— Theodore Dalrymple
A cenzúra legfőbb fenyegetése manapság nem a kormányoktól, hanem a nyomásgyakorló szervezetek és a gátlástalan és gyáva vállalatok szövetségétől, vagy legalábbis ezek együttműködésétől származik.
A The European Conservative egy jó kis magazin, amelybe időnként irodalmi esszéket írok. Egykor ott volt Nagy-Britannia legnagyobb magazinforgalmazója, a W. H. Smith polcain, amely mostanra levette az állványokról, és a jövőben sem hajlandó árulni. Ugyanis két homoszexuális megfélemlítette, akik tiltakoztak egy az aktuális számban szereplő karikatúra ellen.
A karikatúrán egy anya látható, aki azt kérdezi kisfiától, milyen volt ma az iskola. A fiú hány: és a hányását szivárványként ábrázolják, ami annak a szimbóluma, amit ma "homoszexuális közösségnek" kellene neveznünk (a közösség olyan emberek összessége, akiknek bármilyen közös jellemzőjük van).
Most már teljesen nyilvánvaló mindenki számára — kivéve azokat, akik a végsőkig elszántak arra, hogy megsértődjenek annak érdekében, hogy ezzel saját fontosságukat vagy erkölcsi tisztaságukat hangsúlyozzák mások szemében —, hogy amit a karikatúrában kommentálnak, kritizálnak vagy szatirizálnak, az nem a homoszexualitás jelensége, hanem a kisgyermekek indoktrinációja egy olyan ideológiával, amely iránt képtelenek érdeklődni, nemhogy megérteni azt. Minden ideológia unalmas a kisgyermekek számára — kivéve talán a köztük lévő nagyon kevés született Beriját és Dzerzsinskijt, — és a modern szexuális ideológiák mind közt a legunalmasabbak, amelyek harciassága gyakran fordítottan arányos az intellektuális tartalmukkal.
Nem szabad azt feltételezni, hogy a karikatúra csak amolyan ködszurkálás volt — távolról sem. Az angliai Birminghamben például militáns tanárok már hatéves, túlnyomórészt muszlim családokból származó gyerekeket próbáltak a transzneműség dicsőségével indoktrinálni, és ezzel egyfajta csodát értek el: a lakosság többi részét arra késztették, hogy szimpatizáljon a feketébe öltözött, tiltakozó muszlim nők tömegével. ...
A The European Conservative című lapban megjelent karikatúra nyilvánvalóan nem gyűlöletet hirdetett, és még kevésbé uszított bűncselekményre. Nem a homoszexuálisok ellen irányult, hanem egy ideológia erőltetett tanítása ellen. Bőven a szólásszabadság erkölcsi határain belül maradt; és még csak nem is volt ízléstelen, bár a panaszosok szemszögéből nézve megvolt az a borzalmas tulajdonsága, hogy eléggé vicces, és egy kényelmetlen igazságra mutatott rá. Mindenki, akinek megmutattam, nevetett, és senki sem szereti, ha a jámborságát [hiedelmeit, hitét] ilyen módon kinevetik vagy kigúnyolják.
Ami szembetűnő és jelentőségteljes ebben a szomorú történetben, az az, hogy mindössze két panaszosra volt szükség, akik — állítólag és önhatalmúlag — nagyszámú hasonlóan felháborodott vagy potenciálisan felháborodott ember nevében beszéltek, hogy befolyásolják egy nagyvállalat magatartását (amely bevallottan olyan egyértelműen hanyatlik, hogy az már-már szabadesésnek számít, és amely ezért félti a túlélését). A vállalat azonnal beadta a derekát, félve a bojkottoktól és a rossz hírveréstől, amelyet a panaszosok megszervezhettek volna, és valószínűleg meg is szerveztek volna.
Ez jó példája annak az aszimmetrikus háborúnak, amelyet a szigorú (és cenzúrázó) erkölcsi rajongók folytatnak a véleménynyilvánítás szabadsága ellen. A háború azért aszimmetrikus, mert az újkori Savonarolák, akiknek gyakran sikerül egyszerre puritánnak és kicsapongónak lenniük, elszántak és monomániásak, míg ellenfeleik szétszórtak és sok minden iránt érdeklődnek. Bár Hume már régen, a sajtószabadságról szóló esszéjében figyelmeztetett arra, hogy ritkán vész el egyszerre a szabadság: a szabadság oldalán állók egyike sem hajlandó nagyon keményen küzdeni az elnyomás bármely egyedi esete ellen, elsősorban azért, mert azt kockáztatja, hogy ezáltal egyfajta tükörkép-monomániássá válik, de — egyre inkább — a saját [könnyen elveszthető] munkahelye miatt is... Mint már utaltam rá, a normális embert sok minden érdekli, ezért állandó hátrányban van a fanatikusokkal szemben.
Ebben az esetben például azok az emberek, akik nem értenek egyet a W. H. Smith döntésével, valószínűleg nem fognak nagyon keményen lobbizni azért, hogy a vállalat visszavonja azt, és valószínűleg nem szerveznek kereskedelmi szempontból káros bojkottot sem. Természetesen a vállalat szabadon azt árul, amit akar: nincs jogi vagy akár erkölcsi kötelezettsége arra, hogy a The European Conservative-ot árulja, vagy hogy bármely vagy minden kiadványt készleten tartson. Mindazonáltal a döntés rendkívül kisstílű volt, és a vállalatnak tisztában kellett lennie azzal, hogy a két panaszos, ha teheti, teljesen el akarja nyomni a kiadványt. Henry Ford nyomán a panaszosok mottója ez volt: "Bármilyen véleményed lehet, ami tetszik, mindaddig, amíg az a miénk."
Nem mintha a panaszosoknak nem lett volna más lehetőségük, mint az elhallgattatás megkísérlése. Minden joguk megvolt, és meg is van hozzá (ami nem ugyanaz, mintha minden okuk meglenne rá), hogy panaszt tegyenek a szerkesztőknél; minden eddiginél szélesebb választék áll rendelkezésükre a médiumok közül, ahol panaszt tehetnek a karikatúra ellen, és elmagyarázhatják, miért tartják azt annyira helytelennek. Sokféle stílus közül választhatnak, a szatirikus és általánosan sértő beszólástól a kortárs irodalomtudomány áthatolhatatlanságáig és álmélységéig. A The European Conservative nem állítaná meg őket, és nem próbálná őket elhallgattatni.
A szabad országok polgárainak nemcsak joguk van felháborodni, hanem az is kötelességük, hogy felháborodásukat korlátok között tartsák. Vannak például bizonyos újságok, amelyek minden olvasásukkor felháborítanak, de soha nem jut eszembe, hogy lobbiznom kellene a megszüntetésükért. A probléma az, hogy ahol a vélemény az erény egésze, ott a felháborodás nyilvános kifejezése a kivételes erény jele — és egyben a fanatikusok legfőbb öröme. A szabadság nem sokáig élheti túl az örökös, krónikus és nagyrészt hamis felháborodást.
A szabadság nem pusztán jogi vagy alkotmányos rendelkezés kérdése, hanem a szív szokása. Semmilyen alkotmány vagy törvény nem változtathatott a W. H. Smith gyávaságán vagy a panaszosok hatékony erkölcsi zsarolásán. A szív szokása fegyelmet igényel, mégpedig a saját érzelmeink korlátozását. Senki sem hisz a szabadságban, aki nem adja meg azt a másik embernek, ahogyan arra az emberek, különösen az identitáspolitikában kampányolók egyre kevésbé hajlamosak vagy hajlandóak.
The Cowardice of Censorship
by Theodore Dalrymple
(fordítás: pd)
