— Oswald Spengler: Szellem és pénz (demokrácia). A sajtó. A demokrácia önfelszámolása a pénz révén (in A Nyugat alkony II., 1922) [részletek]
[...] A demokrácia írott malaszt maradt volna, ha hirdetői között nem lettek volna igazi uralkodói természetek, akik számára a nép voltaképpen nem volt egyéb puszta objektumnál, és az ideálok sem voltak többek eszközöknél, még ha nem mindig tudatosult is ez bennük. A demagógia összes módszerét, még a legjelentéktelenebbeket is — amelyek végül is teljesen olyanok, mint az ancien régime diplomáciája, csak fejedelmek és követek helyett tömegekre, kiművelt koponyák helyett sivár véleményekre, hangulatokra, dühkitörésekre támaszkodtak: rézfúvós zenekarra klasszikus kamarazene helyett — mozgósították ezek a jóravaló, de gyakorlatias demokraták, és a tradíció pártjai eltanulták tőlük.
Mindenesetre a demokrácia jellegére vall, hogy a „népi" alkotmányok szerzői terveik végleges hatását még csak nem is gyanították, sem a „serviusi" alkotmány megteremtője Rómában, sem a nemzetgyűlésé Párizsban. Mivel ezek a formák nem természetes fejlődés eredményei, mint a hűbériség, hanem kiagyaltak, mégpedig nem az emberek és a dolgok mély ismerete, hanem a jogról és az igazságosságról való elvont képzetek alapján, ezért aztán mély szakadék tátong a törvények szelleme és a gyakorlati szokások között, mely az utóbbiak nyomása alatt formálódik csendesen, hogy a valóságos élet taktusához simuljon vagy attól távol maradjon. Csak a tapasztalat döbbentett rá, és csak az egész fejlődés végén, hogy a nép jogai és a nép befolyása: két különböző dolog. Minél általánosabb a választójog, annál kisebb a választók hatalma.
Egy demokrácia születésénél a szellem uralja kizárólagosan a terepet. Nincs nemesebb és tisztább jelenet, mint 1789. augusztus 4-ének éjszakai ülése és a labdaházi eskü, vagy az egybegyűltek lelkülete a frankfurti Szent Pál-székesegyházban, ahol az emberek a hatalom birtokában általános igazságokat fogalmazgattak — míg aztán a valóság hatalmai össze nem álltak, és az álmodozókat félre nem tolták. De elég hamar megjelenik eközben minden demokrácia másik tényezője, és figyelmeztet a tényre, hogy alkotmányos jogaival az ember csak akkor élhet, ha pénze van.
([...] Az igazságok és a tények a párteszmény és a pártkassza alakjában végérvényesen elváltak egymástól. Az igazi parlamenti képviselő éppen a pénz folytán érzi úgy, hogy megszabadult a függőségtől, ami a választók naiv felfogásában a megválasztottaktól elvárható. — Spengler lábjegyzete)
Hogy a választójog akár csak megközelítőleg teljesítse azt, amit az idealisták gondolnak róla, ahhoz fel kell tételezni, hogy nincs intézményesült vezetés, amely a saját érdekében és a rendelkezésre álló pénz mértékében befolyást tudna gyakorolni a választókra. Mihelyt van ilyen, a választásnak már csak cenzurális jelentősége lesz: a tömeget csupán meghatározott szervezetek alá osztják be, melyek kialakítására végül már semmilyen befolyásuk nincs. És ugyanígy puszta teória marad a nyugati alkotmányok azon ideális alapjoga is, hogy a tömeg szabadon választja meg képviselőit, hiszen a valóságban minden kialakult szervezet — kooptálással — maga egészíti ki önmagát. Végül olyan érzése támad az embernek, hogy az általános választójog egyáltalán semmiféle valóságos jogot nem tartalmaz; még a pártok közti választás jogát sem, hiszen a hatalmi képződmények pénzeszközeikkel a maguk területén a szó és az írás összes szellemi eszközét uralják, és ezáltal tetszés szerint irányíthatják az egyéneknek a pártokról alkotott véleményét, miközben másrészt a hivatalok, a befolyás és a törvények feletti rendelkezésük következtében feltétlen hívek csapatát nevelik ki maguknak — éppen a fentebb említett „Caucus"-t, ami a többieket kirekeszti, és olyan választási apátiába süllyeszti, ami végül a nagy válságok idején sem lesz legyőzhető.
Látszólag jelentős a különbség a nyugati, parlamentáris demokrácia és annak az egyiptomi, kínai, arab civilizációnak a demokráciája között, melytől az általános népi választás gondolata teljesen idegen. Csakhogy a mai korszakban a tömeg választóként pontosan abban az értelemben van „formában", ahogy az előzőben alattvalóként volt, közelebbről: objektum egy szubjektum számára, ahogy Bagdadban vagy Bizáncban szektaként vagy szerzetesi rendként, illetve máshol kormányzó hadseregként, titkos szövetségként vagy az államban fennálló államként. A szabadság itt is pusztán negatív. A tradíció visszautasításából áll: a dinasztia, az oligarchia, a kalifátus elutasításából; persze a hatalom gyakorlata azonnal és minden további nélkül túllép ezeken új hatalmak felé, pártvezetők, diktátorok, trónkövetelők, próféták és ezek hívei felé, és ezekkel szemben a tömeg továbbra is feltétlen objektum marad.
(Ha magát ennek ellenére szabadnak érzi, ez megint csak a nagyvárosi szellem és a természetesen kibomló tradíció közti alapvető különbség bizonyítéka, miközben belső kapcsolat áll fenn tevékenysége és a között a tény között, hogy őt magát a pénz irányítja. — S. lábjegyzete)
„A nép önmeghatározásának joga" — nem több ez udvarias szólamnál; a valóságban az általános — anorganikus — választójog nagyon hamar felszámolja a választás eredeti jelentését. Minél alaposabban felszámolják politikailag a rendek és a foglalkozások természetes tagozódását, annál formátlanabbá, annál magárahagyatottabbá válik a választók tömege, annál feltétlenebb lesz kiszolgáltatottsága az új hatalmaknak; a pártvezetőségeknek, akik a szellemi kényszer minden eszközét felhasználva saját akaratukat erőltetik rá, és akik maguk közt vívják meg a hatalomért a harcot, olyan módszerekkel, amelyekből a tömeg végső soron se nem lát, se nem ért semmit, és akik a közvéleményt csak maguk kovácsolta fegyverként használják — egymással szemben. De éppen ezért űz minden demokráciát valamiféle ellenállhatatlan erő arra az útra, amely végül is önfelszámolódásához vezet.
(Az 1919-es német alkotmány, tehát egy a leszálló ágban lévő demokrácia küszöbén létrejött alkotmány, teljes naivitástól áthatva, pártgépezetek egyfajta diktatúráját vázolja fel, melyek minden jogot önmagukra ruháznak, és egyúttal komolyan senkinek sem felelősek. A hírhedt arányos választási rendszer és a birodalmi lista biztosítja számukra az önreprodukciót. A „nép" jogai helyett [...] csak pártok jogai léteznek, ami ártatlanul hangzik, mégis magában rejti a szervezetek cezarizmusát. [...] felismerhető már benne a vég [...] — S. jegyz.)
„Minél nagyobb lesz a gazdagság, amely egyesek kezében koncentrálódik, annál inkább a pénzkérdés körül forog a politikai hatalomért folytatott harc."(Gelzer) Ezzel mindent elmondtunk. Mégis mélyen hamis lenne, ha ennek okán korrupcióról beszélnénk. Nem az erkölcs elfajulása ez, hanem maga az erkölcs; az érett demokrácia erkölcse, amely sorsszerű szükségszerűséggel ilyen formát ölt.
[...] a demokrácia talaján az alkotmányos jogok pénz nélkül semmit sem jelentenek, pénzzel viszont annál többet. [...] Világosan kell látni: a mintegy százötven évvel azelőtt, elvek mentén kialakult pártok személyi kíséretekké oldódnak fel, olyan emberek kíséreteivé, akiknek magáncéljaik vannak, és értenek koruk fegyvereihez.
[...] A „nép" igencsak meglepődne, ha látná, hogy az ülések acsarkodó beszédei után, amelyek a sajtónak szólnak, a pártellenfelek hogy tapsolnak egymásnak. Emlékezzünk azokra az esetekre is, amelyekben egy párt szenvedélyesen száll síkra egy javaslat mellett, miután az ellenféllel való megállapodás alapján már biztosan tudja, hogy nem fogadják el. [...]
[...] az európai-amerikai politika a sajtó révén a szellemi és a pénzügyi feszültségeknek az egész földre kiterjedő olyan erőterét hozta létre, amelybe — anélkül, hogy tudomásuk lenne róla — mindenkit bevont, mégpedig úgy, hogy innen kezdve mindenkinek azt kell gondolnia, akarnia és tennie, amit és ahogy azt valahol a távolban egy uralkodó személyiség célszerűnek tart. [...] Nem párbeszéd zajlik az emberek között; a sajtó és vele együtt az elektromos hírszolgálat egész népek és kontinensek éberlétét elvek, jelszavak, álláspontok, jelenetek, érzések állandó bénító pergőtüze alatt tartja, napról napra, évről évre, úgy, hogy az egyes egyének fokozatosan valamiféle félelmetes szellemi gépezet puszta funkcióivá válnak. A pénz a maga politikai útját nem fémként járja egyik kézből a másikba. Nem játékká és borrá változik. Erővé alakul át, s ennek mennyisége határozza meg a megdolgozás intenzitását.
Lőpor és könyvnyomtatás összetartozik. Mindkettőt a kései gótikában találják fel: a fausti távolságtaktika eszközeként mindkettő a germán technikai gondolkodás szüleménye. A reformáció látta a kései kor kezdetén az első röpcédulákat és tábori lövegeket, a francia forradalom a civilizáció kezdetén az első brosúrarohamot (1788 őszétől) és Valmynál a tüzérség első sortüzet. De a tömegesen előállított, végtelen sok példányban kinyomott és terjesztett szó félelmetes fegyverré válik azok kezében, akik azt irányítani tudják. Franciaországban 1788-ban még magánmeggyőződések eredeti kifejezéséről volt szó, de Angliában már tervszerűen arra törekedtek, hogy nyomást gyakoroljanak az olvasókra. Ennek első jelentős példája a Napóleon ellen Londonból irányított és francia földön cikkekkel, röpiratokkal, hamis memoárokkal folytatott háború. A felvilágosodás korának szórványos lapjai „sajtóvá" alakulnak át, ahogy jellemző anonimitással mondani szoktuk. Megjelenik a sajtóhadjárat, mint a háborúnak más eszközökkel való folytatása — vagy előkészítése —, és előcsatározási, látszatmanőverezési, rajtaütési és rohamozási stratégiái a XIX. század folyamán olyan fokig tökéletesednek, hogy egy háborút már azelőtt el lehet veszíteni, mielőtt egyetlen lövés eldördült volna, mert a sajtó időközben már megnyerte azt.
Ma szinte ellenállás nélkül annyira e szellemi tüzérség befolyása alatt élünk, hogy a menetébe való belelátás hiányában e színjáték félelmetes voltát képtelenek vagyunk akár csak felfogni is. A tisztán demokratikus álruhában fellépő hatalomakarás azzal teljesíti ki mesterművét, hogy ezzel a valaha létezett legteljesebb szolgasággal az objektumok szabadságérzületének még hízeleg is. A liberális polgártudat büszke a cenzúrának, az utolsó korlátnak az eltörlésére, miközben a sajtó diktátora — Northcliffe! — olvasóinak rabszolgaseregét vezércikkeinek, közleményeinek és illusztrációinak a korbácsa alatt tartja. A demokrácia az újság révén teljesen kiszorította a könyvet a néptömegek szellemi életéből. A könyvek világa a maga nézőpontgazdagságával, ami a gondolkodást választásra és kritikára fogta, már csak egy szűk kör számára van valóban jelen. A nép a kizárólagost, a „maga lapját" olvassa, mely millió példányban mindennap minden házba benyomul, a szellemeket kora reggeltől bűvkörében tartva, mellékleteivel a könyveket feledésbe süllyesztve — s ha egy-egy könyv mégiscsak felbukkanna a látóhatáron, hatását egy előzetes kritikával már eleve semlegesíti.
Mi az igazság? A tömeg számára az, amit naponta olvas és hall. Ha valahol egy szerencsétlen flótás érveket gyűjtöget, hogy megállapítsa, mi is az „igazság" — ez az ő igazsága. A másik, a pillanat nyilvános igazsága, melyről az okok és az okozatok tényvilágában valóban szó van, ma a sajtó terméke. Amit a sajtó akar, az az igaz. A sajtó parancsnokai hozzák létre, alakítják át, cserélik ki az igazságokat. Három hét sajtómunka, és az egész világ megismeri az igazságot.
(A legkeményebb példa a jövő nemzedékei számára a világháborús felelősség kérdése lesz, vagyis annak a kérdésnek az eldöntése, ki az, aki az összes földrész sajtójának és kábeleinek a birtoklása révén a hatalmat gyakorolja, aki a világ közvéleménye számára olyan igazságot szajkóz, mely politikai céljainak megfelel, és amelyet addig tart fenn, amíg szüksége van rá. Egészen más az a tisztán tudományos kérdés — amelyet csak Németországban cserélnek fel az elsővel —, hogy kinek az érdekében állt, hogy egy eseményt éppen 1914 nyarára időzítsen — amiről egyébként akkoriban könyvtárnyit írtak. — S.)
Érvei mindaddig megcáfolhatatlanok, amíg pénz van rá, hogy szakadatlanul ismételje őket. Az antik retorikát is hatására, nem pedig tartalmára nézve alakították ki (Shakespeare az Antonius halotti beszédében fényesen bizonyította, mire is megy ki a játék), mindazonáltal a jelenlévőkre és a pillanatra korlátozódott. A sajtó dinamikája tartós hatásra törekszik; a szellemet állandóan befolyás alatt kell tartania. Érvei megdőlnek, ha az ellenérveket nagyobb pénzerő hitelesíti, és gyakrabban jelennek meg a szem és a fül számára. A közvélemény mágnestűje minden pillanatban az erősebb pólus felé fordul. Mindenki azonnal meggyőződik az új igazságról. Hirtelen ráébredünk tévedésünkre.
A politikai sajtóval függ össze az általános iskolai képzés szükséglete, ami az antikvitásban még teljesen hiányzott. Teljesen öntudatlan kísérlet ez arra, hogy a tömegeket mint a pártpolitika objektumait az újság hatalmi eszköze alá rendeljék. A korai demokráciák idealistái számára ez — minden hátsó gondolat nélkül — a felvilágosodás mozzanataként jelent meg, és még ma is vannak itt is, ott is ostoba emberek, akik lelkesednek a sajtószabadság eszményéért — de éppen ez biztosít szabad utat a világsajtó eljövendő cézárainak. Aki megtanult olvasni, az ő hatalmuk rabja lesz, és a kései demokrácia az álmodott önmeghatározás világa helyett a népek radikális meghatározottá válásának a birodalma lesz azon hatalmak révén, akiknek a nyomtatott szó engedelmeskedik
Ma úgy folyik a harc, hogy a felek egymás kezéből igyekeznek kicsavarni ezt a fegyvert. Az újság hatalmának naiv kezdetein cenzúratilalmakkal próbálták kordában tartani, tiltással próbáltak ellene védekezni a tradíció képviselői, és felhördült a polgárság, hogy veszélyben a szellem szabadsága. Ma a tömeg nyugodtan végzi dolgát; ezt a szabadságot mindenkorra megszerezte — a háttérben persze láthatatlanul új hatalmak kelnek hadra egymással, hogy megvásárolják a sajtót. Anélkül, hogy az olvasónak feltűnne: megváltozik az újság, mert megváltozott a főnök.
(A világháború előkészületei során egész országok sajtója került pénzügyileg London és Párizs parancsnoklása alá, de ezzel az idetartozó népek is szigorú szellemi rabszolgaságba jutottak. Minél demokratikusabb egy nemzet belső formája, annál inkább és annál teljesebben ki van téve ennek a veszélynek. Ez a XX. század stílusa. Egy régi típusú demokrata ma nem sajtószabadságot, hanem a sajtótól való szabadságot követelne, persze ezenközben a vezetők „befutott emberek" lettek, és pozíciójukat a tömeggel szemben kell megvédeni. — S.)
A pénz itt is győzedelmeskedik, és a szabad szellemet szolgálatába kényszeríti. Az állatszelídítőnek sincs jobban hatalmában az állatsereglete. A népet mint olvasótömeget szabadjára engedik — az átviharzik az utcákon, ráveti magát a megjelölt célra, fenyegetőzik, és beveri az ablakokat. Egyetlen intés a sajtóstábtól — mindenki elcsendesedik és hazamegy. A sajtó ma egyfajta hadsereg; gondosan megszervezett fegyvernemekkel: az újságírókkal mint tisztekkel és az olvasókkal mint katonákkal. És itt is, mint minden hadseregben: a katona vakon engedelmeskedik, és a háború céljában vagy a hadműveleti tervben anélkül áll be változás, hogy erről bármilyen információja volna. Az olvasó mit sem tud róla, hogy mi a szándékuk vele, de nem is kell erről tudnia, ahogy arról sem, milyen szerepet játszik ő mindebben. Nincs félelmetesebb szatírája a gondolat szabadságának, mint ez. Egykor meg sem kísérelhették az emberek, hogy szabadon gondolkodjanak; most megtehetik, csak éppen képtelenek már rá. Arra gondolnak, amire gondolniuk kell, és ezt érzik szabadságnak.
E kései szabadság másik oldala: mindenkinek meg van engedve, hogy azt mondja, amit akar; persze a sajtón múlik, hogy tudósít-e róla vagy sem. Minden „igazságot" halálra ítélhet, ha nem vállalja, hogy közvetíti a világnak — az elhallgatás félelmetes cenzúrája, amely annál mindenhatóbb, minél kevésbé tűnik fel az újságolvasók rabszolgahadának. Itt, ahogy a cezarizmus vajúdása során mindenütt, az elmerült korai kor egy darabja bukkan megint elő. A történet íve lezárulóban van. Ahogy a beton- és a kőépületekben a korai gótika önkifejezési akarata bukkan újra elő, de hidegen, fegyelmezetten, civilizáltan, úgy jelenik meg itt a gótikus egyháznak a szellemek feletti hatalmat követelő vasakarata — mint a „demokrácia szabadsága". A „könyv" korszakát a gótikus prédikáció és a modern újság fogja közre. A könyvek a személyesség kifejeződései, a prédikáció és az újság egy személytelen célnak engedelmeskedik. A világtörténelemben a skolasztika évei jelentik a szellemi nevelés egyetlen olyan példáját, amely egyetlen írást vagy beszédet, egyetlen gondolatot sem engedett sehol a világon megszületni, ha az az elvárt egységnek ellentmondott. Ez szellemi dinamika. Az antik, az indiai, a kínai ember elborzadt volna ennek a színjátéknak a láttán. De éppen ez tért vissza mint az európai-amerikai liberalizmus szükségszerű eredménye, úgy, ahogy Robespierre gondolta: „a szabadság despotizmusaként a türannisszal szemben". A máglyák helyébe a nagy hallgatás lép. A pártfőnökök diktatúrája a sajtó diktatúrájára támaszkodik. Az olvasóközönséget, egész népeket próbálnak a pénz segítségével az ellentétes függőségből kiemelni és saját eszmei befolyásuk alá vonni. Itt már csak az jut el hozzájuk, amit tudniuk kell, egy magasabb akarat alakítja világképüket. Már nincs rá szükség — ahogy a barokk fejedelmeinek —, hogy az alattvalókat katonai szolgálatra kötelezzék. Cikkekkel, közleményekkel, képekkel korbácsolják fel szellemüket, mígnem maguk követelik a fegyvert, és maguk kényszerítik vezetőjüket arra a harcra, melybe voltaképpen őket akarták belehajtani.
Ez a demokrácia vége. Ha az igazságok világában a bizonyíték dönt el mindent, a tények világában a siker. A siker — egy meghatározott létáradat győzelme a többi felett. Az élet kerekedett felül; a világjobbítók álmai az uralomra termettek eszközeivé váltak. A kései demokráciában előtör a rassz, és leigázza az eszményeket, vagy kacagva taszítja őket a mélybe. Így volt ez az egyiptomi Thébában, Rómában, Kínában is, de egyetlen más civilizációban sem öltött a hatalom akarása ennyire könyörtelen formát. A tömeg gondolkodását és ezáltal cselekedeteit kérlelhetetlen nyomás alatt tartják. Ezért és csakis ezért jelenik meg az ember olvasóként és választóként; kettős rabszolgaságban tehát, miközben a pártok kevesek engedelmes kíséreteivé válnak, akikre a cezarizmus már rávetette első árnyékát. Ahogy az angol királyság a XIX. században, úgy válnak a XX. században a parlamentek lassan ünnepies, de üres színjátékokká. Ahogy ott a jogart és a koronát, úgy hordozgatják itt fényes ceremóniák közepette a tömeg előtt a népi jogokat, és annál aggályosabb figyelemmel, minél kevesebbet jelentenek. Ez magyarázza, hogy az eszes Augustus miért nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a római szabadság ősi szent szokásait hangsúlyozza. Mindazonáltal mára már a hatalom a parlamentekből a magánkörökbe helyeződött át, és a választás is — ahogy annak idején Rómában —feltartóztathatatlanul egyre inkább komédiává süllyed. A pénz szervezi a folyamatokat azok érdekeinek megfelelően, akik rendelkeznek vele, a választás előre megbeszélt színjáték lesz, amelyet persze a nép önmeghatározásaként visznek színre. És ha a választás eredetileg forradalom volt legitim formában, ez a forma mára kimerült, és az emberek a maguk sorsát megint a véres hatalom eredeti eszközeivel fogják „választani", ha a pénz politikája már elviselhetetlen lesz.
(Itt a titok nyitja, miért válik minden radikális, tehát a szegényeket képviselő párt szükségképpen a pénzhatalmak ([...] a tőzsde) eszközévé. Elméletileg a tőkét támadják, gyakorlatilag azonban nem a tőzsdét, hanem annak érdekei szerint a hagyományt. [...] A népvezérek fele pénzzel, hivatallal, üzletekben való részesedéssel megvásárolható, és velük az egész párt. — S.)
A pénz révén maga a demokrácia fogja megsemmisíteni magát, miután a pénz a szellemet már kiirtotta. [...]
(digitalizálta, szerkesztette: pd)
