— Alexis de Tocqueville (1805-1859)
Ádám Péter válogatása és fordítása (idézetek és részletek a könyvből)
"... amilyen mértékben nő a hatalomkoncentráció, olyan mértékben nő a hatalom igénye is arra, hogy a politikai élet mellett a társadalmi életet, de még a honpolgárok legintimebb magánéletét, mi több, a honpolgár magatartásformáit, gondolatait, szokásait és nyelvezetét is behálózza, ellenőrzése alá vonja. A kiskorúsított honpolgár meg annál könnyebben törődik bele a despotizmusba, minél inkább azt látja, hogy a hatalom birtokosai pontosan ugyanolyanok, mint ő, és minél inkább elhiszi, hogy tényleg önmagát delegálta velük a hatalomba. Mindez egy újfajta alávetettség kialakulását segíti elő, amelyben a honpolgár aktív közreműködője tulajdon leigázásának." (Ádám Péter, 20. o.)"... tény, hogy ahol nincs sajtó, ott a szabadság életképtelen, ahol pedig van, ott csak üggyel-bajjal lehet a társadalmi rendet fenntartani." (57.)
*
"Azt egy percig sem vonom kétségbe, hogy a honpolgárok túlnyomó része őszintén jót akar az országnak. Sőt, tovább megyek: meggyőződésem, hogy a társadalom alsóbb osztályai esetében sokkal kevesebb érdek és számítás keveredik ebbe a vágyba, mint azt a felsőbb társadalmi osztályok tagjai közt tapasztalni; de ha a célt őszintén akarják is, arról fogalmuk sincs, milyen úton-módon lehet eljutni odáig. Gondoljuk csak meg, mennyi tanulás, milyen gazdag fogalomkészlet kell ahhoz, hogy akár csak egyetlen ember jelleméről is pontos képet kapjunk! És ami sokszor még a legnagyobb tehetségeket is tévútra viszi, azt pont a sokaság látná tisztán? Hiszen a népnek sem ideje, sem lehetősége az elmélyülésre. És mivel mindig kutyafuttában kell ítéletet alkotnia, nem csoda, hogy sohase jut túl a dolgok felszínén. Ez az oka annak, hogy a legutolsó szélhámos is tudja, hogyan kell a tömeg kedvében járni, addig a nép igazi barátai csaknem mindig kudarcot vallanak.
Egyébként a demokrácia — többnyire — nem kellő adottság híján nem tud tehetséges férfiakat választani, hanem mert egyszerűen nem akar, mert nem kedveli különösebben az ilyen embereket.
Világosan kell látnunk: a demokratikus intézmények rendkívüli mértékben felkorbácsolják az irigységet az emberek szívében. Nem mintha nem biztosítanának mindenkinek egyforma lehetőséget arra, hogy egyenlő legyen a társaival — inkább arról van szó, hogy az eszközeik folyton csődöt mondanak. A demokratikus intézmények ugyanis úgy ébresztik fel és tartják mindenkiben elevenen az egyenlőség iránti vágyat, hogy közben sohase képesek e vágy maradéktalan kielégítésére. [...] A nép lázasan hajszolja ezt az egyenlőséget, ami azért is nagy érték a szemében, mivel ahhoz elég közel van, hogy tudomása lehessen róla, ahhoz viszont távoli, hogy neki is hasznára váljon. A népet a siker esélye felajzza, ám a bizonytalanság ingerültséget kelt benne: dühbe jön, elcsügged, megkeseredik. Nincs abban semmi rendkívüli, hogy ami több vagy nagyobb nála, csak akadálynak érez a vágyai beteljesülésének útjában, és hogy nincs olyan nagyság vagy fensőbbség, — legyen bár mégoly legitim is — amelynek jelenvalóságába bele ne fáradna." (65-66.)
*
"A diktatúra általában az önkényt is felhasználja céljaira, de ha úgy hozza a szükség, nagyon is boldogul nélküle." (75.)
˙
"Az uralkodók — mondhatni úgy is — mintegy materilizálták az erőszakot, a mai demokratikus köztársaságok ellenben spiritualizálták, mint ahogyan spirituális az emberi akarat is, amelyet járomba akarnak fogni. Az egyetlen ember korlátlan hatalmú kormányzatán alapuló despotizmus csak a test kíméletlen sanyargatásával juthatott el lélekig, de a lélek, a gyötrelmek elől elszökve, megölhetetlenül fölébe kerekedett a testnek; a demokratikus köztársaságokban egészen más a zsarnokság módszere: a testtel nem törődik, neki a lélek a fontos. [...] »Nem kell hozzám hasonlóan gondolkodnod, az életedet, a javaidat nem fenyegeti semmi; de ha tőlem eltérően vélekedsz, többé nem tartozol közénk. A közösségben megmarad minden kiváltságod, csak éppen semmire se mégy vele; hiába tartasz igényt polgártársad szavazatára, mást fognak megválasztani, nem téged; hiába várod el megbecsülésüket, meg fogják tagadni tőled. Kitaszítani nem fognak maguk közül, de hogy nem fognak veled emberségesen bánni, az biztos. Embertársaid kerülni fognak, mint valami gonosztevőt, hiába is szeretnél közeledni hozzájuk; még azok is elhagynak majd, akik pedig tisztában vannak ártatlanságoddal, mert őket is ugyanígy kiközösítenék, ha melléd állnának. Menj hát békével, az életedet meghagyom, de ez az élet rettenetesebb lesz még a halálnál is.«" (78-79.)
*
"A szenvedély, amelyet az egyenlőség ébreszt az emberekben, ugyanolyan erőteljes, mint amennyire általános érzés." (85.)
˙
"Habár a demokratikus népek mindig is szerették az egyenlőséget, egy-egy történelmi korban az egyenlőségért való rajongásuk szó szerint őrületté válik. [...] Az egyenlőség szeretete beszivárog az emberi szívbe, gyökeret ver, és minden mást kiszorít onnan. Hiába mondjátok az embereknek: azzal, hogy vakon átadják magukat egy ilyen kizárólagos szenvedélynek, a legfontosabb érdekeiket ássák alá — süket füleknek beszéltek. Hiába próbáljátok rányitni a szemüket, hogy míg másfelé tekintgetnek, a szabadság szépen kicsúszik a kezükből — semmit sem akarnak látni, legalábbis annak az egy dolognak a kivételével, amelyre vágyakoznak." (86.)
˙
"Meggyőződésem, hogy a demokratikus népek őszintén óhajtják a szabadságot; ha rajtuk múlik, törekednek is rá, szeretik, és fájdalommal veszik tudomásul, ha le kell mondaniuk róla. De a vágy, amely az egyenlőség iránt él bennük, mohóbb és szenvedélyesebb, örök és legyőzhetetlen; előbb a szabadságban akarják az egyenlőséget, és ha abban nem kaphatják meg, a szolgaságban igyekeznek majd elérni." (87.)
*
"Az individualizmus egyszerre gondolkodási hiba és érzelmi fogyatékosság.
˙
Az egoizmus minden jó tulajdonságnak elsorvasztja a gyökerét, míg az individualizmus először csak a honpolgári erények forrását apasztja el; hosszú távon azonban az utóbbi is elpusztít minden üdvös jellemvonást, és végül aztán összeolvad az egoizmussal." (88.)
˙
"Az ember csaknem mindig tudta, kik a felmenői, és tisztelte is őket; olyan érzése volt, mintha már látná a saját dédunokáit is, és irántuk is szeretetet érzett. Tisztában volt vele, hogy ezekkel és amazokkal szemben is vannak kötelességei, és sűrűn megesett, hogy lemondott nem egy élvezetéről azoknak a javára, akik vagy már nem is éltek, vagy még meg sem születtek." (89.) [az egykori arisztokratikus társadalmakban]
˙
"... a múlt folyamatossága jóformán minden pillanatban megszakad, a nemzedékek semmi nyomot nem hagynak maguk után. Egykettőre elfelejtjük azokat, akik előttünk jártak, és semmiféle előzetes képünk sincs azokról, akik a nyomunkba fognak lépni. [a demokratikus társadalmakban]
˙
Az arisztokrácia megszakítatlan láncba rendezte a honpolgárokat — a paraszttól egészen a királyig —, a demokrácia azonban széttöri a láncot, és különválaszt minden egyes láncszemet." (90.)
˙
"... a demokrácia az összes emberrel elfeledteti felmenőit, de ezzel egyidejűleg az utódaikat is elfedi előlük, sőt, a kortársaiktól is elszigeteli őket; a demokrácia mindig önnönmaga felé fordítja a honpolgárt, ami azzal a veszéllyel jár, hogy az visszahúzódik, majd teljesen bezárkózik saját magányába." (91.)
˙
"A demokrácia arra készteti a honpolgárokat, hogy távolságot tartsanak embertársaiktól..." (92.)
˙
"A despotizmus természeténél fogva gyanakvó, és mivel az emberek elszigeteltsége a legbiztosabb garanciája fennmaradásának, általában igyekszik is egymástól gondosan elkülöníteni őket. Nincs még egy olyan jellemhibája az emberi szívnek, amelyet a despotizmus jobban kedvelne az egoizmusnál; a diktátor nagyvonalúan megbocsátja alattvalóinak, ha gyűlölik: neki csak az a fontos, hogy az alattvalók egymást is gyűlöljék.
˙
Ezért hát a despotizmus pont azokat a jellemhibákat hívja életre, amelyeket az egyenlőség is ösztönöz. A despotizmus meg az egyenlőség kiegészíti egymást, de mindkettő erősíti is a másikat a maga gyászos következményeivel." (93.)
˙
"Az egyenlőség úgy állítja egymás mellé az embereket, hogy semmilyen kötelék nem fűzi össze, és nem is fogja vissza őket. A despotizmus emellett még kerítést is emel közéjük, hogy ne tudjanak egymással kapcsolatba lépni. Míg az egyenlőség arra hajlamosítja az embereket, hogy ne törődjenek felebarátaikkal, a despotizmus erkölcsi törvénnyé emeli a többi emberrel szembeni közönyt.
˙
A despotizmus, ami minden történelmi korban vészjósló, a demokratikus évszázadokban a legfélelmetesebb." (94.)
*
"Nem könnyű az ember figyelmét elterelni önmagáról, és felkelteni az érdeklődését az állam sorsa iránt, mert eleve nem nagyon érti, hogy az állam sorsa miképpen befolyásolhatja az övét." (96.)
*
"A demokratikus évszázadok embere csak viszolyogva engedelmeskedik vele egyenlő szomszédjának, egyszerűen nem hajlandó elismerni, hogy amannak több esze volna, mint neki; bizalmatlan mások igazával szemben, és rendkívül féltékenyen óvja a hatalmát; tart a másiktól, de le is nézi: szívesen érezteti vele, hogy mindketten ugyanannak az úrnak vannak alávetve.
˙
Minden központi hatalom, amely enged ezeknek a természetes ösztönöknek, szereti az egyenlőséget, és minden módon elő is segíti a kiteljesedését, mivel az egyenlőség különösen megkönnyíti, kiterjeszti és meg is erősíti az ilyen hatalom tevékenységét.
˙
Ugyanígy azt is mondhatjuk, hogy minden központi hatalom kedveli az egyformaságot; ha ugyanis az összes emberre érvényes szabályokat kell hozni, nem szükséges ezernyi apró részlettel foglalkoznia: csupáncsak annyi a dolga, hogy minden emberre megkülönböztetés nélkül ugyanazt a szabályt alkalmazza." (135.)
˙
"Gyakran előfordul, hogy a demokratikus népek gyűlölik a központi hatalom letéteményeseit, de magát a központi hatalmat mindig szeretik.
˙
Ilyenformán két különböző úton is eljutottam ugyanahhoz a célhoz. Kimutattam, hogy az emberi fejekben az egyenlőség szorosan összekapcsolódik az egyetlen, egységes és erős kormányzat képzetével. Aminthogy azt is, hogy az egyenlőség fel is ébreszti az emberekben az igényt az efféle kormányzat iránt; ennélfogva a mai nemzetek ilyen típusú kormányzathoz közelednek." (136.)
˙
"Mindebből arra juthatunk, hogy a demokratikus népeknél annál nagyobb a hatalomkoncentráció meg az egyén szolgasága, minél jobban gyökeret eresztett köztük az egyenlőség, és minél nagyobb a fejekben a sötétség." (141.)
˙
"A demokratikus társadalomban az az első és bizonyos szempontból egyetlen nélkülözhetetlen feltétele a közhatalom központosításának, hogy a szuverén szeresse az egyenlőséget, és ezt el is tudja hitetni a honpolgárokkal. Így lesz a lehető legegyszerűbb a despotizmus valaha oly bonyolult tudománya: olyan egyszerű, hogy még egyetlen elvben is megfogalmazható." (146.)
˙
"Ha alaposan elgondolkodunk az eddigieken, meglepetve és ijedten állapíthatjuk meg, hogy Európában minden, de minden azt szolgálja, hogy a központi hatalom határtalanul kiterjeszthesse jogosítványait, és hogy az egyén szinte napról napra gyengébb, törékenyebb, kiszolgáltatottabb legyen.
˙
... valójában az egyenlőség felé tett valamennyi lépésükkel a despotizmushoz kerülnek közelebb." (147.)
˙
"Az oktatás terén is az egyformaság az úr, mint minden más dologban; a sokféleség, akárcsak a szabadság, minden új nappal kevesebb." (150.)
˙
"... a minden apró részletre kiterjedő közigazgatás emellett inkvizítorként kutakodik az emberek életében — a közigazgatás soha ilyen mélyre nem hatolt még az emberek magánügyeibe. A maga módján sokkal több, a tetejébe egészen jelentéktelen dolgot is szabályoz, és minden nappal egy fokkal jobban megveti a lábát minden egyén mellett, körül és felett, mégpedig azzal a szándékkal, hogy a segítségükre legyen, tanáccsal lássa el, majd függő helyzetbe kényszerítse őket." (152.)
˙
"Ami engem illet, őszintén bevallom, hogy nincs valami nagy bizodalmam a szabadságvágyban, még ha a kortársaim lelkesednek is érte; én magam is jól látom a mai nemzetek dühödt tombolását, az viszont nem egyértelmű számomra, vajon elég liberálisak-e, és tartok tőle, hogy a trónokat megingató lázongások végeztével a szuverén még a korábbinál is nagyobb hatalomra fog szert tenni.
˙
Az Egyesült Államokban megfigyeltem, milyen különleges lehetőségeket kínál az amerikaihoz közel álló demokratikus társadalmi rend a despotizmus kiépítésére, sőt, hazajövetelem után az is feltűnt, mily mértékben használta már fel eddig is a legtöbb európai uralkodó a demokratikus társadalomszervezés szülte eszméket, szükségleteket és indulatokat a hatalom kiterjesztésére." (168.)
˙
"Próbálom elképzelni, milyen is lehet majd a despotizmus új megjelenési formája: csaknem egyforma, egymással egyenlő emberek hatalmas tömegét látom magam előtt, és ez a rengeteg ember lankadatlanul rója önmaga körül a köröket, miközben valósággal hajszolja az apró és közönséges örömöket. Mindegyik félrevonulva éli életét, közönyösen a többiek sorsa iránt, mindegyiknek a gyermekei és legközelebbi barátai jelentik az egész emberiséget; a többi honpolgárt, jóllehet a közvetlen közelükben él, még csak nem is látja. De még ha elér is hozzájuk, akkor sem érez semmit. Mindegyik önmagába zárva éli életét, csakis önmagáért, és ha a családjuk megmaradt is, bízvást mondhatjuk, hogy hazájuk már nincsen.
Gigászi hatalom helyezi gyámság alá e tömeget; igyekszik biztosítani a szórakozását, éberen őrködik a sorsa felett. Ez a hatalom korlátlan, a legapróbb részletre is kiterjedő, szabályozott, előrelátó és jámbor. Azt is mondhatnánk, az atyai hatalomhoz hasonló, már ha az volna a célja, hogy a felnőttkorra készítse fel a férfiakat, és nem pedig épp az ellenkezőjére törekedne, vagyis hogy örök gyermekkorban tartsa őket. Ezt a hatalmat egy pillanatig sem zavarja a polgárok szórakozása, feltéve, hogy semmi mással nem foglalkoznak. Ez a hatalom készségesen munkálkodik a boldogulásukért, de csak akkor, ha ő az egyedüli forrása és egyetlen döntőbírója jólétüknek. Emellett a biztonságukkal is törődik: jó előre gondoskodik szükségleteikről, elősegíti élvezeteiket, vezeti üzleti ügyeiket, irányítja ipari tevékenységüket, szabályozza örökösödésüket, felosztja örökölt javaikat — miért is ne akarná mindjárt a gondolkodás terhétől, mi több, az élet minden gondjától-fáradalmától is megszabadítani őket?
Ekképpen lesz a despotizmus hatására nap nap után egyre hiábavalóbb és egyre ritkább a szabad akarat érvényesülése, így szorítja vissza a despotizmus egyre szűkebb térre az egyén akaratát, és kárhoztat minden honpolgárt a lehető legnagyobb passzivitásra. Az egyenlőség már amúgy is felkészítette minderre az embereket, mert egyenlőség nélkül aligha lett volna lehetséges mindezt elviselni vagy mindebben valóságos jótéteményt látni.
˙
Miután mindenkit egyenként vaskezébe vett, majd saját elképzelése szerint teljesen átformált, a szuverén az egész társadalmat akarja fennhatósága alá vonni, mégpedig úgy, hogy az egész társadalomra ráteríti a minden semmiséget felölelő, kicsinyesen bonyolult, mindenkire érvényes szabályok sűrű szövetű hálóját, amelyet még azok az eredeti és erőteljes személyiségek sem tudnak átszakítani, akiknek minden adottsága megvan ahhoz, hogy kiemelkedjenek a tömegből; a szuverén tehát nem megtöri, csak felpuhítja az akaratokat, hogy engedelmességre szorítva irányíthassa azokat. Kevés alkalommal kényszerít cselekvésre, ehelyett inkább elzárja a tettek útját; nem lerombol, csak nem enged napvilágra jönni; nem zsarnokoskodik, csak gúzsba köt, megfojt, elsorvaszt, kiolt, eltompít, hogy végül minden nemzetet dolgos és engedelmes nyájjá züllesszen, olyan nyájjá, amelynek a mindenkori kormány a pásztora.
Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy ez a jogilag szabályozott, békés és könnyen elviselhető szolgaság, amelyről az előbbiekben próbáltam képet adni, nagyon is jól megfér a szabadság látszatának egyes formáival, és hogy — mert ez sem lehetetlen — még a népszuverenitás árnyékában is létre tud jönni.
Kortársainkban két, egymással ellentétes vágy dolgozik állandóan: az az igény, hogy vezessék őket, és az, hogy szabadok legyenek. Mivel az emberek e két ösztönös igény egyikéről sem tudnak letenni, nagy buzgalommal igyekeznek egyszerre kielégíteni mindkettőt. Olyan kormányzatot áhítanak, amely egységes és korlátlanul gyámkodó, de mégiscsak a honpolgárok demokratikus választásának eredményeképp születik. Ekként szeretnék összhangba hozni a centralizációt a népszuverenitással. Mindez megnyugvással tölti el őket. Azzal vigasztalják magukat, hogyha gyámkodnak is felettük, legalább ők maguk választják meg gyámjaikat. Az egyén zokszó nélkül tűri, hogy megbéklyózzák, feltéve, hogy a lánc végét nem egyetlen ember, nem is egyetlen társadalmi osztály, hanem maga a nép tartja kezében." (172-175.)
˙
"... gyakorta elfelejtjük, hogy az a legveszedelmesebb, amikor apró dolgokban kényszerítik alávetettségre az embereket. Legszívesebben azt mondanám: a szabadság sokkal, de sokkal fontosabb a kisebb dolgokban, mint a nagyokban, ha nem tudnám, hogy ha az egyiknek híjával vagyunk, akkor biztosra vehetjük, hogy a másik sem a miénk." (176.)
˙
"Ha egyszer a központi hatalom ekkora függőségbe vetette a honpolgárokat, később hiába írja elő nekik, hogy időről időre megválasszák e hatalom képviselőit; az a jelentőségteljes tény, hogy hébe-hóba azért mégiscsak érvényesíthetik, bár mindig csak rövid ideig, szabad akaratukat, önmagában korántsem tudja megakadályozni gondolkodási, helyzetértékelési és cselekvési képességük fokozatos elsorvadását, amiként azt sem, hogy lassanként emberi mivoltuk szintje alá ne süllyedjenek." (177.)
*
"A demokratikus századokban élő ember nem nagyon érti, hogy a formák mire valók, sőt, ösztönösen irtózik tőlük. [...] Valamiféle megvetéssel sújtja a formákat, ha ugyan nem gyűlöli őket. Mivel mindig a könnyű szórakozást keresi, és csak a mának él, mohón veti rá magát minden élvezetre, és már attól is kétségbe esik, ha várakoznia kell. Ezt a vérmérsékletet honosítja meg aztán a politikai életben, és a formák iránti ellenszenve is ezzel a beállítottsággal magyarázható..." (185.)
*
"A demokratikus országokban viszont egészen másként zajlik mindez: ezekben mindig tartani kell attól, hogy a forradalmi ösztönök — amelyek lassan megnyugszanak ugyan, de kihunyni nem hunynak ki — belesimulnak az adott jogi formákba, majd lépésről lépésre kormányzási gyakorlattá és megszokott közigazgatási eljárássá alakulnak." (189.)
*
"Régebben minden másként volt a társadalomban. Bármerre nézett is az ember, sehol nem láthatott egységet, sem egyformaságot. Ebben a miénkben viszont nagy a veszély, hogy az egyik embert hovatovább meg sem lehet különböztetni a másiktól. És nemsokára mintegy már arcra is egyformák lesznek." (190.)
˙
"Ennek az egyetemes egyformaságnak a látványa elszomorít és félelemmel tölt el; kis híján azon kapom magam, hogy visszakívánom a társadalmat, amely nincs többé." (196.)
(Alexis de Tocqueville: A demokratikus despotizmus — Ádám Péter válogatásában, fordításában és előszavával, Qadmon Kiadó 2020)