— Frank Furedi
Figyelve a Liz Truss miniszterelnök távozása körül kibontakozó drámát, nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy a nemzet uralkodó elitjének tagjai egy véget nem érő politikai cirkusz szereplőivé váltak. A parlamentben zajló kicsinyes civakodás látványa elkeserítő, és ami még rosszabbá teszi a helyzetet, az a felismerés, hogy a probléma nem vele van. A tekintélyelvű vezetés hiánya szembetűnő. Ez nem csupán brit jelenség. Az egész nyugati világ vezető nélkülivé vált. Említsük meg Joe Biden, Olaf Scholtz vagy Emmanuel Macron nevét — aligha találjuk meg a viselkedésükben az inspiráció és a hatékony vezetés nyomát.
A 21. századi nyugati uralkodó osztály legjellegzetesebb jellemzője vitathatatlanul az eredménytelenség. Olyanok, mint a másodosztályú menedzserek, akiket sokkal jobban érdekel a problémák eltüntetése, mint azok megoldása.
A nyugati uralkodó osztály eredménytelensége a külügyek területén a legszembetűnőbb. A Nyugat megalázó visszavonulása Afganisztánból rávilágított a geopolitikai jövőkép hiányára. A tisztánlátás hiányát még inkább leleplezte az a kínosan tudatlan mód, ahogyan a nyugati vezetők a geopolitikai ügyeiket intézik. Amikor az akkori brit külügyminiszter, Liz Truss összekeverte a Balti- és a Fekete-tengert, miközben ígéretet tett Ukrajna támogatására, tudatta a világgal, hogy nincs a helyzet magaslatán. Biden elnök hasonló baklövései — mint például a magyarok és az ukránok összekeverése — nem egyszerűen a személyes hibák kifejeződései. Ezek a nyugati külpolitikai elit viselkedését jellemző, a vezetéshez való könnyelmű és szakszerűtlen hozzáállás tünetei.
Az biztos, hogy a mai elit sokkal kevésbé tűnik hatékonynak, mint az 1950-es és 1960-as évekbeli társaik. Nemrég megjelent könyvében, a Leadership: Six Studies in World Strategy c. könyvében Henry Kissinger a megfontolt államférfiúi magatartás hiányát siratja korunkban. Kiemeli a stratégiai céltudatosság és az intellektuális komolyság hiányát a mai nyugati vezetők körében. Kissinger részben az egyetemeket okolja azért, hogy vezetők helyett "aktivistákat és technikusokat" nevelnek ki.
Más megfigyelők azt állítják, hogy az uralkodó osztály stratégiai céljainak hiánya azért van, mert az elit egyre inkább széttöredezett, és hiányzik belőle a kohézió és a vezetői képesség. Az elit széttöredezettsége azt jelenti, hogy gyakran képtelen hatékonyan cselekedni. Ez a fejlemény különösen szembetűnő az Egyesült Államokkal kapcsolatban, ahol a kormány gyakran megbénul az önmaga által okozott patthelyzetben. Az afganisztáni, szíriai, iraki és líbiai megalázó kudarcok arra utalnak, hogy az úgynevezett hatalmi elit nem képes hatékonyan gyakorolni hatalmát. Ahogy Lachmann rámutatott:
"Amerika egyedülálló a világ elmúlt ötszáz évének meghatározó hatalmai között abban, hogy évtizedeken keresztül ismételten kudarcot vallott katonai céljai elérésében. Ezek a kudarcok annál is inkább rendkívüliek, mert egy felemelkedő katonai rivális hiányában következtek be."
A hatékony vezetés hiánya nem korlátozódik az Egyesült Államokra. A New York Times kommentátora, Bret Stephens joggal aggódik a "vezető nélküli szabad világunk" miatt. Megjegyezte, hogy "a mai demokratikus világ központi ténye az, hogy vezető nélküli".
A vezetés hiánya nyilvánvaló Nagy-Britanniában, ahol úgy tűnik, semmi sem működik. A The Economist szerint "úgy tűnik, hogy Nagy-Britanniában szinte semmi sem működik". "Miért nem működik semmi az elromlott Nagy-Britanniában?" — kérdezi a The Times, miközben megállapítja, hogy "az infrastruktúra nyikorog", "az ügyfélszolgálat silány", és hogy "az életet a késések, az unalom és a frusztráció uralja". A Le Monde című francia lap egyetért, és azt állítja, hogy "Nagy-Britannia rossz időszakon megy keresztül".
Miközben a mainstream média divatosnak tartja, hogy kiemelje a Brexit utáni Nagy-Britanniát sújtó problémákat, fontos hangsúlyozni, hogy más nyugati nemzetek is hasonló kényszerhelyzetben vannak. A politikai vezetés lehangoló minősége túlmutat az országhatárokon. Mindez az uralkodó elit vezetésének veszélyes és bomlasztó hanyatlására utal. Ez azt jelzi, hogy a tét nem egyszerűen az elit egyes tagjainak minőségével kapcsolatos, hanem sokkal alapvetőbb dolgokkal is, nevezetesen azzal, hogy az elit képtelen hivatalos pozícióját hatalomra és a legitim tekintély egy formájára váltani.
Andrew Michta amerikai politológus "amerika vezető rétegének mély válságáról" írt, amit annak tulajdonított, hogy "az elit elszakadt a nemzet alapításának alapjaitól és a tisztességes társadalom építése iránti hagyományos elkötelezettségétől". Hozzátette, hogy "túl sokan vannak olyanok vezetői pozícióban, akik a vezetést nem úgy értelmezik, mint a rájuk bízottakért viselt végső felelősséget, hanem inkább úgy, mint egy örökös jogosultságot arra, hogy uralkodjanak azon, ami megmaradt az egykor önmagukat alkotó közösségeinkből". Kétségtelen, hogy a nyugati elit új generációja gyenge kötelességtudattal és szolgálatkészséggel rendelkezik, és nehezen vállalja a felelősséget a társadalom előtt álló kihívások felvállalásáért.
Megdöbbentő, hogy az elit tagjai mennyire inkább önmagukat szolgálják, és inkább egyénként, mint egy csoport tagjaként viselkednek. Egyes megfigyelők azt állítják, hogy az elitek egyre inkább széttöredezettek, és nem képesek vezető szerepet betölteni. Az elit széttagoltsága azt jelenti, hogy gyakran képtelen hatékonyan cselekedni. Az elit kohéziójának elvesztése teljes mértékben megmutatkozott a közelmúlt brit közéletében, ahol a vezető politikusok folyamatosan tájékoztatják a sajtót, hogy előnyt szerezzenek kollégáikkal szemben. A párthűség feltűnően hiányzik, és a hatalmi pozícióban lévő politikusok figyelmét annyira elvonja a kollégákkal folytatott belharc és a médiának való látszat fenntartása, hogy nem tulajdonítanak nagy jelentőséget hivatalos felelősségük gyakorlásának. Olyan hivatalnokok, akik nem tudják, hogyan kell kormányozni.
A legtöbb magyarázat az elit kohéziójának gyengülésére és arra, hogy képtelen egy tekintélyt parancsoló közös jövőképet megfogalmazni, az 1970-es évek végén bekövetkezett gazdasági és társadalmi változásokra összpontosít. Míg a dereguláció, a pénzügyek és a digitális technológia térhódítása hozzájárult az intézmények felbomlásához, az intézményi lojalitások eróziójához és az intézményi emlékezet elvesztéséhez, más, vitathatatlanul fontosabb tényezők is közrejátszottak. Az elit kohéziójának elvesztése párhuzamosan zajlik a korábbi elitek által szocializált értékek és szemléletmódok iránti meggyőződés elvesztésével. Nehéz fenntartani a szolidaritást, ha azt nem támasztja alá egy olyan értékrend, amelyet az elit tagjai magukénak vallanak.
Az uralkodó elit széttöredezése már régóta esedékes volt. A hidegháború végéig a nyugati politikai elit példátlan mértékű legitimitást és politikai tekintélyt élvezhetett. Az 1950-es, 1960-as és 1970-es években a nyugati elitek tekintélyét a Szovjetunióval szembeni látszólagos erkölcsi fölényük tartotta fenn. A nyugati kapitalizmus gazdasági dinamizmusa túlságosan is nyilvánvaló volt a szovjet blokk stagnáló gazdaságával szemben. A Szovjetunió elnyomó és totalitárius rendszerével szemben a Nyugat erkölcsi fölényét az adta, hogy képes volt fenntartani a szabadság és a demokrácia értékeit. A hidegháborús konfliktus és a két életforma közötti nagyon is látható ellentét a nyugati elitek tekintélyének megerősítését szolgálta.
Az antikommunizmus fontos politikai erőforrás volt, amelyből a nyugati elit meríthetett. Emellett az eliteket az összetartozás érzetével is felruházta. És ami a legfontosabb, erkölcsi legitimitást biztosított számukra.
A szovjet blokk felbomlásával a hidegháborús ideológia elvesztette befolyását, ami arra kényszerítette az eliteket, hogy más legitimációs forrásokat keressenek. A hidegháború vége óta az uralkodó osztályok nehezen tudtak olyan értékrendet kidolgozni, amely olyan legitimációt biztosítana számukra, mint amilyet az antikommunista ideológia nyújtott. Az összes nagy intézmény — üzleti, állami, közszolgálati, politikai, oktatási és kulturális intézmények — vezetői állandóan a legitimáció hatékony forrását keresik. Időnként felkarolták a tudományt vagy a szakértelmet, hogy legitimálják politikájukat. Még az identitáspolitika ideológiai vonzerejét is igyekeztek kihasználni, hogy segítsenek leküzdeni az előttük álló legitimációs válságot.
Michta leírása az elitek azon kísérletéről, hogy egy olyan kormányzási formán keresztül próbálnak uralkodni, amely a technokrata impulzusra és az identitáspolitikára támaszkodik, jól érzékelteti e csoport viselkedését:
"Az elit uralkodó kormányzási módszere ma a csoportos sérelmek szításán, majd a csőcselék megnyugtatásán alapul, miközben a csoportos identitáspolitika újabb nemzeti kötelékeket szakít szét, amelyek kiépítéséhez amerikaiak nemzedékei kellettek. A cél egyre inkább az, hogy elismerést követeljenek a 'haladásért', amely elkerülhetetlenül csak egy megálló a következő válsághoz, amely után, a jövő egy meghatározatlan időpontjában egy 'igazán igazságos társadalmat' fogunk felépíteni. Az elmúlt három évtizedben elitünk könyörtelenül harsogta ezt a narratívát, és úgy tűnik, hogy ez a narratíva hamarosan újabb, még magasabb szintre emelkedik."
Michta megfigyelése az elit kormányzásáról rámutat az elit uralmának gyakorlásában bekövetkezett fontos fejleményre. Az uralkodó osztály bizonytalansága arra késztette a politikai és gazdasági intézmények vezetőit, hogy egyre inkább a kultúra és a média intézményeire támaszkodjanak az elit kohéziójának megteremtése érdekében. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy a kulturális elit soha nem látott mértékű befolyásra tett szert az uralkodó osztály tagjai felett.
Az elmúlt évtizedekben az uralkodó osztály egyre inkább a kulturális befolyásolókra támaszkodott legitimációjának biztosítása érdekében. Következésképpen a kultúrpolitika — beleértve az identitást is — a hatalomgyakorlás fontos erőforrásává vált. A kultúra az elit önértelmezésének és öndefiníciójának uralkodó módjává vált, különösen az elit hatalmának hagyományos alapjait fenyegető növekvő veszélyek nyomán. Ebben az összefüggésben a kulturális elitek kritikus szerepet játszanak az elit szolidaritásának szövetében. Intézményeik, különösen a média intézményei adják azt a forgatókönyvet, amelyet az elitek szerepük betöltéséhez használnak. A kulturális politika azonban természeténél fogva megosztó. Ezért van az, hogy a mai világban oly sok vita értékkonfliktusokhoz kapcsolódik.
A kulturális elit példátlan befolyása a társaik felett, akik állítólag a gazdasági és politikai intézményeket irányítják, eltéríti őket a felelősségvállalástól. Ez különösen igaz a politikai osztály tagjaira, akik annyira megszállottjai a médiaprofiljuknak és az üzeneteknek, hogy szem elől tévesztik, mit kell tenniük ahhoz, hogy a dolgokat véghezvigyék.
A kulturális elit felemelkedése felveti a kérdést, hogy miért tettek szert ilyen hegemón befolyásra az uralkodó osztály többi részének viselkedése felett. A válasz erre a kérdésre a nyugati elit önbizalmának elvesztése.
Ahogyan a 100 years of Identity Crisis: Culture War Over Socialisation c. könyvemben érveltem, a Nyugat elitje elidegenedett a kultúráját megalapozó alapértékektől. A kulturális értékekkel való kapcsolat elvesztésének bomlasztó következményeire már Winston Churchill 1930-ban rámutatott. Korai életem (1930) c. emlékiratában Churchill felhívta a figyelmet arra, hogy társadalma elidegenedett a múlt örökségétől és értékeitől. Megjegyezte:
"Gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon volt-e még egy nemzedék, amelyik az adatok és értékek olyan elképesztő forradalmát élte volna át, mint amilyet mi átéltünk. Alig maradt fenn valami — akár materiális vagy bármi létrehozott dolog — amiket neveltetésem során állandónak és életfontosságúnak hittem. Minden, amiben biztos voltam, hogy lehetetlen — vagy ezt tanították róla — megtörtént."
Churchill felismerte annak fontosságát, hogy nem szabad harc nélkül feladni az európai civilizáció alapját képező értékeket.
Hannah Arendt politikai filozófus 1965-ös, Az erkölcsfilozófia néhány kérdése c. előadásában utalt Churchill elmélkedésére az egykor állandónak tűnő értékek eltűnéséről. Megjegyezte, hogy "minden különösebb figyelmeztetés nélkül" az erkölcsi értékek, amelyek segítettek az embereknek "megkülönböztetni a jót a rossztól", "szinte egyik napról a másikra összeomlottak".
A nyugati civilizációt inspiráló erkölcsi képzelet nyilvánvaló elvesztése, amely Arendtt kísértette, mind a mai napig probléma. Az erkölcsi tisztánlátás elvesztése azt jelenti, hogy az elitek hatalommal rendelkeznek, de értelem nélkül. Zaki Laïdi világosan megfogalmazta ezt A World Without Meaning: The Crisis Of Meaning In International Politics (1998) c. művében, amikor azt írta: "a hatalom semmi, ha elvesztette értelmét". Mivel az elit tagjai nem találnak olyan erkölcsi nyelvet, amellyel igazolni tudnák politikájukat, menedzseri beszédhez és technokrata politikai gyakorlatokhoz folyamodnak. Ez pedig nem hatékony módja a társadalom irányításának.
