[A sajtó- és szólásszabadságot korunk liberálbolsevikjei két irányból is támadják. Ma már mindenki előtt világos, hogy a monopól helyzetben lévő, ideológiailag erősen elkötelezett tech-leviatánok durván visszaélnek hatalmi helyzetükkel, és az inkvizíció és a legvisszataszítóbb totalitárius rendszerek zsarnokságát idéző cenzúrát alkalmaznak. A másik oldalról viszont a diverzáns ügynökszervezetekként működő sajtóorgánumaik durván visszaélnek a sajtószabadsággal: céljuk a felforgatás, zavar- és indulatkeltés; eszközeik pedig a folyamatos és módszeres hazudozás, az álhírgyártás, a rágalmazás és a politikai ellenfeleik befeketítése. Ráadásul ezzel egy időben a legarcátlanabb módon saját gazemberségükkel vádolják meg politikai ellenfeleiket, és vérlázítóan hipokrita módon hangosan jajveszékelnek a sajtó- és szólásszabadságért — na meg azért a miszteriózus "jogállamiságért" és a "demokráciáért". (pd)]
Tisztában kell lennünk ugyanis aziránt, hogy kik a sajtószabadság ellenségei, s hogy honnan fenyegeti a szabadságot a legnagyobb veszedelem. Miután a sajtószabadság is erkölcsi vívmány s erkölcsi kincs, azért annak is a leghalálosabb ellensége nem a zsarnok, a legnagyobb veszedelme nem a korlátozó törvény s a büntetés pallosát forgató hatalom, hanem legnagyobb ellensége a belső éretlenség, mely a sajtószabadsággal élni nem tud, s az erkölcsi hiány, mely azzal visszaél. Szabadságainkat elsősorban az a tisztelet óvja és védi meg, mellyel mi azokat tisztelni s nagyrabecsülni tudjuk, a kompromittálásuktól óvakodunk. Ahol a szabadságot nem tisztelik, ahol azt az igazság s jóság szolgálatának nem tekintik, ahol a sajtószabadság hazug igéinek takarója alatt folyton lelépnek az erkölcsi alapokról az erkölcstelenség mocsarába, ahol a sajtószabadság örve alatt erkölcsöket rontanak, lelkeket piszkítanak, másokat kizsebelnek s elnyomnak, ott nehéz kereszteshadat hirdetni a sajtószabadság védelmére; hiszen ott ép a sajtó munkásai azok, kik már gyökerében megrontották s belső szervezetében megmérgezték s halálra gyengítették a sajtószabadságot. Akik a sajtót arra használják, hogy a köztisztességet botránkoztassák s a közerkölcsöt gyengítsék, azok magának a sajtószabadságnak az alapjait szedik szét.
Hogy a magyar sajtóban mennyi a sajtószabadság belső, immanens bomlasztó eleme, hogy mennyi a sajtó fajtalan kinövése, hogy mennyi a sajtószabadsággal űzött durva visszaélés, mely a jobb érzést undorral tölti el [...] azt felesleges vázolnom. Ebben az undorban mi mindnyájan élünk s mindnyájan megsóhajtjuk a tisztulási folyamatot [...] S ezt szükségesnek tartom itt külön hangoztatni; szükségesnek azért, hogy ne látszassunk minden megkülönböztetés nélkül egy gyékényen árulni azokkal, kik eddig ott csak piszkot, most pedig szabadságot árulnak; szükségesnek azért, hogy ne látszassunk közös zászló alatt csatázni a szabadságért, közös zászló alatt azokkal, kik a szabadságot e veszedelembe hozták...
[...] a sajtószabadságot elsősorban erkölcsi garanciákkal kell megvédeni, s ha hibás bomlás van a sajtószabadságban, ezt a bomlást is a sajtó munkásainak erkölcsi megújhodásával kell megállítani.
Mi fogja ugyanis a kinövésekben elfajult, a visszaélések által meggyöngült s ezáltal kompromittált sajtószabadságot megreformálni? Talán a törvénycikkek, a perek, a büntetések, a közigazgatás, a rendészet benyúlásai, az elkeserítő szekatúrák, a politikai üldözések? Tudom s vallom, hogy kell a bűnnel szemben büntetés, s kell a kihágással szemben külső represszió; de azért mindig igaz lesz, hogy a szabadságot voltaképpen az etikai rátermettség, a magasabb műveltség, a lelkiismeretesség, a szabadsággal való élni tudás, szóval erkölcsi kvalitások menthetik meg s azok biztosíthatják egyedül. [...] a szabadság a magas kultúra terméke, s így csak magas kultúrfokon állhat meg. Gondoljunk arra, hogy mily kultúra hordozza a modern sajtót! A szabad sajtónak csodálatosan fejlett technikai szubstrukciója van [...] De a technikai fejlettségen kívül kell hozzá politikai, alkotmányi, jogéleti fejlettség, a gondolat, a vélemény szabad megnyilatkozásának joga; mindenekfölött pedig erkölcsi fejlettség, lelki műveltség, szellemi előkelőség kell hozzá.
A szabadságra csak az érlelődött rá, aki önmagának tud parancsolni, önmagának tud mértéket szabni, s gyámság s cenzúra alól is csak oly föltevés alatt szabadul, hogy tud saját maga lábán járni is a fontos közügyekben, akar is és bír is okosan eljárni.
A sajtószabadsághoz nagy lelkiismeretesség kell. Itt szóvá teszik az egyház, az állam, a társadalom, s a kormány összes ügyeit; itt tájékoztatják s befolyásolják a közvéleményt; a sajtó életet vagy halált, romlást vagy haladást olthat olvasóiba; erőssége lehet az a szabadságnak s erkölcsnek, biztosítéka a haladásnak, mentsvára az emberjogoknak, vagy átka mindennek. A legszentebb érdekeket is önzően s elfogultan s alantas célok szempontjából kezelheti, összes javainkért a sajtóban kell síkra szállnunk; itt lehet megvédeni a jogot s igazságot, az osztályokat s egyeseket jogtalanság s elnyomás ellen; de itt lehet el is árulni a tisztesség s igazság ügyét, s akkor a sajtó nem a kulturális haladás zászlóvivője, hanem a jogfosztás alávaló zsoldosa és vérebe lesz.
Íme tehát a sajtószabadsághoz is lelki műveltség, erkölcsiség, lelkiismeretesség, szellemi előkelőség kell. A sajtószabadsághoz is elsősorban emberek s nem törvények kellenek — istenes, erkölcsös, lelkiismeretes emberek. Csak ezek kezébe tehetjük le a közrend, a köztisztesség, a közerkölcs, a közjó, a haladás, az igazság és közjólét oly fontos és hatalmas tényezőjét, amilyen a sajtószabadság, s azoktól várhatjuk, hogy nem fogják kompromittálni azt. [...] E hivatásunkat megőrizzük főleg most, mikor a sajtószabadság ladikja sziklák közt vergődik. [...]