— Albert Bikaj
Manapság gyakran olvassuk és halljuk a válság szót; ez lett a főcím. Szó esik a szellemi és erkölcsi válságról; a társadalom válságáról, a demokrácia válságáról, az egyház válságáról, sőt a nyugati civilizáció gyors hanyatlásáról is.
Lehet, hogy néhányan ezeket az aggodalmakat riogatásnak és túlságosan pesszimistának tartják, de a jelenlegi helyzetet szem előtt tartva, amely meglehetősen aggasztó, egyszerűen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényeket. Ha úgy teszünk, mintha a tények nem léteznének, az semmit sem változtat, nem változtat az igazságon.
Mégis, úgy tűnik, egyesek inkább behunyják a szemüket, és közömbösen élnek tovább, mintha semmi sem történne, vagy éppen ellenkezőleg, optimistákként — mint az örök progresszívek — panaszkodnak, hogy megtorpantunk, és előre kell nyomulnunk a haladás érdekében.
Ahogy a neves C. S. Lewis mondta, mindannyian haladást akarunk, de nyilván az a baj, hogy nem értünk egyet az iránnyal; mi, keresztény konzervatívok úgy gondoljuk, hogy a társadalom rossz úton halad, és a legprogresszívebb dolog, amit tehetünk, hogy visszafordulunk." Végül is maga a konzervativizmus reakcióként született, szkepticizmusként azzal a vízióval szemben, amelyet a progresszivizmus ígért.
A konzervatívokat az ismert tapasztalatok, azaz a történelem vezérli, ezért hajlamosak pesszimisták lenni, míg a progresszívek az ismeretlenre és a kipróbálatlanra koncentrálnak.
Ha így nézzük a dolgot, rájöhetünk, hogy ez nem egy új dilemma, nem egy új vita, nem egy új válság, még ha annak is tűnik. Ezt kétféleképpen lehet szemlélni; vagy a progresszivizmus ideológiája van válságban, ahogy azt a liberális konzervatívok gondolják, vagy — egy lépéssel továbbmenve, ahogy a hagyományos konzervatívok gondolják — a progresszivizmus maga a válság oka.
Az előbbiek, akik hisznek a próféciájában, ma talán hitetlenkedve néznek rá; eközben az utóbbiak, akik kezdettől fogva szkeptikusak voltak, nem nagyon lepődnek meg. A konzervatívok, különösen a keresztény konzervatívok tudják, hogy a társadalmi-politikai és kulturális válság, amellyel mostanában küzdünk, rossz eszmék következménye, mindenekelőtt alapvetően egy torz antropológiai és teológiai látásmód folyománya, amely rossz útra vezetett bennünket.
Nem véletlen, hogy a francia forradalom óta a nyugati világ tanúja volt az ideológia fogalma felemelkedésének, amely felváltotta a logosz-igazság fogalmát — mert a tudomány és az ész nevében eleve elutasította a kereszténységet.
Ez az egyik ok a sok közül, amiért a vitatott spanyol katolikus integralista, Félix Sardà y Salvany a liberalizmust bűnnek minősítette. (Ma az ő állításai radikálisnak tűnhetnek, a megoldásai pedig még radikálisabbnak, amelyekkel természetesen nem értek egyet.) Mindazonáltal van benne némi igazság — legalábbis szimbolikusan, mint a progresszív liberalizmus meghatározó vonása.
Olyan eszmetörténészek, mint Sir Larry Siedentop és Eric Nelson írtak erről a kérdésről, és arra a következtetésre jutottak, hogy a liberalizmus eredete szerint — bármennyire meglepőnek vagy ironikusnak tűnik is ez ma — egy keresztény teológiai eszméből származik. Ez az eszme a pelagianizmus volt, egy ősi eretnekség, amely tagadta az eredendő bűn fogalmát, és ezáltal azt is, hogy az embernek szüksége van Isten kegyelmére az üdvösség eléréséhez.
Az emberi természettel kapcsolatos nézeteltérés már akkor is alapvető volt, csakúgy, mint a progresszívek felemelkedése idején, és napjainkban is az. Nemcsak az emberi természet keresztény felfogását utasította el, hanem a természetjogot is. Általánosságban elmondható, hogy a liberálisok, akárcsak a pelagiánusok és a legtöbb materialista, optimista nézetet vallanak, amely az emberi természetet eredendően jónak tartja, mivel hisznek abban, hogy az kibontakozhat és javulhat.
Ilyen szempontból eretnekségnek nevezik, de nem azért, mert teljesen téves, hanem mert részigazság, tehát rossz megoldásokat kínál. A konzervatívok, akiket a kereszténység és a történelem igazsága vezérel, nem értettek egyet ezzel a régi újdonsággal, mert tudták, hogy a válság az emberi lények természetes állapota, és hogy az emberi természet fejlődése, ha létezik ilyen, — természetfeletti segítség nélkül — nagyon lassú és korlátozott.
De ezeket az igazságokat a kereszténységgel együtt elvetették. Így született meg az emberkultusz és az államkultusz a dekrisztianizáció kezdetén. Mely utóbbi olyan dehumanizáló ideológiákká fejlődött, mint az osztály, a faj és a nemzet kultusza.
Ezzel kapcsolatban fontos megemlíteni a néhai német pápa, XVI. Benedek megjegyzéseit. Egyik beszéde során hangsúlyozta, hogy a folyamatos elkereszténytelenítés erőszakos folyamata óta a Nyugat egy olyan fordulópont felé tart, amely gyorsan a kultúra és a gondolkodás dehellenizációja felé vezet.
Ezeknek a radikális változásoknak a következményei és gyümölcsei
már kezdenek megmutatkozni. Ma már különböző nevek, címkék és definíciók vannak rá, nevezetesen olyanok, mint a "woke-izmus" (woke, wokeness, wokeism) és a "eltörléskultúra" (cancel culture), de az egyik legérdekesebb definíciót maga az emeritus pápa alkotta meg. Ő a "relativizmus diktatúrájaként" kategorizálta — egy zsarnoki és antiintellektuális ideológiaként, amely szerinte "semmit sem ismer el véglegesnek, és amelynek végső célja kizárólag a saját egójából és vágyaiból áll". Ez az, amit mi féligazságoknak neveznénk, vagy amit gyakran hallunk: "az én igazságomnak" és "a te igazságodnak".
A nyugati haladó gondolkodók — a követőikkel együtt — a modern történelem során nem vették észre, hogy a hit elvesztésével az ember előbb-utóbb elveszíti az értelmét is. Az elit uralkodó progresszív értelmiségi hitvallása pedig már nem is hisz abban, hogy ilyen dolog egyáltalán létezik.
Ironikus módon a posztmodern progresszivizmus számára ez nemcsak az "új igazság" lett, hanem a megkérdőjelezhetetlen ortodoxia buzgó szintjét érte el. Ellenkező esetben, ha valaki nem ért egyet, automatikusan szélsőségesnek, tekintélyelvűnek, neofasisztának stb. [nevezik], kiátkozzák és elítélik. A helyzet elérte az abszurditás [határát]. Tragikomikussá vált.
Rengeteg ilyen példa van. A mainstream média és különböző progresszív befolyásos értelmiségiek démonizálták és megpróbálták kiiktatni az olyan liberális konzervatívokat, mint Jordan Peterson professzort, azzal, hogy szélsőjobboldalinak tartják.
Érdemes megemlíteni Paivi Rasanen, egy volt finn belügyminiszter és kereszténydemokrata politikus esetét, akit bepereltek "homofóbiáért" a szexualitásról és a házasságról vallott ortodox katolikus nézetei miatt.
És végül, de nem utolsósorban itt van az EU, amely eredetileg kereszténydemokrata alapelveken nyugodott, de mára teljesen elszakadt ettől, és olyan dokumentumokat tett közzé, amelyekben arra szólított fel, hogy a keresztény ünnepeket ne a nevükön köszöntsék, mert az olyan szavak, mint a karácsony, sérthetik a kisebbségeket.
A kötőanyag, a Logosz, amely megtartotta az értelmünket és a józan eszünket, egyre gyorsabban tűnik el. Nyilvánvalóvá vált, hogy a liberalizmus az ortodox kereszténység és annak etikája nélkül zsarnokká válik.
Az igazság nélküli társadalom értelmetlenné lesz. Az ember számára egy ilyen szellemi és lelki állapot — az értelmetlenség állapota — lassan elviselhetetlenné válik.
Ezért van az, hogy az ilyen ideológiák, amelyek az embert csak naturalista és materialista szemszögből szemlélik, végül romboló ideológiákat, kultúrákat hoznak létre, amelyek civilizációkat pusztítanak el, megrontják és dehumanizálják az embereket.
A földi mennyország ígéretével a Földet pokollá változtatják. A 20. században tanúi lehettünk a tetőpontjának — a marxizmus, a nácizmus és a fasizmus a progresszivizmus melléktermékei. És ez a progresszivizmus problémájának gyökere. A szekularizált pelagiánus szemléletet vallva tagadja az emberi természet és teremtője történelmi igazságát, elutasítja az igazságot, a történelem bölcsességét és a hagyományt.
A jelenlegi helyzet messze nem jó, de amíg van hitünk és elfogadjuk az igazságot, addig nincs okunk a kétségbeesésre. Kötelességünk, hogy a világ sója és világossága legyünk. (Mt 5,13-16).
Ezt a rövid elmélkedést T. S. Eliot bátorító és prófétai idézetével zárom: "A világ kísérletet tesz arra, hogy civilizált, de nem keresztény mentalitást alakítson ki. A kísérlet kudarcot fog vallani; de nekünk nagyon türelmesnek kell lennünk, hogy megvárjuk az összeomlását, beteljesítve az időket; hogy a hit életben maradjon az előttünk álló sötét korszakokon keresztül; hogy megújítsa és újjáépítse a civilizációt, és megmentse a világot az öngyilkosságtól."
Reflections on the crisis of progressivismby Albert BikajOrthodox Conservatives
(ford.:pd)
