— Hamvas Béla (in Patmosz I., Függelék a középszerűségről) [részletek]
(*bejegyzés címe: a szerk.)
A második magatartás az embernek a természetről való apai gondoskodása. Az archaikus kultúrák ebből a gondoskodásból fakadtak. Ahol a földművelés és az állattenyésztés még érintetlen, ott ez a szellem él.
A harmadik magatartás az archaikus korszak letűnésével általánossá vált, és ez a természet kirablása. Ha az ember ma a bányákat, a letarolt őserdőket, a kifosztott tengert, a legyilkolt állatokat és primitív népeket, és a milliárd civilizált robotos rabszolgát látja, nem lehet kétsége afelől, hogy itt mi történik. A múlt században rövid időre úgy látszott, a szocializmus tökéletes életrendváltoztatást fog teremteni, és mindenki abban a hiszemben volt, hogy ezt a kizsákmányolást meg fogja szüntetni. Az ellenkezője történt. A szocializmus éppen olyan európai elmélet, mint a többi, nem válságmegoldás, csak válságtermék, vagyis a dolgokat nem tudja felülről megragadni, csupán a nehézségeket nagy kínnal megfogalmazza. Ahelyett, hogy radikális megoldást teremtett volna, a kirablást csak fokozta, s bűncselekményét ezenfelül még ostoba ideológiával igazolta. ...Olyan szerző is van, aki megkíséreli a technikát és a hivatalt közös nevezőre hozni. Az életrontó gépesítésben a kettő között tényleg van valami közös. Azt is mondhatná valaki, hogy bürokrácia és technokrácia, mind a kettő a modern utópizmus mellékterméke. A szerző a régibbnek a hivatalt tartja, de kártékonyabbnak a technikát. Demoralizáló hatásukban ma csodálatos összhangban működnek együtt, mintha mind a kettőnek az élet kiirtása lenne célja. [...] A hivatal mindig a humánum kérdése, az organizmus és az organizáció feszültsége. A technika az élő és az élettelen kérdése, az organizmus és a mechanizmus feszültsége. A hivatal célja az örömet megrontani. A technika öngyilkossági kísérlet.
Az ember tevékenységének, hogy rövidebb idő alatt többet szerezzen, természetes következménye kettős: az egyik az, hogy az élet meggyorsul, a másik, hogy egyre üresebbé válik. E. B. Wallace ezt a jelenséget loss of life-essence-nek vagyis az élettartalmak elveszésének nevezi. Mindig rövidebb idő alatt mindig többet. Egyre rövidebb idő alatt, minél messzebbre. Minél rövidebb idő alatt futni vagy úszni száz métert. Minél messzebbre dobni a gerelyt. Minél távolabbra, minél magasabbra ugrani. Minél nagyobb súlyt fölemelni. Ez a modern hérosz. A sztahanovista hány téglát rak fel egy óra alatt. A gépkocsik óránkénti sebessége kétszáz kilométer, a vonatoké szintén, a repülőgépek hangsebességgel járnak. Egy ember harminc gépet kezel, a másik negyvenet. Meg kell gyorsítani a növények fejlődését sugárzással. Kisebb területen többet kell termelni. Kevesebb helyen több embert kell elhelyezni. Emeletes ágyak, kétemeletes ágyak. Területet, időt, anyagot, erőt, energiát kihasználni. Ezt a grandiózus idiotizmust hívják racionalizmusnak. A racionalizmus az élet kirablásának metafizikája. Minél gyorsabban fut valaki száz métert, az egésznek annál kevesebb értelme van. Van olyan teljesítmény, amely teljesen abszurd. A racionalizmus remek példa arra, hogy miképpen lehet valami észszerű, s ugyanakkor teljesen értelmetlen. Minél kisebb területen minél több cukorrépát ültetni. Ez az észszerű. Kihasználni. Minél gyorsabban. Még senki sem tette fel a kérdést, mi történik azzal az idővel, amit az ember megtakarít, amikor valamit gyorsabban megcsinál? Erre a jelenségre megtévesztésül a termelés szót használják. A napnál világosabb, hogy rablásról van szó. Évenként kétszer vetni. Ötkilós krumplit nevelni. Az északi sarkkörben meghonosítani a narancsot és a banánt. A gyártási eljárásokat lerövidíteni. A leggyorsabb idő alatt a legrövidebb út. Ez az, amit Mircea Eliade úgy hív, hogy a természet ritmusának meggyorsítása, amikor az ember átveszi az idő szerepét, és gyorsabb tempót diktál. Hamarabb akarja úszni a száz métert, de nem tudja, hogy mit kezdjen azzal az idővel, amit megtakarított. M. Eliade minden bizonnyal nem muzikális ember, és nem tudja mi a különbség a ritmus és az ütem között. A természetnek, az életnek, a gondolkozásnak, a művészetnek ritmusa van, az élettel együtt adott érverése. A mechanika pedig ütemes. A gép automata. Soha ritmust és ütemet nem lehet összetéveszteni. Ha a ritmus helyett ütemet alkalmaz, az eredmény loss of life-essence, az élettartalmak elveszése. Ritmikus a tánc, ütemes a katonai lépés. Ritmikus a szívdobogás, ütemes a metronóm, akkor is, ha a kettő számértéke azonos. A racionalista gondolkozás olyan lerövidített és meggyorsított gondolkozás, amelyből az életesszenciák eltűntek. A racionalizmus az egy helyben való észvesztő ütem, amelynek semmi néven nevezhető értelme nincs. Ez a modern hajsza és a rekord és a teljesítmény, a sebesség, az életmohóság, és sietni, és a habzsolás és a loholás és a szédület és az esszenciák eltűnése, amikor az ember már csak az egzisztencia a Semmiben.Minden civilizációban, mondja Perron, van egy fok, amit a spiritualitás minimumának lehet nevezni, és minden jel arra vall, hogy ez a minimum minden civilizációban ugyanaz. Termékeny élet csak ezen felül lehetséges. Ha az ember a fagypontot eléri, életét nem szellemi erők irányítják, hanem pszeudospirituális kényszerek, amelyeket a gyengeelméjűek, a serdületlenek, a primitívek, a pszichopaták lélektanából ismerünk, és amelyeket a köznyelv rögeszméknek nevez. A rögeszme spirituális tartalom nélkül való merő pszichológiai jelenség. A. Perron azt állítja, hogy ha az ember a spirituális minimumra leszáll, mert a kontrollt önmaga fölött elveszti, minden abnormitás szabad zsákmánya lehet. Az abnormitás éppen az, hogy az embert az értelmes szellem helyett a rögeszme kormányozza. Általában véve a tehetségtelen ember arról ismerhető fel, hogy élettartalmai pszeudospirituálisak. A tehetségtelenség tulajdonképpen a szellemi minimum egy fajtája. A társadalom élete a benne levő tehetségek gazdagságán múlik. A társadalom felbomlása a tehetségek eltűnésével kezdődik.
A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, amely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett. Ennek a pszeudospirituális kényszernek szülötte a technika, un reve défaillant, ájult álom. Mit álmodik ez az álom? Jules Verne-regényeket. Léghajókat és repülőgépeket és drótnélküli távírót és rádiót és televíziót, rakétát és holdbarepülést, utazást a tűzfolyamon a föld középpontja felé, a levegőből kivont elektromagnetizmust, és dobozokban tárolható napenergiát. Nemo kapitány Nautilusában ül, tizenkétezer méterre a tenger színe alatt, egyedül. A tengeralattjárónak saját erőműve van, mindenfelé ragyogó fény. Saját fűtése van. Saját oxigénfejlesztője. Megnyomja az egyik gombot, és a láthatatlan orgona Bach h-moll miséjét játssza. Megnyomja a másik gombot, és a televízió eljátssza a Hamletet. Közben megéhezik, megnyomja a harmadik gombot, és begördül az asztal, nyolcfogásos ebéddel és portói borral. Megnyomja a negyedik gombot, és a teleszkópon közvetlen közelből látja a Holdat és a Vénuszt és a Jupitert. Más gombot nyom meg, a tengeralattjáró megindul, és fölemelkedik a tenger színére, ott megint gomb, a Nautilusnak szárnya nő, a levegőbe emelkedik és felszáll a Mount Everest csúcsára. Nemo kapitány a fedélzetre ül és pipázik, nézi a hegységen tomboló orkánt, közben gombot nyom meg, és az asztalon terem egy pohár friss grapefruit leve. Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki. Nemo kapitány kolosszális ember, mert ő mindezt hallatlan komolyan veszi, és a gombnyomáselméletre esküszik. Mindezt ő maga találta ki és építette meg. Ha ez a tizenhat éves sihedert elbűvöli, érthető, mert ez annak a világa. Ha érett embert, akkor un reve défaillant. Ha azonban egész civilizációvá lesz, akkor kollektív elmebaj. Ha pedig ez a kollektív elmebaj háborúra készül, és taktikai fegyvereket készít, akkor ez az, amit öngyilkosságnak lehet nevezni. Nemo kapitány veszedelmes ellenfél. Nem azért, mert okos, hanem éppen, mert hallatlanul korlátolt és eszelős és tehetségtelen. Mert középszerű. Mert serdületlen, és a humánum értékeiről sejtelme sincs. Őt egyedül az érdekli, hogy melyik gombot nyomja meg. Ha diák lenne, még lenne lehetőség arra, hogy megérik. De felnőtt férfi, s így a helyzet reménytelen. Nemo kapitány a spirituális minimum alatt él, és nincs is tisztában azzal, mit csinál, mint a diák, aki megrészegszik attól, hogy sikerült klórt fejlesztenie — és megmérgezi az egész házat.A középszerű ember számára újabban a homo faber nevet találták ki. Homo faber annyit jelent, mint mesterkedő ember. [...] Csak azzal foglalkozik, amit kézzel és fizikailag meg kell csinálni. Amit általában ma találmánynak neveznek, az ilyen korcs alkotás, amely a szellemi fázisokat nem érinti, ezért olyan ügyefogyott csinálmány. Ezért a gépek legnagyobb része furcsa és groteszk. A gép nem azért készült, hogy örökké tartó öröm (joy for ever) tárgya legyen, mint a művészi alkotás. Minden gép gnómszerű, mert csupán fabrikáció. A homo faber ilyen pancsoló ember. A gép működése ijesztő, ugyanakkor komikus. A gép buta. Alig van nevetségesebb, mint az örökké ismétlődő mozdulatokat nézni, ahogy ontja magából a bádogelefántot. Mivel minden dolog nemcsak önmaga, hanem ugyanakkor jelképe és jele valami másnak is, fel kell tenni a kérdést, hogy a gép minek a jelképe? A gép a racionális funkció jelképe, annak a bizonyos spirituális minimum alatt levő emberi képességnek, amelyről az imént volt szó, hogy ez a középszerűség, vagyis a tehetségtelenség. Mivel a gép csak a csinálás körében mozog, csak olyasvalamit csinál, ami csinálható, ezenfelül semmit. Ezért minden technikai alkotás csak csinálmány, mint a hanglemez, a fénykép és a reprodukció. A gép nem alkot, hanem ismétel. Ez az, ami benne olyan hallatlanul komikus, mert az élet mindent tud, kivéve egyet, ismételni. A gép időn kívül áll. Nincs metafizikája. És ha valaki azt kérdezné, mi ennek a metafizikátlanságnak a metafizikája, azt kellene válaszolni, hogy itt az időtől való félelem jelenik meg. Az embernek sikerült valamit alkotnia, aminek az elmúlásról nincs tudata. Ez az alkotás azonban, sajnos, idióta, és nem tud egyebet, mint időtlen időkig ugyanazt mondani. Ami nem ismeri a halált, az nem él. A gépnek nincs bűntudata, nincs lelkiismerete, nincs vallása. A technika [...] végeredményben okkult jelenség.
A gépet az ember azért kedveli, mert engedelmes.A gép előnye az ember fölött, hogy nincs szabadságigénye. A diktátor eszményképe a gép. ...
A technika az emberi munka deszakralizálása. ...A technika, mivel az időtől való félelem ihlette, az elmúlás ellen való biztosítás. Illúzió. Ez a mechanikus halhatatlanságeszmény.
Soha el nem képzelt dologiság.A technika a szellem ájultsága. ...