Az emberi arc elaljasodása e társadalom-politikai rendszerben hajmeresztő. Viszont R. Ingersoll mindezt háborúban látta, rendkívüli körülmények között. Sejtelme sem volt akkor arról, milyenek a behódoltak a pacifikált környezetben, már mint elpolgárosodott lények, kimosakodva, jól szabott ruhában, jó jövedelemmel. Sejtelme sem volt arról, hogy milyenek lesznek az emberek, ha a viszonyok megenyhülnek, és mit jelent az, ha a stréberség és a hízelgés konszolidálódik, és a behódoltra elkezd hullani a kiváltságok és a jutalmak és az ajándékok és a nagydíjak aranyesője, amikor az árulás konvencionálissá lesz, amikor az már az élelmesség és az ügyesség és rugalmasság és a jó szimat eredménye, és mit jelent az ilyen konszolidált gonosztevő a társadalomba beépítve. De az elaljasodásnak még ennél is van mélyebb fokozata. Ez az, amikor a stréber hunyász a szolgaságban nyögő és elárult emberek között rossz lelkiismeretből úgy tünteti fel, mintha azokkal együtt szenvedne, mintha őt is üldöznék, összesúg velük, és sopánkodik és kezét tördeli, hogy igazság és becsület és szabadság, főképpen szabadság.
Ebben a helyzetben mindig azzal kell számolni, hogy a becstelenség a hivatal-állam részén van. Amióta az egyének által elkövetett életrontó cselekmények az állam által elkövetett általános hazugságok, szervezett rablások, önkény, elhurcolás és orgyilkosság mellett számításba sem kerülhetnek, azóta a nehézségek mértéke egészen más. Más azért is, mert a történet folyamán ugyan bőven akadt gonosztevő, aki akár mint király, akár mint egyházi méltóság, akár mint bitorló, az életrontás bűncselekményét nagyban elkövette, de ez mindig az egyéni eltévelyedés jegyében állott. A hivatal-állam nem eltévelyedés, hanem rendszer, éspedig ahogy önmagáról vallja, az egyetlen helyes rendszer, és azt elméletileg teljes erejével igazolni és bizonyítani igyekszik. Tudják a hivatal legfőbb vezetői, hogy ez így van. Egy ideig nem tudták és addig volt mentségük. A helyzet mai állása szerint azonban már tudják, és még mindig van mentségük. Nem képesek arra, hogy másképpen csinálják. Éppen ezért, aki nekik behódol, bármely okból teszi is, rosszabb, mint a hivatalnok. A hivatal nem tehet mást, mint amit tesz, az ember azonban tehet, legalább annyit, hogy nem áll melléje. A színleges melléállás is melléállás. És azt, aki a hivatal mellé állt, már messziről és hátulról is fel lehet ismerni, kabátján és cipőjén, mozgásán és lépésein és fejtartásán, és azon, ahogy az utcán a kirakatba néz. Nem lehet tévedni.
A hivatal-államban közigazgatási aktussá válik mindenekelőtt a legérzékenyebb közösségi szerv, a bíráskodás. A törvényszéki eljárás leegyszerűsödik, minden bűnt a hivatal ellen követnek el, és egyetlen bíró van, a hivatal. A hivatal ítélete nem megfellebbezhető. A törvényesség látszatára ügyelnek, de mindenki tudja azt, amit tud. Ha az igazságszolgáltatás elveszett, az egész nép elveszett. Néhány hivatali aktus, ügyirat, és akire csak akarják, kész a vád, az ítélet és a végrehajtás. A bíró nem rendőr, mint a politikai államban, nem korrupt, mint a részvénytársaságban, hanem hivatalnok, aki ítéleteit felsőbb utasításra személytelenül hozza.
Közigazgatássá válik a gyógyítás. Az orvos hivatalnok, aki űrlapokat tölt ki. A lakosságot rayonok szerint intézetekhez osztják be. Itt a rendelőkben tömegesen várakoznak, amíg az orvos elé kerülnek, akinek hivatali kötelessége naponként munkaideje alatt bizonyos számú beteget meggyógyítani. A kórházakat és szanatóriumokat kötelezik, hogy havonként és évenként mennyi beteget kezeljenek. Az ember, ha megbetegszik, nem gyógyintézetbe kerül, hanem hivatalba. De, ha iskolába jár, akkor is hivatalba. Ha vásárol, az üzlet is hivatal. Ha utazik, a vasút hivatal. A vendéglő hivatal. A pincér hivatalnok, mint a kalauz, vagy a kiszolgálólány. A színház hivatal, a színész hivatalnok, a zenekar hivatal. Hivatal a tudomány, és természetesen az irodalom. Az írói mű hivatali aktus. Amit szolgálni kell, a hivatal, amit bizonyítani kell, hogy jólét van, igazság és szabadság, főképpen szabadság.
A hivatal-államban az érzületeknek különös alakja valósul meg, amit körülbelül a bűncentrizmus fogalma határoz meg. Hogy az emberek rossz lelkiismeretben élnek, annál ilyen körülmények között nincs természetesebb. Bármely pillanatban bármely cselekményért vád alá lehet őket helyezni, elfogni, vallatni, és addig kínozni, amíg — csak hogy végül ne gyötörjék őket tovább — nemlétező bűnöket vallanak be, és jön az egzekúció. De hogy a hivatalnoknak is rossz lelkiismerete van, annál sincs természetesebb. A hivatal lelkiismerete kezdettől fogva rossz és sohasem tiszta. Az élet centruma a bűn, az emberek egy része behúzott nyakkal és lesütött szemmel jár, más része folyton azt figyeli, hogy a többi mit mond, és mit csinál. Az egyik éppen úgy, mint a másik, ugyanarra gondol, hogy ki a bűnös, mikor kapják el, miért, és ennek mi lesz a következménye. Az egészséges társadalom egylelkűségben (unanimitás) él, ami azt jelenti, hogy minden ember lényének önkifejtésében és tehetsége gyakorlásában nemcsak szabad, hanem a közösségben tevékenységéhez támogatást is nyer. Ez most itt valamilyen alakban a teljes lelketlenség (személytelenség), egyöntetűség abban, hogy mindenkinek hazudnia kell, és félni és rejtőzni és gyanakodni nemlétező, de bármely pillanatban ráfogható bűnök miatt, amelyek a társadalom dominánsai, s amelyek ellen az ember kénytelen állandóan védekezni. A tisztátalan és morbid közérzület a hivatal számára a legalkalmasabb arra, hogy bárkire lecsaphasson. Mindenki be van szennyezve. Ez a kollektív kriminalizmus atmoszférája, ahol már csaknem lehetetlen, hogy valaki tisztaságát megőrizze, vagy azt már csak egészen különös jógával tudja megtartani.
Az ember azt hinné, hogy a társadalom közérzülete ilyen körülmények között nyomott és szürke. Nem, a közhangulat ingerült és indulatos. A hivatal a belső békét nem kedveli. Csak ha tolakszanak és marakodnak, gyűlölködnek és bőszülnek. Csak ha viszály van és felfordulás. A cél, hogy békétlenség legyen, hogy bárkire bármikor le lehessen sújtani. Csak ha mindenki bűnös, be van mocskolva és a mellette járót el akarja taposni. Az ok mellékes. Okot később mindenki talál. A fontos a primergyűlölet. Hogy akik találkoznak, egymás szemébe ne nézzenek. Hogy az emberek egylelkűen ne éljenek. Hogy közösség ne legyen.
[...] A közigazgatásban az erőszak és a kizsákmányolás, szól 0. Westinghouse (1957), mindig könnyebben elviselhető volt, mint a hazugság. Azt, hogy a hivatal az embert kirabolta és börtönbe hurcolta, sokkal könnyebben el lehet viselni, mintha hazudott. Erőszakkal a hivatal hatalomhoz jutott, kizsákmányolással vagyonhoz. Hatalom is, vagyon is a biológiai kategóriába esik, ha a társadalom elemi életfeltétele is, de csak feltétele, nem maga az élet. Abban a pillanatban, amikor a hivatal nemcsak a hatalomra és a vagyonra, hanem az igazságra is szemet vet, az embert nemcsak biológiai, hanem ontológiai életlehetőségétől is meg akarja fosztani. A hazugság ilyen merénylet az ember ontológiai létezése ellen.
A közigazgatás modern fázisa éppen az, hogy az embert nemcsak kifosztja és fegyházba zárja, hanem hogy elméleteket kohol, amelyek szerint ez így az igazság, a jövő, a fejlődés, az emberiség java, jog, szellem, kultúra. A történetből tudjuk, hogy kapzsi és hatalmaskodó, pénzéhes és vérengző uralkodó volt éppen elég. Ez azonban sohasem tudott rendszerré válni, és éppen ezért az ember ontológiai igazságát érintetlenül hagyta. Hasonlítsuk össze Dzsingisz kánt, vagy Szulejmánt, vagy egy reneszánsz herceget, vagy XIV. Lajost a modern hivatallal. A történeti zsarnoknak elég volt a pénz és a hatalom. A modern hivatalnak az igazság is kell. A vagyon és a hatalom az igazsághoz képest tulajdonképpen absztrakt. Az igazság mindig konkrét. A kizsákmányolás és az erőszak csak az ember bőrére megy. A hazugság a lelkiismeret kérdése. A hivatalból hirdetett mindenkire kötelező hazugság bevezetésével néhány kínai császár is kísérletezett és azt a középkor végén az inkvizíció is alkalmazta. Ezekben az esetekben azonban ez még nem volt szisztéma. Ezen kívül régebben az ilyen hazugság mögött még volt a jóhiszeműségnek kicsiny szikrája. Csak amikor a politikai klerikalizmus megerősödött, és az idők folyamán a XIX. században adminisztratív klerikalizmussá vált, és amikor elméletírók több diktatórikus hazugságrendszert részleteiben kidolgoztak, végül amikor a hivatali aktus nyilvánvaló bűncselekmény volta lelepleződött, és nem lehetett többé csak tudatosan és rossz lelkiismerettel hazudni, akkor mérgesedett el a helyzet annyira, hogy abból a jóhiszeműség minden morzsája eltűnt. Ilyen módon az igazság a közigazgatás hatáskörébe került, és azt, hogy mi az igaz, a hivatal állapította meg.
Minden részlethazugság egyetlenegy alaphazugságra épül. Ez pedig, amint már szó volt róla, hogy a kisebbség terrorját a többség szabad választásának tüntetik fel. Eszerint minden intézkedés a nép akarata. A hazugság ebben a társadalomban nem mint kivételes intézkedés, hanem mint beépített funkció működik. Ezért mondja Camus, hogy régebben csak kegyelem nélkül éltünk, most az a kérdés, miképpen éljünk igazság nélkül. [...]
[...] A hivatal nyelve kifelé érzeleg, valójában bestiális. A hivatalos fogalmazvány úgy tünteti fel, mintha azt az ember érdekében hozták volna, de hivatalilag csak akkor korrekt, ha az embert meggyötri. Ennek a nyelvnek azonnal felismerhető jellege van. A totalitárius tanítások sajátos nyelve, mondja Camus, mindig skolasztikus vagy hivatali. [...]
A hivatalnok nemcsak a nem múzsai, hanem éppen az ellen-múzsai egzisztencia. Az eddig elmondottakból, a többszörösen és jól megalapozott gondolatokból már régen kitűnik, hogy a hivatal ellene van annak, ami a legközönségesebbnél valamivel magasabb és előkelőbb, tisztább és esztétikusabb. A hivatalos közigazgatási nyelvet külön jellemezni nem kell. Mindenki tudja, hogy ez durva és száraz. A legfontosabb azonban az, hogy mondanivalóját nem tudja kifejezni. A hivatal sohasem tud valamit nevén nevezni. Cirkalmaz és kerülget, rengeteg szót halmoz, tárgyát mellékmondatok seregével igyekszik megfogni, de valahogyan mindig melléje sikerül, és az egzakt megfogalmazás szándékából valami sületlenség kerül ki. Ez az otromba ízetlenség a hivatalos fogalmazvány ismertetőjele. Bárgyú kedélytelensége lehangoló és bosszantó. Ha egészséges ember öt percig hivatalos nyelvet hall, ellenállhatatlan kényszert érez, hogy valami jóízű trágárságot kiáltson bele. [...]
A közigazgatás nyelvéről szóló beszámoló nem lenne teljes, ha az ember nem említené meg M.C. Exeter tanulmányát (1958) [...] A szerző abból indul ki, hogy a rádió a sajtószolgálat terén új korszakot teremt. A közigazgatás eddig az emberhez csak a betűn, s így csak a szemén keresztül jutott el, a szemet azonban le lehet hunyni. A rádió lehetővé tette azt, hogy az embert sokkalta érzékenyebb szervén keresztül közelítse meg, és az ember a fülét nem hunyhatja le. Az egyes államok rádiójának merőben a hangjából holtbiztosan megállapítható a hazugságnak az a fokozata, amelyet az állam kormányzata hirdet. Az egyszerűbb és szárazabb, objektívebb és nyugodtabb hang arra vall, hogy az állam bizonyos valóságos tényeket hajlandó komolyabban venni. Ettől a merőben informatív, egy kicsit szürke és monoton, de egzaktságra törekvő hangtól a legkisebb eltérés a pátosz és a retorika, vagy akár a líra felé, azt jelzi, hogy az államnak rossz lelkiismerete van. Az érzelmek megjelenése mindig gyanús. A rádióhang minél lelkesültebb, annál többet hazudik. Ezúttal nem szavakról és stílusról beszélünk. Azt már régen és mindnyájan tudjuk, ha egy rádió emberiességről és kultúráról, békéről és barátságról beszél, az mit jelent. Ez itt most a sajtó rejtett zenéje. A tónus minden egyébnél konkrétabb. Vannak államok, amelyek szpíkernek különös előszeretettel alkalmaznak nőket. A nőknek a közigazgatásban való szerepéről már volt szó, és hallottuk, hogy az elaljasodás bizonyos igen magas valőrjeit csakis nők tudják kielégítően megvalósítani. Nők találékonysága az embernyúzás területén csaknem kimeríthetetlen. Nők lágyabb és muzikálisabb hangja a rádióban bevált. Vannak államok, amelyeknek szpíker-női azt a kívánalmat, amelyet a hatalom támaszt, el is érik. Édes hangjuk egyre sűrűbben száll a légen át. Ez a hang hízeleg, a meghatottságtól egy kicsit ingadozik, mintha attól, amit mond, el lenne bűvölve. Mintha nem is tudná elhinni egészen mindazt a tüneményes és ragyogó valóságot, amelyet most elérzékenyülten közöl. Mint a boszorkány, aki a mesében a mézeskalács házikó előtt Jancsit és Juliskát csalogatja andalító szavakkal. Mint az óvónő, aki az apróságokat csitítja, mindjárt megkapják a mézes-vajas kenyeret, és akkor minden jó lesz. A hang remeg és fojtott, megihletve attól, amit mond. Van ennek a hangnak valamilyen kábító illata, valami rafinált bódulata. Banánkrém tejszínnel és malagával. Olyan illedelmes, hogy az ember szeretné leköpni. Csupa áhítat és megrendülés, amikor bemondja, hogy a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket. Amikor arról beszél, hogy a minisztertanács felemelte az árakat, csaknem könnyezik. Édeleg, de vigyáz, hogy érzelmei el ne ragadják, és hogy az üdvözült gyönyörtől csuklásba ne fulladjon. Mindezt a vidéki tanítónő vagy a ripacs színinövendék szentimentalizmusával, és a megvénült kéjnő kiszámított cinizmusával. Ez a hang közli a legújabb híreket minden ünnepélyes gazságról, énekelve és puhán, mint megnyugtató örömhírt, hogy végre, végre ezt is elértük, jó sok cukorral, részre nem hajló elvetemültséggel, ez az a hang, amely nem tud tárgyilagos lenni, s amely túláradó emócióval mondja el az inkvizíció legújabb rémtetteit, kicsit talán a boldogság könnyei között, de tudja, hogy hallgatói neki ezt megbocsátják. Ahol a rádióban ez a hang szól, tudjuk, hogy az államban nincs hajmeresztő rémség, amit ne követnének el. Ez a hang, amely altató tónusával minden borzalmat ki tud mondani és üdvözültségnek tud feltüntetni. A serdülő gyermek egyszerűségével és könnyű zavarával beszél, azzal a bölcsődal-hanggal, amely nem tartalmával győz meg, hanem szimfonikus hangzatával. Elhiteti, hogy az élet, amelyben itt most részesülünk, már nem is valóság, hanem a költészet egy neme, és ha ez a kormányzat fennmarad, az édenkert valósul meg. A hangban lévő elfogódottság mindenkit meggyőz. Ennek a hangnak nem lehet nem hinni. Ez több, mint objektív. Ez a hazudozás enthuziazmusa. Ez a szodomai hang. Amíg az ember értelmére hivatkoznak, nincs különösebb baj, mert az a galádságon keresztüllát. A szív romlottsága ellen nem lehet védekezni.
[...] A népgyötrés gyönyöre nem közönséges bűncselekmény, amit az emberi rangról való leszédülésében valaki elkövet. Lassan és higgadtan kieszelt szisztematikus munka és gyakorlat, találékonyság és intuíció eredménye, sok nemzedék tapasztalatán nyugvó rendszer. Olyan ember még nem akadt, aki a kínzások történetét megírta. Marquis de Sade valamelyik modern tanítványához méltó és illő feladat lenne, aki leírná, a hatalmasok miért alkalmaztak előszeretettel kínai hóhérokat, és azok milyen tudás fölött rendelkeztek. Aki múzeumokból összegyűjtené a kínzóeszközöket, a nürnbergi menyasszonyt és a szöges padokat, a forró köveket és a kerékbe törést és számba venné az ólomkamrákat, a szibériai bányákat, a koncentrációs táborokat és a gázkamrákat. Lehet, hogy a hatóság ilyesmit nem látna szívesen, mert bepillantást nyújtana a kormányzat módszereibe, és a gyanútlanokat felvilágosítaná, hogy a fennen hirdetett humánus eszmevilág milyen praxist takar. Tudjuk, hogy a mi tudományunk sohasem aludt, és tárolta tapasztalatait, és az inkvizíció megszégyenülten venné tudomásul, hogy a modern korszak őt mennyire túlszárnyalta. Semmiféle középkori fantázia, amely a pokol ördögeinek kínzásával foglalkozott, egyetlen egyet sem talált ki a huszadik század rendőrségének módszerei közül. Ez nem hivatal. Ez a hivatal féltve őrzött titka, amit elrejt, és amiből minden hivatalban, még a legártatlanabbnak látszóban is van valami, mert mindenütt kérhetnek valami papírt, és máris felmerülhet valami gyanú, és nincsen hivatal, ahol bárki ellen ne merülne fel bármilyen gyanú. Az örömrontó démoni embernyúzásban azonban a pokol hivatalnokai, az ördögök tisztességesebbek, mert ezek bevallottan azért vannak, hogy a bűnösöket meggyötörjék. A hivatalnokokra azonban az emberek seregét bízták, akiknek ügyeit kivédhetetlenül és gonoszul rafinált közigazgatásban el kell intézni. Ha a bizánci kancellária írnokának műve, a „Várakozás az előszobában" magában álló vagy csak ritka és kivételes eset lenne, az ember mélyen hallgatna. De tudjuk, hogy minden nap sok ezer városban és faluban sok százezer ilyen előszoba van, ahol öreg emberek és asszonyok és gyermekes nők és házasulandó fiatalok ülnek, és várakoznak, és a falak tele vannak tilos-táblákkal, és kijön a hivatalnok, és körülnéz, hatásköri pátoszának teljességében, és elégedetlen látja a várakozás tortúrájában megaszalt arcokat, és emberi voltukból kivetkőzött szürke szemeket, összeroskadt örömtelenségükben, és látja, hogy az unalom őrületében fuldokolnak, és tudja, hogy bent a hivatalnokok ugyanabban az unalomban egyetlen falat kenyérhéjat lemérhetetlen időkig rágcsálnak csak azért, hogy az előszobában lévőket várakoztassák. — Odamegy az asszonyhoz, aki gyermekeivel várakozik, és olyan hangon figyelmezteti, hogy a gyermek megretten és elsírja magát, mire a hivatalnok az asszonyt kiutasítja. Nem a bizánci írnok kiváltsága. Sok millió előszobában folyik az emberi örömnek ez a beszennyezése. Beszélhetsz neki mézről és virágról, a szerelemről és a csillagokról, és az öröm imájáról, amely előtt az égi csarnoknak minden kapuja kitárul. Ez itt hivatal, itt nem szabad beszélgetni, és nem szabad kopogtatni, és várni kell, amíg az írnok bent a kenyérhéjat rágcsálja, és az ablakon kibámul, és el kell merülni az unalom nyirkos ürességében, és el kell merülni a béna és sötét nemlétezésben, és tűrnie kell, hogy az örömre szomjas szívet megpörköljék, mindezt meg nem fellebbezhető hatalommal, évezredes hagyománnyal, a magasabb közérdek nevében, mint rendet és fegyelmet és törvényt és jogot és igazságot.
[...] A hivatal konstellációjánál fogva személytelen. Soha hivatalnok nem hajtott végre semmit a maga nevében, maga felelősségére, önmagát kockáztatva, vagy belevetve, tudatosan és személyesen. A hivatal üzem-aktus. Emberben nem megfogható. Az intézkedés maga, üresen és személytelenül. Aki hivatali szolgálatban van, az személytelen és megfoghatatlan. Valakinek nevében cselekszik, aki nincs. Absztrakt „rend, „fegyelem", „szervezet", „eszmény", „jog", „igazság". A hivatalnoknak nincs világnézete, és nem lehet eléggé óvakodni olyan emberektől, akiknek világnézetük nincs. Azoknak nincs magatartásuk, nincs moralitásuk, nincs mértékük. A felelősség az egyik emberről a másikra, az egyik hivatalról a másikra siklik át. Mégis. Mégis ez a személytelenség valakiben kulminál. Abban, aki ezt a személytelenséget vállalja, aki ezt az archetipikus létezési formát magában realizálja. Ez az ember az inkvizítor. Maga a hivatalnok. Tudjuk, hogy Dosztojevszkij miképpen rajzolta meg. Nem minden előzmény nélkül. Az inkvizítorban a hivatal már elmosódik, mintha túllépne rajta. De a csírában még jól látható. Ez a revizor. Ez az az alakzat, amelyben állandóan itt él közöttünk. Ő az, aki mindent revideál. Az inkvizítor ritka, inkább csak irodalmi formula. A revizorral mindenki minden nap találkozik. Nem éppen Gogol revizora ez, hanem a merev és a kegyetlen, a fagyos és a közömbös, főként azonban az inhumánus funkcionárius, a rendelet, a paragrafus, a jogszabály. Igen sok van benne az antikrisztusból, különösen úgy, ahogy Szolovjev elképzeli, akiben az értelem blaszfémia, és a tudás szakrilégium. Ő az, aki elűzi az örömet és a nevetést és a kényelmet és a szépséget, a szabad játékot és a derűt. Felépíti és fenntartja a vezényszót és a fegyházat, a terrort és a munkatábort. A valóság itt érvénytelen. Csak amin bélyegző van, és aláírás. És ő az, aki — mikor a szentek szentje megjelenik és a nép szíve dobban —, a szentet a börtönbe veti. Ő az, aki aztán a szentnek megmagyarázza, hogy a legjobb, ha visszatér a mennybe. Ha nem tenné, kénytelen lenne kivégeztetni, mint ahogy kivégeztette egyszer és tízezerszer, és ahogy a szenvedő igazságot ki fogja végeztetni mindig, valahányszor testet ölt és megszólal.
Ez az, ami a hivatal fennhatósága alatt folyik, felülről, hatalmi szóval, a személytelenítés, hogy az ember funkcióvá lesz, helyettesíthetővé és felcserélhetővé, és egyszeriségét elveszti, és minőségtelenségben és névtelenségben elmerül, a közösség felbomlik, és az emberiség katonai és munkásbrigádok szervezetévé alakul át, amelyeket gombnyomással vezényelnek, dolgokat dolgok, az értelmetlen és céltalan és örökké örömtelen mechanizmusában.
[...] De a hivatal-állam parazita organizációja sehol sem lepleződik le kétségtelenebbül, mint az ökonómia területén. Mihelyt a régebbi korszakban létesített beruházások teljesítőképessége kimerül, és az állam mindent eltulajdonított és eltékozolt, amit józan időkben gyűjtöttek, a hivatal válságba kerül, mert kiderül, hogy gazdasági teljesítőképessége minimális. A hivatal gazdasági rendszere nonszensz. A hivatal egyetlen termelő ereje a munkaerő kizsákmányolása.
E. D. Hull (1959) néhány példával igazolja, hogy azokban az államokban, ahol a hivatal szerepe kisebb, a munkabér magasabb, az iparcikk ára alacsonyabb. Az olyan államban pedig, ahol a hivatal szerepe nagyobb, éppen ellenkezőleg, mint ahogy a propaganda hirdeti, a munkabér az alacsonyabb, az iparcikk ára a magasabb. Hiába zsákmányolja ki a munkást, hiába jut ingyen a nyersanyaghoz, az állam tulajdonképpen állandóan csődben van. A szerző felteszi a kérdést, hogy mi ennek a jelenségnek az oka. Ez a könyv legfontosabb fejezete. Mivel a hivatal-államban minden termelőeszköz és a nyersanyag nagy része államtulajdon (nem köztulajdon), a kereskedelem és az ipar és a mezőgazdaság pedig hivatalos üzem, a hivatal anyagát és a munka menetét ellenőrizni kénytelen. Ez a kontroll mindent megelőző fontossága. A kizsákmányolás minél kizárólagosabb, az ellenőrzésnek természetesen annál hatékonyabbnak kell lennie. Az ellenőrök száma, és a hatáskörük szélessége a gyanútlanabb nemzetgazdászok számára elképzelhetetlen. [...]
Az ellenőrzést természetesen maga a hivatal gyakorolja. A szerző számítása szerint két fő gazdasági termelőre egy fő ellenőr esik, vagyis két ember dolgozik azért, hogy egy ellenőrizze. Ez a hivatal-államban a revizionizmus hallatlan jelentősége. Azt mondják, hogy a hivatal az ellenőröket nem jószántából tartja fenn. Az államban a hivatali demoralizálás következtében az erkölcsi színvonal annyira alászáll, és a munkabérek alacsonysága következtében egyes rétegekben az ínség olyan nagy, hogy lopás, rablás, sikkasztás, csalás, de főképpen a munkakerülés és a naplopás nagyszámú és nagy hatáskörű revizorok nélkül olyan arányokat öltene, hogy a termelés teljesen megszűnne.
Az egyik fejezet novellisztikus, és az események egész seregét sorolja fel. E történetek a tulajdonérzék teljes felbomlására vallanak. Például vasúti szállítmány tűnik el, főként télen, tüzelő. Az élelmiszerüzletekben a mérlegeléssel a vevőt rafinált trükkökkel becsapják, és a vásárló, ha látja, vagy patáliát csap, aminek semmi értelme, vagy vállat von, mert tudja, hogy a kiszolgáló bére alacsony, és lopnia kell. De a csalás legtöbbször hivatalos. Hatóságilag hamisítják a tejet, a kenyérlisztet, a konzerveket, a sajtot, selejtes pótanyagokkal hígítják a felvágottakat és a süteményeket. Főképpen importcikkekben, és az úgynevezett minőségi árukban a haszonkulcs ötszáz és nyolcszáz és ezer százalék. Ennek ellenére a rendszer a legnagyobb nehézségekkel küzd. [...]
Amikor aztán az egész rendszer recsegni kezd, körül-belül egy-egy tervperiódus után, amikor a gazdasági kimerülés beteljesedik, a hivatal a pénzt felértékeli, a munkabéreket leszállítja, és tabula rázát óhajt teremteni, ami annyit jelent, hogy az államcsődöt papíron megoldja. Most egy ideig megint megy. Rendesen a következő tervperiódus végéig. Új jövedelmeket eszel ki, természetesen azzal, hogy a gazdaságilag produktív réteget még jobban megterheli, vagyis a gyarmatrendszert kiterjeszti.
[...] Az ember fölfelé természettől fogva védtelen. Ezen kívül az, ami fent, az ugyanakkor bent is van, vagyis centrális. Mit jelent az, kérdezi Mt. Thorndyke, amikor a felbomlás belülről kezd hatni, vagyis, amikor az élet elpusztítása magában a szervezetben folyik? Ez, mondja, nem egyéb, mint amit betegségnek hívnak. Tudjuk, hogy betegség, meg kell csinálni a diagnózist. Ez is elkészült. A betegség természete komoly szerzők egész sereg könyvében kétségtelen megállapítást nyert. És a gyógyszer? Mint oly sok esetben, rengeteget tudunk bajainkról és sejtelmünk sincs arról, ami azokat megszünteti. [...]
[...] Az erőszak, a hazugság és a kizsákmányolás nem a hatalom tevékenységét jellemzi, hanem a hivatalét. A közvéleményre csak olyan szerzők gyakoroltak hatást, mint Machiavelli, aki a bizalmatlanságot szította. És azután következett Sorel. Mr. Thorndyke igen részletesen foglalkozik George Sorelnek a modern hivatal-állam kialakításában játszott egyedülálló szerepével. Sorel a modern állam apja. Ő volt az, aki kifejtette, hogy a kormányzásban nem világnézeti és elvi és politikai magatartás dönt. Ez mindössze propaganda és szemfényvesztés, csak az ellenfélnek szól. A lényeges egy olyan jogforrás megalkotása, amely a kormányzást politikai elvektől függetlenül gyakorolja. Ez a hivatal. A hivatal tulajdonképpen a felszabadult, sőt a jogilag szankcionált erőszak korlátlan gyakorlata. A modern állam három stádiuma: Platón engedélyezte a hazugságot, Machiavelli engedélyezte a kizsákmányolást, Sorel engedélyezte az erőszakot. Különös, hogy senki sem volt, aki a folyamatot észrevette. Senki sem akadt, aki az uralkodót és a népet a való helyzetről felvilágosította. A bizalmat nem sikerült helyreállítani. Az uralkodó és a nép között lévő szakadék egyre nőtt, és itt telepedett meg a hivatal, amely egyre nagyobb befolyásra tett szert fölfelé és lefelé, amíg végül a hivatal-államban önállósult, és már nem tartozik felelősséggel sem fölfelé, sem lefelé. Fölfelé nem, mert uralkodó nincs, lefelé nem, mert a nép szervezetét szétrombolta, és helyébe mesterségesen racionalizált kollektívumot tett.
Amit a hivatal-államban népnek neveznek, irreális közösség, nem is társadalom, hanem absztrakt racionális kollektívum. Az emberi tevékenység dehumanizált gépesített szervetlen funkció. Ebben az irreális kollektívumban az embernek nincs többé pszichológiája, csupán reflexológiája. Régebben a kollektívum két fajtájáról, a népről és a tömegről beszéltek, amikor még a pozitív szociológiai módszerekkel a való helyzetet csak homályosan tudták felismerni. Kétségtelen, hogy népen az organikus közösséget, tömegen a dezorganizált gyülevészt értették. A tömegben a szocialitás meglazul, később teljesen felbomlik. A tömeg nem szociális egység, hanem valódi társadalomból kiválasztott excrementum-szerű valami. Végső állapota a csőcselék. Hierarchiája nincs, kaszttalan és osztálytalan, amit a hindu hagyomány avarnának nevez. A mechanizált kollektívum kísérőjelensége a biológiai, morális, értelmi, esztétikai színvonalcsökkenés. Az élettevékenység civilizációs nívója leszáll. Az ember azonban nem állati színvonalra süllyed, hanem a démon sajátságos fajtája lesz, bosszúval és méreggel, irigységgel és vérengző, rabló és kapzsi ösztönökkel. [...]
A mechanizált kollektívumban a természetes életműködéseket feloldják, és mesterséges funkciókkal helyettesítik. Ezt az aktust A. Camus crime rationelnek hívja, mert a ráció az emberi értelemből kiszakított képesség, éspedig az a tulajdonság, amely életellenes működést fejt ki. A hivatal és a ráció elválaszthatatlan. A hivatal racionális alapra épül. A hivatali szervezet a racionalizmus paradigmatikus megnyilatkozása. A ráció sem szerves szocialitást, sem autonóm individuumot nem tűr meg. Beidegzett szólamokban és rövidítésekben beszél. A szerves életrend végső menedékét, a családot felbontja, az asszonyt munkába kényszeríti, vagyis funkcionalizálja, a gyermeket a racionalizált pedagógia mechanizmusába kényszeríti, és ott a homunkulusz-létezés robotos fegyelmére kondicionálja. De bizonyos fokon már a munka sem fontos többé. A hivatal a korrekt munkást nem kedveli, inkább a csavargót és az iszákost, a prostituáltat és a bűnözőt, vagyis nem kedveli azt, aki erkölcsileg magát a racionális gépezettől függetlenítette, csak azt, akire bármikor le lehet csapni. Nem hű szolgákra van szükség, aki hűséges, az már erényes, és ezért gyanús. Az kell, akit bármikor bezárhat.
A hivatal keletkezésével a társadalomban szerves hiba történt, amely betegségként elhatalmasodott, és e percben úgy látszik, hogy kijavíthatatlan. Ez az a pont, amelyen az emberiség saját felülről és belülről áradó felbontó erőinek következtében a pusztulásba sodródik. Annál is inkább, mert a történet modern fokán a hivatal autonóm organizációvá lett, és az államot is felbontja. Ez a végső pont. Az állam eredetileg organizmus. Most a szervetlenségnek ezen a fokán meg kell hogy szűnjék. Az állam morális és történeti és nyelvi és hagyományos egység. A hivatalnak az államot is fel kell őrölnie, és amikor az államban minden funkció, a nevelés, gyógyítás, kereskedelem, művészet, utazás, étkezés, gyermekszülés, technika, földművelés, sport közigazgatássá alakul át, a politika is adminisztratív reszort lesz, a nép becsapásának gyakorlata. Mint az igehirdetés, az operaelőadás, és nincs szükség másra, mint közigazgatásra. Ma ott tartunk, hogy a hivatal az államon már túlnőtt. Ami egy népből látható, az a meztelen organizáció. A kormányzati aktust nem előzi meg elvi megfontolás. Üzemi mozzanat, egyéb semmi. Azt, hogy mi a helyes, nem az értelem dönti el, de már nem is az önkény, de már nem is a többség nevében összeesküvők kis, terrorisztikus csoportja, hanem a racionalizált személytelen mechanizmus. Ilyen körülmények között a gyakorlatban az államot tulajdonképpen megszűntnek lehet tekinteni.
[...] A hivatal-államban pedig meghamisítják a kenyeret és a bort és az ételeket, és a rendnek egy süketnéma és béna rögeszméjével meghamisítják az újsághíreket és a történelmet, a jelent és a múltat és a jövőt azzal, hogy ebben a hazug eszményekkel bemocskolt valóságban semmi sem igaz többé. Az iskolában a gyermeket erre a korcs és sötét valóságra tanítják, kötelezően ezt hirdetik a beszédekben és könyvekben. Ehhez képest minden háború és forradalom semmiség. A háború démoni brutalitása legalább nem hazudik, hanem tisztességesen őrjöng és mészárol halomra, és kelt éhséget és járványt, nyomort és ínséget. De ez itt hangtalanul és tervszerűen mérgez, racionális és programatikus tudatossággal, és rendeletekkel, és tevékenységének eredményeit statisztikával igazolja. Senki nem moccanhat, és száját ki nem nyithatja. Mindenkit megbéklyóztak a feltétlen engedelmesség kötelező parancsával, és a proklamált tétellel, hogy ez az egyetlen helyes. Ez a békés megsemmisülés. Az emberiség sohasem volt közelebb a külső sötétséghez, ahol nincs más, mint sírás és fogcsikorgatás.
Sokat beszélnek a világpolitikai válságról, túl sokat, mialatt a népeket az egész földön a legnagyobb veszély nem az ellenség felől fenyegeti. Az egyre növekvő katasztrofális nehézségek oka belső. Nem a szegény-gazdag ellentét. Nem az osztályharc. Nem hatalom és nem elnyomás. Nem államforma. Minden államban a népnek életét észrevétlenül belső organizáció irányítja egyre kizárólagosabban, amely a népre parazitaszerűen telepedett, és mialatt ez tenyészik, a nép sorvad.
A moralitás és az ízlés, a becsület és az igazság, az értelem és a tisztesség erőtlenségét nem lehet klinikailag gyógyítani. A szellemi organizmus fertőzésének terápiája? A bonyodalmak sűrűsödnek, és rapid ütemben a telítődés felé haladnak. [...]
(digitalizálta, szerkesztette: pd)
